logotype

Pihenőnap a Piz Berninán

"Két ember van,
                                                                                                   aki felmegy a hegyre, és aki nem."

                        

Geráth Sándor

Felderítés

Amilyen jó helyre épült Svájcban a Boval menedékház (2495 m) a Bernina csoport panorámájára vadászó turistáknak, olyan rossz helyre a Morteratsch gleccser túloldalára igyekvő hegymászóknak. Még ma fel kell derítenünk, hogy hol és hogyan lehet átjutni rajta, mert a holnap hajnali indulásunkkor már nem szívesen kísérletezgetnék. A ház egyik vezetőjének nem éppen bátorító, kurta útmutatása alapján megbízható ösvény nincs, így szabadon megválasztható az átkelés, azonban mégis jobb erre felfelé egy nagyot kerülni – kanyarítja ujját déli irányban a térképen. A jégfolyamba ékelődött komor sziklasziget, az Isla Pers brutális jégtörőként terelgeti a Piz Palü irányából lefele nyomuló Pers gleccsert, amely a szérakokba tömörítő szorításból a szikla mögött kiszabadulva zabolátlanul egyesül Morteratsch vetélytársával. A folyam ezután nyelvét hosszan előreöltve megkétszerezett erővel tör utat magának a völgy felé, a mindig feltétel nélkül engedelmeskedő moréna mederben. Az Isla Pers tetejéről már láthatnánk az út folytatását, de addig is hogyan tovább? A háziak szerint egyenesen fel kell menni rá, tehát semmiképpen sem a peremhasadékos nyakánál körbejárni, mint ahogyan azt mi korábban gondoltuk.

A talajt vesztett billegő mázsás-tonnás köveken egyensúlyozunk lefelé a jégárhoz közeledve. Már több mint egy órája küzdünk úttalan utakon az oldalmoréna siralomvölgyén, mire elérjük a gleccser innenső szélét. A távolról megkelt bukták sorozatának tűnő bordás jégtömeg közelről már kevésbé vonzó arcát mutatja. A túlsó oldalra nem látunk át, mert az egész folyam a közepe felé fel van púposodva. A Morteratsch gleccser innen egy lefelé törekvő, hatalmas, piszkosfehér páncélú gyűrűsféreg benyomását kelti, melynek gleccsertejet váladékozó emberméretű redői között hol feltör, hol eltűnik egy-egy vízfolyás. Nem szeretnék itt átmenni. Tovább kerülünk felfelé, amíg a gleccser esése lágyabb nem lesz, azonban a jég tömlőszerű domborulata miatt most sem látunk át a túlsón partra. Ennek ellenére a leglaposabb helyen járhatunk, tehát itt kell átmennünk! Nem teljesen sima az ügy. A jégben tátongó víznyelő lyukakat kerülgetni kell. A néhány százméteres út felénél járhatunk, amikor egy semmihez sem hasonlítható gyomorrengető roppanás hallatszik alólunk valahonnan a jég mélyéből. Aki még nem hallott ilyet, ne vágyjon rá!  Végre közeledünk a túlsó partra, de nem látjuk a folytatás lehetőségét. Az oldalmoréna kiábrándítóan omló falában még a legkreatívabb fantáziával sem fedezhető fel az Isla Pers-re felvezető semmilyen ösvény nyoma sem. Nem kutathatunk tovább ma, vissza kell fordulnunk. Nem mondom, bíztatónak éppen nem nevezhető a kezdet, amint Piz Bernina bemutatkozásként megvillantja a bokáját. Nem szeretném, ha meglátszana rajtam, de nekem nem tetszik. Talán a felsőteste szebb lesz. A vörösbor önbizalomra gyakorolt hatását felidézve, megpróbálok erőt meríteni a balatonedericsi Szabó pincében tavaly történt elhatározásunk elszántságából, de mindössze egy tanulság fogalmazódik meg bennem. Borpincében ne tervezz magashegyi túrát!

