Lekvározás a Marmoládán

Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy a Marmolada szó nem lekvárt jelent (de még a szintén a Dolomitokban magasodó Marmarole hegy neve sem). Egyáltalán ne keressünk jelentést neki, egyszerűen ab ovo ez az ő neve. A lekvár olaszul marmellata, angolul marmalade, németül pedig Marmelade. (Egyébként, ha a Marmolada lekvár lenne, színe nyilván fehér, íze pedig nagyon édes volna, diszkréten meghintve egy kis mandula reszelékkel.)

A Dolomitokban töltött egész hetünkről (2000. júl. 8-15.) csak szuperlatívuszokban lehetne beszélni, mégis rendkívüli túráink egyik meghatározó élménye a Marmolada megmászása volt. A tervek már készen álltak, csak az időjárással folytatott sakkjátszmánk kimenetele maradt kétséges. Minden reggelt az aznapi és a következő napi időjárás jelentés internetes lekérdezésével kezdtünk Alleghe (szálláshelyünk) turista információs irodájában. Július 11-én úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a gyalogelőnyt, és másnap reggel nekivágunk. (A hétköznap választása természetesen első számú szempont volt, mert hétvégi érkezésünkkor láttuk, hogy mi folyik ott. Buszok tucatjai hozták, és terítették szét a népet a hegy lábánál. Távcsövünkön keresztül döbbenettel figyeltük, amint hangyák vonulásához hasonlóan zárt oszlopban menetelnek a tömegek egészen a csúcsig, no meg ugyanazon a nyomvonalon vissza.)

A vállalkozók száma tíz fő a nembeli, korbeli és tapasztalatbeli különbözőségek széles palettájaként (bár a nembeli sokféleség száma nem haladja meg a kettőt). Cél az ismeretlen, hisz ezen a hegyen még közülünk senki sem járt, és az összes információnk a Benedek könyv idevágó fejezete. Természetesen a vélemények eltérnek a beszálláshelyet illetően. A társaság két részre szakad. A többség a Rif. Pian Fiacconi menedékházig felvonóval akarja megtenni az utat, a kisebbség idáig is gyalog jönne egészen a Rif. Fedaia-tól. Következik a szokásos logisztikai játék. Tekintettel arra, hogy a lift felső végállomásától már együtt menne tovább a két csapat, így a gyalogosoknak előbb kellene indulni. Viszont figyelembe véve az Alleghe (979 m) és Rif. Fedaia (2050 m) közötti 20 km-es távot - amit feltétlenül autóval szándékozunk megtenni -, a különböző akaratot képviselő vállalkozók számát és a rendelkezésre álló gépkocsikat - amelyekkel nem szeretnénk dupla utat megtenni -, közmegegyezéssel maradunk mindannyian a felvonós indulásnál. Mint utólag kiderül, kár lett volna kihagyni.

