A montenegrói invázió 2011

Egy gyalogos emlékirataiból

Banja Luka bevétele

Melinda főparancsnoksága alatt a zalaegerszegi Tesco parkolóból tíz kocsival indulunk, de a hosszasan és aprólékosan kimunkált logisztikai terv már az első métereken összeomlik. Ahány a navigációs készülék, annyifelé akar menni, így a legkevesebb agysejtjük azoknak fogy, akik be sem tudják kapcsolni az eszközt. A minden kocsiba jutó, nagy nehézségek árán egy hullámhosszra hangolt adó-vevő készülékek némelyike kikapcsolva marad, és van, akit kiváló autója, tökéletes rádióhullám blokkolóként hermetikusan elzár a külvilágtól. A megállapodás szerinti gépkocsi párok menet közben sehogy sem találják egymást, így a hajnali gyér forgalomban a menetoszlopunk a kereső előzgetések miatt két sávban halad előre mindaddig, amíg valakinek máris tankolnia nem kell.

A zágrábi autópályáról csak egyszer vétjük el a leágazást Bosznia felé, utána azonban már kényszerpályán haladunk az egyelőre téveszthetetlen nyomvonalon. Banja Lukáig rendben is megy minden. Itt sem navigációs eszközöm, Ludmilla magabiztosságával van a baj. Többnyire zokszó nélkül teljesítem a legvadabb ötleteit is, mígnem egy kereszteződéshez érve így utasít: "Menj egyenesen a krajiskog partizanskog adreda!". Álljunk meg egy szóra, mondhatná Grétsy tanár úr, akivel messzemenően egyetértenék, bár nekem nem annyira a nyelvtani szerkezet, mint inkább az utca, sőt mi több, maga az egyenes irány, ami hiányzik. Két lehetőség kínálkozik, vagy jobbra, vagy balra, de egyelőre a parancsnoki autóval rohamosan közeledem a szemközti ház felé. A gengszterek sofőrjét is megszégyenítő bátorsággal addig nem kapom el a kormányt, amíg koponyám belső falán ki nem rajzolódik a Balkán térképe. Ennek beható elemzése alapján aztán világossá válik, hogy Montenegró tőlem csak balra helyezkedhet el. Ezt az orientációmat tudat alatt támogatja az a hiedelmem, hogy a partizánok is általában balra keresendők. Tehát balra veszem az irányt, miközben Ludmilla szenvtelenül újratervez. Ez a választásom később sok kellemetlenség, de egyben Banja Luka behatóbb megismerésének, sőt az ismeretek ismétlések általi elmélyítésének forrásává is válik.

A Jajce vízesés árnyékában

A vendégmarasztaló Banja Lukából kiszabadulva a lélegzetelállító Vrbas folyásával szemben, a kanyon brutális oldalában, erőltetett hegymenetek és hátborzongató hajtűkanyarok mentén a Jajce vízeséshez érünk. Az aláhulló víztömeg hová is ömölhetne máshova, mint a Vrbas folyóba. De hiába az ideérkezés öröme, a kilátót leigázó új benzinkút, az illegális latrina és szeméttelepként funkcionáló közeli épületrom, valamint a vízesés napos oldalát is beárnyékoló kilátástalan építkezések a szimbolikus világba röpítenek. Előveszem Csontváry 1903-ban készült festményének Internetről kinyomtatott másolatát. A közel száztíz év alatt sok minden történhetett errefele, de vajon valóban ennyivel több ága lehetett akkor a Jajce vízesésnek a mostanihoz képest, mint ahogyan az a képen is látható? Csontváry imádta a vízeséseket, bejárta értük a fél világot, és ezért talán művészi túlzásoktól sem riadhatott vissza, amikor csillapíthatatlan esztétikai szomját igyekezett kielégíteni. Akárhogy is van, mivel már eleget nézelődtünk, gyorsan visszafordítjuk most érkező megkésett társainkat, és jó jajcei benzinnel feltankolva, továbbindulunk Montenegró felé, továbbra is a Vrbas ellenében, annak mind vadabb és vadabb partja mentén, számolatlanul hagyva a feneketlen viaduktok és kivilágítatlan alagutak sorát.

Travnik egyre messzebb van

Donji Vakufba érve egy tisztességes, nagy sárga terelőtábla adja tudtunkra, hogy Travnik felé az út le van zárva. Az azt firtató kérdésre, hogy miért folytatom mégis az utat abba az irányba, a pszicho-analitikusom azóta is csak nehezen csillapodó heves arcizom- és vállrángásokkal reagál. A még megmaradt autóinkból néhány vakmerő a követésembe kezd, de a szabálytisztelő többség elkanyarodik az ajánlott Bugojno felé. Miután már több mint húsz kilométert is megteszünk a tábla óta, egyre magabiztosabban nyomom a gázt a hegyi terepen. Az út kiváló, és mindjárt Travnikba érünk. Mindig is tudtam, hogy a bosnyák megbízhatatlan népség. Biztosan Dojni Vakufban volt valaha egy kis útjavítás, és miután elkészült, balkáni nemtörődömséggel kinn felejthették a terelőtáblát. Hiába, a sok éves rutin, és a csak keveseknek megadatott intuíció mindig is az erősségem volt. A többiek meg feleslegesen kerülhetnek egy nagyot. Már harmadszor futok végig a megunhatatlan gondolatsoron, mikor egy kanyar után hirtelen, mint ahogyan a kakukk a faliórából, elénk ugrik egy teljes szélességű útzár, amely a rá jellemző összes ismertetőjegyet tartalmazza. A piros-sárga csíkos kakukk alternatívákat nem ajánlva adja értésünkre, hogy az útnak itt most vége van, és ezt el is lehet hinni neki. A kordon mögötti leszakadásban földgyalu és markológép forgolódik. Kiszállunk az autókból – ezzel is nyomatékot adva eltökéltségünknek –, és előkerül egy nagyfelbontású Bosznia térkép is. Nincs mese, vissza kell mennünk Dojni Vakufba, egészen a terelőtábláig! Ezt azért olyan könnyen nem emésszük meg, és ki szúrós, ki könyörgő tekintettel elkezdi bűvölni a kordont. Soha nem tudjuk meg az okát, de, amikor autóinkkal már éppen megindulnánk visszafelé, valamelyik földmunkás utánunk kiabál. Hátranézve leesik az állunk. Felvenni is alig marad időnk, mert a munkás széles taglejtésekkel gesztikulálva sürget a gyors átkelésre a félrehúzott útzáron. Mire felocsúdnánk a meglepetésből, a földgépek között szlalomozva már át is evickélünk a tiltott zónán.