Sziklasziget

A háziak által javasolt fél négyes reggelit kicsit elhúzzuk, de ötkor már úton vagyunk. Az augusztus végi hajnalban teljes a sötétség, viszont csillagos az ég, és nincs ennél most fontosabb. Hat fejlámpa fénycsóvája imbolyog előttünk. Gyorsan haladnak, alig bírjuk követni őket. Melindával és Krisztával hármasban még ráérünk összekötni magunkat, de a beülők – akárcsak mindenki máson – már rajtunk vannak. Hamar kiderül, hogy az előttünk haladók a vaksötétben toronyiránt át fognak vágni a Morteratsch gleccser nappal is félelmetes szakaszán, egyenesen az Isla Pers irányába. Nyilván ismerik a járást. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Óriási energiát spórolhatnánk meg, ha nem kellene a tegnapi nagy kerülőutat megtennünk. Ráadásul joggal feltételezhető, hogy ők tudják a sziklaszigetre felvezető utat is. Azonban a tapasztalat éber őrként józanít ki. Aki a vezetős partikat nehéz terepen nyompoloska (Spurwanze) módján követni akarja, az kösse fel a gatyáját! A rossz látási viszonyok mellett elég néhány méteres lemaradás, és egy megtorpanás behozhatatlan hátrányt jelenthet. Az ember a távolodó fények mögött magára maradva pillanatok alatt egy aknamező kellős közepén találhatja magát, ahonnan biztonsággal többé már se előre, se hátra. Nem lehet ennyire szigorú velünk Piz Bernina. Még csak néhány száz métert jöttünk el a háztól. Gyors kupaktanácsot tartunk. Úgy döntünk, hogy hagyjuk a többieket elmenni, és mi folytatjuk a tegnapi felderítő utat, tartson az, ameddig tartania kell. Mire összekötve, hágóvasban a gleccserre lépünk, már világosodik. A felénél járhatunk, amikor észrevesszük, amint a távolban a három kötélparti átér a Morteratsch gleccseren, de hogy hol mennek fel az Isla Pers-re, azt már nem láthatjuk, mert kikapcsolják a fejlámpáikat. Az Isla Pers meredek, omlós oldalmorénája hasonlóan nyomasztó és kilátástalan, mint a Boval oldali. Sőt, reménytelennek is nevezhető mindaddig, amíg az ember fel nem fedez rajta jó magasan a távolban egy kőbabát (Steinmann). A meredek morzsalékos törmeléken történő felkúszás-mászásnak nem látjuk alternatíváját, de megvan a kőbaba, és megvan az ösvény is. Kezdem jól érezni magam. Elhaladunk egy masszív, kőből épült bivak mellett, majd a kőhalmok közül felfelé tekintve meglátjuk az előttünk haladókat a Fortezza sziklája alatti havon. Ekkor még úgy gondoljuk, hogy csak fél óra előnyük lehet. Közben a kőbabákkal jelzett ösvény átvezet az Isla Pers túloldalára. Nem vesszük észre a csapdát. Leereszkedünk a Pers gleccser széléhez, melynek túloldalán, fenn a sziklán magasodik a Diavolezza lift végállomása. Az útleírás szerint onnan is jönnie kell egy ösvénynek, amely belecsatlakozik a miénkbe, de nem látjuk a nyomát. A Pers gleccser szélén összekötve haladunk felfelé, legalább kétszázötven méterrel a Diavolezza lift végállomásának szintje alatt. Az első járat majd csak fél kilenckor indul, talán ezért nem látunk senkit a vidéken, de sajnos már jó ideje kőbabákat sem. Csak úgy érzésből mozgunk a szikla és a gleccser peremhasadéktól mentes érintkezési vonalánál a Fortezza gerinc vonzásának engedelmeskedve. A szikla szélétől kissé eltávolodva egyre hasadékosabb terepen közlekedünk, amikor a távolból a Fortezza felöl a Diavolezza irányába egy gyorsan ereszkedő négyes kötélparti haladását kísérhetjük figyelemmel. A parti gyakorlott módon közlekedik, de a számtalan spaltnira igencsak figyelniük kell. Egy-egy hasadékhoz közeledve meglassulnak, kötelük megfeszül, és az elöl haladó jégcsákánnyal a kezében óvatosan kerül. Időközben a gleccser alsó páncélos vidékét elhagyva kitaposott ösvényhez érünk a hóban, amely feljebb visszavezet jobbra a sziklára. Ezt leküzdve felérünk egy nagyobb méretű meredek hólejtőre. Itt lefelé tekintve meglepődve látjuk, hogy sűrű lábnyomok vezetnek végig rajta, felfelé nézve pedig elképedve vesszük tudomásul, hogy a Boval házból előttünk indult csapat túl van a Fortezza gerincen, és már javában a Bellavista havát tapossa. Ekkor megértjük a Pers gleccserre tévedésünk okát. Az Isla Pers bonyolult, kétemeletes képződmény. Mikor felértünk rá, nem vettük észre, hogy még csak az első emeletén járunk, és a második emelet takarása miatt nem ismertük fel a tetején a Fortezza gleccsert. Pedig azon kellett volna teljes hosszában végigmenni, ahogyan azt az előttünk járók is tették. A kiábrándító kőtemető nehezen követhető kőbabás ösvényén – amely átvezetett minket a Pers gleccserre – semmilyen jelzés nem utalt elágazásra. Ezért tévedésből egy jelentős szintvesztéssel keletről megkerültük a Rifugi dals Chamuotschs nagy sziklanyúlványát. Ez a villámtréfa másfél-két óra többletidőt jelentett, az energiaveszteségről nem is beszélve.

Fortezza gerinc

A Fortezza gerincnek két része van. Az alsó szakaszon eleinte a hó élén, majd tovább, vagy egy kaotikus kőhalom tetején, vagy azt balról kerülve, egy meredek lejtő és a szikla találkozásánál kitaposott havas ösvényen lehet közlekedni. Mi az utóbbit választjuk, de nem kell sokáig menni rajta, hogy feltűnjön az "igazi" Fortezza. A kikerülhetetlen főgerinc öt toronyból áll, nehézsége legfeljebb II, de a kitettsége és a hágóvasat igénylő behavazott területei miatt kötelet, a kommunikációhoz pedig adó-vevőket használunk. Elöl megyek, Kriszta biztosít, Melinda pedig a köztes szakaszokon az átmenetileg rögzített kötélen tiblokkal mászik. Lassan megy a dolog, de három emberrel így tartjuk biztonságosnak. A szikla kiváló minőségű, stabil, és ahol arra szükség van rá, mindenhol nittekkel ellátott. Nemcsak a nittek és a standhelyek környezete, hanem a javasolt menetirány, sőt a tájékozódás szempontjából fontos sziklakiugrások csúcsai is élénk piros színre vannak festve a sziklán. Se felettünk, se alattunk, a messze távolban sem látunk felfelé mászókat, viszont az egyirányú utcában a szemből ereszkedők forgalmi torlódásokat okoznak, melyek tovább nyújtják a vidámságra egyre kevésbé okot adó menetidőnket.

