Dolomitok 2000
Kedves Olvasó! Engedd meg, hogy elkalauzoljalak erre a magashegyi túrára, megosztva Veled az akkori élményeimet. Lassan egy éve lesz, hogy arra jártunk, de még most is megdobogtatja szívemet, ha rágondolok a hófödte csúcsokra, a hihetetlen zöld hegyi legelőkre, a kékszínű égre. A többnapos ott tartózkodásunk alkalmával volt szerencsénk meghódítani többek között a Tofana di Roses 3225 m- es égbetörő csúcsát.
A szokáshoz híven korán keltünk, és táborhelyünkről autókba ülve indultunk el, hogy megközelítsük a hegy lábát. Már maga a kocsiút is nagy élményt nyújtott, a tekergő szerpentineken felkapaszkodva, sofőrt és autót próbáló kanyarokat leküzdve jutottunk fel a Falzarego hágóra. Itt rövid pihenőt engedélyeztünk a kocsiknak és vezetőinek. Hűvös szél borzolta hajunkat, fázósan húztuk össze magunkon az anorákot, majd újból lefelé vettük az irányt, a meredek úton leereszkedve értük el a parkolót, ahonnét az indulást terveztük. A hátizsákokba még bepakoltuk, amire úgy gondoltuk, hogy szükségünk lesz, és hegymászó botokkal a kézben nekiindultunk a felettünk tornyosuló hegynek, mely függőleges sziklafalként meredt előttünk a napfényben, vöröses színben pompázva. Magát a hegy csúcsát elrejtette előlünk egy beléakadt felhő. Nem is láttuk meg a csúcsot egész nap. Erdei ösvényen haladtunk előre, mellettünk csörgedező patak sietett a völgy felé. A hirtelen emelkedő és a gyors tempó miatt hamar kimelegedtünk, és rövid pihenőt kellett tartani, hogy megszabaduljunk felesleges ruhadarabjainktól. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk, elmaradtak mögöttünk az erdős részek, felváltotta őket az alacsony növésű gyalogfenyő. A csoport két részre szakadt, elől a „bikák", hátul a „kényelmesek" haladtak. Egy hatalmas kőomlással teli völgykatlanban meneteltünk előre, itt már híre-hamva sem volt semmilyen növényzetnek. Körülöttünk rideg, puszta kőtornyok magasodtak. A völgy egyre szűkült, és egyre meredekebben kellett felfelé kapaszkodni. Utunk egy hágóba torkollott. A két hegy találkozásánál régi, elhagyott épületre bukkantunk. Mint kiderült, valamikori kaszárnya lehetett, majd menedékházként is funkcionált. Nyomasztó érzés volt a kihalt épület mellett elhaladni. Egy szélvédett zugban haraptunk pár falatot, és bevártuk lemaradt társainkat. Elmúlt idők csatáiból itt maradt rozsdásodó konzervdobozok halma jelezte, hogy nem volt rendszeres szemétszállítás e környéken. A rövid pihenő és ebéd után felkerekedtünk, hogy utolsó rohammal feljussunk a hegy tetejére. A felhők végig eltakarták előlünk a csúcsot. Ahogy egyre feljebb jutottunk, úgy csökkent a látótávolság. A felhő csak rövid ideig engedélyezte, hogy kipillanthassunk a szomszédos völgybe. Visszanézve ekkor vettük észre, hogy a háztömbnyi sziklák között elhaladtunk egy fellobogózott menedékház mellett. A térkép ugyan jelezte e házat, de mi a régi elhagyott házzal azonosítottuk be. Egyre meredekebb sziklafalakon kellett felkapaszkodnunk, keresve az utat, mert a jelzések itt már elég ritkák voltak. A nedves sziklafalon nem volt egyszerű a mászás. Igen mászás! Itt már kézzel is kapaszkodni kellett nem egy helyen, bár a térkép ezt az utat nem jelezte különösebben nehéznek.
Lehet, hogy ha nincs felhőben a hegy, és jobban tudunk tájékozódni, akkor könnyebb dolgunk lett volna, de így a kijelölt útvonalról letérve bizony meredeken kellett kapaszkodni némely helyen. Alaposan kimelegedve értük el a hegycsúcsra vezető gerincet. Itt rövid pihenőt tartottunk, majd a hideg szél miatt sietősen folytattuk utunkat a felhőbe burkolózó hegycsúcs felé. A gerincen haladva jobbról és balról is meredek szakadék tátongott alattunk. Mélységét a rossz látási viszonyok miatt csak sejteni lehetett. A gerinc végénél egy meredek sziklafal állt előttünk. A talaj laza szerkezete miatt minden lépést meg kellett fontolni, nehogy kisebb kőlavinát zúdítsunk az alattunk felfelé kapaszkodókra.
A legelöl haladók hangos kiáltása jelezte, hogy elértük a csúcsot. Valaki megjegyezte, hogy akkor lehetünk biztosak abban, hogy a csúcson vagyunk, ha már csak lefelé visz út. Mikor felértünk, egy vasszerkezetű kereszt is jelezte, hogy ez a hegytető. 3225 méteren álltunk. A felhő a legkisebb kilátást sem engedélyezte nekünk, makacsul tartotta magát, annak ellenére, hogy fújt a szél. Néhány társunknak ez volt az első 3000 méter feletti túrája, így nagy volt az öröm, elkészültek a csoportról a csúcsfotók, majd a jeges szél miatt sietve elindultunk ugyanazon az úton visszafelé. Lefelé gyorsabban haladtunk, bár most is vigyázni kellett, nehogy megcsússzunk a laza törmeléken. Az ereszkedés során jó hasznát vettük a hegymászó botoknak. Külsőre hasonlít a síbotra, de nincs a végén hótányér. Az idő egyre rosszabbra fordult. A menedékházba érve már szitáló esőben kellett haladnunk. A kellemes melegben és a semmihez nem hasonlítható miliőben hosszabb pihenőt tartottunk. A forró puncs és a kiváló tea megtette hatását, újabb erőre kaptunk. A szemerkélő esőben gyors léptekkel haladtunk lefelé. Már az erdős részen jártunk, mikor eleredt a zápor. Az esőköpenyek alatt dunsztolódva lépkedtünk a megduzzadt patak mellett.
Elégedetten, de fáradtan ültünk be a kocsikba, és indultunk el táborhelyünkre. Szép volt ez a mai nap - gondoltuk. Annak ellenére, hogy a csúcsról nem láthattuk a környék panorámáját, mégis érdemes volt felküzdeni magunkat. Talán sikerül még egyszer újra erre járnunk, legközelebb több szerencsénk lehet. Süle Gábor |