Egy bevehetetlen boszniai piramis

Visoko mellett, a boszniai piramisok közelébe érve, már végképp szétzüllik a menetoszlopunk. Van, aki az autópályán ragad, de olyan is akad, aki éppen szembe jön velünk. Viszont csatlakoznak hozzánk idegen autók is, akik hagyják, hogy vezessük őket. Így, néhányan az összeverbuválódott nemzetközi csoportból a piramisok közül megugrunk egy utunkba esőt. Illetve, csak megugornánk, de nem érünk a tetejére. Az alattomos dzsungellé vaduló terep meredeksége egyre fokozódik – pedig már az eddigivel is meg voltunk elégedve –, és a gyér ösvény végképp elenyészik. Bár békeidőben nemigen szoktunk feladni efféle vállalkozást, de a késő délutáni szemerkélő esőben, távoli úti célunk nyugtalanító homálya mágnesként húz bennünket Montenegró felé.

A szarajevói áttörés

Egy idő óta velem együtt párban haladó Lakat kocsijával, a szarajevói húsdarálóban elveszítjük egymást. Ludmillával egyetértésben, azt sem tudjuk, hogy jövünk, vagy megyünk. A rosszul táblázott város rendkívüli forgalmának elviselhetetlenségére a rekkenő hőség még rátesz egy lapáttal. Egy robbanás előtti kazánban lehetnek hasonló fizikai állapotok, mint az autónk belsejében. A klímát nélkülöző járgányom összes ablaka ütközésig fel van húzva, mert a lassan araszolgató, de inkább álló forgalomban inkább viseljük a hőguta előtti édes perceket, mint a karjukon igazi síró babákat cipelő gyerekanyák útszéli kéregetéseit. Az összes bosnyák márkánkat rég elosztogattuk már, az idegen pénzzel, pedig a több mint negyven százalékos munkanélküliségben nyögő város áldozatai nem tudnak mit kezdeni. Egy ablakmosásra specializálódott gyerek, mivel csak egy 2 Euróst kap tőlünk, bosszúból bespriccel a résnyire lehúzott ablakon.
Pillanatnyilag nem érdekel sem Bascarsija, a muzulmán negyed, sem a fővárost megosztó Miljacka folyó tizenegy hídja, köztük a szarajevói merényletet végrehajtó Gavrilo Principnek emléket állító Latin híd, sem a többi ezer csoda, ami itt várna ránk. Nem töltenek el most borzongással a várost körülvevő hatalmas hegyek, ahonnan a szerbek 15 évvel ezelőtt 1400 napig ostromolták a várost. Ide majd eljövünk egyszer külön egy-két napra kempingezni, csak most jussunk ki innen valahogy. Mire Ludmilla a Montenegró irányába kivezető 18-as utat megtalálja, a testi-lelki leépülés nyomait vélem felfedezni magunkon.

Nagy sokára a Scepan Polje nevű helységhez érünk, ahol a bosnyák-montenegrói határt egy rozoga függőhíd szeli át a vad Tara fölött. Miután gyalogosan néhány óvatos próbalépéssel leteszteljük a lécekkel megerősített foghíjas hidat, egy nagy levegővétellel áthajtunk rajta. Így Boszniából kilépve – de még nem belépve Montenegróba –, egy éles balkanyarral behatolunk a Tara kanyonba, és megtesszük az utolsó, semmilyen gépi navigáció által nem ismert, meglehetősen rázós tíz kilométert a Grab kempingig. A tíz autónkból erre a szakaszra már csak ketten maradunk együtt. A kempingbe érve tudatosul bennem, hogy tizenhat órával ezelőtt indultunk el Zalaegerszegről, és hogy a huszonhét fős társaságunknak még több mint a fele mögöttünk van.