Bellavista

Az utolsó tornyot átmászva belépünk a sziklamászás közben is már félszemmel megcsodált Bellavista régió bűvös, borzongató birodalmába, ahol a hó az úr. Az utóbbi idők nagy havazásai még nehezebbé teszik az előrehaladást a meredek lejtőn felfelé, de mélyre süppedős lépésekkel azért lassan felérünk a 3700 méter magasan fekvő Bellavista sarokig, ahol az út elágazik balra a Piz Palü, és jobbra, a Piz Bernina irányába. Ez a pont mérföldkőnek tekinthető, mert innen elvileg már csak lefelé kell haladnunk a 3597 méter magasra épült Marco e Rosa házig. A fáradtság kezdi maga alá gyűrni a csapatot. Rajtam huszonnégy kilós hátizsák van, ami a testsúlyom harminc százaléka, de a lányoknál sem jobb az arány. Mivel mára nincs szállásunk a felső házban, mindegyikünk hozott magával a hálózsákon kívül bivakzsákot is, számítva a legrosszabbakra. Kulacsaink tartalma viszont vészesen fogy, így először én, majd Kriszta kezdi a hóval történő utántöltögetést, de végül Melinda is beadja a derekát. Egyre sűrűbben kell megállnunk, és a rettenetessé váló hátizsákok felvétele is egyre keservesebb. A tanfolyamokon azt tanítják, hogy a hegyen mindenre fel kell készülni. Ha ezt betartom, akkor vízforralót, gázpalackot és edényt is hozok magammal, mint ahogy azt már többször megtettem korábban. E nélkül itt, a hóvá dermedt végtelen mennyiségű víz birodalmában szomjan lehet halni. Estefelé jár, a köd kezdi betakarni a vidéket. A magassághoz képest meleg van, így a hó minősége katasztrofális. A hágóvasakat a fogak között képződő jéggombócoktól jégcsákánnyal folyamatosan tisztogatni kell, hogy a kicsúszás esélyét minimalizáljuk. Lassan elmegyünk a száz méterre felettünk magasodó Bellavista csúcsai alatt. A meredek hófalon oldalirányban közlekedve a Piz Zupo alatti katlanban le kell gyűrnünk egy szintvesztést is, amivel már nem számoltunk. Alattunk húzódik a Morteratsch gleccser, melynek az alján nagyon mélyen ott van valahol a Boval ház. Körülöttünk mindenütt hasadékok tátogatják fekete szájukat, de a legalattomosabbak azok, melyek a horpadt hó alatt bújnak meg. A gomolygó magashegyi köd (Hochnebel) ellenére a kitaposott ösvény egyértelmű, de a hasadékok kerülgetése adrenalin fokozó hatású a hóhidak bizonytalan szilárdsága miatt. A Crast Agüzza lábához közeledve méretes jégtorony (szérak) alatt kell elhaladnunk. Egy ilyen képződmény azon kívül, hogy varázslatos látvány, többek között arról is nevezetes, hogy minden előjel nélkül képes bármikor hirtelen összedőlni. Célszerű lenne soványmalac vágtában távolodni el tőle, de a megbabonázó vonzereje, és nem utolsó sorban a letaglózó terheink miatt, csak ólomlábakon tudjuk odébb vonszolni magunkat.