A kocsikat a Rif. Fedaia-nál hagyjuk, majd felgyalogolunk a Rif. Seggiovia Marmolada házikóig, ahonnan a gondellift (a.m. gondola) indul. Itt a többség retúrjegyet vált, de rejtélyes módon nem mindenki. Mint ahogy azt előző nap megnéztük, a berendezést - némi olasz karattyolás bevezetése után - reggel 8-kor indítják. Aki már utazott többféle sí felvonóval, az is meglepődik a szerkezet láttán. A végtelenített acélsodrony kötélre páternoszter módjára kis egyszemélyes, derékmagasságig ritkás rácsokkal ellátott (afölött semmi) fémkalitkák vannak felfűzve, amelyek a beindítás után állandó mozgásban maradnak. Egy fentről leérkező kalitka - a vonó rúdja által megvezetve - az alapállomáson néhány méter átmérőjű terelőkerék pályaívén a fel irányba fordulva egy rövid ideig alkalmassá válik arra, hogy a mindenre elszánt utazót magába fogadja. A sikernek van azonban néhány szükséges - de nem biztos, hogy elégséges - feltétele. A vállalkozónak néhány szökkenés után szinkronba kell kerülni a kalitka sebességével, és be kell tudni a meglehetősen szűk helyre libbennie úgy, hogy a teljes menetfelszerelés egyik eleme se akadjon fel, nevezetesen a mászóra aggatott hátizsák, kötél, jégcsákány, hágóvas stb. Mikor mindez teljesül, az utánunk szaladó segítő még bereteszeli a néhány vasrúdból álló ajtócskát, majd árrivedercsi! Ezek után mindenki meglepően magára marad a saját maga által választott cellájában (bár integetni azért lehet az egymástól kb. 30-40 m távolságra haladó ketrecekből). Nem baj, ha stabilan állunk a kb. 1500 m hosszú, és majdnem 700 m szintkülönbséget - felfelé egyre hidegebb és erősebb szélben - áthidaló ég és föld közötti menet közben. Bár a talpalatnyi labilis helyen forgolódni nehéz, de muszáj. A látvány élménye ugyanis gyökeresen eltér attól függően, ha az ember arra tekint, ahonnan távolodik, ill. arra, amerre halad. Visszanézve egyre magasabbról lehet rálátni a Lago di Fedaia valószínűtlenül kék vízére, a körülötte elterülő giccsesen zöld legelőkre, a híres Bindel Weg (Vial del Pan) útra, valamint a háttérben a döbbenetes hatású Sellára, legmagasabb csúcsával, a fennsíkból tüske módjára kiálló Piz Boe-val, amely még mindig nagyon magasan (3152 m) van. Az előretekintés viszont torokszorító. A drótkötélpálya végét nem, csak a távolban egyre kisebbnek látszó, majd eltűnő fémketreceket lehet látni. Némelyikben egy-egy élőlény feszeng. Előttünk és - néha nagy mélységben - alattunk kopár sziklák, melyeken keresztbe-kasul magas acélhálók vannak kifeszítve, nyilván a kő és hó lavinák megakadályozására. Kifejezetten erős és hideg szél fúj. Olyan az egész, mint egy modern háromdimenziós szürrealista Bosch látomás. Pokoljárás a mennybe, mintha az út vége a magasban egy eleven húsdaráló lenne. Az ember nyugtalansága csak fokozódik, ugyanis a biztonsági retesz menet közbeni próbanyitogatása - a majdani kiszállás előkészítése - nem nagyon sikerül. Aztán megjelenik a felső állomás a távolban. Mintha valaki szaladgálna a beérkező ketrecek körül. Mit csinál? Hamarosan mindenki megtudja. Ahogy a kalitka felér, a fogó ember mellé lép, egy gyors mozdulattal kireteszeli az ajtócskát, erős kézzel megragadja a menetiránynak már háttal álló fogoly felkarját, és egy határozott mozdulattal megadja az első lökést a kilépéshez. Ha a hágóvas ill. a jégcsákány beleakad hátul a vasrudakba, akkor az első kilépés nem sikerül, de a második igen. A segítő ugyanis nem hagyja, hogy valaki egész nap körben utazgasson.

Lassan újra összeáll a kis csapat. Itt vagyunk hát 2700 m magasan a Rif. Pian Fiacconi menedékháznál, mászásunk tervezett beszállóhelyénél. (A hütte vezetője zalavégi lányt vett el feleségül, és tud pár magyar szót is.) Már korábban eldöntöttük, hogy nem a Nyugati Fal nehéz és kitett klettersteigjének megmászásával jutunk fel a csúcsra (talán majd legközelebb), így kezdődik a bemosakodás a Marmolada gleccserének a leküzdéséhez. Ez kb. 10 órára sikerül is, mármint az öltözködés. Tekintettel arra, hogy a lift felérkezése nem haladta meg a 20 percet, a több mint másfél órás küszködés a kamáslikkal, stejgejznikkel, beülőkkel és a kötelekkel igazi alpesi stílusra vall. (Igaz, hogy többekre most kerülnek fel először ezek a rettenetek.) Ekkor még nem tudjuk, hogy ez a szakasz lesz a túra legjobb részideje.

