Izland
A teljes kör
Ezt a nevet adta a Baraka Utazási Iroda 2014. júniusában indított útjának, melyen nekem is volt szerencsém részt venni. Izlandot a tűz és jég szigetének is nevezik, és az iránta való érdeklődésemet csak fokozta, hogy előttem néhány sporttársunk is járt ott és érdekes vetítettképes előadásban számoltak be a látottakról.
Igyekeztem alaposan felkészülni az útra, így mindenekelőtt beszereztem egy jó felbontású térképet, melyen előre bejelöltem túránk tervezett útvonalát. A program valóban sokat ígérő volt: szinte az egész szigetet megkerülve (az északnyugati félsziget kivételével) haladt a túra, keresztülszelve a lakatlan felföldet a sziget északi részéig, és onnan délkeletnek fordulva, a tagolt partvonal mentén haladt, és a sziget déli partvonalának érintésével érkezett vissza a kiindulási helyre, a sziget fővárosába, Reykjavikba.
Izland közvetlenül az északi sarkkör alatt helyezkedik el, területe 103.000 négyzetkilométer, ám a Magyarországnál nem sokkal nagyobb országban a lakosok száma csak 326.000 fő, ezért népsűrűsége alacsony. Területének nagy része terméketlen lávamező és gleccser, mindössze 21.000 négyzetkilométer nevezhető termőföldnek. A Föld tizennyolcadik és Európa második legnagyobb szigete. Felszínén összesen 140 vulkán van, melyből 26 - némelyik időszakosan - jelenleg is működik. A sziget egy hatalmas törésvonal mentén fekszik, és ez az oka a ma is aktív vulkáni tevékenységnek.
A tervezett programban vulkáni salakkúpok, gejzírek, geotermikus mezők és számtalan szép vízesés felkeresése szerepelt. Így nem csoda, hogy a csábításnak nem tudtam ellenállni, noha az út nem volt olcsónak mondható. A sors úgy hozta, hogy éppen ifjabbik fiam esküvője utáni napon, dél körül kellett indulnom a reptérre. Előtte délelőtt azért még sikerült néhány órát aludnom a hajnalig tartó lakodalom után. A repülőgép egyenesen Keflavikba repített minket, mely Izland egyetlen nemzetközi repülőtere, és a II. világháború alatt amerikai légibázis volt. A település kb. 40 km-re fekszik a fővárostól, melynek egyik elővárosában volt első szállásunk. Aludni ugyan nem sok időnk volt, mert éjfél körül érkeztünk a légikikötőbe, ahonnét kék buszunkkal hajtottunk a szállásra. De mire ágyba kerültünk, már éjjel 2 óra volt, és reggel 6-kor kelnünk kellett a továbbinduláshoz.
Ebben az évszakban senki ne higgye, hogy éjszaka Izlandon sötét van. Az erősen felhős égbolt miatt hajnali szürkületnek látszott az éjszaka. Másnap a korai indulás után 30 személyes buszunkkal nekivágtunk a sziget átszelésének. Nagyon vidám és barátságos sofőrünk volt, aki már többször megtette ezt az utat a Barakás csapattal. Ezt egyébként útitársamtól, Csabától tudtam meg, akivel már első nap rögtön induláskor összebarátkoztunk, olyannyira, hogy a többiek azt hitték, már régóta ismerjük egymást. Így aztán Csabával voltunk végig az úton lakótársak a szállásokon egy fotós túratársunkkal együtt, aki hallgatag, de szenvedélyes túrázó volt. Csaba sem először járt Izlandon, de ebben az évszakban és a teljes sziget megkerülésén még nem vett részt.
Másnapi utunk során először rátértünk az úgynevezett Kjölur útvonalra, mely Izland egyik legszebb útjainak egyike, és a szinte teljesen lakatlan Felföldön át lávamezők, geotermikus területek, vulkáni kúpok és gleccserek mellett vezet észak felé, és csak a nyári hónapokban járható. Nekünk szerencsénk volt június 16-án, mert előtte néhány nappal nyitották meg az utat.
