Triglav 2000

(2000.06.16 - 06.18)

Péntek hajnal van. A hátizsákok a szoba közepén csendben várják, hogy valaki a hátukra vegye őket. Az előző este minden létező, (és nem létező) dolog a zsákokba kerül, amire úgy gondoljuk, hogy az elkövetkezendő négy napban szükségünk lehet. Telefonos konzultációk után csütörtök este végre körvonalazódnak azok a tárgyak, amik jönnek, és amik maradnak. Van, aki 25 dkg!! „fürdőszobával” indul majd el meghódítani a Júliai Alpok legmagasabb csúcsát. Mi is fér 25 deka „fürdőszobába”? Hát, pl. 10 cm hosszúságú fogkrém, fogkefével együtt, egy kis törölköző, valamint némi tusfürdő egy kis flakonban, és kísérletképpen először e túrán kerül kipróbálásra a baba-törlőkendő.

Tehát péntek hajnal van.

A lakásban fellelhető összes - 2 db. - ébresztőóra mind üzembe helyezve. Még véletlenül sem lehet a mai hajnalon elaludni. A nap még messze a horizont alatt jár, mikor kipakolunk a ház elé. Még szerencse, hogy nincs sok járókelő, így nem keltünk nagy feltűnést. A kocsi - amivel utazni fogunk - hamar megérkezik. A csomagok gyors bepakolása után még egy autóval van randevúnk, és így két kocsival, 9 fővel kezdetét veszi a nagy kaland.

A gyors utazás érdekében Ausztria felé vesszük az irányt, mivel innét hamarabb érhetjük el az autópályát, ami Klagenfurtig vezet bennünket. Innét mesébe illő környezeten keresztül, egy hágón átjutva érjük el Szlovéniát. A kacskaringós hegyi szerpentin tetején, egy alagút bejárata előtt van az osztrák vámhivatal, az alagút közepe táján látjuk, hogy hol van a határ, melyet csak egy tábla jelez. Az alagút másik oldalán mindjárt a Szlovén határőrség vár bennünket, ahol csupán az útlevelek számát jegyzik fel egy noteszbe, és máris haladhatunk tovább. Innét már nincs messze úti célunk a Bohinjski tó, illetve Stara Fuzina. A kis falucskán végighaladva hamar rábukkanunk a parkolóra, ahol a kocsikat hátrahagyva indulunk neki az aznapi úti célunk, a Vodnikov dom felé.