Megindulunk hát egy kettes és két négyes kötélpartival felfelé az örök hó birodalmában, az első mászók kezében piklivel. Útközben a legkülönbözőbb nehézségek adódnak. Egyikünk hágóvasa egyszerűen szétesik. Bár előkerülnek a szerszámok a hátizsákból - a minket kerülő ismeretlen nyelvű hegymászók nem kis elismerésére -, de egy elveszett stift miatt a további közlekedésre marad a csupasz bakancs. Tulajdonképpen a kötélparti közbülső tagjaként ezen a gleccseren a stejgejzni nélkülözhető is. Aztán jönnek a szokásos problémák. Van, akinek túl gyors, van akinek túl lassú a tempó. Mivel mindenki a saját ritmusában fárad a legkevésbé, a közbülső tempó mindenkinek rossz. Mi hát a megoldás? Egyik variációként összeköthetik magukat egymással az azonos képességű emberek. Minden társaságot fel lehet ugyanis osztani egy olimpikon elitre, és legalább egy rokkantnyugdíjas különítményre. Ennek a megoldásnak az az előnye, hogy a túra gyors. Mire a rokkantak rászánják magukat a járókeret elengedésére, és nekifohászkodnak az indulásnak, az olimpikon titánok már vissza is érnek - bizonyítékul a csúcskereszt egy darabjával a kezükben -, hamar elmondanak mindent, így a többiek már nyugodtan vissza is fordulhatnak. A másik lehetséges variáció az, ha kötélpartinként vegyesen rendeződnek el a gyorsabb és a lassúbb mászók. Mivel minden rendszert a leggyengébb láncszeme határoz meg, nyilván ebben az esetben a gyorsabb menetre képes előlmászó hozza az áldozatot, hisz neki kell alkalmazkodnia a lassúbbakhoz, és ez számára fárasztóbb. Célszerű még otthon eldönteni, hogy ilyen feltételekkel vállalja-e az ember az utat, hisz felelősséggel tartozunk egymásnak. De aztán nem csalni ám a helyszínen! Egyre többen jönnek rá, hogy a közösen elért sikerek többet érnek, mint a magányosak, hisz az ember társadalmi lény, és élményeit meg kell osztania másokkal, mert egymaga nem tud azokkal mit kezdeni.

Márpedig élményeket megosztani csak olyanokkal lehet, akik maguk is részesei a történéseknek. A közös élmény viszont annál érdekesebb, minél sokszínűbb társulat élte azt meg.