Marco e Rosa menedékház

Az erőltetett menetben egyszer csak Kriszta felfedezi egy nyereg oldalában a sziklás háttérből geometriai vonalaival is alig kivehető Marco e Rosa házat. Nagyon kell az oda – helyeslek magamban, viszont eléréséhez előtte még le kell ereszkednünk a Fuorcla Crast Agüzza nyeregbe. Ez a szintvesztés már végképp nem volt belekalkulálva. Este hét óra van. Tizennégy órája indultunk el a Boval házból. Az eltévedésünket figyelmen kívül hagyva, ez az idő a legnagyobb jóindulattal is több mint kétszerese az útmutatókban leírtaknak. Nem először duplázom már meg magashegyen a kalauzidőt. Ha következetes akarok lenni saját magamhoz, akkor az eddigieknél technikailag nehezebb, holnapra tervezett csúcsmászás három-négy órásra normázott megfordulási idejét is "nyugodtan" megszorozhatom legalább kettővel. Egyáltalán nem vagyok abban az állapotban, hogy ebbe a kalandba most beleéljem magam. Önbizalmam romokban hever. Már egy ideje érlelem, így hát most – hulljon rám Damoklész kardja – bejelentést teszek. Holnap nem megyünk sehova, pihenőnapot tartunk – mondom fakó hangon, alig törődve a hatással, de a lányok megkönnyebbülését nem lehet nem észrevenni. További fejtegetésekbe bonyolódom. Az Internetről mobiltelefonon levadászott három napos Piz Bernina hegyi időjárás-jelentést látva, holnap és azután is jó idő lesz, így holnapután fel tudnánk menni a csúcsra, feltéve, ha az azt követő napon nem romlik el minden. Ugyanis ebben az esetben kétségessé válhat visszajutásunk a Boval házba. Ezt semmiképp sem kockáztathatjuk meg. Ha a holnapi előrejelzésből ez következne, akkor holnapután nem a csúcsra, hanem hazamegyünk. De akkor is elmondhatjuk, hogy komoly munka volt. A Marco e Rosa házig történő feljutásunk már önmagában felér eddigi több magashegyi csúcshódításunk teljesítményével. Legyen erőnk ezt a kísérletet csúcs nélkül is elfogadni sikerként. Egy ilyen döntés meghozatala csak fényesítené a jellemünket. Nem mondanám, hogy a lányok isszák a szavaimat. Mindenesetre, a holnapi pihenőnap gondolatára összeszedjük magunkat, és a gályarabok lendületével lépkedünk fel a Marco e Rosa menedékház elé, ahol még megállunk néhány harapás levegővételre. Az épületből kihangosítva, egy flegma Bob Dylan blues árad a térbe. A zene, mint fülön át beadott drog, lazán lüktetve terjed szét ereimben, energiát fecskendezve minden porcikámba. Ez már Olaszország. Valami görcs kioldódik bennem. Mintha hazaérkeztem volna. A legkönnyebb úton, az olasz oldalról még most is szállingóznak felfelé hegymászók. Elgondolkodtató ugyanakkor számomra, hogy a Boval házból utánunk már senki sem jött, és előttünk is csak az a három parti. Kevésbé valószínű (ugyanakkor nem kizárt), hogy akadtak volna még náluk is korábban indulók, mindenesetre nem láttunk erre utaló fényeket előttünk. A Diavolezza felöli utat viszont egyetlen árva lélek sem választotta, legalábbis olyan nem, aki a fél kilenctől félóránként induló liftjáratok valamelyikével érkezett volna fel a Pers gleccser széli sziklákhoz. A nézelődő turistákon kívül az a Piz Cambrena és a Piz Palü felé mászók egyik kedvenc kiindulási helye. Azokról a csúcsokról a Piz Palü gerincen át a Bellavista ösvényébe becsatlakozva is át lehet ide jönni, de mi ilyen vállalkozókkal nem találkoztunk. A miénknél nehezebb úton, a Tschierva menedékház irányából az északi »Biancograt« gerincen a Piz Berninát átmászók is feltehetően a Marco e Rosa házban vannak már. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a Fortezzán szembejövő néhány partit leszámítva meglehetősen magányosan gyűrtük le ezt a nagy körutat, amely a Piz Bernina északi oldala felöl indulva, az óramutató járásával megegyező irányban, több sziklacsoporton és gleccseren is átvágva, annak a déli lábához visszaérkezik. A házban pezseg az élet, de Bob Dylan kivételével mindenki olaszul beszél – ráadásul egyszerre. A nagy forgalmat csak a felfordulás múlja felül. A tájékozódás során megnyugszom, hogy ez nem egylábú hegymászók gyülekező helye, hanem a fortyogó kavarodásban a bakancsok egyszerűen elvándorolnak a párjuk mellől. Akinek valami kiesik a kezéből, azt már nem ott találja meg, ahol otthagyta. A kövön több rétegben szétdobált felszerelések között lyukat vájva, beleültetjük a saját készleteinket, majd átverekedjük magunkat a recepcióig, ahol meglepetés nélkül vesszük tudomásul, hogy ma éjszaka valóban nem ebben a házban fogjuk nyugalomra hajtani a fejünket.

Bivak

Ez a bivak nem is bivak, ez egy rendes ház – nyugtázom örömmel a tényt. Marco és Rosa de Marchi nevéhez fűződő, 1913 óta létező tizenkét ágyas eredeti menedékházban vagyunk, amely a negyvennyolc ággyal rendelkező új ház alatt található, és amely, úgy látszik nyáron is téli szobaként üzemel. Nincs benne fűtés és mellékhelyiség, van benne viszont, számolatlanul sok ember. Mi az emeleten egy három személyre kiadott fiókban kapunk helyet, melyet egy középnehéz via-ferrata fellépéssel lehet csak megközelíteni. A fadobozba befeküdve mindhármunk felkarja összeér, pedig egy vállszélességi versenyen Melinda itt nem kerülne döntőbe. Lábaim boka fölött kilógnak a lábdeszkáról, és könnyedén érintik az állandóan nyitogatott bejárati ajtót. De mégis, nincs az a kényelmetlenség, melyet a megfelelő fáradtság ne tudna közömbösíteni. Az édes vízszintes fekvésnél már csak az egyetemes gravitációs szükségletek kielégítése lehet felemelőbb érzés, amelynek átéléséhez ellenállhatatlan vágy kezd hatalmába keríteni. Azonban az élet különös törvényszerűségei folytán ez a két jó dolog kölcsönösen kizárja egymást, tehát egyiket sem lehet fokozni azzal, hogy egyszerre gyakorolja őket az ember. Így, mint javíthatatlan élvhajhász, éjjel kettőkor kísérletsorozatba kezdek. Az emeletes ágyról történő nem éppen csendes, ám sikeres lejutásom kellő önbizalmat ad a következő, már nagyobb éberséget igénylő feladathoz. Át kell érni a latrinával rendelkező felső házba! A tíz méter szintkülönbségű ötven méter hosszú, jeges lábnyomokból összefagyott ösvény a gerinc alatt, a déli fal oldalában keresztezi a két házat. Aki itt kicsúszik, annak jó esélye van arra, hogy az előkelő hangzású, ám nyolcszáz méterrel lejjebb épült Marinelli-Bombardieri menedékházig meg se álljon. Fejlámpámat igazgatva, mint távirányítású robotokat manipulálom befűzetlen bakancsaimat a hibátlan lépésekhez. Végre a bejárathoz érek, de csak nézek, mint a vett malac. Ezen az ajtón azért nehéz bejutni, mert nyitva van. A krómlemezből készült tekintélyes méretű nyílászárót középen egy vízszintes osztás külön nyitható felső és alsó kisebb ajtószárnyra tagol, mindegyiken egy-egy légópince ajtóra emlékeztető záró karral. Tudnom kellene, hogy a menedékházakra jellemző módon a bejárati ajtók nincsenek bezárva, és persze kifelé nyílnak, de még nem ébredtem fel teljesen. Az első sikertelen próbálkozás után eszembe jut Rejtő Jenő: "Piszkos Fred közbelép" című drámája. "Vörös Vaszics összeszedte magát, és méltóságteljes léptekkel benyitott a szalonba. De az ajtó kifelé nyílt. Honnan tudhatta?" Éjszakai úti célom természetéből adódóan a méltóságteljes lépések nálam is garantáltak, de Vasziccsal ellentétben nekem nem mindegy, hogy merre nyílik az ajtó. A sürgető szükség kevésbé kedvez a logikus gondolkodásnak, így a reteszekkel még néhányszor kizárom magam, mire végre bejutok. Az a húsz perc, amit a házban töltök, tökéletesen elég arra, hogy kiismerjem az alsó szint rejtelmeit, de arra is, hogy Melinda értem aggódva a keresésemre induljon. A kifelé nyíló külső fémajtó és a belső faajtó közötti keszonban vagyok már visszafelé, amikor kaparászást hallok kívülről. Én vagyok az erősebb, kitolom a nyílászárót, mire nyakamba ugrik Melinda. Elmondása szerint eddigi hegyi kalandjainak legstresszesebb időszakán van túl. Miután félálomban úgy ítélte meg, hogy egy örökkévalóságnak tűnő idő eltelte után sem érkeztem vissza a helyemre, a felkutatásomra indult, de a légópinceszerű ajtónál (amit magam után behúztam) ő is megtorpant. Ha ez az ajtó zárva van, és a két házat összekötő sötét, jeges ösvényen sem találkozott velem, akkor én nem lehetek máshol, mint valahol a Marinelli-Bombardieri ház környékén – nyilván meglehetősen megviselt állapotban.

