Bella Italia kerékpártúra

Etsch kerékpártúra - Bella Italia - avagy Olaszország újabb szelete két keréken

Alig ért véget a 2017-es év, de már javában azon gondolkodtunk, melyik irányba induljunk kerékpárral a következő nyáron. Ötleteink ugyan voltak, de még nem kiforrottak, így mélyebben elkezdtünk kutakodni a szóba jöhető útvonalakat illetően. 2018. januárjában már teljesen biztosak voltunk benne, hogy nyáron, méghozzá június utolsó hetében ismét Olaszország felé vesszük az irányt. Előző évben alaposan begyakoroltuk a kerékpárok szétszerelését, szállítását, így tudtuk, hogy kettővel több emberrel tudunk útrakelni. Végül 24 lelkes, mit sem sejtő turista újabb kalandba vetette magát. A szállásokat jó előre, januárban és februárban lefoglaltuk, így turistatársaink alig hittek a szemüknek, mikor 3-4 csillagos szállodákban, svédasztalos reggelikkel, légkondicionált szobákban, már-már „Hiltoni” körülmények közt hajtottuk álomra esténként a fejünket. Az indulás előtti szokásos megbeszélésünket megtartottuk, üdvözöltük új sporttársainkat, és természetesen rögtön az elején felhívtuk figyelmüket, hogy illúziójuk ne legyen, nem azért megyünk, hogy jól érezzük magunkat.

Ennek fényében 2018. június 22-én, pénteken délután Lala busza begördült a Sportcsarnok elé, és valamennyi kerékpár szétszerelve, illetve az összes csomag útra készen elhelyezésre került. Izgatottan feküdtünk le, kattogott az agyunk, vajon mindent elcsomagoltunk-e, no de sokat nem lehetett agyalni, hajnalban csörögtek az ébresztőórák, csipogtak a telefonok, félig nyitott szemmel vártuk buszunkat. Buszsofőrünk csírájában elfojtotta a pakolászást, rendezkelődést, a megbeszéltek szerint 6.00-kor gázra lépett, és kezdetét vette a Göcsej SE újabb nyári kalandtúrája.

Utunk meglehetősen hosszú volt, több, mint 600 km-t tettünk meg busszal. A kezdeti nyugalomnak és csendnek gyorsan vége szakadt, gyakorlatilag alig értük el Gellénházát, amikor sorban kerültek elő a házi pogácsák, finom gyümölcspálinkák pici kupicákkal. Egyre jobban feléledt mindenki, elkezdődött a társasági élet. Határt léptünk és szeltük a kilométereket. Időközben próbáltunk valamennyit aludni, korán volt ébresztő, és tudtuk, hogy hosszú út vár ránk. Utazásunkat kétszer szakítottuk meg 15-20 percre, mindenki kávéval, frissen, üdén, feltöltődve ült vissza a buszba. Ahogy Olaszországba értünk, már ismerős volt a táj, felidéztük korábbi emlékeinket, és izgatottan vártuk túránkat. Kora délután megérkeztünk Merano városába, ahol gyakorlatilag nulla perc alatt lepakoltuk a csomagokat, kerékpárokat. Természtesen ez a művelet is meg volt komponálva, mi nők feleltünk a csomagokért, férfi társaink pedig a kerékpárokért - rend a lelke mindennek. Laláéktól elköszöntünk, és elkezdtük összeszerelni kerékpárjainkat. A csapat csapatként dolgozott együtt, egymást segítve szereltünk, pakoltuk a csomagokat. Kezdetben lehetett hallani bizonytalankodó hangokat, ki a kerekét, ki a csomagját nem találta, de végül mind a 24 kerékpár 48 kerékkel és rengeteg csomaggal elindult.

