Bakonybéli barangolásaink

(avagy Cseh Tamás lábnyomában)
(2020. október 23-25.)

Kedves Olvasó!

Miközben olvasod e sorokat, kattints az alábbi linkre, és hallgasd közben a dalokat:
(az elején a reklámot ugord át)

https://www.youtube.com/watch?v=jHOD3d_hD84

A tavaszi első Covid hullám levonulásával reménykedve tekintettünk a jövőbe, várva az alkalmat, hogy végre elutazhassunk legalább kis hazánk valamelyik jellegzetes tájára.
Az évre tervezett nagy utazások, (Róma – Pó-völgyi kerékpártúra – Al-dunai túrák) mind-mind elmaradtak, így jószerivel csak a belföldi kirándulások lehetősége maradt, szerencsére itthon is vannak még látnivalók bőven, ahol még nem jártunk.

Egy alkalommal a „Szerelmes földrajz” c. műsor régebbi epizódja ment a TV-ben, (jószívvel ajánlom mindenkinek a sorozatot) melynek főszereplője Cseh Tamás volt, aki barátaival alapított indiántörzset Bakonybélben. Ebből jött az ötlet, irány Bakonybél!
Azonnal szálláshelykeresésbe fogtunk, booking, szálláshelykereső, és egyéb oldalakon, de megdöbbenve láttuk, hogy sehol nem találni a megadott időpontra szabad szobát. 
Bennünket azonban nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy belenyugodjunk az internetes információba, így aztán telefont ragadtunk, és bősz telefonálgatásba kezdtünk.
Legelőször is a filmben emlegetett Öcsi bácsi - a Tüzesvizek főnöke -  nyomába eredtünk, felkutattuk a telefonszámát, és beszéltünk vele. Nagyon kedves volt, elmondta, hogy a panzióját már rég eladta, egy céges üdülő lett belőle, ahova csak a dolgozók járhatnak. A beszélgetés során azonban segítőkészen adott meg telefonszámokat, ahol érdeklődhettünk szállásügyben. Hálásan gondolunk rá, mert ha ő nincs, akkor mi nem jutottunk volna el e varázslatos tájra, ami Cseh Tamást is rabul ejtette.
Hiába jártunk számtalanszor a Bakonyba teljesítménytúrákra, mindig is vonzott bennünket a táj, amiben kicsit jobban szerettünk volna elmerülni.
Hatalmas szerencsénk volt, hogy hosszas telefonálgatások után két visszamondott remek apartmant tudtunk lefoglalni.
Kíváncsian vártuk az indulást, hogy mi fog bennünket fogadni covid idején egy olyan helyen, ahol számtalan szálláshely van, de szabad helyet alig találni.

A koradélelőtti órákban, autónkban „a dalokat” hallgatva érkeztünk meg, és foglaltuk el kitűnő, tágas szálláshelyünket, majd bakancsot húzva elindultunk első körtúránkra, melynek útvonala: Szent Kút – Bányász-kút – Gerence-völgye – Judit forrás – Szent kút – Bakonybél.
Maga Bakonybél tündéri kis település, hegyekkel körbe ölelt házai, utcái, egyedi hangulatot árasztottak a napsütésben. Méretéhez képest számtalan vendéglátóhellyel rendelkezik, ugyanakkor induláskor nem tapasztaltunk nagy tömeget, ahhoz képest, hogy az utolsó szállásokat tudtuk lefoglalni.
Az első napra tervezett túra csupán 13 km volt, melynek első állomása Szent-kút, ami a falu határában található. A Szent-kúthoz vezető út utolsó háza Tamás bikaistállóból átalakított háza, melyet az indiánokra hagyott. „Igen, itt ülünk a Gerence partján, hallgatjuk a víz csobogását, ami, nem is gondoltam volna, áthallatszik a házba. Előttünk nyolc-tíz méterre áll a ház, szinte kész. Most látom, milyen szépek a tetőn a kúpcserepek azokkal a kis farkakkal. Tegnap, mikor megérkeztünk, nagyon meglepődtem, hogy megnőtt a gaz, kicsit sarlóztam is az este. És eltöltöttük itt, a bikaistállóban az első éjszakát. Feküdtem a sötétben, és hallgattam a patakot. Idilli. 2007.”

