A dugó
| A dugó |  |
- heti kvíz kérdés: Teli hólyag, üres gyomor, vizes láb. Mi az?
A ránk váró élvezet gondolatában lubickolva, óvatosan veszem elő a borosüveget. Ez maradt az utolsó vigaszunk. Azt a mennyiségű esőt, ami eddig leesett – és az előrejelzések szerint a héten még le fog esni – Nápolyra, nemcsak a fuldokolva öklendező útszéli kanálisok, de már mi sem vagyunk képesek feldolgozni. A Göcsej SE nedves nápolyi kirándulásának még messze nincs vége, de már most felejteni akarunk. Felejteni a bokáig érő vízben tocsogást Pompej és Herculaneum elázott romvárosában, a vacogva araszolgatást a vízszintes eső verte amalfi partvidék Sentiero degli Dei istentelenül csúszós ösvényén, a kifordult esernyőinkbe kapaszkodást a felhőben ázó Vezúv tetején, és a viharkabátban álmodozást Capri szigetéről a lezárt nápolyi kikötőben.
Kis nézeteltérés adódik közöttünk. Elnököm evés közben szeretne inni, én előtte is. Meggyőzöm. A poharak már csillognak, de nem találunk dugóhúzót. Az egész ház régóta azt keresi, de én nem csüggedek. Fellelkesít a kihívás. A szép emlékű alma materem műszaki tudományos diákkörén megtanították, hogy egy alkoholt tartalmazó üveget bármikor, bárhol és bármivel, az utolsó évfolyamosoknak még esernyővel is ki kell tudni nyitni. Különben ne is álmodozzak diplomáról. Az esernyőnek a kinyithatatlantól az összecsukhatatlanig minden vizes válfaja fellelhető a lakásban, de mielőtt a vérprofiknak való esernyős módszerrel próbálkoznék, bemelegítésként megtenné egy keskeny pengéjű kés is. Azt óvatosan belenyomnám a dugóba, majd vele együtt kifelé tekerve szépen kihúznám az üvegből. De ebben a nápolyi apartmanban ilyen kés nincs. Valahonnan előkerül egy tompa hegyű olló, amivel semmire sem megyek, de azt megtudom általa, hogy egy szívós, szintetikus parafa dugóval állok szemben, ami az álmoskönyv szerint is rossz előjel. Ezt a fajta dugót egy másik fapados módszerrel, az üveg talpának falhoz csapkodásával sem lehetne kikényszeríteni a helyéről. De nem adom fel. Az eleganciát hajlandó vagyok feláldozni a célszerűség oltárán, így teljes testsúlyommal egy főzőkanálra nehezedve, annak nyelével próbálom belenyomni a dugót az üvegbe. A nyél kihajlik, de a dugó még csak meg se horpad. Már kezd kihűlni a vacsora, mire nagy örömkiáltás kíséretében, az egyik fiók mélyén találok egy szebb időket látott, szárnyaszegett dugóhúzót. Merthogy annak mindkét nyitókarja le van törve. Sebaj, lényeg az, hogy a spirál menete ép. Roppant tekerő mozdulatokkal bele is hatolok vele az üveg már megadást színlelő dugójába. Tövig. A szárnyak nélküli csonkok alig láthatóan megmozdulnak. Az erőlködéstől vicsorgó fogaim elpuhulnak a látványtól. Eszembe jut róla a szegény kiwi madár, akinek a kifürkészhetetlen teremtő – az indoklással együtt – mellőzte a szárnyait. Miféle madár az, amelyiknek még szárnya sincs? Egy könnycseppet elmorzsolva megkeményítem magamat. A teremtés eme igazságtalanságának terhét most nem vehetem a nyakamba, mert akkor nem marad erőm a feladatra. Mivel két ujjam nem fér bele, így a középsővel kapaszkodok a dugóhúzó sörnyitó nyílásába, hogy egy elegáns rántással kikapjam vele a kis huncut dugaszt. Semmi hatás. Elismerően bólintok. Minél nagyobb a feladat, annál nagyobb lesz siker. Ez most véresen komoly ügy. Az alkoholnak a vérbe kell jutnia! Még ma este! Összeszedem magamat. A padlóra tett üveget a cipőim közé szorítom, majd néhány másodpercnyi összpontosítás után, egy erdélyi „I-á!” harci kiáltással rántok. Nyúlnak az ujjpercek, ropognak az ízületek, de a dugó meg se moccan. Ránézek az Elnökre. Szavak nélkül is megértjük egymást. Nekünk a döntetlen nem elég, bár már legalább ott tartanánk. Miközben az egyre szikkadó Elnök száraz torokkal nyeldekli a kihűlő spagettit, én csoportos támadást szervezek. A dugóhúzó ujjal történő húzásához túl élesnek bizonyuló nyílásán egy konyharuhát préselek át, melyet erősen megmarkolok, a padlón a lábaimmal szorított üvegre pedig rácsimpaszkodik még Mama is, miközben Tündi és Tücsi harcias buzdítással támogatja az akció sikerét. Már nagyon szeretnék, ha ihatna velem az Elnök, könnyebb lenne úgy mindenkinek. De egyelőre nem nekünk áll a zászló. A korábbi eredménytelen erdélyi harci kiáltást most felváltom japánra, és egy szamurájokat megszégyenítő velőtrázó „Kiai!”ordítással megrántom a konyharuhát. Azon kívül, hogy a sokkos állapotba került Mamát üvegestül felkapom a padlóról, a dugóval nem történik semmi. Egyáltalán semmi. Elhatalmasodik rajtam a pánik. Markomba kapom a dugóhúzó dugóból kiálló részét, és kifordult szemekkel vicsorogva, eszement vinnyogással csavargatom és rángatom minden irányban, mindaddig, amíg az tövig nem törik a dugóba. És ekkor megtörténik a csoda. Megáll az idő. Kihullik az utolsó gondolat is a fejemből. Még hallom, ahogy koppan egyet a padlón, aztán csend. Mélységes csend. Elnököm tágra nyílt pupillákkal bámul valami meghatározhatatlan helyre. Nem erre a világra, mert ahogyan néz, olyan itt nincs. Nyitva felejtett szája sarkából egy szál spagetti kunkorodik ki, amely most már biztos, hogy teljesen ki fog hűlni.
