logotype

Königschuss-wandsteig, a király

... Távcsövem célkeresztjében három mászó halad magasan a sziklafalon. Most fejezik be a szabad mászást, és egy kék jelzésnél drótkötélbe kapaszkodva eltűnnek a látótérből. Mi azonban nem találjuk a leágazást a Holzknechtsteig sivár ösvényéről a Malersteig beszállásához. Úgy tűnik, hogy a helybeli keresők is tétován bolyonganak a környéken. Nehéz ezen a törmelékes terepen tévelyegni. Több, meredek partú kellemetlen morénás kőfolyón történő átvergődés után végre ráakadunk a feljáratra. Itt van a Karl-Berger-Steig jelzőtáblája, amely a Haidsteig-Malersteig-Königschußwandsteig kombinált útja. A Malersteig (mert az itt kezdődik - egy osztrák mászó téves útmutatásai ellenére) egy 1...2 nehézségű, nittekkel és szegekkel jól ellátott mászóút, kiváló terep kezdő hegymászóknak a technika gyakorlásához. Hárman vagyunk. Melindával és Tónival felvesszük a sisakot, beülőt, klettersteig készletet, én még néhány karabinert és hevedert is, de a kötelet - sok mással együtt - a hátizsákban hagyom. Feltűnik, hogy nincs nagy tolongás a beszállásnál (ellentétben a Haidsteigével, amely mellett korábban eljöttünk), persze nem is nagyon lehet megtalálni - talán nem véletlenül. Utánunk egy fiatal osztrák pár indul teljes felszereléssel, mászócipőben. Kb. 20 perc alatt érünk fel a Königschußwandsteig becsatlakozásáig, áthaladva egy 2+ nehézségű szakaszon. Most sem használunk kötélbiztosítást, de kezdőkkel vegyes társaságnál ezt itt már nem szabadna mellőzni. (A Malersteig folytatódik tovább jobbra felfelé a gerincre, feljebb nehézsége két helyen is 3-, de minket most nem ez érdekel.)

Innen indul a biztosított út. Ettől a beszállástól kb. 310 m magasságot kell kimászni (már eddig is jöttünk közel 600 m szintet a parkolótól) a kék jelzésű falon, várhatóan 1-2 óra alatt. Beakasztom magamat a két emléktábla mellett induló rögzített drótkötélbe, és már indulok is. Mögöttem - kis távolságtartással - két társam gyorsan halad. Felfelé nézve nem látni különösebb rettenetet, pedig mi felkészültünk a legrosszabbra. Tudjuk, hogy a Königschußwandsteig extrém klettersteig, az internetről levadászott falrajzunk is van róla. Arra emlékszem, hogy az út A/B-vel kezdődik, majd B-vel folytatódik, és utána jön mindjárt az E szakasz.

Klettersteig fokozatok.

A: könnyű (kiépített biztosítás nélkül a szikla UIAA I nehézségű lenne)
B: mérsékelten nehéz (bizt. nélk. UIAA I...II)
C: nehéz (bizt. nélk. UIAA II...III)
D: nagyon nehéz (bizt. nélk. UIAA III...IV)
E: extrém nehéz (bizt. nélk. UIAA V...VI)

 

Aztán húzósabbá válik a terep, és úgy gondolom, reálisan ítélem meg helyzetünket. Ünnepélyesen közlöm a mögöttem mászókkal, hogy az E szakaszon tartunk, túró az egész, a Haidsteiget meg sem közelíti. (A Haidsteig a Rax/Preinerwand D jelű klettersteigje, egyébként itt van nem messze tőlünk. Az első, vele való találkozásunkat azóta is csak haláltúrának nevezzük.) A közös megkönnyebbülésből erőt merítve, megpróbálok elegánsan mászni (nem csüngeni a drótokon, nem térdelni fel a sziklára stb.). Majd egy sziklafordulón áthaladva, továbbakasztom a karabinert, felnézek, és mint aki karót nyelt, úgy maradok.

 

Itt van hát ő. Érte jöttünk. A mintegy 15 m magas, gyakorlatilag függőleges, sima sziklafal kemény diónak látszik, de tudom, van elég erőm. (Ahhoz is, hogy ha kell, segítsek a többieknek. A kötél nálam van, és több masszív biztosítási helyet is látni a sziklán.) Nekimegyek. Nem mondom hogy könnyű, jobb lenne itt mászócipő a merev bakancsom helyett, de végül is még a tapadós kesztyűmet sem kell felvennem a haladáshoz. Többször elakad a karabinerem egy-egy drótkötél toldásban. Ilyenkor vissza kell ereszkednem, és ez a legrosszabb. Fogvicsorgatva bár, de kimászom a szakaszt. Oké, erről már elhiszem, hogy extrém. Kikötöm magamat egy biztosításhoz, és lekiabálok - mert innen már nem látom az alattam mászókat. Nincs szükségük segítségre, így sűrű légvételek között van időm kissé körülnézni. A kiabálás a kiváló akusztikájú környéken áthallatszik az innen jól látható Haidsteig útjába eső Mária szoborig, ahonnan "Hajrá magyarok!" buzdítást hallunk. Visszabuzdítok, majd nézelődöm tovább. Bal oldalamon egy tátongó szakadék, kissé mögötte lábmagasságban egy fél ember nagyságú kereszt van egy egészen lehetetlen helyen a falra rögzítve. Innen nem tudok a közelébe menni. Az út a másik irányba, tőlem jobbra, felfelé folytatódik, még egy darabig E fokozatban, majd D nehézségek között (a falrajz szerint) eltűnik a drótkötél egy függőleges hasadékban.