Utazásunk elején elhaladtunk a híres gejzírek mellett is, melyeknél rövid pihenőt tartottunk, és a visszaút során szerepelt a programunkban. Útközben érdeklődéssel néztük a valóban nem hétköznapi, meghökkentően érdekes tájat. Az olvadt hólétől megtelt folyóvölgyek és vízmosások mellett haladtunk el a kissé borongós, de nem túl hideg időben. Eközben többször is megálltunk, hogy fényképeken is megörökítsük a nem mindennapi látványt. Két olyan helyen is tartottunk pihenőt, ahol aktív vulkáni utóműködésnek lehettünk szemtanúi. Egyik helyen kénes kigőzölgések és iszapfortyogók látszottak, míg a másik pihenőnél egy kiépített geotermikus mező kellős közepéről szemlélhettük a fel-feltörő hőforrásokat és a vulkanikus gőzoszlopok működését. Itt láttuk, hogy az izlandiak milyen ötletesen oldják meg a wellness programot: a meleg vizet a feltörés helyéről egy csövön át egy természetes sziklamedencébe vezetik, és már használható is a termálfürdő. Az első napi buszozásunk volt a leghosszabb, mert egészen a sziget északi feléig eljutottunk egy Varmahlid nevű település érintésével, ahol megnézhettünk egy izlandi skanzent tőzegből épült és fűvel borított tetejű házaival.
Innét egyenesen egy fjord partján található hangulatos városba –Akureyri-be – érkeztünk, mely Izland második legnagyobb városa, de csupán 17 ezer lakosa van. Itt szabad program keretében ismerkedtünk a településsel, és egy vendéglőben volt alkalmunk megkóstolni a birkahúsból készült helyi ételt, mely leginkább a pörkölthöz hasonlít és nagyon ízletes. Innét még jópár kilométert utaztunk, mire megérkeztünk a festői fekvésű Myvatn tóhoz, melynek partját un. pszeudokráterek szegélyezik, és több látványos vulkáni csúcs is található a közelében. Itteni szállásunk elfoglalása után még volt alkalmunk egy szép tóparti naplementében gyönyörködni, és a vízparton rengeteg madarat megfigyelni. Ezen a helyen 3 éjszakát töltöttünk a nem túl tágas faházakban, mely turistaszállásként működött. Másnap kezdetét vette az igazi izlandi látványosságokban bővelkedő csillagtúrázás. Minden nap más-más helyszínt kerestünk fel fáradhatatlan sofőrünkkel és túravezetőinkkel. Aznap még a nap is kisütött, így kitűnő fényviszonyok mellett fényképezhettük azt a geotermikus mezőt, ahol számtalan iszapvulkánt, több színes fortyogót és kénes kigőzölgést figyelhettünk meg. Érdekes volt számunkra, hogy helyenként a talaj is sárgára színeződött a feltörő kéntől, és elkerített rész figyelmeztetett arra, ahol a talaj már olyan forró, hogy nem tanácsos rálépni. Ezt az érdekes helyet még a régebbi vulkáni működéstől színes hegyek szegélyezik, mely fokozza a látványt.