Az elmélkedés, és a gyakori pihenők ellenére egyre feljebb jutunk. A gleccser felső harmadánál a hóba taposott ösvény mellett - először távolabb, később már egyre közelebb - előbukkannak kisebb-nagyobb gleccserhasadékok. Az egyikbe kis kihajlással bele lehet nézni. Jó, ha ezt nem a kötélparti összes tagja egyszerre teszi. A látható hasadékok ijesztő kinézetük ellenére kevésbé veszélyesek, mint a nem láthatóak. Lehet, hogy mi is most éppen egy ilyen nem látható felett állunk, csak a szájadékát az összetömörödött hó ledugaszolja. Ezért kell a gleccseren mindig kötélpartinak közlekedni. Számítani kell rá, hogy bárki alatt, bármikor, bárhol beszakadhat a hó, különösen, ha letér a kitaposott ösvényről. Ideális létszám egy kötelékben a három fő. Ez nem igaz viszont a sziklán, de erről majd később. Hamarosan újabb akadályként egy rendesebb méretű hasadék húzódik előttünk, éppen keresztezve az utunkat. A kitaposott ösvény átvágásánál csak kb. 30 cm széles, de közvetlenül a bal oldalunknál már hívogatóan kitátja nagy fekete száját. Nem lehet nem belenézni. A mélység lefelé kiöblösödik, több fekete termet hozva létre, amelyekből újabb hasadékok nyílnak és vesznek el a sötétben. Az úton történő továbbhaladásunkhoz csak egy kis szökkenés kellene, de bosszantóan nehezíti a dolgot, hogy a túlsó part kb. 1 m-rel magasabban van, mint ahonnan elrugaszkodnánk. Jól jön most az előlmászónál a pikli. A manőver nem igényel különösebb kaszkadőr mutatványt, csak hagyni kell elég kötelet az elől ugró röppályájának befejezéséhez, nehogy fél úton megálljon a levegőben. A következőknek már könnyebb dolguk van. A túloldalon lévő egyszerűen egy kötél általi könnyed rántással lendületet ad a soron következő ugrásának, és kész. Mindeközben persze jönnek-mennek mellettünk a legkülönbözőbb nemzetiségű mászók (röpködnek a prégók, bondzsórnók, szkottok, grücik), de lényegesen kevesebben, mint amit hétvégén láttunk. Ahogy rendezzük sorainkat, a távolból, messze mögöttünk ütemes „hó-rukk" kiáltásokat hallani, de lehet, hogy mást mondanak. Egy csapatból valaki lemászott egy gleccserhasadékba, és most őt húzzák ki. Előre tekintve viszont furcsa, emberek alkotta torlódást látni ott, ahol a gleccser hava véget ér, és kezdődik a szikla. A jelenség még elég messze van, de hamarosan megtudunk mindent.

Itt a többsávos pálya hirtelen beletorkollik egy egysávos útba. Ráadásul mindez egy jeges sziklán, és ha nem is függőlegesen, de meglehetősen meredeken. A legelső pár méteren egy rögzített drótkötél segíti át a versenyzőket a gleccserről a sziklára, de ez sajnos hamar véget ér. Az egyetlen lehetséges feljutás végig egy szűk sziklasarok belső éle mentén vitelezhető ki. Balról a roppant tömegű sziklafal, amely nem akar odébb menni, hiába tolja az ember, jobbról pedig végig exit. Útunk előtti elméleti felkészülés adatgyűjtése alapján ez csak egy I-es nehézségű fal (igaz, hogy jég nélkül). Nincs kedvünk eltűnődni azon, hogy milyen lehet a X-es. A sziklába kb. 10 méterenként acéltüskék vannak rögzítve. Sajnos nem olyan hosszúak, mint a Großglockner rúdjai (azok kb. másfél méteresek). Ezek nem hosszabbak 30 cm-nél, és a végükre a kötél leugrása ellen kis kiugró vasdarab van hegesztve. Hát ezekhez kell a biztosításokat kivitelezni. (Ez nem vonatkozik a free solo művelőire.) Itt már bajban vannak azok, akik a gleccseren kiválóan alkalmazható négyes kötelékben maradnak. Ugyanis így rendkívül lelassul a menet, mert egyrészt hernyó módjára mindig csak egy ember mászhat, másrészt a két ember közötti kötélszakasz általában nem elég hosszú ahhoz, hogy elérjen egyik biztosító helytől a másikig. Így marad a vállon átvetett kötéllel történő biztosítás. A felfelé haladó biztosítottnak mindig kissé feszesnek kell éreznie a fentről lejövő, beülőjébe rögzített kötelet. (Persze továbbra is a sziklán mászik, a kötélbe kapaszkodni nem illik.) Ez - ha jól csinálják - nagy biztonságérzetet ad. Ugyan a bungy jumping megfogására a módszer nem alkalmas, de ilyen helyen ez a veszély nem is fenyeget. Inkább a pillanatnyi egyensúlyvesztés általi kibillenés, megcsúszás, bizonytalanság ami felléphet. Mindenesetre törekedni kell arra, hogy a sziklán közlekedés párosával történhessen.

