Az ezerarcú Rysy

A sátortáborban még csend honol, valamikor most kelt fel a nap. Érzem, hogy világosodik, de még alszom. Messziről ér el tudatomig egy jó torkú túratársunk horkolása, ami nem zavaró, sőt.... kellemesen altató a monoton szuszogás. A rádiótelefon ébresztője halkan kezd csipogni. A kikapcsolása kissé bonyolult, mivel nem találom. Valahol itt kell lennie. Meg is van! A párna alól kerül elő. Mellettem Gábor fiam szuszog a hálózsákban. Egyik szomszéd sátorból mocorgás hallik ki, ébred a tábor. Mi azért nem kapkodjuk el, kell egy kis lustálkodás, főleg most, hogy előttünk áll a Rysy meghódítása. De egyszer csak meg kell válni a meleg hálózsáktól. A mosdás elég elnagyolt, csak úgy macskamódra gyorsan végzünk vele. A meleg ruhákban már kellemesen érezzük magunkat. A hőmérséklet lassan emelkedik csak, ahogy a nap egyre feljebb kúszik az égen. A reggeli pontban hétkor van. Már pár perccel előtte az asztaloknál ülünk, és a szokásos reggeli harcot vívjuk némi plusz cukorért. A felszolgáló szerint a cukor már a teában van, sajnos ez nem igazán érzékelhető. A péksütemények azonban finomak. A maradék kiflik a hátizsákba kerülnek, jók lesznek még azok a nap folyamán. Több kocsi is indul ma a Poprádi tóhoz, hogy onnét jussunk fel a Rysyre, azaz tengerszem csúcsra. Egész héten erre a napra készültünk, de az időjárás meghátrálásra kényszerített bennünket. Volt, hogy a "beszállásnál" vártuk teljes harci díszben hogy indulhassunk, de a rossz idő visszaparancsolt minket. Némi izgalmat okozott, hogy fogunk bejutni a lezárt útra, ami a Poprádi tó mellett lévő hegyi szállodához vezet. (Senkinek nem volt kedve a kb. 5 km-es betonutat megtenni oda és vissza, így valahogy fel kellett csempészni az autókat.) Egyszer már sikerült, de akkor - mint említettem - a rossz időjárás miatt vissza kellett fordulnunk. Az újbóli engedélyszerzés nem okozott nagyobb bonyodalmat, az út hamar megnyílt előttünk. A silbaktól kapott behajtási engedélyt a kocsi ablakába téve araszoltunk fel a Poprádi tóhoz. Miután felkerültek a hátizsákok ránk, kézbe kaptuk a hegymászóbotokat és nekivágtunk a hegynek. Egy társunk, nem bírva rettentő erejével, gyorsan berakott a zsákjába egy karton dobozos tejet, hogy felszállítsa a csúcs alatti menedékházba. (Meg kell említenem, hogy itt emberi erővel szállítják fel a menedékházba a használati tárgyakat és élelmiszereket, és ebbe a tréfás kedvű turistákat is bevonják.) Természetesen nem ingyen! Egy tea azért jár egy 10-15 kilós csomagért. A Tátrában működik egy úgynevezett "Serpa Klub", ők hivatásszerűen szállítanak fel házakhoz, ezzel edzésben tartva magukat. Rettenetes pakkokkal a hátukon közlekednek a hegyek szűk ösvényein. Söröshordót, gázpalackot és egyéb nehéz dolgokat cipelnek magasra pakolva fakeretes szerkezeteken. Jó edzés lehet ez egy-egy komolyabb hegymászótúra előtt.