 A Borostyán-kő szikla tövében három forrás fakad, melyet Szent-kútnak, vagy Borostyán-kútnak neveznek. A XI. században itt élt Szent Günter és Szent Gellért remete.

A kutat elhagyva rövid ideig a stációkat követve a piros kereszt jelzésen folytattuk útunkat a jellegzetes bakonyi erdőségben, egészen a zöld kereszt jelzésig. Itt pillantottuk meg az első lila pereszkéket (Clitocybe nuda), amiket sajnos otthagytunk nőni tovább (a gombával mindig csak munka van!). Nyiladékokon, ligetes részeken, haladtunk át. Egyik erdei úton lovaskocsin utazókkal találkoztunk, akik velünk szemben élvezték az erdei csendet, miközben a lovak bandukoltak.

Szállásunktól számítva ötödik km-nél értük el a Bányász-kutat, ahol a padokon jóízűen megebédeltünk.
Tele gyomorral vágtunk neki a Gerence-szurdok vadregényes, nehezen járható útjának.
Mindazok ellenére, hogy ez egy kevésbé járt része a Bakonynak, több túrázóval is találkoztunk. A bedőlt fákon átmászva, néhol sziklákba kapaszkodva, idébb-odébb a patakmederben lévő köveken bukdácsolva jutottunk túl ezen az izgalmas szakaszon.

A Judit-forráshoz vezető utat kissé elvétve, járatlan úton kaptattunk fel.
Innét visszafelé festői, napsütötte, virágos legelőkön vezetett az útunk hazafelé.
Újra számtalan gomba keltette fel érdeklődésünket, bár ezek őzlábak (Macrolepiota procera) voltak, de már nem volt szívünk magukra hagyni őket, mi több, Miklós barátunktól megtudtuk, hogy a gallérja nyersen is remek csemege.
Hát így történt, hogy kevés őzlábgomba maradt gallérosan a Bakonyban azidőtájt.
Szóval szaporodott a gomba a zsákban, mindegyik megszabadítva gallérjától.
Sajnálatos módon a stációknál növekedni otthagyott lila pereszkék nem vártak meg bennünket, hűlt helyüket láttuk csak…
De panaszra nem lehetett okunk, kereskedelmi mennyiségben gyűjtöttünk be kalapos terményt, a későbbi felhasználásában reménykedve. 

Ahogy közeledtünk Bakonybél központjához, lassan rájöttünk, hogy miért van tele minden szálláshely a településen, mivel egyre több kirándulóval találkoztunk, a központban pedig alig lehetett helyet találni a vendéglátóipari egységekben.
Előrelátásunknak köszönhetően indulásunkkor asztalt foglaltunk a központban lévő Pikoló vendéglőben. De milyen jól tettük! Mikor beléptünk, csak a lefoglalt asztalunknál nem ült senki, az étterem teljes kapacitással üzemelt.

A nehéz vacsora és a kézműves apátsági söröktől teli gyomorral lassan kapaszkodtunk fel a magasabban fekvő szálláshelyünkre.
Jót is tett az esti kis séta, nyugovóra tértünk előtt még fojtásként egy üveg szekszárdi Grandiózus Malbec elfogyasztásával zártuk a napot.