Pihenőnap

Tartva magunkat tegnapi tervünkhöz, hagyjuk, hogy a téli szoba reggel teljesen kiürüljön. Ez a folyamat nagy dérrel-dúrral öttől kilencig is eltart. Ezután még lustálkodunk kicsit, majd lassan felsétálunk az étkezdébe, ahol kényelmes, ebédidőbe nyúló reggelizésbe kezdünk. Az idő kiváló, jobb nem is lehetne. Az elmúlt húzós nap után önbizalmam még csak félárbocon lengedez, ennek ellenére déli tizenkét óra körül, technikailag teljes, de a tegnapihoz képest azért könnyített felszereléssel, amolyan pihenőnapi felderítőútként, megindulunk a Déli-gerinc (Südgrat »Spallagrat«) irányába. Megállapodunk egymással, hogy délután négykor, bárhol is tartanánk, visszafordulunk. A mély hó már az első szikla eléréséig is komolyan megdolgoztat bennünket a meredek lejtőn. Ide felérve több helyen is választhatunk, hogy a sziklákon vagy az ezek közötti meredek, havas árkokban közlekedjünk. Eleinte a járt hófoltokat részesítjük előnyben, de feljebb már a sziklamászás jelenti a haladást. Ez a vidék közel sem olyan segítőkész, mint a Fortezza-gerinc. Bár, ahol szükség van rá, nittekkel ellátott, de szó sincs piros jelzésekről. A biztosítási helyeket néha keresni kell, de megtalálhatók, és a szikla itt sem nehezebb sehol, mint II. Hagyományainknak megfelelő módszerrel mászunk hárman egy kötélen, mint egy megfontolt hernyó.

A délutánnak megfelelően nagy a szembejövő forgalom, van, aki tréfásan meg is kérdezi, hogy mi vagyunk-e a második műszak. Egyre jobban élvezem az előrejutást, és tovább növeli a kedvemet, hogy még utánunk is jönnek mászók, bár ők általában hamar el is hagynak minket. Az Internetről ismerős helyhez közeledünk. Melindával egyetértünk abban, hogy ez lehet az a bizonyos torony, ahol a francia skála szerinti PD, vagy PD+ kategóriába sorolt teljes út legnehezebb sziklabetétje, vagyis a kulcshely (Schlüsselstelle) található. Ennek a szakasznak az UIAA fokozata Goedeke (2001) szerint II (fix kötelekkel), Schmitt-Pusch (2008) szerint III-, a Marco e Rosa ház aktuális olasz honlapja szerint pedig III. Miközben készülődünk a mászáshoz, kissé félretekintve, észreveszünk egy kikerülő utat a firnen, melyen éppen egy hármas kötélparti óvatoskodik lefelé. Nem tudom, hogy az ösvényt mindig használhatják-e, vagy csak a mostani hóviszonyok teszik ezt lehetővé, mindenesetre nekem magamtól nem jutna eszembe hogy kipróbáljam, az egyszer biztos. A sziklafelszökés jobb oldalát úgy öleli körbe egy meredek hófal, mint íny a fogat. A szikla és a hó találkozásának vonala maga az út, amely néhány méterig félkörívben, majd eltávolodva a sziklától, meredek spirálban emelkedve tűnik el magasan annak takarása mögött. Innen azt sem lehet látni, hogy a nyomvonal keresztezi-e egy leszakadt hófal közepén vízszintesen húzódó gallérszerű áthajlást. A csodálkozásom közben mellém érkező parti vezetőjét nem hagyom szó nélkül elmenni mellettem. Alapszavakra szorítkozó faggatózásomra, hogy ez az út tényleg jobb-e, mint a sziklán mászni, az olasz férfi németül adott határozott válasza egyértelmű. Feltétlenül. A lányok rám várnak, én bizonytalankodom. Már majdnem a hó felé vesszük az irányt, amikor eszembe jut, hogy mi van akkor, ha szembe találkozunk ott egy lefelé jövő partival (esetleg többel). Aztán Melinda végképp helyrebillent. Ezért a szikláért jöttünk, nem? Ráadásul lehet rajta biztosítani, nem úgy, mint ott kinn a havon. A döntés megszületik. A meredek szikla végig hómentesnek látszik, így leveszem a hágóvasakat és Kriszta biztosításával megindulok felfelé. A kőzet kiváló minőségű, jobbat nem is kívánhatnék. Ahol kell, a falban mindenhol találok nitteket, és alig veszem észre, hogy a problémásnak tartott kötélhossz végére érek. Fix kötél nincs, de valamikori létét egy kőtömb köré tekert, rögzített drótkötélmaradvány sejteti.