Ezután nagy várakozással vágtunk neki a közelben lévő már kialudt (egyesek szerint inkább csak nyugvó) Krafla vulkán megmászásának. A vulkán alsó kráterében egy csodaszép türkizkék tó található, melynek érintésével másztunk fel a meglehetősen meredek úton a csúcsra. Helyenként hófoltokon is kellett átkelnünk, és fentről a tiszta időben csodálatosan szép tájat láttunk, a tekintetünk messzire elkalandozott. Én egy távcsövet is felvittem, mely kézről kézre járt, és közel hozta az izlandi hegyek „királynőjének” nevezett vulkánt, a Herdubreid-et, mely 1682 méter magas, és tőlünk déli irányban volt látható. Érdekes volt még látnunk a Krafla melletti geotermikus erőművet, mely olyan volt, akár egy Alfa holdbázis. A csúcsról lefelé jövet megkerültük a már említett Maar Viti nevű krátertavat, és a közelben található lávamezőhöz mentünk, mely a Krafla legutóbbi 1976 és 1984 közötti kitörésekor keletkezett. Hát ez valóban fantasztikus látvány volt! Egy kiépített úton helyenként pallókon haladva, a geotermikus mező feketére kövesedett lávafolyamán kénes kigőzölgések között érezhettük is a Föld hőjét, mely a talpunk alól jött, és a talajt megtapintva melegítette a kezünket. Különféle bizarr alakzatokat öltött itt a megszilárdult láva. A látvány annyira érdekes volt, hogy még órákig sétáltunk volna a lávamezőn. Sajnos azonban tovább kellett mennünk, mert még rengeteg látnivaló várt ránk. Az egyik látványosság a közelben található Grjótagjá- hasadék volt, mely egy sziklarepedés mentén található, és benne kívülről nem látható titkos hőforrások vannak. Ide egy szűk barlangszerű nyíláson át lehetett bejutni, és a bent lévő sziklamedencében olyan forró volt a víz, hogy a kezünk is alig bírta el. Ezután felkapaszkodtunk az innen szintén nem messzire található 200 méter magas Hverfjall salakkúpra, mely elnyújtott gyűrű alakban veszi körül a rég kialudt vulkáni krátert. Az 1 km átmérőjű kráter peremén haladva kerültük körbe a világ legnagyobb vulkáni salakkúpját. Innét csodálatos panoráma nyílott a Myvatn tó környékére, melyet apró kráterek szegélyeztek. A meredek lejtőn lefelé haladva bakancsunk is fekete lett a salaktól. Innét lejőve hamarosan a Dimmuborgir – magyarul Sötét Vár – nevű lávamezőhöz érkeztünk, melyet részben már benőtt a növényzet, és egy 300 évvel ezelőtti vulkánkitörés eredménye. Fantasztikus formájú, gigantikus méretű bazalt alakulatok között vezetett utunk, egy helyen pedig egy természetes ívelt sziklakapun kellett átkelnünk, mely valóban egy vár bejáratához hasonlított.
Ezt a napot a Myvatn termálfürdőben fejeztük be, ahol megmártóztunk a kellemesen meleg, sőt helyenként forró vulkanikus fürdő természetes kavicsos aljzatú medencéjében. Szállásunk közös konyháján az egyénileg elkészített vacsora elfogyasztása után kellemesen elfáradva tértünk nyugovóra.