Merano Dél-Tirol gyöngyszeme, olvashatjuk az úti leírásokban, és valljuk be, nem véletlenül kapta ezt a jelzőt a település. Szikrázó napsütésben, gyönyörű mediterrán növényekkel, pálmafákkal övezve, körülöttünk magasodó hegyekkel vette kezdetét kerékpártúránk. A társaság gyorsan megtalálta a kerékpárutat, melyet egy sarki kis kocsma oldalán lógó valódi kerékpár is jelzett számunkra. Az első métereken kinek a kormánya nem állt egyenesen, kinek a féke nem működött megfelelően, míg másoknál a csomagok mozogtak. Ahogy haladtunk, egyre olajozottaban működtünk. Az elegáns, virágokkal borított folyóparti promenádok, a szemet gyönyörködtető kis parkok, a szűk mellékutcában magasodó templomtorony rabul ejtett bennünket. Leraktuk kerékpárjainkat a folyópartra, és andalogtunk, fagyiztunk, fotóztuk ezt a csodálatos környezetet. Túlságosan sokat nem időzhettünk, az idő szaladt, amely még a kisebb problémánkat jelentette volna, a nagyobb az volt, hogy mindannyian tudtuk, innen már csak felfelé vezet az út. Lassú tempóban kikerekeztünk a városközpontból és szinte az első utca végén jött a dilemma. Mit mutat a kerékpáros térkép, mit mutat a GPS, és mit mutat a helyi közlekedési tábla. Mentünk egy plusz kört, és ismét megerősítettük Elnökünket, hogy bármennyire is hihetetlen, megint neki volt igaza, ő mutatta a helyes irányt. Nos, most már irányban voltunk, de nem örülhettünk sokáig, akkut láncszakadással kellett szembenéznünk. No de pánikra semmi ok, előkerültek a műtős kesztyűk, szerszámok, és a fiúk megoldották a problémát. Tekertünk tovább, még egy szomjoltóra megálltunk, tudtuk, hogy mese nincs, innen jön a java, legalább dehidratáltak ne legyünk. Nekiveselkedtünk hát az emelkedőnek. A csapat parányi egységekre hullott szét, volt, aki lassan tekert, volt, aki tolta kerékpárját, de bizony eljött az az állapot is, amikor az út szélén feküdtünk kisebb szívritmuszavarral, és csak arra gondoltunk, hogy miért van az, hogy az ember állandóan szenvedni akar. Ugyanakkor tartottuk egymásban a lelket, kanyarogtunk felfelé a szerpentines úton, és bármennyire is lógott a nyelvünk, gyönyörködtünk a panorámában és tudtuk, hogy megéri a szenvedés, remek helyünk lesz a csúcson panziónkban. Kisebb, pár perces pihenőket többször beiktattunk, utoljára egy buszmegállóban ücsörögtünk, és szentül hittünk benne, hogy már nem lehet messze a szállásunk. Egészen lement már a Nap, mikor felértünk a csúcsra, és odaértünk első szállásunkra. Ugyan a lenyugvó Napnak már nem volt ereje, de pazar panorámát teremtett nekünk a hegycsúcson panziónk teraszáról.

Valljuk be, becsülettel megdolgozott az első éjszakáért a társaság, mindenki önállóan, az előzetesen lefixált szobabeosztást szigorúan betartva elfoglalta szobáját, frissítő zuhanyt vett, és elfogyasztotta vacsoráját. Volt, aki még az otthonról hozott ételt ette meg, míg mások pizzát rendeltek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy javában zajlott a futball világbajnokság, így férfi társaink letelepedtek a társalgóban, pisszentek a búzasörök, és önfeledten konstatálták, hogy igen, túléltük. Másnap reggel az előre megbeszélt időpontban mindenki pakolta csomagjait, rendeztük a búzasörök számláit, és jókedélyűen falatoztuk villás reggelinket. Elégedetten köszöntünk el vendéglátónktól, bár azt nem ígértük meg, hogy ebbe a magasságba mostanában visszatérünk.

Csapatunk egyszerre gurult le pár perc alatt azon a lejtőn, ahol előző este még az életünkért küzdöttünk. Biztos ami biztos, elfogyasztottunk még egy kávét, majd megnéztük a helyi kis templomot. Az utca végén építkezést jeleztek a táblák, sőt mi több, az út le is volt zárva. Jobb híján behajtottunk egy gyümölcsültetvénybe, ahol szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre utánunk jött egy autó, és útba igazított bennünket Bolzano irányába. Útközben mindent megtettünk, hogy találjunk egy olyan benzinkutat, ahol kerekeinkbe levegőt fújhatunk, de mind hiába, az olaszok vagy nem kerékpároznak, vagy nem puhul a gumijuk, de ilyen kerékpárpumpálási lehetőség egyszerűen nincs. Az Adige/Etsch folyó mentén kerekeztünk tökéletes minőségű kerékpárúton, mígnem az út szélén betértünk egy kerékpáros szomjoltóba. A helyi kis „talponálló” hangulata mesébe illő volt, padokkal, nyugágyakkal, napernyőkkel, zenével, és mindenféle finomsággal várta a kerékpározókat, túrázókat. Ha felemeltük fejünket a nyugágyakból, láthattuk, ahogy tömegek kerékpároznak Olaszország ezen szakaszán.