A via ferrata lebontása után sorolhatták nehezebb fokozatba a szakaszt, mint II. Még egy rövid, de már könnyebb részen használunk kötelet, és mérsékelt küzdelem után hamarosan felérünk a sziklafelszökés csúcsára. Örülünk, mert úgy képzeljük, hogy ezzel a mászásunkkal kihúztuk a Déli gerinc méregfogát. Az idő megy előre, de a lelki megkönnyebbülés hatására egyelőre mi is. A havas szikla miatt újra felvesszük a hágóvasakat, és amint az egyre kitettebb, északi irányba ívben kanyarodó gerincről visszatekintünk, meglátjuk a kikerülő ösvény lentről takart részét a hóban. Így utólag különösen jó döntésként értékeljük, hogy kihagytuk azt az utat. A meredek, domború hólejtőn a spirálvonalban lefele kanyarodó nyomvonal, mielőtt a szikla közelébe érne, egyszerűen eltűnik saját maga alatt. Mögé tekintve a mélybe, szemtanúi lehetünk a számtalan friss hasadékát mutogató Morteratsch gleccser szülőszobájának. Nem kötnék itt fogadást egy csoportos kicsúszás jégcsákányos fékezésének sikerességére. Kötéllel összekötve, de szinkronban mászunk tovább az egyébként nem túl nehéz terepen, amíg fel nem bukkan közvetlenül előttünk a déli elő csúcs (4020 m). Ez a nevezetes hely a Spalla (vagy rétorománul La Spedla). Miután meglepődve csodálkozunk rá, hogy már délután négy óra van, Kriszta óvatos emlékezetfrissítéssel próbálkozik. Eddig elért eredményeinkre, és nem utolsósorban a közös megállapodásunkra hivatkozva mondja, hogy a Spalla akár lehetne a mai napunk végcélja is. Bár elvileg egyetértek vele, póker arccal fogadom a felvetést, mivel életem párja még nem mondta meg, hogy én hogy döntöttem. Nekünk egy jó óra járásra lehet ide a Piz Bernina (és ugyanannyi vissza), amely innen már látható, de eléréséhez hosszú, párkányos hóéleken, a Spalla gerinc legkitettebb gerincén is át kell menni. Melinda érvelésbe kezd, aminek kimenetele nem lehet kétséges.

Gyémántlelőhely

A csúcsra (4048 m) ötre érünk fel, de a svájci hagyományoknak megfelelően, a keresztet hiába is keressük. A talpalatnyi helyen már egy nyolc főből álló vegyes olasz társaság ünnepel. Határtalan örömünkben mi is összekapaszkodunk, majd Kriszta nem várt módon előkap a hátizsákjából egy kis üveg pezsgőt, és egy díszcsomagolással ellátott jubileumi Zorán dupla CD-t, melynek címe: "Az elmúlt 30 év".  Mire páros puszik kíséretében átadja nekünk kedves ajándékait, már egy-két olasz is felfigyel ránk. Harminc éves házassági évfordulónk van, kommentálja nekik jelentőségteljesen Melinda az eseményt. Miközben egyre inkább a figyelem középpontjába kerülünk, Melinda oldalba bök, hogy nem felejtettem-e el valamit. Megszeppenek. Harminc évnek súlya van, ez alatt sok ilyesmi történhetett, de vajon ezek közül éppen melyikre kíváncsi? Módszeresen kezdem sorra venni magamban az összes dolgot, erősen koncentrálva, hogy őt az érdekli, amit elfelejtettem, és nem az, amit nem. De hogyan mondjam meg neki, hogy mit felejtettem el, amikor nem jut az eszembe? Ha pedig mégis eszembe jutna, akkor hogyan tudnám azt elfelejteni, hogy elmondhassam neki? Miközben ezen töprengek, próbaképpen előtapogatok a hátizsákom rejtekhelyéről egy kis ezüst színű dobozkát, hátha. Lassan kinyitom a fedelét, mutatóujjam feltartásával tovább csigázva az érdeklődésemet, majd hirtelen, színpadias mozdulattal bemutatok egy brillgyűrűt. Melinda elhaló –Ah!– sóhajjal meglepetést színlel, majd előkészített ujját becélozva, csont nélkül repül a gyűrűbe, még mielőtt a gyémántra szintén sóvárgó Bernina azt megkaparinthatná. Az ováció a tetőfokára hág. Csók-csók, kiabálják angolul kórusban az olaszok, és a nyílt színen még egyszer visszatapsolnak.