A Tara leigázása

Sisakban, neoprén ruhában és mentőmellényben, a rafting indulására várakozó Göcsej SE egy emberként szuggerálja a WW III-IV nehézségű vad folyót. Rossz idő van, bármikor eshet, de legjobban a neoprén ruha színe zavar. Hogy, a jó neoprén ruha milyen színű? Valószínű. Éppen ezért az alkalomhoz inkább illene, és a körülményekkel esztétikailag jobban harmonizálna a barna. Erre a problémára a hajó orrában elhelyezkedő vezérevezős párom, Gábor hívja fel a figyelmem, ami aztán nem hagy nyugodni. A legvérmesebb férfiak véleménye alapján a Tara hőmérséklete másfél-két centiméter lehet, de a józanabbak szerint – akikkel én is egyetértek –, ez az érték messze túlbecsült. Akármennyi is az annyi, gumicsónakunkban dideregve tűrjük, amint montenegrói vezetőnk sikertelenül gyakorolja magyarul kimondani a "jobb", "bal", "előre" és "hátra" vezényszavakat. A gyors felfogású fiú hamar belátja, hogy ez nem fog menni neki, így elindulunk végre. Az első zúgóra nem kell sokáig várni. Nem túl vészes, de szárazon megúszni lehetetlen. Ezek után megállapodunk, hogy amikor a hajó legénységének húzni kell, Gáborral elöl "egy-kettő" vezényszavakkal ütemezzük az evezőcsapásokat. Viszont Erzsikének nem jut lapát, így a csónak közepén kuporogva buzdítja magát, hogy mozgás hiányában meg ne fagyjon, mert a szükségesnél két számmal nagyobb neoprén öltözéke nemigen védi meg őt a be-becsapódó hűtővíz dermesztő hatásától. Szolidaritásból néha Gabi adja át neki a lapátját, felvállalva az ügyeletes fázó szerepét, aki ilyenkor legalább szabadon kezelésbe veheti a vízre hozott fényképezőgépemet. Elöl ülve, kezdem kiismerni a folyó természetét. Egy-egy sziklán átbukó hullám mögött mindig képződik egy lyuk a vízben. Ha erre ráfutva a csónak orra, híd módjára átér a lyuk túloldalán feltörő vízfalra, akkor, nagyobb trauma nélkül átjutunk rajta. Ellenkező esetben orral lefelé belebukunk, és igencsak igénybe kell venni a lábtámaszokat, hogy ki ne essünk a gumicsónakból. A hátul ülők mindig tudhatják, hogy mikor merül meg a hajó orra, mert a hangos számolásunk Gáborral ilyenkor átmenetileg elnémul. Egyszerre kiabálni és inni ugyanis nem lehet. Viszont az intenzív evezést ivás közben sem szabad abbahagyni, mert a tajtékok hátán egy-egy szikla felé tartva, az első lapátosok igyekezete nagyon tudja segíteni a kormányost a borulás elkerülésében. Meg kell jegyezni, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ivásnál legfontosabb a mértékletesség. Erre különösen a hidegre érzékeny torkúaknak kell ügyelni, mert egy-egy mohó kortytól itt könnyen kicsírázhat az ember mandulája!

Egy különösen sötét részhez közeledve, vezetőnk arra hívja fel eddig sem lankadó figyelmünket, hogy egyszer itt már meghalt valaki. Mivel azt nem mondja meg, hogy milyen betegségben, mindenki elkezd felfedezni magán valami nyugtalanító tünetet. Gyötrő kétségek, és a két part között vergődve aggodalmunkat csak fokozza, hogy ebben a korai stádiumban még semmi sem zárható ki, de mikor eszembe jut félrekezelt lúdtalpam, kissé megkönnyebbülök. Az orvos-diagnosztikai tévedésben mindig lehet bízni.

Két zúgó között, ahogy az átmenetileg csillapodó folyó engedi, Guliver egy kurucos fejesugrással mutatja be a montenegróiaknak, hogy a magyar is vízi nemzet, még ha melegebb vizekhez is szokott. Ezután önvédelmi locsolással homályosítjuk el a szomszéd csónak lángos képű vezetőjének áthatóan pimasz tekintetét, aki a zuhanyt arcátlan módon, széles arcával veri vissza. Erre az agresszív megnyilvánulásra a hajónkból bizakodásra okot adó viszontválaszként egy összefüggő vízfüggöny, míg egy másikból egy lapát is érkezik a provokátor felé. A bekerített agresszor, akár a zablától szabadulni akaró ló, előrenyújtott nyakkal, vicsorítva próbál meg kibújni szorult helyzetéből, így majdnem alkalma nyílik fogaival elkapni a fütyülő srapnelként előtte becsapódó lapátot. Ha Sanyi annak idején megszívleli ősei "az életnek tanulsz fiam" tanácsát, és nem lógja el a ferde hajítások fizikaórát, akkor talán meredekebb ívvel, vagy nagyobb kezdősebességgel indít. Esetleg ha nem tesz bele akkora pörgetést, sikerülhetett volna. Talán. De ezt már soha nem tudhatjuk meg, mert az elfogulatlansággal nem dicsérhető versenybíróság szabálytalan dobás miatt diszkvalifikálja a további küzdelmekből, megfosztva őt a sikeres ismétlésnek még a reményétől is. A szurkoló kemény mag csalódott morajlással mond le a nagyobb látványossággal kecsegtető fejleményekről. Rászámolni ugyan nem kell senkire, de Sanyit a tábornál kiléptetik a partra. Éppen időben, mert olyan gyógyszert szed, amire inni kell.

