logotype

Ortler kísérlet 2.

Megint az időjárás

Új betegségem, internetes időjárásfigyelő függőségem egyre mélyül. Az Ortlert - a síparadicsomok miatt telepített- három oldalról figyelő web kamera, és négy különböző dél-tiroli időjárásjelentő honlap kinyomtatott eredményeinek hetek óta tartó elemzése alapján próbálok belekontárkodni a nagy hatalmasságok kockajátékába. Vállalkozó mászótársaimtól elvárt, a füttyentésre másnap hajnalban indulni tudás képessége hallatlan rugalmasságot feltételez mindenkitől. Ennek teljesülése esetén is a csúcsmászás napjának időjárási megfelelőségét a döntéstől számított legalább három, de inkább négy napra előre látni kell. Ez a mostani nyárutó rendkívüli változékonysága mellett lehetetlen. Három hét óta nincs három egymás utáni száraz délelőtt sem azon a vidéken.

Talán most. A döntés megszületik, holnap reggel ötkor indulunk (hatan). Kicsit necces az előrejelzés most is, de eddig ez a legjobb. Ideges vagyok. Nem szeretném, ha rossz idő miatt már másodszor kellene visszafordulnunk, nem kevés pénzt és szabadságot áldozva fel feleslegesen. (Ismereteim szerint, az eddigi kevés számú magyar Ortler mászás első próbálkozásra történt sikeressége - időjárási okokra visszavezethetően - nem nagyon jellemző.)

2002. júl. 20. reggel fél öt van. Már frissítették az egyik időjárási honlapot. Rákattintok. Elborul az agyam. A 22-ére, vagy 23-ára tervezett csúcsmászásunk napjain mégis rosszra fordul az idő. Megvitatom Melindával a szándékomat. Nem megyünk sehová. A többiekkel majd az indulás helyszínén közöljük a súlyos elhatározást. Nyilván nem fognak megszakadni a röhögéstől. (Inkább itt ne szakadjanak meg, mint már ott.)

Trafoiban

Az utazás lefújása utólag - dokumentálható módon - jó döntésnek bizonyul. (Ettől kissé megkönnyebbülök.) Négy hét elmúltával az ismét nagyfokú rugalmasságot igénylő gyors indulásra (2002. aug. 22. csütörtök) négy főre fogyatkozik csapatunk. (A csúcsmászás hétvégére fog esni - ami a nagy forgalom miatt nem kívánatos -, de tovább nem várhatunk.) Elnőiesedett társulatunk eléggé le van pattanva. Melindának egyelőre nem gyógyuló, köhögéssel járó, a vitálkapacitását tépázó hörgőgyulladása van. Gabit nem múló hőemelkedése gyengíti. Borcsa lányomat úgy szintén, aki ráadásul fényérzékenységet is kiváltó antibiotikumot szed, de én sem lógok ki a sorból. Egy múlt heti vízi túrán kenu élébe történt mezit lábas rúgásom következtében eltörött jobb kislábujjam színes daganata ugyan lassan apad, de az érzékenysége nem nagyon javul. (Ha Szendrő Szabolcs fél lábbal fel tud menni hét-nyolcezres hegyekre, akkor egy lábujjat talán kibírok itt én is.) Egy kocsival megyünk, muszáj a tetőcsomagtartót felraknom, és azt lefóliáznom. Az előrejelzés szerint az utazás napján esni fog.