Utazásunk következő napján ismét hosszabb út várt ránk, melynek első állomása Husavik tengerparti kikötője volt, ahol a tervezett programnak megfelelően egy átalakított halászhajóval bálnalesre indultunk. Mindnyájan igyekeztünk a hajón jó helyet elfoglalni, ahonnan időben észrevehetjük a felbukkanó bálnákat, melyből háromféle fajra számíthattunk. A siker érdekében egy kisebb halászhajó cirkált előttünk az öbölben, ahonnan távcsővel figyelték és rádión jelentették a bálnák helyzetét, és kormányosunk a hajót arra irányította. Már jól kihajóztunk az öböl hullámzó vízén, mikor megláttuk az első állatot. Néhány társammal a hajó legmagasabb pontját foglaltuk el, ahonnan mindkét irányba jól lehetett látni, viszont itt erősebben érződött a hajó imbolygása is, ami megnehezítette a fényképezést. A várakozásnak megfelelően a mintegy 2 órás hajóút során púpos bálnákat és csukabálnát is láttunk, melyek a hajónktól nem túl távol, hol a jobb, hol a bal oldalon tűntek fel, és egy fényképezés erejéig megmutatták felbukkanó hátukat, majd eltűnő farokúszójukat. A bálnák fényképezése után partra szálltunk a kisvárosban, és Csabával egy kellemes fotósétát tettünk az utcákon és a kikötő környékén. Ezután egy terven felüli program keretében sofőrünk, Joy a busszal felvitt bennünket a városka felett magasodó hegycsúcsra, ahova lila színben pompázó csillagfürt mező között jutottunk fel, és ahonnan csodálatos kilátás nyílt a tengerre, és a város festői környékére. A kikötőt elhagyva ezután a közeli nemzeti park látnivalóival ismerkedtünk meg. Előtte azonban még meglepetésként elvittek bennünket egy ősi viking temetkezési helyre, melyhez az időközben leszálló köd miatt kalandos úton érkeztünk. Ezután a fantasztikus méretű, patkó alakú Asbyrgi sziklakanyont kerestük fel. Erről azt tartja a legenda, hogy nem más, mint Odin isten nyolclábú lovának patanyoma. A hatalmas függőleges bazaltfalak több száz méter hosszúságban valóban patkó alakban veszik körbe a kanyon mélyén futó patakot. Itt a sziklafalak tövében egy tó partján tartottunk pihenőt, és közelről fotóztuk a vízen úszkáló színes izlandi vadkacsákat. Ezután egy folyó partját követve jutottunk el egy másik kanyonhoz, melyben a visszhang-sziklák bazalt oszlopai között tettünk egy látványos gyalogtúrát kitűnő hangulatban. A látvány valóban káprázatos volt, színes vadvirágok és kisebb fák között vezetett az ösvény, és közben furcsa sziklaalakzatok és bazaltban képződött barlang mellett haladtunk el. Érdekes, hatszögletű formákat öltött a megszilárdult bazaltláva.
Izlandon ugyan csak telepített erdők vannak, de az előbbi kanyonban egy szakaszon természetes nyírfaerdőben sétálhattunk, melyben tanösvényt is kialakítottak. A kanyont elhagyva aznapi programunkba még belefért egy vízesés megtekintése is.
Másnapi utunkat a vízesések jellemezték. Először egy bazaltfennsíkról lezúduló, bővizű zuhatagot kerestünk fel, melynél szerencsére a nap is kisütött, és a vízesés felett tündöklő szivárvány látványában is gyönyörködhettünk. Az út folytatásaként az egyik leglátványosabb vízesést kerestük fel, mely a Dettifoss nevet viseli. (A foss szó egyébként izlandi nyelven vízesést jelent.) Itt borús, párás idő fogadott bennünket szemerkélő esővel, de így is lenyűgöző látvány volt Európa legnagyobb vízhozamú zuhatagát látni. Több kilátópontról vehettük szemügyre a lezúduló irdatlan víztömeget, melynek dübörgését már messziről hallani lehetett. Aznapi utunk utolsó állomása az Istenek Vízesésének nevezett Godafoss volt, mely látványban is felvette a versenyt az előzőekkel, és rendkívül szép környezetben található.
Izlandi utunk még korántsem ért véget, és nem is sejtettük, hogy az izgalmak még csak ezután következnek.