 

Elindulok tovább, hogy Melindának is legyen hely szusszanni. (Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy segítség nélkül fel tud itt jönni. Ide nem elég az ügyesség, ehhez fizikai erő kell.) Most egy vaslépcsőre lépek (nincs is több), de rossz a kapaszkodási lehetőség. Majd kiérek egy tető alá. A sziklafal áthajlásába berepedve egy felfelé tölcsérszerűen szűkülő függőleges rés található, ebben vezetik fel a drótkötelet. Belemászok az üregbe. Alattam szakadék, felettem csigavonal vezetésű keskenyedő kürtő. A lábam minduntalan kicsúszik a nedves, részben mohával benőtt sziklán. Egyre nehezebb felfelé jutnom, a függőleges kémény már csak olyan széles, hogy a vállam alig fér el benne. Ilyen helyen érti meg az ember, hogy miért készítik a hegymászó hátizsákokat kiálló oldalzsebek nélkül. Ez a feltétel nálam is adott, de túl azon, hogy nehéz a cuccom, van egy nagyobb baj is. Az erdei ösvényen használt kettőnk teleszkópos túrabotja bele van dugva nyelestől a zsákom jobb és bal oldali rekeszébe úgy, hogy a tüskéi ökörszarvként állnak felfelé a menetiránynak. Ezek úton-útfélen beleakadnak a sziklába. Ha végre sikerül lapjára fordulnom a szoros repedésben, akkor nem tudok kapaszkodni, ha pedig kígyótestű csoda módjára ki tudom akasztani mindkét botot, akkor pedig a bokám magasságában a klettersteig karabinere beleakad a drótkötél toldásába, ami visszahúz. Vergődöm.

 

Utoljára a Krasznahorka várában éreztem ilyen szorult helyzetben magamat, ahol a Magas Tátrából hazajövet, egy szlovák nyelvű zártkörű vármúzeumi előadássorozatról nem bírtam kijönni. A tegező üzemmódú, alkalomhoz illően cifrázott káromkodás módszeres végiggondolása ott nem segített, megpróbálom most adaptálni a helyi viszonyokra. Az alattam küszködő Melinda szerint (aki nem látható ugyan, de beszélő viszonyban vagyunk egymással) ez rendesen ki is hallatszik belőlem, de hogy mennyire vagyok közönséges, azt nem részletezi. Végül rúgok egyet magamon, mint aki rossz álomból akar felébredni, és kiszabadulok. Érzem, ha nem tudok gyorsan felvenni egy, az eddigi izomműködtetéssel ellentétes pozitúrát, begörcsöl a jobb combom. Kicsit megijedek, mert ebből nem készültem. Rögzítem a köteléket, beleülök a hevederbe, és megpróbálom nyújtani azt, amit eddig feszítettem - és viszont. A görcskészség lassan csillapodik, és remegő lábbal bár, de folytatom az utat. Most egy kanyar következik az üregben, majd a drótkötél C fokozatban kivezet az odúból a nyílt falra. Grandiózus látvány tárul szemeim elé. Több száz méter, tátongó mélység felett állok egy peremen - persze kikötve, még a bakancsom orra is lelóg róla. (Erről az állapotomról készítek is egy önfényképet.) Alattam nagyon mélyen a Holzknechtsteig kopár kősivataga, amelyen annyit bolyongtunk mire rátaláltunk az útra. Tudom, hogy már "csak" néhány B/C és B fokozat van hátra, de a teljes nyugalom még várat magára.

 

A kút kimászása D kategória, bár nem tennék panaszt a http://www.bergsteigen.at/ szerkesztőségénél, ha E-nek minősítették volna ezt a szakaszt is. Az igazság az, hogy az ember alkata nem igazán ideális az ilyen terephez. (Az a lény, aki nincs jobban kivállasodva, mint egy kígyó, és számtalan erős kapaszkodószervvel rendelkezik, bátran próbálkozhat.) Mikor meghallom, hogy Melinda is túl van a krízisen, továbbindulok, mert ezen a zsebkendőnyi területen nincs kettőnk számára hely. Innen gyakorlatilag a hátam mögött folytatódik a kapaszkodó felfelé, az útleírásnak megfelelő nehézségekkel. Ez már korzózás a sétáló utcán. Majdnem a gerincen vagyok, most átmenetileg elfogy a drótkötél is. Errefelé akár már ki is lehet feküdni a sziklára. Itt az első hely, ahol kényelmesen bevárhatjuk egymást.