Menet közben Ausztria nagy részén valóban zuhog is, de Trafoiban már száraz terepre építhetjük sátrainkat. A fészekrakás után irány a Stilfser Joch (Passo dello Stelvio), Európa legmagasabb, autóval is járható hágója. Ez a szerpentin Trafoiból, néhány kilométeren belül, 1564 m-ről 2758 m magasra, az olasz-svájci határig emelkedik, több mint negyven hajtűkanyarral. A gyors feljutás miatt ebben a magasságban már számítani lehet enyhe fejfájásra. Az óránként frissített http://www.passostelvio.net/webcam1.php pillanatfelvételen is jól kivehető dél-tiroli bazárok, pecsenyesütők, rikító ruhás motorosok, kerékpárosok, távfutók mindig forgalmas, színes kavalkádja fogadja itt az embert, a közeli háttérben az Ortlerrel. Kicsit hűvös van, de az idő derűs, csak néhány kósza felhő ragaszkodik a csúcs közelségéhez. Csodálatos a kilátás. Mit nem adnék érte, ha holnapután is ilyen körülmények lennének.

Az ismerős Payer-Hütte

A sátrazás hűvös, de esőmentes éjszakája után, a Suldenbe átautózást követően reggel 10-kor próbálunk meg brutális hátizsákjainkkal - mint ülőtársakkal - feljutni a sessellift folyamatosan haladó, kétszemélyes ülőkéire. A közel 500 m szintkülönbség felliftezése (a retúrjegy ára 8 Euró) a K2 Hüttéig (2330 m) gyorsan megy. (Ez nem lesz elvárható a továbbiakban.) Fél 11-kor felvesszük a hátizsákokat és nekifohászkodunk az indulásnak. A 12-15 kg-os súlytöbblet letaglózza a testsúlyuk negyedét cipelő lányokat, de az én zsákom hagyja el magát a legjobban. A közös kajával, és a hegymászó felszerelésekkel együtt 25 kg-ot nyom, amely éppen harmada a testsúlyomnak. Az egyetlen pozitívum, hogy felfele menetben csak kevéssé fáj a lábujjam.

A Tabaretta Hüttéig (2556 m) tartó alig több mint 200 m szintkülönbséget két óra alatt tesszük meg. Kétségbeejtő teljesítmény ezen a magasságon, de végül is ma még nem hajt a tatár. Itt kis szusszanást követő testi-lelki felturbózás után jöhet a mai utolsó szakasz. Egyre vadabb vidékeken vezet át a hegyi ösvény. Néha rövidebb drótköteles szakaszok segítik az előrejutást. Egy helyen egy kisebb szakadék felett fából ácsolt fahíd vezet át, egyik tartógerendáján felül csengővel, amelyet minden arra járó botjával megszólaltat. A Payer Hüttéhez (3029 m) du. fél 4-re érünk fel. Ismerős kép fogad, csak a forgalom jóval nagyobb a tavalyinál. Egy fekhely a lágerben 12 Euró, én az ÖAV tagságom miatt 8,5-ért megúszom, de a menedékházat vezető matróna nem ad csoportkedvezményt. Ad viszont az emeleti folyosón négy fekhelyet, mondván, hogy a láger már megtelt. Több korsó sör rendelése után a hölgy ÖAV tagnak kijáró tisztelettel külön asztalrészt különít el nekünk. Az egyre zsúfolódó hüttében nagy sikerünk van. Kis csoportunk három hölgy tagja üde színfolt a több tucat dübörgő martalóc hegyi vitéz között. Mutatóban egy-egy nőnemű egyed még előfordul ugyan a nagyobb társaságokban, de őket legkönnyebben a mészkövekkel - jobb esetben a dolomitokkal - lehet összetéveszteni (vö. mimikri). Fürkésző tekintettel kutatják arcvonásainkat, nyelvünket. Egyáltalán, hogy keveredhetett ide egy korosodó magnumszerű fazon három gráciaszerű tüneménnyel? A szomszéd asztalnál valaki halkan eltalálja, hogy magyarok vagyunk. A tinédzser Bori szemmel láthatóan a hütte legfiatalabb tagja, sokan keresik a pillantását (később egy fiú chéri jelzővel illeti). Általában hegyi vezetős társaságokat látni, a vezetők piros dzsekijén CAI (Club Alpino Italiano) felirattal. Kettőt közülük fel is ismerünk tavalyról. Akkor kongott az ürességtől az egész ház, pedig az időjárás mostanában sem kevésbé változékony (de ne felejtsük el, most hétvége van).