Tó melletti szállásunkat elhagyva a keleti fjordok partvidékére indultunk. Ennek a vidéknek a központja egy hosszú, keskeny fjord partján fekvő város: Egilsstadir, ahol 2 éjszakát töltöttünk a hangulatos turistaszállóban. A tengerparton hatalmas sziklafalak mellett elhaladva egy hágóban kiszálltunk buszunkból, és egy kellemes gyalogtúrát tettünk a jégkorszak által formált sziklák között, mely a történelem előtti vulkánkitörések nyomait viselte. Egy magaslatról csodaszép kilátás nyílt az Atlanti óceán partvidékére. Itt azonban az időjárás közbeszólt, és akkora köd támadt, majd szemerkélő eső, hogy a további gyaloglásról le kellett mondanunk. Így aztán egy kis tengerparti halászfaluba utaztunk, ahol kárpótolt bennünket az egyik helyi vendéglőben elfogyasztott kitűnő halleves. Majd az idő átmeneti kitisztultával a parti sziklákról sirályokat fényképezhettünk. Ezután a hágón visszafelé átkelve egy kis halászkikötő mellett álltunk meg, de nem véletlenül. Izlandi sofőrünk és vezetőink jól tudták, hogy itt tudjuk legkönnyebben lefotózni Izland nemzeti madarát, a lundát, mely egy jópofa szivárványszínű, vaskos csőrrel rendelkező tengeri madár. Láttunk is egészen közelről a parti sziklákon kiépített helyekről jópárat, amint csőrükben üvegangolnákkal szinte pózoltak előttünk. A nap folyamán még volt időnk arra, hogy eljussunk a közelben lévő hangulatos városba, ahova az európai szárazföldről érkező komphajók kötnek ki. Városnéző és bevásárló sétánk után visszautaztunk szállásunkra, és másnap tovább folytattuk utunkat a keleti partvidéken.
Ennek a vidéknek legismertebb nevezetessége két hatalmas tengerparti szikla, valamint a színes Stokksnes hegy, melyet a sekély tengeröbölben fekete vulkáni hamuréteg vesz körbe. A sziklákból az ismételten leszálló köd miatt ugyancsak keveset láttunk, de hát ehhez itt hozzá kell szokni. Az Izlandiak egyébként tréfásan azt mondják, hogy náluk a nyár július 31-től augusztus 1-ig tart, mi viszont júniusban jártunk ott.
Továbbhaladva a szigeten körbefutó 1-es számú főúton, már a Vatnajökull Nemzeti Parkba érkeztünk, menynek legnagyobb nevezetessége a Jökulsarlón gleccserlagúna, mely joggal nevezhető Izland legfantasztikusabb természeti látnivalójának. A hatalmas lagúnában különböző méretű jéghegyek úsznak, melyek a szemben lévő óriási jégmezőről szakadnak le. Egy kétéltű járműbe szállva hajóztunk be a lagúnába szintén borult időben, ami kicsit rontotta a képet. Nem győztünk ámulni a sokféle formájú jéghegyek látványán, melyek egy része kékesen és fehéren csillogott, más részük pedig a ki tudja mikor rárakódott vulkáni hamutól feketés sávokkal volt tarkítva. A parton itt találkoztunk több száz sarki csérrel, melyek a lagúna partján fészkeltek, és arról nevezetesek, hogy vándorlásuk során az egész földgolyót végigrepülik a Déli-sarktól az Északiig. Nehéz volt őket fényképezni, mert a közelükbe érve rögtön támadva rávágtak az emberre, sőt ha túl veszélyesnek érezték a helyzetet, fehér ürülékükkel még meg is „tisztelték”.
A Vatnajökull a világon a harmadik legnagyobb összefüggő jégmező az Antarktisz és Grönland után, melynek területe 8500 négyzetkilométer, és rajta a jég vastagsága helyenként az ezer métert is eléri. Ennek a jégmezőnek a szélén láthattuk a leszakadt, úszó jéghegyeket két helyen is, és még az élmény hatása alatt voltunk, mikor máris megérkeztünk a közeli óriási gleccserhez, melynek egészen a lábáig gyalogolhattunk. Ezután pedig a Skaftafell Nemzeti Parkban indultunk el egy gyalogtúrára, melynek igazi látványossága volt a függőleges, fekete bazaltoszlopok közül lezúduló csodaszép vízesés, a Svartifoss.
Újabb szállásunk elfoglalása után az esti közös főzés és vacsora után lelkesen készültünk a következő napra. Ez a szállás is 3 személyes faház volt, melyben ezúttal kényelmesen elfértünk. Másnap reggel egy kevésbé ismert, de annál szebb kanyonhoz túráztunk, melynek végében egy hosszú, de keskeny vízesés pompázott. Az időnként kibukkanó Nap fényében a víz és a sziklák is káprázatos látványt nyújtottak. A véget érni nem akaró fényképezések után sokáig csodáltuk a hatalmas sziklaoszlopokat a zegzugos szurdokban.