 

Tíz percbe sem telik bele, megjelenik Melinda. Régen láttam így egészben. Szemrehányó pillantást vet rám. "Többet soha!" - tör ki belőle levegőért kapkodva. (Mondott ő már ilyet máskor is.) Tóni sem várat sokáig magára. "Ezt nem ajánlom senkinek." - jelenti ki fakó arccal. Mondja ezt az a Tóni, aki hegyet sosem látott háziasszonyokat visz fel könnyű szívvel a Großglocknerre, aki nyugdíjas csoportokat vezet végig szemrebbenés nélkül a Haidsteigen, és akinek köszönhetjük azt a tudást, hogy fel lehet menni a Haidsteigen felszerelés nélkül, lejegesedett sziklán és drótköteleken, hóviharban és nyári öltözékben - kezdőknek is. (Haláltúra 1998.)

 

Elmeséljük egymásnak kaszkadőr produkcióinkat. Tóninak - elmondása szerint - egy helyen szabályos spárgából kellett lábizommal megemelnie magát (megért volna egy fotót), amitől meghúzódott benne valami, általa eddig sosem használt anatómiai képlet. Én, ha nem olvastam volna gyermekkoromban a Münchausen báró kalandjait (aki saját üstökét megragadva emelte ki magát lovastul a mocsárból), valószínűleg még most is ott mohásodnék a lyukban. Összességében megállapodunk abban, hogy a nagyon nehéz Haidsteig ehhez képest egy laza piknik, pedig annak útja ráadásul 110 m-rel magasabb is. A Königschußwandsteig extrém klettersteig, amely nehézségi fokozat a ROTHER által kiadott Klettersteig Atlas szerint egységesen érvényes az egész Alpokra. Így most már bárhová keveredhetünk Európa hegyeiben, elvileg ennél nehezebb klettersteiggel nem találkozhatunk. Ez azonban sajnos csak részben igaz. Ugyanis, ha ez az út hosszabb - pláne, ha lényegesen hosszabb -, akkor már rendesen ki lehetett volna purcanni. (Márpedig pl. a Dolomitokban vannak ilyen via ferraták.) Másrészt a klettersteig nehézségi besorolások nem képeznek olyan standard szabványos rendszert, mint pl. a klasszikus sziklamászás UIAA (I...XI) ajánlásai. Így egyes helyeken csak 4 fokozatot különböztetnek meg, máshol pedig az extrémet tovább finomítják még "különösen nehéz", és "iszonyatosan nehéz" kategóriára. Ezenkívül, vannak csak részben biztosított nehéz kombinált utak, ahová már mindenképpen legalább alapfokú hegymászó tanfolyami ismeretek szükségesek.

 

Lényegesen felszabadultabban folytatjuk a feljutást a ritkuló drótköteleken, amelyek errefelé már vékonyabbak is. Még pár lépés, és fenn is vagyunk a Königschußwandsteig táblával jelzett végállomásánál, amely majdnem felér a Preinerwand 1783 m-es csúcsának szintjéig, a csúcskereszt, és a Neue-Seehütte közötti távolság felénél. Felemelt karunkkal összecsapjuk tenyereinket, mint a röplabdások, mikor pontot szerez a csapat. (A Griesleiten parkolójától számított 900 m szintkülönbséget az útkeresés többletidejével együtt 4 óra alatt tettük meg, ezen belül maga a Königschußwandsteig útja 1,5 óráig tartott.) Amíg pakolunk vissza a hátizsákokba, felér a fiatal osztrák pár hímnemű tagja is. Felmutatott hüvelykujjal nyugtázzuk egymásnak az OK-t. (Azt hittem, akadályozni fogjuk őket a mozgásukban - hisz előzni úgysem tudtak volna -, de nem így történt, sőt a lány annyit késik, hogy felérését nem is várjuk meg.) Tóni meghív minket egy korsó sörre a Neue Seehüttébe. Itt már óriási a forgalom. Jó idő van (2001. szept. 29. szombat), mintha egész Bécs kivonult volna a Raxra. Visszafelé elmegyünk a Preinerwand 2001-ben újjáépített csúcskeresztje mellett, és mögötte biztosítás nélkül végigereszkedünk a Preinerwandsteig 450 m szintet áthidaló részben kiépített A/B klettersteigjén, majd a Bachinger Bründl forráson át - a 900 m ereszkedést 2 óra alatt megtéve - a Griesleiten parkolójáig (850 m) meg sem állunk. Itt benyomok egy red bullt, és irány haza.

 

-magnum-

2022  Göcsej Sport