Próbatétel

Viszonylag rövidre vett kötéllel összekötve, visszafelé Kriszta megy elöl, középen Melinda, hátul pedig én. Az olaszok párokba szakadva, bár később indulnak el, de még ott, ahol lehet, megelőznek minket. Az olasz-svájci határ vonalát is képező Spalla gerinc kitett pengeélének közepe táján járhatunk. A körös-körül tátongó roppant tér határtalanságában az egyetlen biztos pontot lépésünk és a keskeny gerinc kapcsolata adja. Mint kötéltáncosok a cirkuszi trapézban, csak erre figyelünk. Eleinte rendben is megy minden, aztán hirtelen történik valami. Van úgy, hogy az ember hiába keresi az okokat. Felesleges minden próbálkozás, pedig már az ősrobbanás pillanatában eldőlt, hogy el fog jönni ez a perc. Igen, itt van. Ki kell mennem! Méghozzá most azonnal. De hova? Ennél kijjebb már nem is lehetek. A kísérlethez kétségbeejtően rossz helyen vagyok, de a gyorsulva fogyó időm végét látva, tudatomat teljes terjedelmével kitölti a feladat gondolata. Lappangó szépérzékemtől ösztönösen vezérelve, sietősen Svájc felé fordulok, így, ha nem sikerül a mutatvány, akkor Olaszországban kell majd engem keresni. Tőlem jobbra a rövid kötél miatt eltávolodni nem tudó lányok egyensúlyoznak, balról, pedig egy, a csúcsot a Biancograt felöl átmászó hármas férfi kötélparti közeledik. A lányoknak még van idejük elkapni a fejüket, de én már nem vagyok velük, csak a bokáig rántott beülőm. A szemem sarkából még felfogom, amint az akadályt nem ismerő, sokat látott férfiak hátrahőkölnek. Noha egyenes gerinccel állják a csapást, acélos tekintetük kicsorbul a látványon. A Napra lehet nézni, de rám nem.

Az apacsok törzsfőnökké avatásának próbatételét is babazsúrrá szelídítő szertartás átvészelése után, egy kalitkából szabadult rab madár könnyedségével repkedek a visszaúton, de azért így is eltart az vagy három óra hosszat. A mögöttünk mászók előtt jól tartjuk a tempót, akik csak az utolsó ereszkedésnél előznek meg minket. A Marco e Rosa házba még éppen sötétedés előtt, este nyolcra érve vissza, vásott söprűként zárom a Piz Bernináról ma érkezők sorát. A nyolc órás megfordulási időnkkel ismét bőven megdupláztuk a kalauzidőt, de ez most valami oknál fogva kevésbé nyomaszt, mint tegnap. Az elképesztő zsúfoltságban, a házban minden talpalatnyi helyet kiadnak, így a vacsoráztatás után a mindenhova kiterített hálózsákoktól lépni is alig lehet. Előjogainkkal élve, megbízható aszkéták módjára, hálóhelyünkként a téli szobát válasszuk ismét, az legalább már nem okozhat meglepetést.

Isla Pers szindróma

A hágóvasak egészséges harapáshangjainak ritmikusságával, magabiztosan lépkedünk hazafelé a Bellavista szikrázóan tiszta reggeli haván. A csodálatos kilátásáról elnevezett vidék csak most mutatja meg igazán szépségeit. De miféle szépség ez? Hogyan lehet szép, ami nem emberi, ami az élet formáitól ennyire távolálló, aminek puszta léte maga a fehér köntös alá bújt álarcos halál? Mégis, a ragadozó által megbűvölt áldozatként, le sem tudjuk venni róla a szemünket, mintha más vágyunk se lenne, mint hogy az övé lehessünk. Mindenesetre, azzal, hogy ma napfürdőben jöhetünk le a hegyről, minden kívánságunk teljesül, holnaptól ugyanis az előrejelzés szerint rosszra fordulnak a viszonyok.