Az aznapi kalandok és izgalmak közé tartozott még egy buszos túránk is, melynek során járművünk számos vízfolyáson átkelve defektet kapott, mi pedig gyalog folytattuk utunkat egy hosszú völgyben, melynek végén egy két lépcsőben aláhulló gyönyörű vízesés dübörgött. A pótkerék felszerelése után sofőrünk, Joy elénk jött a busszal a visszaút feléig. Innét egy hosszabb utazás következett, mely talán utunk legszebb részéhez, Landmannalaugarba, a színes hegyek világába vezetett. Itteni szállásunk egy sík mező közepén volt, kényelmes turistaházban, ahol tágas étkező és jól felszerelt konyha állt a vendégek rendelkezésére. Voltak is rajtunk kívül vendégek, külföldiek és hazaiak egyaránt. A vacsora utáni esti fotósétám során számtalan madarat, köztük vadlibákat, sarki cséreket és északi búvárokat is láttam.
Landmannalaugar környékét nemhiába nevezik a színes hegyek vidékének. Másnap ezt személyesen is tapasztaltuk, mikor ezúttal szép időben egy hosszabb gyalogtúra keretében jártuk be a vulkáni utóműködés nyomait viselő káprázatos tájat. Eközben hosszú percekig ámulva gyönyörködtünk a különféle színekben pompázó, helyenként hófoltokkal tarkított hegyek látványában. Egy lávamezőn átkelve, iszap- és kénes fortyogók mellett elhaladva jutottunk fel egy fennsíkra, melyről az egész környéket beláttuk. Innét feltűnően lehetett megfigyelni, hogy a régebbi vulkánkitörések nyomán a síkságra leérve a kihűlő láva meddig jutott el. A hegyek színességét a különböző élénk színű vulkáni kőzetek okozzák, melyeket helyenként a kén fest sárgára. Túránk befejeztével még volt annyi időnk, hogy lábunkat megáztassuk a közeli hőforrás által táplált patak meleg vizében. Sőt egy erre kiépített helyen egyes előrelátóan a hátizsákban fürdőruhát hozó túratársaink meg is fürödtek. Viszont a visszaöltözéshez nem volt öltöző, csak egy-egy törülköző paraván. Szégyenlőseknek nem ajánlott.
A színes hegyek vidékétől elbúcsúzva egy újabb szálláshelyre utaztunk, ahol vacsorával vártak bennünket, és este a szabadban elhelyezett forró vizes medencében pihenhettük ki fáradalmainkat. Kissé távolabb természetes fürdőhely is volt a szabadban, melyet bárki kipróbálhatott.
A következő nap tartogatott némi meglepetést. A terv szerint, ameddig lehet, busszal felmentünk volna a legismertebb és egyben legfiatalabb vulkán, a Hekla lábához, és onnan gyalog folytattuk volna utunkat esetleg a csúcsig is. Sofőrünk merészsége és a sors azonban közbeszólt. Az út egyre meredekebb lett és elkeskenyedett, s amíg buszunkkal egy alkalmas helyet kerestünk a megforduláshoz, az kerekeivel lecsúszott a salakos útról, és oldalára billenve tengelyig süppedt az alatta levő hóba, mely a salak alatt nem látszott. Végül úgy kellett a járműről sietve lemenekülnünk a feldőlés veszélye miatt. A holminkat egyenként kiadogattuk egymásnak, és míg sofőrünk mobiltelefonján segítséget hívott, mi elindultunk gyalog a Hekla közelebbi megismerésére. Itt már meglehetősen hideg volt, és erős szél is fújt, ezért vezetőnk a hómezőn való feljebb haladást már nem javasolta. Így visszafordultunk, és az autóbusz kerekei alá köveket hordva vártuk a segítséget, mely egy markológép formájában meg is érkezett. Ezzel eltakarították az útban lévő salakos havat, az utat ezzel megszélesítve, és végül ki lehetett húzni buszunkat szorult helyzetéből.