Az idő kimondottan nekünk kedvez. Nincs rekkenő meleg, bárányfelhőkkel tarkított ég alatt indulunk el. A hátizsákok súlya kicsit szokatlanul hat, de az első imbolygó léptek után határozottan haladunk egy óriási völgy bejárata felé. Szinte mindenkinek van bot a kezében, van, aki kettőt is használ, mint síeléskor. A hegyi utacska lassan fogy a lábunk alatt. Egy kis hegyi vendéglőnél van az első pihenőnk, ahol még némi frissítőt vehet magához, aki akar. A rövid pihenő után ki-ki a maga tempójában halad az enyhén emelkedő úton. Felettünk egyre magasabban tornyosodik a völgyet lezáró hatalmas hegy. Dús legelőkön visz az utunk egészen a hegy lábáig, ahol elkezdődik az emelkedő. Egyre meredekebb és nehezebb úton haladunk. Sokszor megállunk pihenni, és bevárni a lemaradókat. A hátizsákok egyre nehezebbek, pedig az otthoni mérlegelésnél alig volt több az enyém 20 kg-nál. Annak ellenére, hogy nincs rekkenő meleg, szakad rólunk a veríték. Ahogy emelkedünk egyre följebb, úgy ritkul a növényzet. Lassan elérjük a törpefenyők birodalmát, feljebb tekintve már csak kopár, hófoltos sziklákat látni. Több mint 6 órája kapaszkodunk felfelé, mikor egyik kanyarból elénk bukkan a Vodnikov dom. Közel 1300 m-t emelkedtünk a parkolóból idáig. Ahogy egyre közeledünk a házhoz, látjuk, hogy semmi mozgás nincs körülötte, az ablakok spalettái zárva vannak. Hátizsákjainktól megszabadulva körbejárjuk a házat, de minden ajtó zárva van. Két német turistába botlunk a ház háta mögött, és megtudjuk tőlük, hogy itt még téli időszámítás van, ezért nincs nyitva a ház. A menedékház alatt ugyan van egy úgynevezett „téli szoba”, amiben öt ágy van takarókkal, de abból kettőt már a német pár elfoglalt. Senkinek sincs kedve továbbmenni, - mint később kiderült jól döntöttünk, mert a következő ház is zárva volt - inkább megpróbálunk a téli szálláson összehúzódva eltölteni egy éjszakát. A dolgot nehezíti, hogy csak négyünknek van hálózsákja, a többiek a súly miatt nem hozták magukkal. A parányi kis szobában a német párral együtt 11 embernek kell elférni. Úgy döntünk, hogy egy-egy ágyban két személy alszik, lehetőleg azok, akiknek nincs hálózsákja. Ketten egy-egy fapriccsen ágyaznak meg, valamint lekerül két pad még a teraszról is, és azokat összetolva szintén elfér egy ember. A nap korongja lassan eléri a hegy peremét, ezért vacsorához készülődünk. A kis gázfőzőkön forr a víz, és a különböző zacskós ételek illata lengi be a kis szobát. Még szerencse, hogy van forrás a ház mellett, így legalább vízben nem szenvedünk hiányt. A kiadós vacsora után megtisztálkodunk, kipróbáljuk a törlőkendőket. Nagyon jól vizsgáznak, azt persze nem mondom, hogy felérnek egy ülőfürdővel. Ahogy megy le a nap, úgy lesz egyre hidegebb. Akiknek nincs hálózsákjuk, minden ruhát felvesznek, és úgy fekszenek le. Az esőkabátokkal plusz még betakarják magukat. Az ablakot kénytelenek vagyunk kicsit nyitva hagyni, mert reggelre elfogyna a levegő a kis helyiségben. Ahogy elkészülünk a lefekvéssel, újabb emberek érkeznek, és szomorúan látják, hogy már nincs hely. Annyit tudunk tenni, hogy összébb pakolunk, és az újonnan jöttek a földön ágyaznak meg maguknak. Úgy látszik azért ők tapasztaltabbak, mert mindegyiküknél van jól szigetelő derékalj, és hálózsák is. Lassan besötétedik, és mindenki megpróbál aludni. Alig szenderedünk el, újabb két ember érkezik. Nekik már csak az előtérben, a földön jut hely. Végre elcsendesedik minden, és halk szuszogás tölti be a kis szobát.