Jókedvűen folytattuk utunkat, és értük el Bolzano települését, Dél-Tirol fővárosát. Igazi nagyvárosi nyüzsgéssel és középkori jellegű óvárossal találkoztunk. Szállásunk a belvárosban volt, azonban a házszámot megtalálva kisebb izgalom fogott el bennünket, hiszen recepcióssal nem találkoztunk, csupán egy nagy csapat fiatallal, akik szintén szállásukat szerették volna elfoglalni. A fiatalok kérdés nélkül tájékoztattak bennünket, hogy csak délután lehet elfoglalni a szálláshelyet, így arra jutottunk, hogy ebédelünk, sétálunk, majd a megbeszélt időben találkozunk. Ekkor már okosabbak voltunk, megkaptuk szobáink nyitó kódjait, és elindultunk néhány mellékutcával odébb bolzanoi rezidenciánkba. A bonyodalmak ekkor kezdődtek, miután nagy nehezen a főbejáratot kikódoltuk, a szobák kódjai nem működtek mindenkinél, így telefonos és emailes kódkérés kezdődött. A társaság kívül rekedt tagjaiban nőtt a feszültség, míg azok, akik bejutottak, elégedettek voltak szobáikkal. Többszöri segítségkérés után végül mindenki bejutott szobájába, a lemaradóknak eljuttattuk kódjaikat, és gyors zuhanyzás után indultunk Ötzihez. Ötzi egyértelműen a város legnépszerűbb látnivalója. A jégember több, mint 5000 éves, tökéletes épségben megmaradt, jégbe fagyott múmia. Ötzi után a csapat vacsorázni indult, bevásárolni a helyi élelmiszerboltba, hiszen ez volt az egyetlen szállásunk, ahol nem kaptunk reggelit. Az este aperolokat szürcsölgetve telt a főtéren. Másnap reggel menetrendszerűen reggelizett, kávézott, pakolt a társaság, és útrakelt Trento irányába. Az első két nap után a teljesítendő kilométer megugrott.

Az Etsch folyó mentén haladó kerékpárutat hatalmas szőlőültetvények övezték, szenzációs környezetben kerekeztünk.

A Nap sugarai egyre erősebben sütöttek bennünket, nem csoda, hogy az első kanyarban meglátott kockás abroszos vendéglátóegységbe betértünk, és széles jókedvvel kávéztunk, söröztünk, falatoztunk. Panaszra semmi okunk nem volt. Alig hogy felálltunk asztalainktól, gasztronómiai élvezetekért felelős sporttársunk már telefonon hívott bennünket, hogy még egy ennél is jobb helyen vár bennünket „vínersniclivel”. Ez újabb erőt adott a csapatnak, és tekertünk tovább, de már borzasztó melegben. A kilométerek szépen fogytak, így viszonylag rövid időn belül elértük társainkat, akik hatalmas napernyő alatt hűsöltek, ettek, ittak. Mindenki elmesélte a napi élményeit, megrendeltük ebédjeinket, és hosszasan nosztalgiáztunk, vártuk, hogy enyhüljön a hőség. Túlzottan sok kilométerünk már nem volt Trentoig, így kellő mennyiségű naptejjel elindultunk. Jó ideig semmi problémánk nem volt, azonban a városba bevezető szakasz nem megfelelően volt kitáblázva, így Trento előtt elkeveredtünk. Kóvályogtunk, nem is keveset, murvás úton, kerékpárúton, autóúton, gyakorlatilag mindenhol, elbizonytalanodva, elfáradva, sokat tanácskozva, végül valahogy bejutottunk Trentoba. Szállodánk rögtön feledtette velünk a hőséget, és a pár perccel korábbi tanácstalanságot. A légkondicionált szobák felülírtak mindent. Természetesen ehhez kellett az is, hogy a recepciós fiatal fiú átlássa a káoszt, és megértse, hogy ugyanannyian vagyunk, ahány főre foglaltunk, hogy néhány személy felcserélődött, de mindenkinek tudjuk a szobatársait, a személyes adatait, hogy a fél társaság még úton van, de higgye el, hogy ide fog érni, és pont emiatt engedje be az ittlévőket a szobába, viszont a késlekedőknek tartsa fenn a plusz szobakártyákat. Nehéz szülés volt. Lezuhanyozva tökéletes komfortérzettel elindultunk két keréken a belvárosba. Trento nem tipikus olasz város, erősen keverednek az olasz szokások és osztrák hagyományok, miközben a város egyike az ország leggazdagabb és legvirágzóbb városainak. A belvárosban első utunk a vasútállomásra vezetett, hiszen másnap a csapat nagyobbik része vonattal ment Veronába, így fontos volt letisztázni, hogy az interneten olvasható menetrend megbízható, és ennyien fel is tudunk szállni kerékpárokkal a vonatra. Szemügyre vettük a peront, óramű pontossággal tudtuk másnap, hogy melyik irányból kell közelítenünk, hol van a lift, hol áll meg a vonat. Ezt követően este a főtéren találkozott a csapat, megnéztük a nevezetességeket, majd mindenki talált magának a szűk kis sikátoros utcákban remek vendéglátóegységet, ahol még a világbajnokság soron következő mérkőzéseit is megnézhettük. A kisebb csapatok lámpafényes kerékpárjaikkal még letekertek a folyópartra, mégiscsak olyan hangulata van, hogy kár lenne kihagyni, majd megcéloztuk szállásunkat. Kora reggel mindenki frissen, elégedetten sorakozott a szálloda kicsi étkezőjében, hogy kedvére válogasson a friss péksütemények, gyümölcsök, joghurtok, felvágottak közül. A csomagok, kerékpárok útra készen álltak, a csapat egy része a vasútállomást célozta meg, míg néhány eltökélt, jó kondícióban lévő társunk bevállalta a több mint 100 kilométert Veronáig, a Garda-tó felé. Le a kalappal.

