logotype

Forgalom a Glocknerschartén

 

Aki azért mászik fel a Großglocknerre, hogy a városi élet forgatagából magányra leljen Ausztria legmagasabb hegyén, az a helyszínen járva nagyon meglepődik. Hamar rájöhetünk, hogy valaki mindig van a hegyen. Vagy egy sereg hegymászó, vagy az időjárás. Akkor már inkább az előbbi. A rohamok éjszakára bár ritkulnak, de semmiképp sem szűnnek meg. Imbolygó fejlámpák fénye rajzolja bizonytalanul a feltételezett ösvényt. Hogyan is juthatunk fel?

Először is már legyünk ott Európa egyik legmagasabb menedékházánál az Adlersruhén, az Erzherzog-Johann-Hütténél (3454 m). Innen induljunk el minél korábban, lehetőleg még sötétben felfelé a Glocknerleitl gleccserén. Túlságosan görcsölni nem érdemes, mert olyan korán kelni úgy sem tudunk, hogy már ne legyenek előttünk mások. Ha már idáig elcipeltük, feltétlen tegyük fel magunkra a hágóvasat, beülő hevedert HMS karabinerrel (ne szégyelljük a mellbekötőt sem), és kötözzük magunkat egymáshoz (3 - 4 fővel) egy erre alkalmas hegymászó kötéllel. A kötélpartit ne olyan ember vezesse, aki a hegy szó jelentését indulás előtt egy értelmező szótárból nézte ki. Nem baj, ha van nála jégcsákány, és - arra az esetre, ha a sötétben véletlenül nem látna - fejlámpa. A Glocknerleitl nehézségei viszonylag könnyen legyűrhetők, különösen, ha a 350 meredekséget nem "toronyiránt" tesszük meg, hanem követjük a traverzálva kitaposott ösvényt. Vigyázat, az elmúlt években itt egy új veszélyforrás, nevezetesen kőomlás ütötte fel a fejét. A hófal tetejétől nekiugorhatunk a Kleinglockner I. nehézségi fokozatú szikláinak. Itt se tanácsos levenni a hágóvasat, jó az a repedésekbe még akkor is, ha a szikla nem mindenhol jeges. Az előrehaladást sziklába erősített hosszú acélrudak segítik, melyekhez a kötélbiztosítások könnyen kivitelezhetők. Errefelé már előbukkanhatnak olyan szembejövők is, akikről feltételezhető, hogy ha a hegy tetején nem is jártak, de esetleg találkoztak csúcskeresztet látott hegymászókkal. Csak semmi csüggedés, fényes arccal előre! Más feladat nincs, mint a lábakat felváltva előre kell tenni, egyiket a másik után. És valóban, elmerülve annak gyönyörűségében, hogy minden lépéssel egyre magasabbra jutunk, egyszer csak hirtelen a Kleinglockner csúcsán (3783 m) találjuk magunkat. Na, innen azért már van mit látni - többek között a csúcs keresztjét is -, de a kezdő figyelmét szinte kizárólag a 17 m-rel alább húzódó híres Glockner-scharte (3766 m) látványa köti le, amely innen már tapintható közelségben van. Az adrenalin dolgozik, az üveges tekintetű kezdő mászók pupillája a szemük fehérje miatt már nem tud tovább tágulni. Ide a lejutást kisebb-nagyobb zökkenőkkel egy rögzített acélsodrony kötél segíti, amelynek vége szabadon rálóg a Scharte kezdetére. A kötélparti első embere hátsó kötélbiztosítással ráléphet a Schartére. (Innen már nem érdemes visszafordulni, hacsak úgy nem dönt a hegy.) Ez egy kb. 4-5 m (magasabb hóállásnál 7-8 m) hosszú, arasznyi széles hógerinc képződmény, amely a Großglocknerre és a Kleinglocknerre repedt hegyet összeköti egymással. Mit láthatunk a Scharte közepén? Hát, először is bakancsunk orrát, amelyet figyelmünk szinte hozzáhegeszt a keskeny ösvényhez. A bátrabbak - akik nem hegesztenek annyira, és kissé fel merik emelni tekintetüket - lenézhetnek balra is, jobbra is. Balra (dél-nyugat) 800 méternyi mélységben terül el a Ködnitz-gleccser, jobbra (észak-kelet) 1300 méter mélységben a Pasterze-gleccser. Persze ezek egy kicsit odébb vannak. Közvetlen a bal lábunknál kezdődik a Südrinne hasadék, jobb lábunktól lefele zuhanó jégfal pedig a Pallavicini-kuloár, amely egy nagyon nehéz, a felső 10 méteren a 600 meredekséget is néha meghaladó, de már 1876-ban megmászott útvonal. (Mellesleg pl. a Teufelshorn-Nordwand helyenként 800-os jégfal. Szintén másszák.) Úgyhogy ne lepődjünk meg, ha itt extrém jégfalmászó parti felbukkanó jégcsákányával, vagy sisakjával találkozunk. Kresztáblák nincsenek, az elsőbbséget a mászókból kisugárzó határozottság és rutin kényszeríti ki. A Scharte végén az ember szembe találkozik egy II-es nehézségű függőleges sziklafal szakasszal. Kezdődik a Großglockner. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy félkörív görbületén kellene felkapaszkodni. Így a kezdeti lépések függőlegesek ugyan, de a meredekség gyorsan csökken, ráadásul a szikla végig kiválóan alkalmas a kapaszkodásra. A kötélparti első mászója addig mászik, amíg nem talál egy biztosítási lehetőséget (sziklába erősített kampót vagy acélrudat), amelyhez a mögötte jövőket biztosítani tudja. Szerencsére ehhez nem kell sokat küzdeni. Aztán megy minden az eddigi módon. A kötélparti mozgása hasonló a hernyóéhoz, mindig csak egy mászó mászik (ő a hernyó hátának az előremozgó púpja). Nemsokára ismét látható - a Schartén takarásba került - csúcskereszt, de sokkal közelebbről, és az út is egyre könnyebb. Pár lépés... és már fenn is vagyunk az osztrák Alpok tetején (3798 m), és ha úgy tetszik, megölelhetjük egymást, a keresztet, mindkettőt és viszont.