 A Bobotov Kuk elfoglalása

A célba érve alighogy lefejtjük magunkról a neoprén ruhákat, egy megkésett, de annál gyorsabb ebéd után már indulunk is a Zabljak előtti Razvrsje kempingbe (1600 m) Misohoz, az Interneten megismert leendő házigazdánkhoz, aki eddig minden kérdésünkre csak azt válaszolta, hogy "kajne problem". A mindössze 80 km távot mintegy három óra alatt tesszük meg, eleinte a varázslatos, de időnként ijesztő Piva kanyon mentén, majd a Trsa előtti kocsmánál – ahol egy magyar pincérnő is dolgozik – jobbra kanyarodva, a Durmitor déli oldalán egy 1900 méter magas hágón keresztül. Razvrsje szélén, a rosszul megadott GPS koordináták körül bolyongva egyszer csak a semmiből megjelenik a szép szál Miso, aki nem lehet más. Nagyon megörülünk egymásnak és viszont. Ő leginkább azért, hogy fel tudja velünk avattatni a frissen, illetve majdnem elkészült apartmanjait. A Grab kemping faházai után roppant megnyugtató a francia ágyakkal ellátott, szinte már rokokóba illő különböző színű lakosztályok komfortja. Mindaddig, amíg az első villanykapcsolás le nem veri a főbiztosítékot. A színesen csempézett fürdőszoba zsúfoltságában csak úgy lehet ráülni az ülőkére, ha a lábainkat beletesszük a zuhanytálcába. Ez nagyon hasznos dolog, mert a szükség végzése közben mindjárt lábat is lehet mosni, viszont arra ügyelni kell, hogy a végén melyik fogantyút húzza meg az ember. Ha nem találjuk el, akkor könnyen előfordulhat, hogy ülő helyzetünkben a nyakunkba ömlik a víz. Ki van próbálva, működik. Nincs kizárva, hogy a zuhany, használati módjától függően, kombinált vécéöblítő is egyben, de mindjárt az első órában nem akarok többet megtudni a házról. Éppen elég annak felismerése, hogy a szobákban felfedezett ismeretlen eredetű kürtőnyílásokon át nemcsak minden szó, de minden gondolat is áthallatszik. Az igaz, hogy ebből még nem állapítható meg a gondolkodó tartózkodási helye, de erre nincs is semmi szükség. Miso egy zseni. Ez az igazi közösségi életre nevelés egyszerű és roppant hatásos módszere. A nagy vallásalapítók foroghatnak a sírjukban, akárcsak Lenin a mauzóleumában. Nem lehetnek gondolataim, melyek ne tartozhatnának másra, mert nincsenek mások, és nem gondolhat rólam senki semmit sem, mert én nem is vagyok. Ami egyedül létezik, az, az Önvaló. Ennek átható felismerésével szükségtelenné válik a gondolkodás, ami a gonoszság forrása. Ennél természetesebb módon nem lehet egységbe kovácsolni még az olyan szívós individualisták gyülekezetét sem, mint a Göcsej SE.

A romló időjárási kilátások miatti Durmitor-mászás egy nappal történő előrehozását, a Miso apartmanok lélekemelő agymosásának hatására, szétáradó boldogságban és békés egyetértésben, egy emberként fogadják el azok is, akiknek eszük ágában sincs a csúcsra felmenni. A társaság így szétválik korán- és későn kelőkre. Korán kelőkként a hegy déli lábánál (Sedlo 1907 m) hagyjuk a kocsikat, és a széllökésektől kicsit darabosan, a legfelső nittelt régióban a kezünket is használva, de kétségektől mentesen felmászunk a Bobotov Kuk 2522 méteres csúcsára, melyet Lakat méretes magyar nemzetiszínű lobogójának diadalittas kibontásával, ezennel elfoglaltnak tekintünk. A velünk, adó-vevőkkel kapcsolatot tartó későn kelők utóvédként ekkor érik el alattunk a Zeleni vir (2028 m) hegyi tavat, és miután megtudják a jó hírt, egy hátratolt helyőrség kialakításával nagy durmitori ünnepi játékokba kezdenek. A vágtató felhőkből elő-előbukkanó csúcskupolából a már felfelé is igen szeles nyeregbe (2351 m) történő leereszkedésünk után észak-nyugati irányba folytatjuk hadjáratunkat. Úgy logisztikázunk, hogy a Durmitor keresztezése után, a Miso kempingbe túloldalról beérkezvén, sofőrjeinket majd a későn keltek közül valaki visszaviszi a Sedloban hagyott kocsikért.

A nyeregből háromszáz méter szintvesztéssel, egy húzós ösvényen újra visszamászunk 2300 méter magasságba a Ledena pecina jégbarlanghoz. Bár vannak nálunk technikai eszközök, túl sokan vagyunk ahhoz, hogy a barlang meredek, lejegesedett hóval borított bejáratán lemásszunk. Így megelégszünk a jégoltárok megtapogatása helyett annak páholyból történő látványával is. Miután kigyönyörködtük magunkat, a Fekete tó (Crno jezero 1416 m) felé haladunk tovább egy alternatív, meredek hegyi ösvényen, melyen időnként még a kezeinket is használni kell. 1800 méter körüli magasságig ereszkedhetünk, amikor egy békésnek tűnő övezetben az események új fordulatot vesznek.

A három testőr Montenegróban, avagy egy sikeres orosz kitörési kísérlet

Négy különböző nemzetiség képviselteti magát az összejövetelen. Egy cseh telefonügynök, egy ír stewardess, két magyar gyalogos és egy orosz hússaláta. A telefonügynök, a stewardess, és a két gyalogos félig ülő, félig álló, de inkább csodálkozó helyzetben guggolja körbe az őket bűvölő, füvön kiterített hússalátát, aki a gondos becsomagolás ellenére még mozog. Ilyenkor némi túlvilági hangot is hallat, mellyel tovább élénkíti a felé irányuló figyelmet.  Mivel ezt a specialitást hazájában az igazi ínyencek melegen becsülik a legtöbbre, ezért időszakos hidegrázása esetén, gyalogos társammal, Gáborral felváltva teszünk át rá magunkról egy-egy ruhadarabot, mindaddig, amíg mi is el nem kezdünk vacogni. Ha Szergej faszagyerek, akkor nem fagy meg, de ugyanez már nem biztos, hogy elmondható lesz rólunk.

A fiú szemmel láthatóan nem a talpára esett. Azért jött el egyenesen Moszkvából ide, hogy egyedül, szandálban bevegye a birkaakol melletti – ez idáig névtelen – 20 méter magas sziklafelszökést. Az egyébként kiváló tervbe mindössze egyetlen hiba csúszott. Szergej nem számolt a gravitációval. Így most egy képletben tanulmányozható rajta a törzsfejlődés minden főbb állomása a kezdetektől az emberré válást megelőző állapotig, de Darwin így is elégedett lenne, ha látná. Egykori arca helyén egy fogkezdeményekkel szegélyezett torz nyílásból szivárognak ki valószerűtlen hangjai. Innen tudjuk meg, hogy Szergejnek hívják, hogy 24 éves lesz – amire egyébként nem kötnék nagy összegű fogadást –, és hogy a közeli sziklafal tövéből, ahonnan már nem lehet tovább esni, két óra alatt mászott ki ide a gyalogösvényre, a találkozóhelyre. Karjai több helyen el vannak törve, de pillanatnyilag úgysem akarja őket használni semmire sem. Ha a vértől időnként körbe kell törölgetni a szemeit, megtesszük helyette, és ha megszomjazunk, meg is itatjuk.