Komolyabb nehézség nélkül eljutottunk a peronig, ahova lépcsőkön és liften keresztül vezetett az út. A vonatra sikerült jegyet vennünk, bár még nagyon időben érkeztünk, nem igazán szimpatizáltak a helyi kalauzok ennyi kerékpárral. Csodálatos légkondicionált vonattal suhantunk Verona irányába, gyakorlatilag percre pontosan odaértünk. Útközben egy kicsit megpihent mindenki, gyönyörködtünk a tájban, és sokat gondoltunk turistatársainkra, akik két keréken tették meg ugyanezt a távot. Veronában kis csapatunk útra kelt szállodánk felé. Viszonylag hamar bekerekeztünk a városba, és elfoglaltuk szállásunkat, amely ismét pazar volt. Ahogy lepakoltuk a csomagokat, frissítettük magunkat, és elindultunk felfedezni Veronát. Veronai szállodánk aulájában bőr fotelben szürcsöltük Elnökünkkel a kávét, és ismét megállapítottuk, hogy ez ám az élet, nem a három műszak.

A csapat percre pontosan elindult a kerékpárokkal, kisebb lemaradásokkal követtük egymást, majd Verona szívében elváltunk, mindenki mást indult el felfedezni. Válogathattunk, hogy csak a legfontosabbakat említsem: Piazza delle Erbe, Piazza dei Signorira, Piazza Brá, Torre dei Lamberti, a lenyűgöző veronai katedrális (Duomo), a San Zeno Maggiore Bazilika, a Sant’Anastasi templom, a hatalmas Arena Verona, és természetesen Shakespeare Rómeó és Júliájának híres erkélye. Mindeközben a Nap egyre magasabbra kúszott, már-már tikkasztó hőségben volt részünk, így hát be is húzódtunk egy szűk kis sikátorba, ahol kockás abroszos kis asztalnál fergeteges gnoccit ettünk. Hát, valahogy nem akartunk elindulni, egyre csak azt elemeztük, hogy ezt szeretjük ebben a turisztikában. Na de mégis, ha már Veronában jártunk, erőt vettünk magunkon – hiszen megtanultuk, hogy az embert azt különbözteti meg az állattól, hogy az ember erőt vesz magán – és nagy nehezen elcsapkodtuk magunkat az Arénáig. Természetesen szigorúan ügyeltünk minden erkélyre, amely árnyékot tartott fejünk fölé. Az Aréna pazar látványt nyújtott számunkra, hatalmas térrel, óriási díszlettel, és a legfontosabb, nagy, széles beton karzattal, ahol Elnökünkkel úgy döntöttünk, hogy épp csak egy kicsit ledőlünk az árnyékban. Szerencse, hogy már kényelmetlenné vált a beton, így ébresztőt fújtam a veronai Arénában. Miután megtartottuk az elnöki egy órás pihenőt, ismét útrakeltünk.