Törődötten ébredünk reggel, ki a kemény fekhely miatt, ki azért, mert fázott, ki meg a szűk helyre panaszkodott. A jókedv azért nem hagy cserben bennünket, mindenki vidám, készül a reggeli, finom kávéillat árad szét. Kiderül, hogy 15 fő aludt a pár négyzetméteres kis menedékhelyen. Még nincs 9 óra, amikor összepakolva, reggelivel jóllakva felkerekedünk, és elindulunk a Triglavski dom felé. Eredetileg a Dom Planika lett volna a következő úti célunk, de még az est folyamán derült ki, hogy az is zárva van. A csúcs környékén csak az előbb említett Triglavski dom van nyitva, de az egész évben. Így aztán az előre eltervezett utat alaposan módosítani kell, mert nem tudunk a „Hét tó völgye” felé lejönni, mivel az ottani házak is zárva vannak. Elhatározzuk, hogy a Triglavski domban alszunk, és onnét másszuk meg a Triglavot. Tehát búcsút intünk éjjeli szállásunknak, és folytatjuk a felfelé kapaszkodást. A terep egyre nehezedik, szűk sziklarepedésekben, keskeny párkányokon araszolunk felfelé. Egyes részeken drótkötél van kifeszítve biztosításként, máshol vaskampók, rudak vannak a sziklába erősítve. Már csak kopár sziklák között járunk, hatalmas völgyeken haladunk át, és kapaszkodunk egyre feljebb. A táj leírhatatlanul szép! A monumentális hegyek körbevesznek bennünket, felemelő érzés köztük haladni. Az idő megint kegyes hozzánk, nincs meleg, sőt kimondottan hideg van, ezért ahogy megállunk pihenni, rögtön fel kell öltözni. A felettünk tornyosodó ormok felett felhők úsznak tova a messzeségbe. Ahogy egyre feljebb érünk, úgy válik ködössé körülöttünk minden. Már a felhők között járunk, és gondot okoz a tájékozódás. Az útjelzések nem mindig egyértelműek, mivel mindenhol azonos jelzéseket használnak, néhol nem a kijelölt úton haladunk. Laza, törmelékes kőzeten kell egyre feljebb araszolni. Most jó szolgálatot tesznek a botok. Több meredek hófolton is áthaladunk, a hideg egyre fokozódik, és a terep is egyre meredekebb. Egyszer csak, mint hatalmas karú óriás, előbukkan a felhőből egy szélmalomszerű áramfejlesztő. 11 óra körül járhat az idő, mikor végre megpillantjuk a menedékház körvonalait, ahogy a felhőkből elénk tárul. A többemeletes építményen megcsillannak a napkollektorok által visszatükröződő fénysugarak. Bent kellemes meleg fogad bennünket, amire igencsak nagy szükségünk van. Miután kifújjuk magunkat, lefoglaljuk a szállást, ami tiszta, barátságos és nagyon olcsó. Igaz, lágerszálláson alszunk, ami annyit jelent, hogy az ágyak egymás mellett szorosan vannak elhelyezve, és csak a végéről lehet bemászni. Egy 10 ágyas szobát kapunk, így mindannyian együtt alszunk. Nekünk ez nagyon megfelel, remélhetőleg végre jól kipihenjük majd magunkat az éjjel. Közben megebédelünk a közös helyiségben, majd a hátizsákokat hátrahagyva ragyogó napsütésben indulunk fel a csúcsra.

Ahogy kilépünk a házból, szinte függőleges fal tornyosodik előttünk, amin apró hangyákként kapaszkodnak fel az emberek. Hogy fogunk mi oda feljutni? - teszik fel a kérdést egyesek. Csak innét látszik ilyen vad meredeknek - gondolom, és igazam lett. Sziklák között vezet fel a jelzett, drótkötelekkel, kampókkal, rudakkal biztosított út. A csapat itt szétszakadozik, ami nem is baj, mert csak akadályoznánk egymást a mászásban. Ki-ki vérmérséklete és erőnléte szerint araszol előre. Fent a hágó tetején bevárjuk egymást, és úgy indulunk végig a gerincen a csúcs irányába. Az út néhol nagyon keskeny, és mindkét oldalról mély szakadék tátong. Végig drótkötelek vannak kifeszítve. Szerencse, hogy nincs szélvihar, mert lesodorna bennünket a mélybe. A hágón emléktáblák mellett kapaszkodunk előre, azok nevei láthatók itt, akik lezuhantak. Nem valami felemelő érzés. Vannak egészen friss dátumok is, vajon mi történhetett velük? Egy rossz lépés? Vihar? Mi okozhatta a tragédiát? Minden lépésünket megfontolva jutunk el az utolsó meredek részhez, ami fölött a csúcs van. Ezt is leküzdve boldogan nézünk körül a Júliai Alpok tetejéről. (2864 m) Alattunk, mint megannyi csipkeorom terülnek el az alacsonyabb hegyek. Kiváló idő van, messzire ellátni, a délelőtti borús, felhős időnek nyoma sincs. A csúcson egy henger alakú vas fülke található, aminek ajtaját kinyitva két-három ember beállhat a belsejébe. A kis ablak felett térkép jelzi, hogy mi látható. Nem kis megdöbbenésünkre még a Grossglockner csúcsát is megpillanthatjuk, sőt az Olasz Dolomitok bércei is kiválóan látszanak. Majdnem egy órát töltünk a csúcson, gyönyörködve a lenyűgöző panorámában. Felettünk vitorlázórepülők szántják az eget, néha elröpülve a csúcs felett. Mindenki eltesz egy-egy kis követ emlékbe. Számtalan felvétel készül, lesz mit mesélni és mutatni az otthon maradottaknak.

