Az Atlanti-óceán csúcsán

(A képekre kattintva, azok új ablakban, nagyobb méretben jelennek meg)

Tenerife a Kanári-szigetek legnagyobb szigete az Atlanti-óceánból emelkedik ki mintegy háromszáz kilométerre Afrika nyugati partjaitól. 

Tenerife szigetén található a szunnyadó, de ma is aktív vulkán, a Teide, amely 3715 m magas csúcsával Spanyolország és egyben az Atlanti-óceán legmagasabb pontja. Utolsó kitörése 1909-ben volt. Az óceáni alapzattól mérve magassága 7500 méter, ezzel a csendes óceáni Hawai-szigeteket kivéve a legmagasabb vulkán a világon. A Sierra Nevadában Spanyolország második legmagasabb csúcsát, a Mulhacént (3479 m) már éreztük a talpunk alatt Melindával, de fel akartunk jutni Spanyolország legtetejére is. 

Az öt és fél órás repülőút, majd a reptéri autókölcsönzés után Al Médanoban megkerestük az óceán partján található társasházi szálláshelyünket, ahová viszont nem volt egyszerű bejutni. A kapu bejáratánál rá kellett kattintani a szállásadó (akivel soha nem találkoztunk) által e-mailben küldött hiperhivatkozásra a mobilon, melynek hatására a képernyőn megjelent egy bűvös ikon. Erre az ikonra történt klikkelésre ki kellett volna nyílni a kapunak, hogy majd a lakás ajtaja melletti billentyűzeten begépelt kód segítségével bejussunk a lakásba. Benn az asztalon már ott vártak a lakás és a garázs kulcsai. De a kapu nem nyílt. Többszöri próbálkozásunk közben egyszer csak egy sokat látott spanyol hölgy lépett ki határozottan az épületből. A kinyíló kapun be akartam surranni mögötte, de utamat állta. Valahogy elmagyaráztuk neki, hogy miről is van szó, mire ő elkérte a mobilunkat, hogy elolvashassa az ajtónyitó üzenetet. Mikor mindent megértett, elállt az utamból és mi már nem érdekeltük többé. Viszont mélyen Bálint fiam szemébe nézett, és egyszerű angolsággal közölte vele, hogy ha bármikor egy jó kávét akar inni, akkor csöngessen be hozzá a 3. számú ajtón.

 A következő napokban a part mentén autóval körbejártuk az egész szigetet, áthaladva San Miguel – Güimar – Anaga – Puerto de la Cruz – Los Vinos – Santiago del Teide – Los Gigantos és Los Cristianos településeken, egy egész napot töltve a világ talán legjobb állat- és növényparkjában, a Loro Parkban. Túráztunk Güimar megdöbbentő sárkánybokros partszakaszán, valamint a sziget északkeleti részén található varázslatos Anaga babér- és cédruserdőiben is. Jártunk kősivatagokban oszlopkaktuszok és fügefakaktuszok között, illatozó orchideákkal tarkított sárkányfa ligetek meseszerű vidékein, pompázó papagájvirágok, leanderbokrok és folyamatosan érő banánültetvények között. Megcsodáltuk a kanári-, főnix- és legyezőpálmák hazáját, sétáltunk mandulafa ligetekben, avokádók, agávék és citromfák között. Fürödtünk a vad óceáni hullámoktól védett öblökben, de a fő célunk volt feljutni a sziget közepén magasodó Teide vulkán csúcsára. Erről a folyamatról tanúskodik az alábbi néhány, megjegyzésekkel ellátott fotó.
 

 A fenti kép a bérelt autónkból készült a Teidéről, amint éppen közeledünk Puerto de la Cruz felé a Loro Parkba. A hegyre felmenetellel innen nézve majd a hegy bal oldaláról (keleti oldal) kell próbálkoznunk.

A Las Cañadas Nemzeti Park lávafolyamot túlélt lenyűgöző néma sziklatornya a tanúja a 3 millió évvel ezelőtti gigantikus vulkánkitörésnek, amely maga után hagyta a 16 km átmérőjű krátert és a Teide hegy vulkáni kúpját, melynek teteje most nem a hótól, csak a kénes kőzettől fehér. De jobb itt mindenre felkészülni. Tenerife időjárás szempontjából a több tucatnyi egyidejű időjárási mikroklíma miatt az egyik legrejtélyesebb sziget. Mértek már a Teide hóval borította csúcsán mínusz tíz fokot is, de mi most azért nem erre számítunk.