Jöhet a csúcsfénykép az objektíven felejtett védőkupakkal, majd a csúcs csoki, a hegyibetegeknek pedig a Maté tea. Mit láthatunk innen jó időben? (Rossz időben tudjuk.) Dél-nyugatra terül el a Dolomitok fenséges láncolata, a Civetta, a Tofana, jól kivehetően legmagasabb csúcsa a Marmolada di Penia (3342 m) fehérlő gleccserével, valamint a Sella csoport. Nyugatra kb. 20 km-re ide a Groß-venediger (3666 m), amely a környék felhőellátását biztosítja non-stop ügyeletben. A csúcsra felvezető mintegy 30 különböző variációjú mászóútvonal egyike a Schartét dél-nyugatról kikerülő, és a Stüdl-Hüttéről közvetlenül a Großglocknerre vezető II-III-as nehézségű Stüdlgrat. A csúcsba észak-nyugatról torkolló jellegzetes, őshüllő tarajára emlékeztető szabdalt gerinc a Glocknerwand, amely III-IV-es nehézségű mászóút a Teufelshornnal, a Glocknerhornnal, és mögöttük a 2598 m "mélységben" húzódó Unten Glocknerschartéval (mert ilyen is van), háttérben pedig a Hoffmannspitzével. Északra a Glockner-gleccser túloldalán a Glocknerwand-kamp közepén található 3205 m magasan a Biwakschachtel. Aztán keletre tekintve folytatódnak a Glocknergruppe hatalmas háromezresei, a Kleinglockner irányába pedig - annak hátterében - a Goldberggruppe látható.

Itt a csúcson különböző érzelmek keríthetik hatalmába az embert, de egyikük felbukkanását azonnal engedjük is el, nevezetesen a hegy legyőzésének az érzését. Senkit sem győztünk le. A hegy most hajlandó volt együttműködni velünk, és vendéglátó kedvében megengedte, hogy belépjünk birodalmába. Ő egy nagyon szeszélyes természetű házigazda, és ne felejtsük el, mindig otthon van. Ha megmordul, hagyjuk békén, ne piszkáljuk, forduljunk meg, és menjünk szépen haza. Végül is miért mászik az ember hegyre? A csúcsra érve megtapasztalhatjuk, amit úgyis sejtettünk, hogy otthon maradt értetlen barátainknak igazuk volt. Nincs ott semmi. De akkor hol a cél, mi a cél? Egyesek szerint az út célja az út maga. A csúcson viszont ez nem található meg, mert vége az útnak. Egy kicsit ugyan lubickolhatunk magasztos érzéseinkben, de a keletkezett űrt valamivel be kell tömni. Mivel mással, mint egy következő túra tervével? Esetleg ugyanide, csak egy másik útvonalon?