Tehát felpakolva, felmálházva indulunk neki a fenyőkkel övezett ösvényen. A köves úton víz csordogál. Az elmúlt napok esőzései nyomán néhol kis tavacskák csillognak. Az edzőcipős túrázóknak bizony kerülgetni kell ezeket, vigyázva, hogy át ne ázzon a lábbeli. Jómagam kis aggodalommal szemlélem, ahogy fiam cikázik a tócsák között, és eltűnik a szemem elől. Lépést vele csak a leggyorsabbak tudnak tartani. A magas fenyőket lassan felváltja a törpefenyő. A hegyről lezúduló víz moraja kísér bennünket. A hegyi patakot keresztező hidak most jó szolgálatot tesznek, elég magas a víz. Az elől haladók néha visszaintenek, hogy minden rendben, bátran mehetünk mi is. A tempót mindenki maga választja meg, én szeretek komótosan haladni, pihenni viszont nem állok meg, maximum egy-egy korty ital kedvéért. Így aztán a csapat hosszan szétszóródik. Kialakulnak azok a csoportok, akik együtt tudnak haladni. A törpefenyők birodalmát elhagyva már csak gránitsziklákon lépkedünk előre. Az idő jó, bár hideg van. Az átizzadt pólók hidegen tapadnak testünkhöz. A szél néha feltámad, ilyenkor fel kell venni még egy réteget. A völgy felső részén két tengerszem mellett haladunk el, sötétkék vízében nem kívánnék megmártózni. Szerintem nem sokkal lehet a víz hőmérséklete a fagypont felett. A völgykatlanból kiérve egy "láncos" úthoz érünk. A csoport már edzésben van, az elmúlt napok megpróbáltatásai megtették hatásukat, minden gond nélkül gyűrjük le az akadályt. Többen a láncokat sem veszik igénybe, biztos léptekkel haladnak fel a meredek falon. Egyik kanyarban egy "serpa" tűnik fel, hátán magasra tornyozott terhét cipelve. Elismerő pillantásokkal haladunk el mellette. Nemsokára előbukkan a menedékház. A kis szobában semmihez nem hasonlítható hangulat uralkodik. Ilyet csak menedékházakban tapasztal az ember. A kis helyen fáradt, mégis vidám emberek szoronganak, a gőzölgő tea és az izzadságszag keveréke lengi be a szobát. Száradó ingek lógnak a kandalló előtt. A kandalló melege csak illúzió, mivel nincs befűtve. A meleget a házban pihenő emberek szolgáltatják. Furcsamód még sincs büdös. A szag elviselhető, igazi "menedékházas". A teába érdekes módon itt nem kell cukrot kérnünk. Már nem először járok ebben a házban, de mégis újszerűnek hat a tea íze. Előkerülnek a hátizsákokból a reggel bepakolt élelmiszerek. Rövidesen kisebb lakomához kezd hasonlítani az asztalunk. Paprika, paradicsom, jófajta magyar kolbász, vaj és ropogós kifli közt dúskálunk. Az átizzadt pólókat is lecseréljük. A jóllakottság érzése tölt el bennünket. Hajlamos lennék egy kis szundikálásra, de sajnos indulni kell. Az idő közben beborul, felhők lepték el a hegyek ormait. A napot már nem látni, csak sejteni lehet, merre jár az égen. Ahogy egyre feljebb kapaszkodunk, úgy lesz egyre kisebb a látótávolság. A szél is felerősödik, már alig látjuk egymást, pedig nincs köztünk nagyobb távolság két méternél. A kissé hátramaradók harsány "hahózással" tudatják, hogy nem találják az utat. Valóban eltévedünk. Egy meredek sziklaoromra felkapaszkodva nem tudunk továbbmenni. Meg kell keresni a visszavezető utat, és az utolsó jelzést. Nem kis kavarodást okozunk az utánunk jövőknek, mert mindenki vakon követett bennünket. Pillanatok alatt nemzetközi társaság verődik össze. Nagy nehezen rátalálunk a