Ha az idegenlégió többi tagja folyamatosan nem tartaná benne a lelket angolul, akkor, valahogyan el tudnám mondani neki, hogy hajdanán én is tanultam oroszul, és arra még most is pontosan emlékszem, hogy mit szokott mondani nekem az orosztanárom minden óra végén. Ezt a titkomat végül is nem fedem fel, de azt Gábor elárulja neki, hogy mi nem apa és fia vagyunk, mint ahogyan azt ő korábban gondolta. Emlékezteti magát, hogy mekkora szerencséje volt, és saját kérésére megtanítjuk neki kimondani a szót magyarul, hogy "köszönöm".

A segélykérés párhuzamosan két csatornán történt még akkor, amikor együtt mozgott hegyi alakulatunk. Amíg a telefonügynök és a stewardess – akik Szergejre először rátaláltak – a körülményes 112 hívószámú nemzetközi segélykérő központtal, addig csapatunkból Géza, a németes Misóval küzdött telefonon, aki, miután megértette, hogy nem velünk van a baj, mindenáron csak azt akarta megtudni tőlünk, hogy mit szeretnénk enni vacsorára. Közös megállapodásunk
alapján a többiek már rég levonultak a hegyről, de mi Gáborral itt maradtunk segédkezni a mentésben.

A keservesen mozgósított gyalogos mentőalakulat tíz fővel és a hordággyal csak órák múlva érkezik, de hiába a vetkőztetés az orvosi beavatkozáshoz, Kriszta és Gábor hasznos mentőfóliái alól a polár dzsekimet már nem tudom lementeni Szergejről, sőt újabb rétegek kerülnek rá. Sietős ellátása és a hordágyhoz rögzítése után a mentők erőltetett tempóban megindulnak vele a zabljaki kórház felé. Az út innen a völgybe még meglehetősen hosszú, és bár mászni már nem kell, a meredek sziklás ösvény semmiképp sem támogatja egy ember hordágyon cipelését. A szerepünket befejezvén, Gáborral először a cipekedő mentőalakulatot, majd stewardess párjával együtt az emberi helytállásból jelesre vizsgázott cseh telefonügynököt előzzük meg.

Másnap a "Vijesti" nevű helyi lap képes vezércikkben számol be az eseményről, és bár minket, magyarokat nem említ, de azért egy példányt megveszek emlékbe. A polár dzsekim is jó helyen van Szergejnél, jusson eszébe róla az idő, amikor magyarok bábáskodtak a montenegrói újjászületésénél!

Tivat megszállása

A Durmitor előrehozott megmászása utólag igencsak jó döntésnek bizonyult, mert a következő nap a csapadékról szól. Az eső miatt így elmarad a Miso által ajánlott, a környék legszebb panorámájával rendelkező Meded gerinc és a hegyvidék egyetlen gleccserének (Debeli namet) bejárása is. Unatkozásról azonban szó sincs, mert a titokzatos apartmanok további meglepetésekkel szolgálnak. Az időközben kihívott zabljaki vízvezeték- és villanyszerelők egymás kezeit tördelve végül is kölcsönös megállapodásra jutnak abban, hogy a tudomány mai állása szerint, a vizet a villanytól szét kell választani, majd az egyetértéstől megkönnyebbülve visszatérnek megfigyelő álláspontjukra. Az épület minden titkát távolról sem kiismerve, de másnap reggel indulnunk kell. Miso, a jól megtermett, soha nem alvó, mindig borostás, egyszemélyes vadvízi-, hegyi-, túra-, kempingvezető és egyben konyhafőnök, búcsúzóul mindegyikünknek egy-egy üveg bort ad ajándékba, és megígéri, hogy mire legközelebb megyünk, a ház rejtélyei már fel lesznek számolva.

Utunk során megtekintjük a híres Durdevica Tara hidat, majd a folyó partján továbbmenve beugrunk a Biográdi Nemzeti Parkba körbejárni a tavat, ahol Európa egyik igazi őserdeje is található igazi viperákkal. A meseszép Moraca folyó mellett haladva tovább, a főváros Podgorica (régi nevén Titograd), majd Cetinje érintésével átverekedve magunkat ezer méter magasan, egy húzós hegyi hágón, Njegusba érünk. Itt megkóstoljuk a mézborral és sajttal (sir) ajánlott híres njegusi sonkát (prsut), majd autóinkkal elindulunk a Lovceni Nemzeti Park második legmagasabb csúcsára (Jezerski vrh 1657 m), ahol Njegus fejedelem, és költő mauzóleuma áll. A monda szerint maga a nemzetet összefogó fejedelem kérte, hogy őt csak ide, míg a legmagasabb csúcsra majd a jövőben születő legnagyobb montenegrói államférfit temessék. (Ez a legnagyobb államférfi jelenleg egy TV-átjátszó állomás a Stirovnik 1748 méter magas csúcsán.) Ezután lélegzetelállító autós ereszkedés következik egészen a tengerszintig, a leírhatatlan szépségű Kotori-öbölbe (Boka Kotorska). Már esteledik, mire Tivatba, az Adria kempingbe érünk, ahol szúnyogetetéssel és pezsgőbontással egybekötött létszámellenőrzés során örömmel nyugtázzuk, hogy ma sem kell senkit lehúzni az étkezési listáról.