Az otthonról hozott étkészletünk legszembetűnőbb példányai, a légmentesen lezárt, tartós gyári készítmények (croissant és egyéb zacskós cucc, poharas joghurt stb.) a lecsökkent külső légnyomás miatt lufi módjára fújódnak fel, és több közülük már ki is lyukadt, pedig még csak alig hagytuk el a háromezret. Ez kicsit kiábrándító, mert az egyéb előnyei ellenére az efféle kajákat már ekkora magasságokba sem érdemes felhozni. Annyi baj legyen, csak a fejünk szét ne durranjon. Még egy kör rendelése után, a barátságtalan főnökasszony barátságosan közli, hogy sikerült a lágerben négy helyet elkülönítenie, viszont, ha befejeztük a fogyasztást, akkor nem bánná, ha odébb állnánk, mert tucatnyi újonnan érkező vár az asztalra. Aztán fenn kiadja a folyosó minden zugát, sőt ágyak nélküli rejtett emeleti szobácska ajtaja is feltárul. Telt ház. Papírforma szerint ez 80 főt jelent, de hogy ténylegesen hányan vagyunk, az megszámolhatatlan. Hogy ebben a zsúfoltságban mit jelent szükséget végezni (két wc), a tisztálkodást mellőzni, öltözködni, pakolni szekrények nélkül, aludni több tucat hortyogó ember között, éjszaka fejlámpával botorkálni, azt csak az tudja, aki már próbálta. Sajátos törvények vannak itt, a szabályokat mindenki hamar megtanulja. Estére elkezd esni az eső. Jobb híján szivárványos felhőket fényképezünk.

Sziklamászás

Reggel fél 5 előtt már mozgolódik a ház. Előbb nem kelnek itt. Vagy azért, mert a gyors partik így is visszaérnek kora délutánig (ami felettébb kívánatos az időjárás szempontjából), vagy talán azért, mert a helyenként nagyon kitett, változatos sziklaösvényeken sötétben még vezetővel is veszélyes közlekedni? Kipattanok az ágyból. Nem is annyira a wc előtti sorban állás, mint inkább az időjárás érdekel. Még sötét van, de látni a csillagokat. Se köd, se komolyabb felhők. Ez nagyon bíztató. Hamarosan riasztom a többieket, de az óriási tolongás, és a sötétség miatt csak 6-kor indulunk. +2 C0 van. Már elég jók a látási viszonyok, talán kegyes lesz hozzánk az időjárás. Továbbra sincs köd, pedig felkészültem rá. (Otthon a számítógép előtt a helyi web kamera jóvoltából láttam már a hegyet 48 órán át, folyamatosan masszív ködbe burkolózni.) Dr. Zsigmondy Emil: "Az Alpok veszélyei" műve által inspirálva piros krepp-papír csíkokat is viszek magammal, melyeket nagyon rossz látási viszonyok esetén, a kritikus pontokon helyeznék el, hogy visszataláljunk.

Teljes harci díszben megindulnak a partik. Kötéllel még nem összekötve, de már beülőben, karabinerekkel, expesszekkel, kisebb-nagyobb hevederekkel, kötélgyűrűkkel teleaggatva, többen sisakkal (mint mi) rajzolják az utat előttünk. Van, akinek az oldalán jégcsavarok is lógnak. A hegymászók szeretik teleaggatni magukat ilyesmivel, soha nem lehet tudni, mikor mire lesz szükség. A sziklabirodalomba való átlépés, és néhány méter átmeneti ereszkedés után a nem túl jó látási viszonyok ellenére azonnal észreveszem, hogy az előttünk haladó népesebb csoport éppen el van tévedve, és most fenn szambázik a járhatatlan sziklán. (Ugyanott, ahol egy évvel ezelőtt ez velem is megtörtént a felderítéskor.) Az utánunk néhány perc lemaradással érkező társaság igazi dilemma előtt áll. Visszanézve ez látszik tétovaságukon, nyilván nem hegyi vezetővel vannak. (Ezt onnan is lehet tudni, hogy a hegyi vezető ezen az úton két embernél többet nem visz egy partiban.) Kit kövessenek? Mi most kissé lefelé haladunk, ennek ellenére (vagy éppen ezért) ránk esik a választásuk.