helyes útra, és most már jelzéstől jelzésig araszolunk előre. Az idő egyre romlik. Az esőkabátokat felvesszük ugyan, de nem sok hasznát látjuk. A jeges, hideg eső vízszintesen esik ránk, behatolva az esőkabát alá. A szél tombol, szaggatja rólunk a ruhát. Nem egyszer meg kell kapaszkodnunk a sziklában, hogy le ne sodorjon bennünket az orkán. A sziklához lapulunk egy-egy erősebb széllökésnél. Jómagam a 12 éves fiamat féltem csupán, de ő csak mászik elöl rendületlenül. Hallani sem akar arról, hogy visszaforduljunk. A felhőből végre előbukkan egy tábla, majd a magassági pont, ami a csúcsot és a Szlovák - Lengyel határt jelzi. (2499 m) Egy szlovák páros boldogan bont meg egy üveg sört. Mi csak egy-egy "csúcs-csokit" majszolunk el, a többség még azt sem. Fényképezni kéne, de az optikák bepárásodnak, a szél tombol, a felhő egyre sűrűbb, sajnos nem sok fog látszani a képen, pedig alig karnyújtásnyira vagyunk egymástól. Az jár mindannyiunk fejében, hogy minél előbb le kell menni a hegyről. Le kell jutni a menedékházba, és ott megvárni, míg kitombolja magát az idő. A társaság azon része, aki még nem járt itt, csalódott kissé, hiszen a Rysy híres a gyönyörű panorámájáról. A visszavezető utat sem lesz könnyű megtalálni ebben a viharban, és vigyázni kell a leereszkedéssel a vizes sziklákon. Ahogy haladunk lefelé, egyik pillanatról a másikra felszakadozik a felhő és előbukkan a nap. Akik nem jártak még itt, visszafordulnak, hogy gyönyörködjenek a páratlan panorámában. A lengyel tavak valóban szép látványt nyújtanak innét, ahogy visszatükrözik a hegyek képét. Mi, akik nem másztunk vissza, egy kiugró sziklaperemről gyönyörködhetünk a látványban. A menedékházba visszaérve egy meleg csokoládépudinggal ünnepeljük a hegy meghódítását. Kissé megszárítkozva indulunk neki a lefelé vezető útnak. Még mindig fúj a hideg szél, de legalább nem esik az eső. Épp leveszem a kamáslimat, mikor ismét elered. Újból be kell öltözni. Szerencsére nem esik nagyon, de a hideg így is kellemetlen. Az esőkabát alatt saját verejtékünkben úszunk. A vizes sziklákon lefelé ugrálva dobunk egy-két "hátast". Nagyobb baj persze nem történik, hiszen a hátizsák és a sok ruha miatt nem ütjük meg magunkat. Megdörren az ég is. A völgy felerősíti a vihar hangjait, ami félelmetes kissé. Már szinte szaladunk, nem nézve semmit, a lényeg, hogy mielőbb biztos helyen legyünk. Mire a völgy aljához érünk, az eső és a szél is eláll. Az esőkabátok azért rajtunk maradnak, kigombolt állapotban lengenek utánunk, mint menyasszonyi fátylak. A Poprádi tóhoz érve a szálloda előtt kissé rendezzük sorainkat, száraz zokni és cipő kerül elő a zsákokból, majd bemerészkedünk az étterembe, egy-egy forró csokoládé és egyéb melegítő ital elfogyasztása mellett büszkén meséljük élményeinket. A Rysy megmutatta összes arcát a mai nap. Jómagam többször is megjártam már e hegycsúcsot, de most ismét tapasztalhattam, hogy mire képes a természet. Mindannyian érezhettük, hogy mennyire kicsik, védtelenek vagyunk. Remélem, hogy újabb híveket szereztünk a Magas Tátrának, és akik először jártak itt, azokba beleivódott e vidék varázslatos világa. Talán egyszer újra eljutunk ide, hiszen számtalan hely és lehetőség van, amit még érdemes megnézni a Magas Tátrában.

Süle Gábor

Néhányan a csapatból

A Kriván csúcsán.