Másnap reggel már korán indultunk a faluba tojásért, az előző nap szedett gomba mellé.
Bár tegnap próbálkoztunk az étteremben tojást szerezni, licitáltunk is rá bőven a piaci ár felett, de nem voltak hajlandók semmi pénzért megválni 10 tojástól, így hát maradt a bolt.
A gombapucolás hamar megvolt, viszont a vadonatúj kávéfőzővel nem tudtunk megbirkózni, pedig minden gombot megnyomtunk rajta. (Házigazdánknak sikerült elsőre, mi úgy látszik nem nyomtuk eléggé).
A gombástojás reggelinkről ódákat lehetne zengeni, de most nem teszem, a lényeg, hogy nem tudtuk mind megenni, olyan sok volt.
Mint köztudott, a gomba nehéz étel, ezért azon nyomban szétcsapattuk egy kis pálinkával.
A mai napra a Bakonyi Gyilkos-tóhoz terveztünk eljutni, mely az 1900-as években keletkezett. A mesterségesen felduzzasztott tó eredetileg vaditatónak készült, és az erdőbirtokos Eszterházy gróf hubertlaki vadászkastélyához tartozott. A kastély sajnos egy tűzvészben leégett, helyére egy, az erdőgazdaság által üzemeltetett kulcsos vadászház épült. Innen nem messze, egy kis völgyben húzódik a tiszta vizű tó, otthont adva a környék gőtéinek és más ritka kétéltűnek.

Bakonybélt a zöld kereszt jelzésen hagytuk el, majd a piros négyzet jelzést követve tértünk rá a piros sávra, mely a térképen jelölt nagykiterjedésű elmocsarasodott tó mellett haladt.
A gombák most sem kerültek el bennünket, de már csak a nagy őzlábakat fosztottuk meg gallérjaiktól. Az út enyhén emelkedett, jó tempóban, jó jelzésen tudtunk haladni, így jutottunk el az Odvaskő barlang parkolójához.
Kihasználva a padokat, megebédeltünk, majd a kék kereszten haladva jutottunk el a Hársas-tóig, amit Gyilkos-tóként is emlegetnek.
Itt már szépen emelkedett az út, gyönyörű erdőben, széles kocsiúton jutottunk fel a tóhoz.

Tényleg hasonlít a Békás-szorosi, facsonkokkal tűzdelt tóra, de messze elmarad annak terjedelmétől a Bakonyi-Hársas- (vagy Gyilkos-) tó.
Nem kis meglepetésünkre sokan gyönyörködtek a látványban, szinte alig lehetett vízközelbe jutni, hogy fényképeket készíthessünk.
Kis pihenőt is tartottunk itt, elmerengve gyönyörködtünk a fenséges látványban, majd hazafelé vettük az irányt.
Újfent a Gerence patak melletti utat választottuk, annak partján vadregényes körülmények között jutottunk el Bakonybél határába. Már jócskán tovatűnt a késődélután, ideje volt vacsora után nézni.
A Vadszőlő Étteremre esett választásunk, szállásadónk szerint fejejthetetlen a konyhája, így mi is kipróbáltuk.
Mivel nem foglaltunk előre asztalt, félve nyitottunk be az étterem ajtaján, és bizony félelmünk nem volt alaptalan, ugyanis az étterem teljes kapacitással üzemelt. 
A pincérek jóvoltából bő egy órára biztosítottak nekünk asztalt, amíg a következő csoport megérkezik.
Hogy hamar végezzünk a vacsorával, egyöntetűen sztrapacskát kértünk köretnek, a bátrabbak muflonpörköltet, az óvatosabbak vaddisznópörköltet rendeltek feltétnek.
A kiszolgálás gyorsan, szakszerűen történt, az ételnek hibája nem volt, így aztán az egy óra leteltével elégedetten araszoltunk szállásunk felé.

A harmadik napra már nem terveztünk túrát, kényelmesen megreggeliztünk, majd hazafelé még benéztünk a híres káptalantóti „Liliomkert” piacra.

Így telt hát el ez a szép hosszúhétvége a Bakonyban. Aki teheti, pihenjen meg pár napot Bakonybélben, hiszen olyan érintetlen helyeket járhat be, amit másutt már nem nagyon talál, és a fentieken kívül még számtalan látnivaló is akad a közelben. Mi sem most jártunk itt utoljára…

T&G