Nekem már volt szerencsém tizenhárom éve feljutnom a csúcsra, de akkor a déli oldalról közelítettük meg. A mostani, keleti oldal kicsit talán nehezebb, de megéri a fáradozást, mivel a Triglavski dom komfortja messze felülmúlja a többi menedékházat.

Talán óvatosabban haladunk lefelé, mint ahogy jöttünk. Leérve betérünk a menedékház kis kápolnájába is, megcsodálva annak egyszerűségét, majd megnézzük a helikopterleszálló-hely melletti vízgyűjtőt, ami a ház vízellátását biztosítja. Itt fent mindent meg kell becsülni, amit a természet ad. A szél termeli az áramot, a csapadék összegyűjtésével lehet vizet nyerni. Ezen kívül szinte mindent úgy kell felhozni helikopterrel, még a téli tüzelőt is. Ami az árakat illeti: a szállás a lágerben ezerkétszáz tollár, - természetesen a turistaigazolványunkra kapott kedvezménnyel - egy csésze forró vízért nem kell fizetni, de pl. egy dobozos sör már 450 tollárba kerül.

A vacsorát a ház melletti padokon készítjük és fogyasztjuk el. Ahogy a magashegységekben lenni szokott, napnyugtával hirtelen csökken a hőmérséklet. Páran megnézzük a lenyugvó nap utolsó sugarait, mely vörösre színezi be a környező ormokat.

Az éjszaka zavartalanul telik el, reggel ragyogó napsütésre ébredünk. A bőséges reggeli következik, majd a hátizsákokkal felpakolva a már ismert úton indulunk lefelé. Nagyon sajnáljuk, hogy kimarad a „Hét tó völgye” de reméljük, legközelebb oda is eljutunk. Lefelé sokkal gyorsabban haladunk, így hamar elérjük első éjszakánk színhelyét, a Vodnikov domot. Nagy meglepetésünkre a házat nyitva találjuk, most takarítják. Meg is állunk egy frissítő erejéig, egyesek egy gyors ebéd elkészítésére is vállalkoznak. A gázfőzőkön hamar forr a víz, az instant levesek gyorsan elkészülnek. Képeslapok garmadájából választhatunk, ez egyeseknek kis problémát is okoz, a kitűzőkről már nem is beszélve. A menedékháztól kis tervmódosítással folytatjuk utunkat, úgy határozunk, hogy lemegyünk egy kicsit a völgybe, majd onnét visszakapaszkodva térünk rá a tervezett útra. A kis kerülő nem nagy, és csodálatos tájon vezet keresztül bennünket. Látszik, hogy nem nagyon járt úton haladunk, a jelzések az eddiginél is ritkábbak, el is tévedünk egy kicsit. Hátunk mögött végig a Triglav csúcsa integet utánunk. Nem is sejtjük, hogy a hátralévő út talán a túra legnehezebb szakasza lesz. A meredek ösvényen lefelé haladva a csúszós faleveleken nehezen tartja meg magát az ember. Újfent jó szolgálatot tesznek a botok. Ennek ellenére nagyon fárasztó a gyaloglás. Ahogy leérünk a hegyről, az első legelőnél bevárjuk egymást, és a friss zöld fűben leheveredve próbálunk egy kicsit lazítani. Innen a már ismert hegyi vendéglőig hamar elérünk, ahol a hűs üdítő és sör megteszi hatását. Mindenki felfrissülve, jókedvűen teszi meg az utolsó kilométereket.

A parkolóban várnak a kocsik. Valahogy hozzánőtt a lábamhoz a bakancs, mert alig akar lejönni. A vízhólyagok fájdalmát messzemenőkig enyhíti a felejthetetlen három nap. Aki egyszer megkóstolta a magashegyek világát, az már nem szabadul tőle sosem. Az autóban már a következő nagy kaland részleteit beszéljük meg. Nem kisebb feladatra vállalkozunk, mint hogy meghódítsuk az Olasz Dolomitokat, annak is a legmagasabb pontját, a Marmoladát.

S.G.