A lávatemető sziklamúmiái között is mindenhonnan felbukkan a Teide.

 A vidék legjellegzetesebb növénye a 3 m magasra is megnőni képes, cseresznyepiros Tenerife vipera (Echium wildpretii), melynek látványával nem tudunk betelni.
 

Öten utaztunk együtt ide, de a lányokat, Melindát, Verát és Marit különösen vonzza a Tenerife vipera. Én a kamera mögül figyelem őket, Bálint fiam meg valahol rágyújt éppen, amit nem illik itt bárhol megtenni, elvégre egy tiszteletreméltó tűzhányó kráterében vagyunk.

Melindát két erős drog, a Tenerife vipera és a Teide együttes hatása bűvöli.

 Csúcsmászásunk ideje az egyhetes kirándulásunk középső napja, május 23-a. Ez némi internetes szervezést igényelt otthon, mert a felső régióba történő belépés előzetes, de ingyenes regisztrációhoz van kötve. Ezt az engedélyt két óra időintervallumra adják ki. Úgy kell tehát tervezni a felmenetelt, hogy akár lifttel, akár gyalogosan, de ezen az időszakon belül érkezzen az ember a lift felső állomása melletti beléptető kapuhoz, ahol okmányokkal együtt ellenőrzik a regisztrációt. Aki ezt elmulasztja, az lemondhat a 3715 méteres csúcsról. Erre a forgalomkorlátozásra a Nemzeti Park védelme miatt van szükség. A fenti képen látható piros nyomvonal a Melindával és Verával gyalog megtett tényleges utunkat mutatja. A kép bal oldalán látható a 3134 méteren magasodó Viejo testvérvulkán.
 

 Már 2500 méter magasan járhatunk, de haladásunkat a lenyűgöző látvány erősen lassítja. Alattunk az Atlanti-óceán Tenerife felhőtengerével takaródzva.

A megvilágítás százezer luxokban mérhető. Különleges vidék ez, itt még árnyékban is süt a nap. Nem is annyira a meleg, inkább a fény az, ami sok. Bárcsak oxigénből lenne itt ennyi. A környékre jellemző, mindent beborító csodálatos keresztvirágos sárga cserje, a Descurainia bourgaeana maga a virágban megtestesült napfény.

Lassan, de eltökélten haladunk felfelé. A háttérben, nyugati irányban, tőlünk mintegy 100 km távolságban emelkedik ki az Atlanti-óceánból a Gran Canaria szigete.

 Úgy süt a nap, mint egy pék. Ilyen értelemben mindegy, hogy hol vagyok, mert árnyék úgysincs sehol. Vera is hiába keresgél a szikla mögött, nem talál egy darabot sem. Ha már árnyék nincs, én legalább szoktatom magam a magassághoz. Ha nem szédülök nagyon, később majd fel is állok.

 A 3260 méter magasan épült, jelenleg zárva tartó Altavista menedékház téli szobája, mint minden rendes téli szoba, természetesen nyitva van.

 Ez egy igazi oázis lenne, ha vizet is lehetne itt kapni. Mindenesetre próbafekvést végzünk, és magunkba szívunk annyi árnyékot, amennyit csak bírunk.

Tényleg, hogy is állunk a vízzel? A fejenként másfél literes pillepalack induláskor jó ötletnek tűnt. Ezzel azonban csak két baj van. Cipelni sok, inni kevés. Én azért hoztam magammal három litert, hátha a csúcson lábat is akarunk mosni, de most látom, hogy az egyik palackom félig már kifogyott, pedig 3300 m-nél még nem sokkal lehetünk magasabban. És egyszer még vissza is kell jönni. Persze ki lehet bírni beosztással, hisz nem egy nyolcezres halálzónájában vagyunk, ahol folyamatosan inni kellene az életben maradáshoz. Azonban, aki járt már hegyen, annak nem kell ecsetelni, hogy milyen igénybevételt jelent az embernek akklimatizáció nélkül a tengerszintről egy nap alatt feljutni 3715 méteres magasságba, amelyből 1400 méter szintkülönbséget a tűző napon gyalog kell megtenni. Mi pedig pont erre vállalkoztunk. A vízzel való spórolás megbosszulja magát, minél magasabbra megyünk, annál inkább. Kimerültség, szapora pulzus, légszomj, émelygés és fejfájás jelezhetik a magashegyi betegség első tüneteit, de ez függ az egyén diszpozíciójától is. Mi egyelőre még bírjuk a gyűrődést.