Az időtlenség birodalma, a Skodrai tó vidéke

Miután a dubrovniki repülőtéren összeszedjük Dublinból érkező, rég nem látott Bori lányunkat, másnap a Montenegró Dubrovnikának tartott Budván át-, és az ellentmondásosan híres Sveti Stefan sziget mellett elhaladva, a Virpazarból induló bérelt hajónkkal kirándulást teszünk a különleges növény- és állatvilágáról híres, tündérmesébe illő Skodrai tavon, mely a Skodrai Nemzeti Park folyékony szíveként részrehajlás nélkül simogatja nyugati felével Montenegrót, a keleti felével, pedig Albániát. A kis fedélzeten felszolgált helyi specialitások elfogyasztása után a kapitány a nyílt vízen megengedi, hogy a tóba ugrálhassunk a hajójáról. Feltételezem, hogy itt nem kell tartanunk a tóban és annak környékén élő számtalan kígyófajtól, melyek közül nem egynek a marása akár halálos is lehet. Ezt az információt nem osztom meg a fürdőzőkkel, elég, ha Melinda tud róla. A magas hegyekkel körülvett csodálatos tó hőmérséklete elmarad a szokásostól. Most csak 28 fokos a víz (nem Kelvin fokban mérve), de egy héttel ezelőtt 33 fokos is volt – mondja a montenegrói hajóslegény. A három órás hajókázás után Virpazarba visszatérve, egy kisvendéglőben életünk talán legjobb sült halát esszük Melindával. Úgy hisszük, hogy ez lehet az a tengeri hal, amely Albániában az Adriából a Bojana folyón át úszik fel a Skodrai tóba, hogy akklimatizálódva az édes vízhez, ízletességével lepipálja itt élő bennszülött rokonait. A megkérdezett hajóslegény érdeklődéssel hallgatja Bori lányom által fordított tetszetős történetünket, melyet nem áll módjában sem megerősíteni, sem megcáfolni, de a hal jó ízét ez a bizonytalanság nem befolyásolja.

Ha valakit sem a Kotori-öböl látványa, sem a Durmitor égbetörő csúcsai nem tudnak felrázni, a Skodrai tó környéki mocsárvilág ezt biztosan megteszi. A recsegő kabócák kórusától kísérve, a felfelé kanyargó hegyi útról elbűvölten bámuljuk, amint a hófehér mészkősziklák meredeken futnak alá a vízinövények élénkzöld szőnyegébe, melyben apró égszínkék csatornácskák táplálják a belső tavakká terebélyesedő Crnojevica és Karatuna szinte mozdulatlanul kanyargó folyóit. A világítóan kék tavacskákból sötétzöld buja növényzettel borított kúp alakú szigetek nyújtózkodnak a magasba. Ki az, aki ebből a lenyűgöző mesevilágból valaha is vissza akarna térni? Önkívületben ámuldozva csordogálunk autóinkkal, de időnként meg-megállunk, mielőtt valamelyik sofőrünk végképp kizárná bárkinek is a visszatérés lehetőségét. Lassú az előrehaladás – mondhatnám, ha egyáltalán lenne értelme a sebesség fogalmának ott, ahol hiányzik az idő. Valóságos fizikai erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy magunk mögött hagyva az álombéli vidéket, rátérjünk előbb a Podgorica, majd a Danilovgrad felé vezető útra. Danilovgradtól aztán nem a főúton, hanem a szintén gyönyörű Zeta folyó bal partján indulva Niksic felé, jobb kéz felöl néhány kilométer múlva a híres, Régi-hídhoz érünk. Ezen még átmegyünk, de az élményektől túlcsordulva itt megtörik a lendület, és csapatunk kettéosztódik. A fiatalok egy szakadár szekciója öntudatra ébredve ismeri fel, hogy nem aszkétának született, és egy menekülési útvonalat kihasználva, hirtelen Tivat felé veszi az irányt. Az Adria kempingben ugyanis rohamosan közeledik a szúnyogetetés ideje, és a sok érdekességet nem ígérő kolostorlátogatással ellentétben a szekciótagok erről semmiképp sem szeretnének lemaradni. Mi, a felügyelet nélkül hagyott öregek, a váratlanul jött szabadságtól megittasodva önfeledten bújócskázunk még kicsit a kocsik között, majd az egymás felismerésének önbizalmat adó boldogságában, ki a sminkjén, ki a fogsorán, ki pedig a térdén igazítva egyet, vidám kibeszélő show-ba kezdünk, és továbbindulunk Niksic felé.