Meglátogattuk Júliáékat, és igyekeztünk bejutni valamennyi templomba. Útközben szépen összeverődött a csapat, így hát beültünk egy „Spriccre”, majd útba ejtettünk egy távolabbi templomot, megvacsoráztunk, és a naplementét még Verona hídjain átkerékpározva láthattuk. A hazatalálás nem volt könnyű, egyre csak keveregtünk a folyóparton, nem akart összejönni a jó irány. Nagy nehezen sikerült kikeverednünk és hazatekertünk. Hangos nevetés közepette, lámpafényes kerékpárokkal közelítettünk, amikor újabb sporttársakkal találkoztunk. Estére összeverődött a csapat, elégedetten tértünk nyugovóra, de csak azután, hogy az egész nap kerékpározók tiszteletére még néhány pohár borral koccintottunk a szobákban. Azt azért mondani sem kell, hogy a negyedik nap végén senkit nem kellett elringatni. Veronát magunk mögött hagyva, egyre fáradtabban, de még mindig lelkesen pakoltunk, reggeliztünk, és indultunk Vicenza irányába.

Vicenza mindössze 50 kilométer távolságban volt, azonban a hőség egyre elviselhetetlenebb lett, így ismét időben indultunk. Egy ideig nem is volt semmi probléma, a sík vidéki terepet már dimbes-dombos útvonal váltotta fel, és az útjelzések nem feltétlenül voltak egyértelműek, így rendőri segítséget kértünk, majd tekertünk tovább. Volt, aki különvált, de izgulni nem kellett, rövidesen ismét kereszteztük egymás útjait. Vicenza előtt rövid kitérőt tettünk Soave kisvárosában, melynek magával ragadó központja és környezete van. Nagyot sétáltunk a városban magasodó várrom területén, kávéztunk, összevártuk a csapatot, és tekertünk tovább. Kissé elcsigázottá váltunk, de tudtuk, hogy egyre közelebb az áhított cél, ma-holnap Velencében fogunk gondolázni. Vicenzai szállodánkban lepakoltuk csomagjainkat, lezuhanyoztunk, végig néztük az aznapi világbajnoki mérkőzést, majd elindultunk Andrea Palladio nyomába. Fázni ugyan nem fáztunk, de a felhők már gyülekeztek fejünk fölött. Vicenzában lépten-nyomon Andrea Palladio épületeivel találkozhatunk. Szemügyre vettük a főteret, a csodaszép épületeket, mindeközben szépen csendben elkezdett szemerkélni az eső is, így vacsora után néztünk. Ne gondolja senki, hogy ez egyszerű volt, hiszen az éttermek nagy része még zárva volt, az eső esett is meg nem is, így amit kipakoltak a pincérek, azt elkezdték visszapakolni. Máshol teltház volt, így kissé lelketlenül róttuk az utcákat, telefonon tartottuk a kapcsolatot, hogy kinek hova sikerült bejutnia. Végül mindenki helyet talált egyik-másik étteremben, hangulatos vacsorában volt részünk, és mire elindultunk szállásunkra, az esőnek már nyoma sem volt. A másnapi svédasztalos reggelivel már-már alig tudtunk betelni, minden volt, ami szem-szájnak ingere.

Már csak Padova választott el bennünket Velencétől. Az 50 kilométeres távot könnyedén tette meg a társaság, meseszerű környezetben kerékpároztunk.

Padovát természetesen csomagok nélkül fedeztük fel. Kisebb ijedtség volt felfedezhető a csapaton, amikor megpillantottuk félkész állapotban lévő szállásunkat, melynek ablakain munkás emberek lógtak a magasban, építkezési állványokon. Ijedtségünk azonban alaptalannak bizonyult, a szállás kifogástalan volt, szemrebbenés nélkül cipelte mindenki saját kerékpárját lifttel az emeletre. Padova, az árkádok városa, mindenki szívébe belopta magát, óriási főterét nyüzsgő, igazi olasz, bohém élet töltötte be, ahol egyetlen szabad asztalt, helyet sem lehetett látni. Szökőkutak szélén ücsörögve élveztük ezt a semmivel össze nem hasonlítható életérzést, melyet jó volna nekünk is megtanulni. A Szent Antal Bazilika, a Velencei Köztársaság Helytartói Palotája az asztronómiai órával, a hatalmas főtér szoborparkjával mind-mind kihagyhatatlan látnivaló Padovában. Európa egyik legnagyobb főterén fagyizni, kerekezni, vagy egyszerűen csak magunk elé bámulva élvezni az életet igazán jó érzés volt. Búcsúzóul megtaláltuk a padovai főtér talán egyetlen szabad asztalát, ahol Aperolt kortyolgatva megvitattuk a világ nagy dolgait. Indulásunk reggelén szállásadónk csoportképet készített rólunk, lelkesedését nem palástolta, ekkora kerékpáros csapattal, ilyen messziről jövet még nem találkozott. Nekivágtunk az utolsó etapnak, Mestreig tekertünk, majd következett Velence, Murano, Burano, az igazi Bella Italia.