A felfelé kibontakozó panorámával arányosan fogy a rendelkezése álló oxigén, így mosolyunk nem teljesen őszinte.

 Leültem, mint a malter. Én tudom milyen az. Ha a malter egyszer leült, akkor az le van ülve. Nem lehet már mit kezdeni vele.

 Az ördögszántás mögött felkelőben a Teide vulkáni kúpja. Mi viszont egyelőre nem bírunk felkelni, pedig minden elmondható ezekről a lávakövekről, de hogy kényelmesek, az semmiképp.

 Felérünk a végső útelágazáshoz. 3550 méter magasan vagyunk. Mellettünk a Teleferico felvonó végállomása, előttünk az engedélyköteles gyalogösvény, és felettünk az innen mintegy 160 méter szintkülönbségre magasodó csúcskupola. Szerencsénkre a felvonó állomás mellett nyitva van egy helyiség, ahol egy automatából ásványvizet és kávét is lehet kapni. A kávét dehidratáló hatása miatt kihagyjuk, de fél liter hideg vizet veszek gyorsan magamnak, melyet azonnal meg is iszok.

Melinda lábainál a mindenség.

Íme, Spanyolország és egyben az Atlanti-óceán legmagasabb pontja.

Vera és Melinda a fellegek felett.

Melindával sok hegy tetején pózoltam már így, de ez egy különleges hely, most az Atlanti-óceán csúcsán vagyunk.

Mari a csúcson, de ez egy külön történet. Ő tőlünk függetlenül pár nappal később Bálint fiammal lifttel ment fel a hegyre, de a csúcsra az engedélyes úton már egyedül, természetesen gyalog. Neki szelesebb időjárás jutott, mint nekünk, és mivel felkészítettük a hegy kéngázos füstölgéseire is, ezért az arc előtti kendő. De hiába vitettünk fel vele tojást, azt nem volt hajlandó megfőzni a több sziklaüregből is feltörő forró kéngőzben, pedig mi láttunk erre utaló nyomokat ottjártunkkor. A fotót egy kedves idegen csúcslátogató készítette róla.

Nincs elég bajunk a nagy magassággal, az oxigénben ritka levegő még vulkáni gázokkal is keveredik. Több helyről, de a csúcskráterbe tekintő Melinda mögött közvetlenül is, szúrós szaggal füstölög egy repedésből a hegy. Kicsit jó itt, de a legjobb minél előbb lehúzni innen.

A Teleferico felső állomása így néz ki a csúcsról lefelé haladva. Mire leérünk, a felvonó éppen az utolsó járatát fejezi be, de mi úgysem használhatnánk, mert arra is a jegyet előzetesen meg kellett volna venni. Ami viszont bosszant, hogy az önkiszolgáló helyiség is bezárt, pedig most mégis innék egy kávét. Vizet is vettem volna még, mert a kocsiban is elfelejtettem hagyni. Mégis úgy látom, hogy senki sem szenved vízből igazán hiányt, de nem látunk a jövőbe. Ki tudja, hogy mit tartogat még a hosszú visszaút.

A pokol orrlikában nem lehet sokáig maradása az embernek, pláne, ha még a nap is belesüt oda. A kénköves ördögszántáson botladozva igyekszünk távolodni innen, mielőtt még Belzebub eltüsszentené magát.

Lefelé haladva magunk mögött hagyjuk az Altavista menedékházat is.

A sárga cserje tudja, mi viszont elképzelni is képtelenek vagyunk, hogy hogyan lehet itt élni.