Ostrog kolostor, a sziklába faragott szentség

A Skodrai tó környékét idéző ámulatba ejtő út egy idő után északi irányban eltávolodik a Zeta folyó közeléből, mígnem körülbelül 10 km megtétele után a vidéket jól ismerő Ludmilla egy jelzések nélküli kereszteződés előtt megszólal. "Száz méter után fordulj jobbra!" Ez egyrészt meglepő, mert a főút egyenesen megy tovább, másrészt pedig nem, mert Ludmilla nem nyit vitát, és azt is lezártnak tekinti. Honnan tudhatnám, hogy ezzel a jobbra kanyarral kezdetét veszi egy olyan autós kalandtúra, melyhez képest a Tara-kanyonba behatolás, a Nyegusi-hágón áttörés, vagy a Kotori-öbölbe ereszkedés csak szempillasüllyesztő dögunalom csupán. A hegyi terepen felvezető masszív emelkedésű egynyomsávos aszfaltút időnként egy-egy jelzőtábla nélküli kereszteződésbe torkollik. A sűrű növényzet miatt tájékozódni lehetetlen, de mivel az Ostrog kolostor a hegyen keresendő, minden kereszteződésben jobbra fordulunk, hisz minden esetben egyben ez jelenti a fel irányt is. Az út egyre szűkebb, egyre rosszabb minőségű, és egyre meredekebb. Zavarunkat csak fokozza, hogy nem látunk sehol Ostrog kolostorra utaló jelzőtáblát. Azt nem lehet elmondani a montenegróiakról, hogy becsalogatnák a turistákat a védett helyeikre. Aki nagyon meg akar találni valamit, az érdemelje ki! Egy szintén nagyon ferde kereszteződésben aztán találunk egy olvashatatlanná korhadt fatáblát, amely a várakozásunknak megfelelően jobbra, a már megszokott fel irányba mutat. Ha látható lenne rajta valami szöveg, mi más lehetne az, mint az Ostrog kolostor? A gondolattól megnyugodva fordulunk rá az egyébként gyanús útra, melynek folytatását a kanyartól nem látjuk, de a meredeksége miatt, már itt vissza kell kapcsolni egyesbe. A murvás, földes, szétmállott aszfaltúton az első kerék kettőt fordul, egyet halad. Elől megyek, utánam Erzsike, Géza és az Elnök autója. Ha most megállok, akkor mindenki megáll, és innen többet felfelé nem indulunk el. Fényes arccal tekintek előre, miközben a lejtő tetején egy bukkanó mögött csak az eget látom. Az éles gerincre az autóm adottságait kihasználva, különösebb csatazaj nélkül érkezem fel. Amíg a magas rüszttel megáldott Renault Thalia hintalóként viselkedik az országúton, addig a hegyi menet tereptárgyait úgy képes átlépkedni, mint egy cirkuszosló. Ahogy aggódni kezdenék a mögöttem jövő kényesebb technikákért, a gerinc vállán épp hogy alvázfennakadás nélkül átbukkanva, megtorpanok a meglepetéstől. Előjelző táblát nélkülöző vasúti síneken állok. A túloldalon egy talpalatnyi nyeregből az út Y alakban kettéágazik. A jobb oldali ág, az eddigieknél még meredekebben, már szinte szamárösvénnyé zsugorodva folytatódik tovább valahova felfelé. Ennek ellenére a bal oldali ág az ijesztőbb, ugyanis az nem más, mint egy meredek füves lejtő a mélybe. Mégis, muszáj lehajtanom rá egy kicsit, hogy a többiek felférjenek a vasúti sínekre. Autóink, mint a túlhajszolt lovak, gőzölögve tipródnak a lehetetlen helyen, várva az újabb lehetetlen parancsra. A füves lejtőről egyszer csak szegényes ruházatú férfi és nő keveredik elő egy közeli lepusztult bodega felől. A borostásarcú férfi láthatóan büszke rá, hogy a sors összehozta itt velünk. Gyengébb nemű társának fellengzősen és hosszasan tolmácsolja meg nem értett szavainkat, mindent elkövetve, hogy az ámulva nézzen fel rá. A férfi, származásunkra utaló magyarázkodásunkkal mit sem törődve, diadalittas mámorban fordítja, hogy oroszok vagyunk, ám ettől a sokat látott nőnek a szempillája sem rebben. Végre az Ostrog kolostor szlávosabban kiejtett nevének ismételgetésére ismét felénk fordul, és bősz mutogatásba kezd. Ezt úgy értelmezzük, hogy a fa tábláig vissza kell mennünk, és onnan a másik ágon, lefelé kell folytatni az utat. Ezek után a vasúti síneken horrorba illő megfordulási manőverekbe kezdünk, gondosan ügyelve arra, hogy egy esetleg átrohanó vonat két autónknál többet egyszerre ne tudjon telibe trafálni. A montenegrói hegyi ember ámulva csodálja végig szerencsétlenkedésünket, amitől nagyon megharagszom a felmenőimre, amiért nem orosznak születtem. A sínekről valahogyan lekászálódunk, majd az egyes sebességfokozatnak erőteljes fékezéssel segítve, aggodalmasan leóvatoskodunk a nem nekünk készült úton. A feltételezett helyes irányba továbbhaladva, fél óra múlva már áttekinthetőbbé válik a terep, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ott rontottuk el, ahol Ludmillám utoljára megszólalt. Csak a súlyadó befizetése válthat ki nagyobb megkönnyebbülést annál, mint amikor meglátjuk az Ostrog kolostor irányába mutató igazi jelzőtáblát.

Beljebb haladva a nyomokban fellelhető oxigénmolekulákat már csak a frissen érkezők kilégzése biztosítja. Továbblépve, a félhomályban egy ember sziluettje látható, amint mozdulatlan némaságban áll szorosan a fal előtt, melyhez, az orrát használva távtartónak, egész testét nekitámasztja. Ezt az utolsó akadályt is legyűrve, belépek a kolostor szívébe, minden út végére, az oszthatatlan igazság epicentrumába. A rossz fényviszonyok ellenére a szemem sarkából még megpillantok egy lógó bilincset, láncával a szikla falába rögzítve, de figyelmemet a továbbiakban elvonja az oltár, melyen a Titok nyugszik egy színes takaróval letakarva. A soron következő ortodox hívő tiszteletteljes távolságtartással csókolja meg a lepel sarkát. Azonban, a kusza szakállából nyugtalanul kitekintgető, medveszerű felügyelő szerzetes a mutatványt nem tartja elég szenvedélyesnek, ezért az óvatoskodó fejét határozott mozdulattal belenyomja a takaróba, aki így könnyebben esik át a holtponton. Kis idő múlva feltápászkodik, majd elragadtatott ábrázattal, a színes szentképekkel telefestett falat végigcsókolgatva kitámolyog a kijáraton. Már csak egy ember van előttem. Izgalmam a tetőfokára hág. Mi lehet a sorsa azoknak, akiket nem láttam innen kijönni? Ők azok, akik nem csókolták meg e leplet? Bilincsbe verve senkit sem látni. Lehet, hogy mégis próbára bocsáttattak, vagy talán már fel is vannak függesztve valahol? Végül is, mibe kerülne nekem ez a csók? Tudnám úgy intézni, hogy a közelemben várakozó sápadt arcú túratestvéreim a félhomályban ezt ne vegyék észre. Ám ennél sokkal tisztességesebb lenne hinni. Képes vagyok én arra is, csak egy kis időre van szükségem. Megtanulom. Az angol nyelv kivételével mindent meg tudok tanulni. Vívódásom közben az előttem álló aprótermetű férfi egyenes gerinccel az oltár elé lép. És semmi csók! A sűrű levegőben elakad a lélegzet, a vesékben megdermed a velő. De a felfüggesztés elmarad, sőt az öntudatra ébredt kis nagy ember még a testi kényszer alkalmazását is megúszva távozhat a tetthelyről. Én következem.