Aztán lassan-lassan kiérünk a szikla 3183 m magas tetejére. Bár a sziklamászás útja mindenképpen rövidebb volt, mint 100 m, de nem bánjuk, hogy vége van. Itt némi szusszanás után a térképnek és a tájolónak megfelelően 90 fokos fordulatot veszünk balra. Másfelé egyáltalán nem lehet menni, így máris rajt vagyunk a Schiena del Mul magas hágóján. Ez egy roppant tömegű hófal gerince. Balra tekintve rálátni a Marmolada gleccserére, de a menetirány nyomvonalától jobbra a hófal domború lejtése néhány méter után belefordul a semmibe. Egyszerűen innen nem lehet felmérni a meredekségét. (Nem itt kéne kipróbálni a pikli fékhatását kicsúszáskor.) Kissé húzós a szakasz, és jól jönne még egy kevés oxigén. Ne felejtsük el, hogy reggel még 1000 m alatt voltunk, most, pár órával később pedig már 3200-on. Ez emmiféleképpen sem felel meg az akklimatizációs szabályoknak.A csúcs viszont már érezhető közelségben van, és ez erőt ad a finishez.
Először a 3340 m-en felállított Cap. Pta Penia fémbódé bukkanik fel, majd mintegy 100 m-rel mögötte a Dolomitok legmagasabb pontja, a 3342 m-es Marmolada di Penia csúcskeresztje. Délután fél 1 van. A társaság vegyes érzésekkel reagál a sikerre. Van aki örömében futkározik, mint a kiscsibe és csettegteti a fényképezőgépét, van aki megpróbál testének minden nyílásán oxigénhez jutni, van aki komor tekintettel maga elé mered és nem hajlandó fogadni a gratulációkat, megint más kifekszik a bódé melletti padocskára és hagyja, hogy a lentről hozott lekvárral megetessék. Ezen az úton debütál a hegyibetegségre ajánlott Maté tea, többek szerint sikerrel. (Más alkalmakkor is le kell még tesztelni, kiküszöbölendő a placebo effektus.) Fene nagy étvágyunkban elnyámmogjuk a csúcs csokit, de olyan is akad, aki nyelés nélkül szőröstül-bőröstül falja be füstölt kolbászos szendvicseit. A beülők és a túra körülményei miatt régóta visszatartott folyó ügyek elintézéséhez az elszántabbak felavatják a Déli Fal szélére telepített gravitációs latrinát, amely azon túl, hogy igen rossz helyen van, valljuk meg, nincs valami kirobbanó formában. De ez igaz a fémbódéra is, amely tulajdonképpen egy kis menedék büfé. Legnagyobb sajnálatunkra júl. 12-én (!) még nem üzemel. (A zalavégi férjtől tudjuk, hogy amennyire csak lehet, kitolják a nyitást. Bár van benne 10 férőhely, de gondoljuk csak el, üzemeltetéséhez ide naponta fel és le kell járni). Éppen most történik a légi úton történő feltöltése. Ez sem akármilyen látvány. A helikopter a Schiena del Mul nyugati szakadéka felöl érkezik, valóságos hóvihart kavarva, óriási robajjal megáll a fémbódé melletti északi terület felett olyan magasan, hogy a lelógó kötelére gyorsszorítóval rögzített élelmiszeres zsákot a hegytetőn lévő alkalmazottak le tudják akasztani. Mindez néhány másodpercig tart, és most már zsák nélkül, de mint egy fullánkot, maga után húzva terheletlen kötelét, hirtelen felemelkedik, majd délről megkerülve a keresztet, 90 fokos szögben oldalra dőlve a Marmolada gleccser irányába függőlegesen eltűnik a kereszt mögötti keleti szakadék mélységeiben. Mindez alig több mint tíz perc leforgása alatt háromszor megismétlődik ugyanígy.