Visszaérünk a kiindulási helyünkre, az autó száz méterre lehet tőlünk, ha még megvan egyáltalán. Reggel fél tízkor indultunk, és most este nyolc óra van. A navigációs készülékem szerint a mai nap gyalogos termése 21 km távolság 2380 m magasságról indulva (itt hagytuk a kocsit) és 3718 m magasságra érkezve 1400 m szintkülönbség leküzdése.

Mivel a csúcsregisztráció időpontja miatt felesleges volt reggel túl korán elindulni, ideérkezésünkkor nem volt könnyű parkolóhelyet találni a hegy lábánál. Az a négy-öt autónyi hely, melyet parkolás céljából kialakítottak a közelben, mire ideértünk, reggel kilencre már mind megtelt. Tenerifén még a legeldugottabb aszfaltozott utak minősége is első osztályú, de ez nem mondható el az útpadkáikról. Erre táblák is figyelmeztetnek a hegyi utakon. Ezen a kanyargós, szűk útszakaszon a megfordulás sem volt egyszerű dolog, de egy idő után úgy döntöttem, hogy most már elég a keresgélésből, leállok az útpadkára egy szintén szabálytalanul kényszerparkoló furgon mellé. Viszont, amíg a furgon még viszonylag normális helyen állt, a melléje beerőltetett bérelt autónkról ez már nem volt igazán elmondható. Kitámasztottam hát egy nagy kővel a kocsink első kerekét, hogy még viszontláthassuk ott, ahol hagytuk.

A tíz és fél órás hegy túránk végeztével, este nyolc után érünk vissza az autóhoz. Jó kocsi, nem gurult le a kráterbe. A furgon már nincs mellettünk. Fáradtan, de elégedetten beülök a volán mögé, elfordítom az indítókulcsot, mire az összes jelzőfény kigyullad a műszerfalon, a mutatók ütközésig kilengenek jobbra, majd a következő másodpercben lehervad az egész fényjáték, minden elsötétül, és az autó meg se nyekken. Újra indítok. Semmi. És még négyszer semmi. Teljes a csend. Kicsit felélénkülök. Miközben zakatoló agyamban pörgetem a szűkös lehetőségeinket, Melindával hirtelen egymásra nézünk és viszont. A kő? Mint amikor Newtonnak elég volt meglátni egy hulló almát ahhoz, hogy felfedezze a gravitációt. Hipotézisemet megerősítette néhány előzmény. Az elmúlt napokban rendszeresen előfordult, hogy a radarokkal körülbástyázott bérelt autónk menet közben valamilyen tárgyhoz közeledve különböző ijesztő hangokat adott ki magából, és ha állt, rosszabb esetben el sem indult. Például, ha valahol a kocsi orrával túl közel álltam meg valamihez, úgy, hogy az autót egyes sebességben hagytam kikapcsolva, akkor hiába használtam a kuplungot és a féket, az addig nem indult újra, amíg ki nem vettem az előremeneti sebességből. Na de most leginkább a kocsi alatt van az akadály. Próbáljuk meg! Kigurítom a kerék elől a követ, majd indítok. És láss csodát, feléled a dög, mégsem az akkumulátor merült le. Most már csak az útra történő visszajutást kell megterveznem, hogy le ne szakadjon a kipufogó. Kibélelem a durva útpadka szintkülönbségét kisebb-nagyobb kövekkel, és irány hátramenet. Kipörögnek az első kerekek égett gumiszag kíséretében, pedig óvatosan nyomom neki, a kocsi alváza karistol a lávaköveken, de kijutok. Alánézek a kocsinak, hogy nem sérült-e meg a kipufogó, de az el van rejtve egy védőburkolat alatt. A kocsi bérbeadói nem most kezdték, tudják mire vállalkoztak ezen a vidéken, de az aktív radarok ilyen mértékű alkalmazása az autóikon már több mint idegesítő. Ezzel a parkolási mizériával a nap számomra legizgalmasabb jelenete véget is ér.

A nap dicsérete. Én is csatlakozom majd a sörivókhoz, ha letettem az autót. Tenerifére szívesen eljönnék még bármikor, és bár a Teidéből pillanatnyilag elegem van, de egyszer még felmennék rá télen is.

Tenerife, 2022. május 20-27.                                                                        Takács Miklós