Ácsi, csak lassan a testtel! Először is le kell innen valahogy jutni. Nem árt, ha a kezdők tudják, hogy a lemenetel bár mindig gyorsabb, de többnyire mégis nehezebb a felmenetelnél. Ráadásul a tetőn történt elmélkedésből felocsúdva az ember felfedezheti, hogy a kora reggeli órák ellenére annyi ember gyűlt össze a hegyen, mint egy futballmeccsen. Itt fönn még csak-csak ki lehet egymást kerülgetni - bár errefele sincs sok hely -, de a legkönnyebb visszautat választva, a Glocknerschartéhoz közeledve ezek a lehetőségek egyre inkább beszűkülnek. A mászók pedig csak jönnek-jönnek, meg persze mennek is. Az nem fordulhat elő ugyanis, hogy folyamatosan többen jönnek felfele, mint ahányan lemennek, mert az emberi populáció súlypontjának eme eltolódása drámai következményekkel járna, és akár a hegyek kihalásához is vezethetne. Mivel ezt senki sem akarja, így mindenki lejön. Legalábbis próbálkozik. A félkörív pályagörbéjű Großglocknerről való lemászás még forgalom nélkül is egyre nehezül a Scharte eléréséig. Márpedig a Stüdlgraton vagy pláne a Glocknerwandon történő lejutást ne vállalja az, aki először van itt. Így marad a Normalweg. A kötélbiztosítás lényegi részét ilyenkor a kötélparti hátsó embere végzi. De hiába az igyekezet, a gyakorlatlan kötélkezelésbe belekeveredett néhány kezdő mászó úgy néz ki, mint a kötözött sonka. A forgalom pedig egyre erősödik. A gyakorlottak nincsenek tekintettel az ügyetlenkedőkre, itt nem érvényesek az udvariassági szabályok. Senki sem akar éhhalálig várni a szerencsétlenkedők átvergődésére. Így a rutinos kötélpartik egyszerűen keresztülmennek a lassabbakon (oda-vissza), de úgy, hogy nem lépnek ám rá (hágóvassal!) egymás fejére, meg kezére, hanem csak a közöttük gubancolódó kötelek közé. Ezért aztán gyakran előfordul, hogy úgy egymásba keverednek, hogy csak a karabinerek kiakasztgatásával, a kötelek átlépésével, ill. alattuk történő átbújásával lehet a gordiuszi csomókat megoldani. Azért mindenki úgy igyekszik, hogy a Schartén már lehetőleg csak egy ember mozogjon. Ez lehet, hogy nem a részben már átért kötélparti következő mászója lesz, henem egy szemből beékelődött másik parti egy vállalkozója, de legalább egyedül. A Groß-glockneren debütáló kezdő hegymászónak ez maga a rémálom. Mi lenne itt, ha mindez nem kora őszi hétköznapon, hanem egy napsütötte nyári hétvégén történne! A feladat valahogy mégis leküzdhető, de marad utána a töprengés, mert az ember tragédiája az, hogy fel tudja tenni a miért kérdését, és erre választ is vár. A megoldást a hétköznapi élet tapasztalata szolgáltatja. Egy forgalmas nagyváros járdáján a nyüzsgő forgatag ellenére sem megy neki egyik gyalogos sem a másiknak. Sőt, még egymáshoz sem érnek. Hogy miért? Mert egyrészt megtanultak járni, másrészt megszokták a forgalmat. Nehogy bárki is azt higgye, hogy a hegyen veszélyesebb közlekedni, mint egy forgalmas nagyvárosban. Bárkinek egyetlen félrelépése, vagy egy gyalogostárs általi meglökése a járda szélétől néhány tíz cm-rel az úttesten száguldó gépjárművek elé, szinte biztos, hogy súlyos következményekkel járna. Másfelől, ha ez mégis bekövetkezne, a tömegben mindig akadna néhány ember, aki azonnal segítségül sietne. Ezt megelőzendő, aki még nem tud biztonsággal közlekedni, az legyen óvatos, és gyakoroljon sokat. Mi a tanulság mindebből? Aki a Großglocknerre megy, az előtte járjon minél többször ott.

A Kleinglocknerről leérve, és újra a Glocknerleitl havát taposva már sokkal felszabadultabb az ember, még akkor is, ha a szembejövő forgalmat gyakran kerülni kell. Ezen a gleccseren már jóval könnyebb mindezt megtenni, de azért legyünk óvatosak, és most is kössük be magunkat a kötélbe. Az Erzherzog-Johann-Hüttébe visszaérve ne igyunk túl sok örömsört, mert a csúcstól még 350 m-rel sem jutottunk lejjebb. Vigyázat! A hazavezető útnak messze nincs vége.

Takács Miklós vagy Magnum, ahogy tetszik

2020  Göcsej Sport