Most végre nyugodtan körülnézhetnénk. A körülnézés megtörténik, de a nyugalom elmarad. Csodálatosan tiszta idő van, a nagy messzeségben látni a Großglocknert, és északra tekintve a közelben immár felülről a lapított Sellát, tetején a furcsa - most hóval borított - piramissal, és a tető tetején az áhitott Piz Boe csúccsal. Páratlan tisztaságban tündököl a híres Déli Fal háttere, amelyet 1933-ban nem láthatott a köd miatt Kisember és az Öreg. Mi látjuk. Minden oké, mi a baj hát? Hideg van, és fúj a szél, az igaz, de vihar nem fenyeget, elértük a célunkat és bőven időben vagyunk. De a megmagyarázhatatlan feszültség nem oldódik. Le kell menni! Minél előbb! Egyre többen sürgetik az indulást. A lemenetel sokkal rosszabb lesz a feljövetelnél. Senki nem mondja, de mindenki tudja.

Kezdődik a gyüszmékelés meg az eklendezés lefelé a sziklán. Többen a fenéken csúszásos „Habeler módszert" alkalmaznák, bízva a pórázban, és persze a gazdiban. Némi zavaró körülményt jelent azonban a szikla jelenléte, és az a tény, hogy az út nemcsak a menetirányba lejt. A társaság erősen szóródik. Többször forgalmi dugó alakul ki a fel irányban kerülni, és a le irányban előzni szándékozó idegen mászókkal. Ezeket a manővereket csak bizonyos helyeken lehet megoldani. Addig mindenki vár. Az is, akinek mennie kellene. Két idős osztrák férfi fentről lefelé kötél nélkül, hágóvassal és fejenként két túrabottal, háttal a menetiránynak, kívülről előzve úgy gyalogol el mellettünk a jeges sziklán, hogy meg sem tudjuk figyelni. Azért elismerően odaszólnak, hogy most tényleg nehéz a terep az elmúlt napokban esett hó, és a sziklára fagyott jég miatt, de már nem is látni őket.

A gleccser havára visszaérve nem kis megkönnyebbülés önti el az idáig eljutókat. A siker, a nehézségek utáni felszabadultság és az édes fáradtság vegyes érzése euforikus állapotba emeli a lelket. Nem fontos már a kitaposott ösvényen maradni, mit számít átröppenni a kis hasadékokon, köldökzsinórra is csak a még meg nem születetteknek van szükségük. Most látni csak a gleccsert keresztbe-kasul felszabdaló kis hasadékok egész tömegét, amelyek között az útról letérők sűrű lábnyomai láthatók. Érthető. Ekkora önbizalmat nem lehet féken tartani. Akár fenéken csúszva is szánkázhatnánk hasadéktól-hasadékig. De vigyázat! Ez csak egy újabb próbatétel. Az nyer, aki leér.

A Fiacconi menedékház teraszán még napszemüvegben, de már ülve - apfelstrudel és cappuccino fogyasztása közben - várjuk be a többieket. Mindjárt délután 5 óra van, igyekezniük kell azoknak, akik el akarják érni az utolsó liftjáratot. Eltűnődünk azon, hogy írott információk alapján, innen az utat a csúcsig és vissza 3 óra (!) alatt meg lehet tenni (nem profiknak), nekünk pedig mindehhez 7 óra kellett. Aztán a retúrosok is beérkeznek végszóra, és velük zárják a mai gondolázást. A gyalogosok innen az autókig a csaknem 700 m szintkülönbséget 40 perc alatt teszik meg lefelé (ez azért nem rossz idő), keresztül csörtetve - a liftből már felülről látott - kietlen vidéken.

Néhány hét elmúltával - a hazai lapok szerint - egy I. Világháborúban elesett katona került elő a Marmolada gleccseréből. Nem lehetett mélyen, valahol fölötte mászkáltunk. Itt húzódott az osztrák-olasz frontvonal. Nagy harcok voltak a hágóknál. Több holttest is lehet még itt, tavaly is találtak egyet, de a veszélyt nem ők jelentik.

-magnum-