A Fortezza gerinc lefelé sem okoz meglepetést. A megbízható kőzeten, megbízható technikával, de hágóvasban mászva, öt alkalommal alkalmazva a klasszikus duplaköteles ereszkedés módszerét, majd az alsó szakaszt most is a hóban kerülve, problémamentesen érjük el a gerinc alját (3122 m). Innen hóban lépkedve folytatjuk az utat észak felé ereszkedve, az Isla Pers irányába. Eközben nem vesszük észre, hogy nem a Fortezza gleccseren, hanem annak egy kisebb nyugati nyúlványán haladunk, mivel errefelé is vezetnek lábnyomok. Egy idő után kezd gyanús lenni a dolog. Egy arra járó svájci parti kérdésünkre megerősíti, hogy az irányunk jó a Boval ház felé, de mellesleg hozzáteszik, hogy ők már régen jártak arrafelé. Miután eltűnnek látóterünkből, rossz érzéseinket keleti irányba tartásunkkal próbáljuk kompenzálni, és a szűz hóban átvágunk az igazi Fortezza gleccserre. Ennek közepén sűrű lábnyomok vezetnek le egyenesen az Isla Pers szívébe. Felfelé jövetelünk eltévedésekor ezen az ösvényen láthattuk a hat előttünk haladó mászót, de most, messze, egy a Pers gleccser irányába lekanyarodó parti kivételével, teremtett lélek sem mutatkozik távol e vidéken. Követjük a nyomokat lefelé, de azok belevisznek a Fortezza gleccser egyre sötétebb színű alsó részének latyakosra olvadt, sűrűn hasadékos területére. Itt nem mehetünk tovább, pedig az Isla Pers északi sziklatömbjének járható része e mögött látható. Kicsit idegesen kezdünk reagálni egymás ötleteire. Azt a hibát nem követhetjük el még egyszer, hogy lemegyünk a Pers gleccserig. Az még rendben van, hogy Isla Pers az újoncoknak kijáró ugratásként felfelé berakott minket a pörgetőbe, de hogy ismeretségünk ellenére ezt a visszaúton is megteszi, az már az álmoskönyv szerint sem tekinthető barátságos gesztusnak. A hasadékos részt jobbról kerüljük, és addig próbálkozunk, amíg az otromba sziklatömbök között ügyeskedve fel nem jutunk az Isla Pers felső emeletére (2800 m). Innen körbetekintve nem látunk mást, mint szekrénynyi kődarabok megszámlálhatatlan halmazát, melyek tetején szökdécselve keresgélünk valami feltételezett ösvényfélét. Egy nagyobb sziklatömbről szemlélődve, a távolban hirtelen megpillantunk egy piros kabátos emberalakot, aki, úgy ahogy felbukkant, már el is tűnik a kövek között. Irány utána! Az első kőbaba megtalálására hatalmas kő esik le a szívünkről, ezzel is további akadályokat gördítve az utánunk jövők elé. Haladásunk közben, még épp belátható távolságon belül mindig felfedezünk egy-egy újabb, sokszor egészen jelentéktelen kőbabát, de nehéz észrevehetőségük nem hagyja lankadni figyelmünket. Áldjuk a szerencsénket, hogy ködmentes időben járunk errefelé. Egy helyen alig látható, sziklára festett vízszintes sárga csík jelöli a nyomvonalat, amely kopottságával alig üt el a környezetétől, és amelyet csak közvetlen közelről veszünk észre. Követve a további jelzések nélküli irányt, hamarosan mint egy rejtett útkereszteződés, jobbról is és balról is egy-egy kőbaba hívja fel magára a figyelmet. Ekkor megvilágosodunk. Valahol az alsó emeleten, az északi sziklataréj tetején (2720 m) járhatunk. Ha itt felfedeztük volna az elágazót, akkor nem mentünk volna át a Pers gleccserre. De újonc legyen a talpán, aki ezt észreveszi. A Boval ház felé véve az irányt, kis idő múlva találkozunk a piros kabátos férfival is, aki az ösvénytől kissé eltávolodva, talán két kiskamasz unokáját tanítgatja a hegyi létre. Az erős svájci akcentussal beszélőket magunk mögött hagyva, a kőbivak közelében elérünk egy Y alakú elágazót, melyet szintén nem vettünk észre felfelé, de úgy ítéljük meg, hogy ez a két út még a gleccser széle előtt összeér. Sejtésünk helyes, de az amúgy sem sűrűn rakott kőbabák egy idő után teljesen elenyésznek. Most sem tudjuk meg, hogy hol a legoptimálisabb megközelíteni a Morteratsch gleccsert. A hómentes oldalmoréna törmelékes, morzsalékos lejtője annyira meredek, annyira omlós, és még olyan magasan vagyunk, hogy komolyan fontolóra vesszük a jégcsákány kézbevételét. Azonban az elmúlt napok megpróbáltatásai úgy megemelték az ingerküszöbünket, hogy maradunk a bakancsél módszernél, de az alattunk kapaszkodót csak úgy tudjuk megkímélni a letaposott törmelékektől, hogy nem egymás fölött mászunk. Ha a sziklaszigetről nem is ott jövünk le, mint ahol felmentünk rá, de a Morteratsch gleccseren több tájékozódási pontot is felismerve, szinte pontosan a már bevált, nyom nélküli nyomvonalat követve kelünk át.

Boval menedékház

A hosszú, keskeny morénagerinc élén közeledve a Boval ház felé, vissza-visszanézek a túloldalra. Az évezredek változásaival dacoló Isla Pers partján jól látszik a folyamatosan visszahúzódó gleccser sziklát pusztító hatása. Ha valaki rossz látási körülmények között merészkedik ide, az jó, ha előtte elrendezi otthon az ügyeit, mert lehet, hogy egy darabig a környék vendégszeretetét fogja élvezni. Az ártatlannak tűnő sziklaszigetnek csak kevés használható átjárója van, és egyáltalán nem mindegy, hogy hová keveredik ki itt az ember. Aki az útja során az Isla Pers-en már átverekedte magát, az ha pezsgőt még nem is bonthat, de mindenképpen nagy lépést tett előre úti céljának elérése érdekében. Az örömujjongáshoz túl fáradtan, de mindenképpen megkönnyebbülve lépünk a Boval ház teraszára. A konyhából fülig érő szájjal szaladnak ki elénk azok a háziak, akik az indulásunk előtti napon még a mentőhelikoptert is szükségesnek tartották megemlíteni az úttal kapcsolatos mindennemű bíztatást mellőző mondandójukban. Panaszkodásunkra, hogy a jó idő ellenére a Marco e Rosa házból több, mint kilenc óra alatt értünk le ide, huncut szemmel, de elismerően gratulálnak. Csak most kezdek igazán büszke lenni magunkra. Nem volt könnyű ez a túra. Minden elismerésem a lányoké, akiknek dicséretes fizikai és lelki erejét sem a hegy, sem én nem voltam képes megingatni. Az ide még három óra járásnyira lévő, csodálatos környezetű Plauns kemping felé visszaindulva belátjuk, hogy a sátorállításhoz már fejlámpára lesz szükség, de az ilyenkor elmaradhatatlan sonkás tojásrántotta és üveg pezsgő elfogyasztásának, no meg St. Moritz másnapra tervezett városnézésének a gondolata segíti cipelni az egyébként már elviselhetetlen hátizsákjainkat.

 

2010. augusztus 18-23

Takács Miklós

2019  Göcsej Sport