Rövid pihenő után még felkapaszkodtunk erős szélben egy salakhegyre, ahonnan jól lehetett látni, hogy a Hekla korábbi kitörésekor milyen messzire folyt el a sötét színű láva. Itt csupán annyi történt, hogy Csaba sapkáját lefújta a szél a kráterbe, ami még talán most is ott van.
Töretlen lelkesedéssel folytatva az utat még megálltunk egy szép vízesés mellett, is és megtekintettünk egy rekonstruált viking települést. Innét egyenesen Izland első számú nevezetességéhez, a Gejzírhez mentünk, mely mellett már idejövet, utazásunk elején is elhaladtunk. A gejzír maga is izlandi szó, és ez volt a névadója a világ összes ilyen természeti jelenségének. A névadó nagy Gejzír sajnos már nem működik, de a híres Strokkurt, mely magyarul köpülőt jelent, mi is láttuk kitörés közben. Ez a gejzír 10-15, de néha 4-5 percenként tör a felszínre, 15-20 m magas víz- és gőzoszlopot lövellve a magasba. Ezt mi is megtapasztalhattuk az amúgy nem kellemes borús, csepergős időben, de ha nem vigyáztunk eléggé, a kitörő forró vízből is kaphattunk még a fejünkre.
Sajnos az idő egyre jobban elromlott, és az esőhöz még viharos szél is társult, mikor a sziget talán leghíresebb vízeséséhez, az Arany Vízesésként ismert Gullfosshoz érkeztünk. Itt több időt töltöttünk a fedett látogatóközpontban, mint a zuhatagnál, de így legalább volt lehetőségünk az ajándékok megvásárlására is.
Utolsó napunkat a Pingvellír Nemzeti Parkban és a fővárosban, Reykjavíkban töltöttük, szintén nem túl jó időjárás mellett. Először megnéztük azt a geológiai törésvonalat, mely a felszínen egyedül itt látható, és kettéosztja az Eurázsiai lemezt és az Észak –Amerikait, melyek távolodnak egymástól, így a hasadék állandóan növekszik. Itt láthattuk azt a történelmi emlékhelyet, ahol a szabadban a világon először ült össze az izlandi parlament 930-ban, a helyet ezért ma is törvénydombnak nevezik. Az úgynevezett „Népek Hasadékán” végigsétálva elérkeztünk egy már megszokottnak számító vízeséshez, majd elindultunk a fővárosba. Itt városnézés keretében ismerkedtünk a legfontosabb nevezetességekkel. Többek között bementünk egy látogatóközpontba, mely egy magaslaton áll, és leginkább egy csillagvizsgálóra hasonlít, majd felkerestük az izlandi parlament jelenlegi épületét és a városháza előtti tavat, melyen kacsák százai úszkáltak. Végigmentünk a sétálóutcán és a kikötőn, végül bementünk az érdekes építészeti megoldásokkal épült szórakoztató központba, mely a kikötő mellett áll. Megnéztük továbbá kívül- belül Reykjavík legnagyobb katedrálisát, amely előtt a sziget felfedezőjének szobra áll.
Az idő gyorsan eltelt, és az esti órákban már újra a keflaviki reptéren voltunk, ahol elbúcsúztunk mindig vidám és segítőkész sofőrünktől, és egy kellemes utazás emlékével, élményekkel gazdagodva érkeztünk haza. Itthon a sok fénykép rendszerezése adott még munkát. Úti- és szobatársammal, Csabával pedig Budapesten azóta is találkoztunk. Izlandi utazásom látványosságokban, sőt izgalmakban és kalandokban is bővelkedő volt. Igaz ugyan, hogy nagy teljesítménynek számító túrákat nem tettünk, de kellemes útitársakkal felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb.
Mesi