Mestreig könnyű utunk volt, néhányszor vettünk frissítőt, és kora délután már el is foglaltuk szállásunkat. Innen tűzforró napsütésben kerékpároztunk Velencéig. A mindössze tíz kilométeres távolságot különböző formában tette meg a társaság, volt, aki egy ideig kerékpárúton tekert, majd építkezési területen, de voltak olyanok is, akik inkább az autópályát választották, természetesen ők sem gondolták komolyan, pusztán elkeveredtek. Velencében hosszú fahídon át vezetett az utunk, alattunk a víz, a város pedig karnyújtásnyira. Igazán gyönyörű volt, este kivilágított kerékpárokkal méginkább. Velence szélén hagytuk kerékpárjainkat, és gyalog indultunk a Sóhajok hídja és a Szent Márk tér felé. Velencét többé-kevésbé mindenki ismeri, azonban sohasem ugyanolyan, mindig megvan a maga varázsa. Most sem volt ez másképp, rengeteg fotót készítettünk, finomakat ettünk, ittunk, az este még bőven ott ért bennünket.

Másnap hosszú napunk volt, hiszen Velencén kívül szerettünk volna eljutni Murano és Burano szigetére is, így reggel időben betekertünk Velencébe, és menetrendszerű vízibuszra szálltunk Murano irányába.

A tömeg óriási volt, ekkor még nem tudtuk, hogy Burano felé ennél is többen leszünk. Az út viszonylag gyorsan eltelt, gyönyörködtünk Velence épületeiben, a gondolásokban, jó volt érezni az olasz életérzést. Tényleg más. Murano az üveggyártásáról híres, magával ragadó kis sziget. Megnéztük a helyi templomot, kávéztunk, és megvettük az otthonra szánt szuveníreket is – lehetett válogatni a szebbnél szebb üvegtárgyak, ékszerek közül, sőt az üvegkészítést is lehetőségünk volt megnézni. Nem tétlenkedtünk sokáig, a következő vízibusszal indultunk is tovább Burano szigetére. A tömeg már-már elviselhetetlenné vált, de megérte. Burano szigete a rengeteg színes házzal minden képzeletet felülmúlt. Az embernek olyan érzése volt, hogy ilyen valóban csak a mesében van. Rengeteg fényképet készítettünk, tulajdonképpen nem is tudtuk, hova nézzünk. Az egyetlen, ami kifogott rajtunk, az a Nap ereje volt. Gyakorlatilag bemenekültünk az első szimpatikus étterembe ebédelni és hűsölni. Rekkenő hőség volt. Késő délután érkeztünk vissza Velencébe, sétáltunk még egy nagyot, minden sikátorban Göcsej SE kerékpárosok jöttek szembe. Mindenkinek tartalmas napja volt, utoljára megcsodáltuk Velencét, és este elindultunk Mestrebe összepakolni.

Reggeli után ismét nagy csomagokkal indulás, a megbeszélt 11 órakor megérkezett Lala busza, kerékpárok szétszerelése, bepakolása, és irány Zalaegerszeg. Arrivederci Bella Italia!

Zárszóként, hogy sikerült olasz utunk? Azt hiszem, remekül. A csapat minden gond nélkül teljesítette a több mint 400 km-es túrát, új társaink könnyen, gyorsan beilleszkedtek, és ami a legfontosabb, nagyon jól érezték magukat. Az időjárásra egy szavunk sem lehet, baleset, komolyabb sérülés nem történt. Gyönyörű helyeken jártunk, finomakat ettünk, ittunk. Olaszország újabb részét jártuk be két keréken, és bátran kijelenthetjük, nem bántuk meg, hogy ezt az úticélt választottuk. És hogyan tovább? Mindenki nyugodjon meg, 2019-ben ismét útrakelünk, sőt mi több, megint nagyon jó lesz.

Tücsi