A saccom szerint "B-C" nehézségű klettersteigen fél 8-ra (20 percen belül) érünk fel, és mindössze fél órát vesz igénybe a kritikus, nittekkel ellátott II fokozatú sziklaszakaszon való átjutás. Eredeti tervünkkel ellentétben nem építjük ki a biztosítást, mert erre közülünk esetleg csak Borinak lenne szüksége, neki viszont - előtte haladva, rövid kötéllel - egyedül is tudok segíteni. 8 órakor már a gleccser beszállásánál vagyunk (egy internetes cikk alapján itt terül el Kula bácsi birodalma). Óriási a forgalom. Egymás hegyén-hátán az emberek. Előkerülnek a hágóvasak. Nehogy bárki is azt higgye, hogy ha ennek felrakása otthon a konyhában simán megy, akkor elsőre sikerülni fog itt ezen a terepen is. (Konyhában gyakorlásnál egyébként is a kezeket először fél óráig a mélyhűtőben kell tartani.) Ha találni véletlenül egy vízszintes talpalatnyi területet, ahol nem lök fel a tömeg, akkor vagy egy kötél, vagy Kula bácsi taposóaknáinak egy friss példánya kerül az ember lába alá. Ha lehajolva odébb tipegünk egy jobb helyet keresni, a csatolás rögzítése előtt tuti, hogy a szanaszét hagyott felszerelés egy része megindul lefelé a lejtőn, aminek utána kell vetődni. Ha azt hisszük, hogy már minden oké, ne nyugodjunk meg, mert biztos fel vannak cserélve a jobbos és balos vasak, így a hevederek csatjai belülre kerülve, azok összeakadásával kilazul a rögzítés. És végül hiába sikerül a nagy mű, ha mindezek után észrevesszük, hogy otthon hagytuk a hágóvas állító szerszámokat (kulcs, csavarhúzó, bicska), - minden későbbi problémát megelőzendő - nyugodtan forduljunk vissza.

Az örök hó birodalma

A bénázás, eklendezés, gyüszmékelés a hágóvasakkal, lámerezés a kötelekkel, vécézés (a tömeg közeli megfigyelőinek elfordulásra bíztatása után), tülekedés 3/4 óráig tart, így csak háromnegyed 9-kor lépünk rá a gleccserre. A kőhullásos szakasz még ismerős, bár kövek most sem potyognak - csak a nyomai látszanak -, de sisakkal a fejünkön azért igyekszünk elhagyni a környéket. A gleccser további része azonban tavaly óta teljesen átalakult, egyáltalán nem ismerni rá. Egészen máshol van vezetve a nyomvonal, már az elején jóval több hasadékot látni, melyek méretei is nagyobbak. A Lombardi bivakba most nem megyünk be. Idáig jutottunk egy éve. Nagyon elszánt és magabiztos vagyok, hisz nyitva találtunk egy időjárási ablakot, amelynek párkányán átléphetünk most ebbe az áhított birodalomba. De azt is tudom, hogy az ablakot bármikor bevághatja a délnyugati huzat. Egy meredek hófal következik. Nincs kéznél a lejtésszöget is mérő tájolóm, de úgy 45-50 fokosra becsülöm azt. Négyes kötélpartinkban mögöttem Bori, utána Gabi, majd végül Melinda tapossa a havat. Megfeszül a kötél. Ilyen egyszerűen közlik a mögöttem haladók pihenési igényüket. Egy perc után megindulunk. Mindenféle, kisebb-nagyobb hasadék felett átívelő szűkebb-szélesebb hóhíd felett vezet a nyomvonal. Számomra egyáltalán nem félelmetesek, hisz biztonságban vagyok. A jégcsákány a kezemben, a kötél feszesen tartásáról pedig mögöttem a lányok folyamatosan gondoskodnak. Egy sziklához közelebbi hasadék fenekére le is látok (ez általában nem jellemző), amely 10 m mély lehet. Egyre gyakrabban kell megállnunk, de a látható hasadékok (hát még a nem láthatóak) olyan sűrűn vannak, hogy ilyenkor valamelyikünknek biztos, hogy egy hóhídon kell ácsorognia, ami nem annyira kívánatos.