Az elődöm bátorságából erőt kölcsönözve lépek előre, de a medvearcú szerzetes lángoló tekintetét következetesen kerülöm. Itt állok a titkok titka előtt, amely most még talányosabb, mint valaha. Gyanítom ugyanis, hogy a lepel mégsem Szent Bazil testét rejtheti, mert a rá oly jellemző bazsalikom illat nem mutatható ki az elemzésre tetszőlegesen kiragadott szagmintából. De bárki porhüvelye lapuljon is a takaró alatt, úgy tűnik, nincs valami kirobbanó formában. Valamitől nekibátorodva, hirtelen ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, hogy fellebbentsem a fátylat. Bár tudom, hogy a kísértést csak egy módon lehet legyőzni, ha enged neki az ember, de az élni akarás mégis erősebbnek bizonyul. Mint fuldokló a víz alól, úgy török ki a szabadba. Az oxigénhiány minden tünetének elmúlását nem győzzük kivárni, így ismerős jelentkezőkkel feltöltve autóinkat, megindulunk az Adria kemping felé, erősen bízva abban, hogy mire odaérünk, a legkésőbben fekvő tivati szúnyog is rég jóllakott már.

Visszavonulás

Megfogyva bár, de törve nem, másnap, az itt maradottakkal tovább folytatjuk a tengerparti élményvadászatot. Családommal a Lapad félszigetről vízibiciklivel áttekerünk a korábbi években általunk már felfedezett közeli kis szigetre. A hozzávetőlegesen nyolcszáz méter távon Guliver testőrként úszva kísér minket, hogy elérhető legyen, ha véletlenül szükségünk lenne a segítségére. Az egy óra alatt körbejárható lakatlan sziget sűrű, buja zöld növényzetében, pálmafák, cédrusok, hibiszkuszok, olajbogyó- és babérbokrok, mimózák, leanderek, fügefák és agavé kaktuszok között tekergő labirintus-ösvény hol azáleákkal körülvett épületromhoz, hol krisztustövissel benőtt temetőhöz, hol pedig emeletes sziklák közt megbújó, romantikus kis öbölhöz vezeti az ide tévedt utazót. A rekkenő hőségben rivalizáló kabócarajok egymásba hullámzó hangversenye lüktető recsegéssel harsogja az életet. Ahogy a sziget túloldalára érünk, lazán a tengerbe vetjük magunkat. Ki-ki vérmérséklete szerint, vagy egyszerűen belesétál, vagy szikláról ugrik a vízbe. A nyílt tenger felé tekintve, kissé távolabb látható lakatlan szigetek valamelyikén egy erőd is van, amelyen néhány éve, egy bérelt tengeri kajakkal egyszer már kikötöttem, de erre most nem marad időnk. Nehéz innen elmenni, de sajnos sikerül, miután megtaláljuk egy kis öbölben a gondosan kikötött vízi biciklinket.

Mivel munkaadómnál nem sikerül telefonon meghosszabbítani a szabadságomat, másnap reggel sátrat bontunk, és a Göcsej SE még fellelhető tagjaival, az eredeti terveknek megfelelően hazafelé útba ejtjük Mostart. Mostar nevét jellegzetes jelképéről, a kereszténység és az iszlám határvonalát képező smaragdzöld Neretva felett 24 méter magasan átívelő Öreg hídról kapta (most = híd, stari = öreg). Családommal utoljára a nyolcvanas évek végén jártam ott, amikor az eredeti híd még állt. Abban az időben csak a lélegzetelállító hídugró bajnokságokról szóló híradások hívták föl rá néha-néha a figyelmet. Aztán 1992-ben kitört a szerb-bosnyák háború. A bosnyák hadsereg végül boszniai horvát támogatással megállította a szerb támadást, ám az ostromot követően a horvát katonai szervezet rögtön a bosnyákok ellen fordult. A 450 éves hidat végül 1993. november 9-én egy horvát tank addig lőtte, amíg az a reményekkel, és a józan észbe vetett hittel együtt az emberi vértől pirosló Neretvába nem omlott. A híd újjáépítésére magyarok közreműködésével, számtalan nehézség leküzdése után, csak tíz év múltán került sor. De a híd ugyanúgy, ahogy több száz éve, most is a muzulmánok és a keresztények közötti távolság, és törékeny kapcsolat jelképe maradt. A híd közepén állva, és a járókelők színes, zajos forgatagából egyikre-másikra ráfeledkezve, megpróbálom megérteni az embert. A lét elviseléséhez a tudatnak kapaszkodókra van szüksége, de a kapaszkodók korlátok közé szorítják a tudatot. Addig nincs probléma, amíg az ember az igazságot keresi, a bajok akkor kezdődnek, amikor megtalálja. Ez az ember tragédiája. Ez Mostar üzenete számomra.

A Montenegrót 2011. július 22. és augusztus 2. között megszálló, majd onnan önként visszavonuló Göcsej SE gyalogosai kitörölhetetlenül vésték fel nevüket a történelemkönyv margójára.

Dicső tetteik emlékét őrizze az utókor, legyenek bár hallhatók, vagy hallhatatlanok!

-magnum-