logotype

A magashegyi hegymászás mesterfogásai

A magashegyi mászás nem "túrázás, csak kicsit magasabban". Speciális módszerek híján nehéz lenne feljutni 5-7000 méteres magasság fölé. Ingázás, csapatmunka, különleges felszerelés. Manapság még a környezetvédelem is képbe kerül.


A magashegyi hegymászás nem csak abban különbözik a túrázástól, alacsonyabb csúcsok meghódításától, trekkingtől, hogy magasabban van az ember. A magasság növekedése 5-7000 méter felett ugyanis minőségileg változtat a mászás stílusán. Hogy miért, könnyen belátható.


A dolog egyik része a távolság. A magasság gátja a technikai civilizáció terjedésének, azaz a magashegyek környékétől távol vannak az úton megközelíthető települések. Rövid túrát tehát nem lehet tenni a hegyhez, hiszen már maga az oda-vissza út heteket vehet igénybe. A hosszabb túrákhoz viszont több felszerelés kell, sok élelem, kommunikációs eszközök. Három-négy főnél ez a felszerelés mennyiség, a hegymászó eszközöket is beleszámítva 2-4 00 kg is lehet. A túrázással, trekkinggel és az alacsonyabban történő hegymászással szemben itt megjelennek azok az emberek, akik csak a felszerelés mozgatása végett vannak jelen: a teherhordók.


 

A világ legmagasabb pontja

 

A teherhordókkal pedig vége a spontánul szerveződő túráknak. Tervek kellenek, és főleg sok pénz. Érthető hát, hogy a magashegyi hegymászás miért kerül mind közelebb az üzleti élethez. Igen kevés magánember engedheti ugyanis meg magának az önerőből való expedíciózást. Aki viszont igen, azzal megéri foglalkozni: az utóbbi években már egész iparág épült a magashegyi mászásra. Hegyivezetők, hivatásos hegymászók, expedíciószervező cégek jelentek meg a piacon, ott, ahol addig csak romantikus hősök mozogtak. (Más kérdés, hogy őket sok esetben a politikai propaganda pénzelte.) Akik pedig "csak" jó mászók, gazdag támogatók, szponzorok, hirdetők pénzén juthatnak el álmaik hegyéhez.


A jellegzetes magashegyi stílus kialakításában a távolságnál is jelentősebb hatása van azonban a magasság okozta oxigénhiánynak. Egy átlagos fizikai állapotú, tengerszint körüli magasságon élő ember 2-3000 méterre érve találkozik először az oxigénhiány tüneteivel, a fejfájással, bágyadtsággal, fáradékonysággal. Pedig ebben a magasságban a tengerszinti oxigénmennyiségnek még csak az egynegyede hiányzik.


5500 méteren már komoly az infláció: egy levegővétellel a lenti oxigén feléhez juthat a hegymászó, 8000 felett pedig egy a levegővétel már csak a harmadát éri. Az oxigén hiánya megterheli az egész szervezetet, a szívet, az izmokat is. A magassághoz lehet azonban alkalmazkodni, akklimatizálódni. Az akklimatizáció nem testedzést jelent, hanem a test hozzászoktatását a az oxigénhiányos állapothoz. Ez pedig egyféleképpen megy: ha rövid időkre oxigénhiányos helyeken, azaz nagy magasságban tartózkodik az ember.


Tehát a magashegyi mászás során a hegymászók nem egyszeruen elindulnak kituzött csúcs felé, át minden veszélyen, hanem ráadásul még az akklimatizációval is törődniük kell. Azaz rövid időkre fel kell kapaszkodniuk nagy magasságba, aztán visszamászni, pihenni, majd még egy kicsit magasabbra. A dologban nagy szerepet kap az ún. alaptábor, ahol a legtöbb időt töltik a hegymászók, és ahol a lehető legnagyobb kényelmet igyekeznek teremteni: van konyhasátor, szakács, orvos, és az alaptábori munkák szervezésére még alaptáborvezető is.


 

 

A fentiek szerint tehát, egy négy táborral mászható csúcsra eképpen jutnak fel: Az alaptáborból felkapaszkodnak egy bizonyos magasságba, és ott egyetlen éjszakára letáboroznak. A hegymászók nem sokat alszanak aznap este, és nem azért, mert egymás szavába vágva sztoriznak hajnalig, hanem mert magashegyi betegségük van (Egy illúzióval kevesebb.) Másnap örömmel térnek vissza az alacsonyabban fekvő alaptáborba. Sátraikat, felszerelésük egy részét azonban ott hagyják a hegyen, ezzel megalapítva az első tábort.


A visszatérést követő néhány napos pihenő alatt a mászók vörösvértestjei olyannyira felszaporodnak, hogy a következő alkalommal már jóval az első tábor fölé jutnak, és az ott felállított kettes táborban élik meg az előző alkalommal már tapasztalt fejfájást, rosszullétet. Másnap reggel pedig, a már ismert módon visszatérnek az alaptáborba.


A harmadik tábor azonban már olyan magasan van, hogy onnan már csak az első, vagy második táborba ereszkednek vissza a mind elcsigázottabbá váló mászók. A legfölső, négyes tábor után pedig a csúcs következik, majd még aznap vissza addig, amíg bírják. 8000 méter felett az ember már csak a legszükségesebb munkát végzi el. Nem törődik a szerepét vesztett felszereléssel: a legmagasabban lévő táborok fenn maradnak a hegyen, a szél és a havazás martalékául. Ha a foszló sátrakhoz még hozzászámítjuk a mászás során eldobált, üres oxigénpalackok halmait, és persze a szerencsétlenül jártak fagyott holttesteit, nem szorul magyarázatra a magashegyi környezetszennyezés egyre aggasztóbb problémája.


A fentieken túl meg kell még említeni a magassággal egyre szélsőségesebbé váló időjárást, és teljes a kép: nem véletlen, hogy a magashegyeket nem magányos hősök, hanem jól szervezett csapatok másszák meg. Még a szólómászásaikról elhíresült nagy nevek (pl Reinhold Messner) mögött is összehangolt team-munkát találunk. Néha vannak csak kivételek, azok is inkább kényszerből: Jó tudni, hogy az egyik ilyen hihetetlen, magányos teljesítmény magyar ember nevéhez kötődik. Erőss Zsolt 1999-ben, gyakorlatilag háttércsapat nélkül, egyedül és titokban megmászta a Föld egyik legnehezebb 8000-esét, a Nanga Parbatot.



Az Internetről letöltve



Forrás: http://index.hu/exit/hegyek/alpin/magashegy/
2022  Göcsej Sport