Csak Sigmund Freud lenne a megmondhatója, hogy minek hatására lendül újra mozgásba a kompánia. Az Elnök eszmél leggyorsabban, és megelégelve a szarakodást, magához ragadja a kezdeményezést. Kezébe kapja a hitvány ollót, és csípőfogó módjára, a kissé szétnyitott hegyei közé fogja a dugóba tört menet végét. Majd az olló szárát az üveg szájához támasztva kétkarú emelőt alkalmaz, összpontosít és emel. A figyelme gyújtópontján kívül rekedt tárgyakkal most nem kíván foglalkozni, így a szájából még mindig kilógó spagettivel sem. Nem aggódik amiatt. Az már az övé, és tovább hűlni úgysem fog. Most a bor megszerzése az elsőrendű prioritás. Azonban az ókorból származó kétkarú emelő komótos szerkezet, és sürgetni nem hagyja magát. A dugóval nem is történik semmi. Elnököm sportos szervezetében a szomjúság versenyt fut az éhséggel, és vélhetően a remélt gyors siker kudarca miatt, most hirtelen ez utóbbi kerekedik felül. Beszívja hát a szál spagettit, amelynek kezdettől fogva esélye sem volt a menekülésre, és a szomjúságtól megtört pillantással irányítja érdeklődését ismét a tányérja felé. Megtépázott önbizalommal veszem vissza tőle a stafétabotot, de a körülvevő bíztató női tekintetek feltüzelik harci kedvemet. Mindenki a bezárt alkohol kiszabadítását várja tőlem nagyon, én magam sem kevésbé. Elhatalmasodik bennem a macsó, és ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy a nők kórusban hangos elismerését kiváltva, Banderas mosollyal a számszélén, visszakézből a mosogató széléhez csapva üssem le az üvegnek a nyakát. Azonban, egy belső hang – talán a hentesek áldozatainak védőszentje – azt súgja, hogy mielőtt mészárszéket csinálnék a konyhából, tegyek még egy próbát.
Közel hajolok hát az idióta palackhoz, és elképzelve fogantatásának rettenetes pillanatát, fokozódó hangerővel kezdem gyalázni anyját, apját, és a többieket, mert ennyire masszívan hülye, csökönyös kis köcsögöt egyedül csinálni nem lehet. De az Arany Jánost többször is idéző, irodalmi fordulatokban gazdag kirohanásomban a dugót mégsem sikerül kiordítanom az üvegből. Nagy ívű monológom után rövid hatásszünetet tartok, majd rátérek az ismeretlen ókori fizikus kissé továbbfejlesztett vallatásai módszeréhez. A durva hegyű ollóval a beletört menet körül árkot kapirgálok a porig alázott dugóba, és ismét a kétkarú emelő elvet alkalmazva feszítek. És láss csodát, a menet megindul felfelé, ám az egész dugó helyett, annak csak a szétfoszló belét húzza magával kifelé. Bénultan bámulom a lesújtó eredményt, ám valahonnan a kiszáradt hipotalamusz vidékéről hirtelen egy rekedt hang szólal meg bennem. „Fejezd be a gyüszmékelést, meg az eklendezést Papa, most jött el a főzőkanál ideje!” A megvilágosodástól kifényesedett arccal kapom két marokra gyermekkorom felejthetetlen nevelőeszközét, és a mindent eldöntő pillanatra koncentrálva, a nyelét egy elszánt mozdulattal hirtelen beledöföm az ellenállást már csak színlelő üveg nyakába. Tövig. Az ereje végét nyögő dugó erre csak annyit szól, hogy „putty”, és a vörösbor gejzírként tör utat magának a szabadba, beterítve a mutatvány sikerét hangosan követelő szurkolótábort, valamint a nápolyi nappali hófehér textilbőr ülőgarnitúráját.
Elnökömmel, karikás szemekkel nézünk egymásra, és viszont. A hirtelen kialakult káoszban, amíg az egyik lány sót, a másik ollót, a harmadik fehér festéket keresni ugrik szét a lakásban, mi sietősen töltjük ki az üvegbe rekedt maradék bort, és jó prosztatát kívánva egymásnak, emeljük poharunkat. De az első korty után eltorzul a mosolyunk. Nem is annyira a lecsúszó dugódarabokkal van a baj, azok íze legalább semleges. De a bor! Az igazi baj, a bor.
Nápoly, 2018. március 20. Takács Miklós