Egy újabb kötélparti kerül el minket, de milyen kötélparti! A három csupaizom szikár fiatal férfi vékony széldzsekiben és felsliccelt oldalú, rövid selyem tréning nadrágban, fedetlen fővel, napszemüvegben, hágóvasas bakancsban, fejenként két síbottal, hangosan fújtatva, eszeveszett tempóban rohan toronyiránt felfelé, a gleccser ösvény éles fordulóit egyenesen átvágva. A középső, és a hátsó sportember se piskóta alak, de az elől haladó egy valóságos titán. Háta akár egy háromajtós szekrény, fel lehetne vele szántatni az egész gigászi hegyet. Húrként feszülő kötelével folyamatosan húzza a mögötte vágtatókat. Mire eszembe jutna, hogy utánuk kössem magunkat, már a hátsó rendszámát sem tudom leolvasni. Tudom, hamarosan szemből találkozunk velük, hacsak nem folytatják a mélyszántást tovább a hegy túloldalán lefelé. A tömeg lassan szétszakadozik egymástól. A menetoszlop már alig látható eleje a csúcs irányától jobbra távolodik, hogy egy hatalmas hótorlasz megkerülésével, majd hátulról újra célba vegye azt. Szikrázóan tiszta idő van. Ebből a szögből a csúcs - még nagyon messze - hirtelen felszökésben látszik, amely a nyugati szél ostromával dacolva, a keleti oldalán zászlóként lobogtatja a ragaszkodó hófehér felhőket. Miféle világ ez? Mit keres itt ez a hangya módjára törekvő, rengeteg ember? És mit keresünk itt mi? Ebben a parttalan, fénylő mindenségben ugyan kinek tűnne fel, ha valamelyik jelentéktelen, parányi lény nem térne haza. De hova haza, hisz mindannyian otthon vagyunk, otthon a végtelen, időtlen természetben.

Újra feszül a kötél. A nap és a szél pillanatnyi állapotától függően állandóan öltözünk és vetkőzünk. Borcsa elöregedett, gyenge anyagminőségű napszemüvegének egyik szára a sisak hevederébe akadva egy szerencsétlen mozdulattól kitörik, de Gabi felvállalja homlokpántja segítségével - kvázi félszemű kalóz módjára - ily módon történő használatát is. Szemüveget cserélnek. A napszemüveg fontos az ilyen terepen. Ha már a kocsiban felejtettük a fényvédő krémet, és az arcunk nyilván le fog égni (pláne szegény Borinak), legalább hóvakságot ne kapjon senki. (Akinek hegesztéstől gyulladt már be a szeme, az tudja, hogy mitől kell félnie. Nagy élmény.) Egy hóhíd átlépésekor a jobb lábam hirtelen combközépig eltűnik egy feneketlen lábnyomban. Olyan gyorsan történik mindez, hogy megijedni sincs időm. Kikászálódok belőle, de a mögöttem jövő Borcsát szemmel láthatóan nyugtalanítja a dolog. (A többiek nem is veszik észre.) Megyünk tovább egyre feljebb. A hófalak, jégkuloárok, gleccserhasadékok, firnletörések, szérakok látványa megszokottá válik, nem úgy a folyamatos emelkedő taposása. Morbus montanus, a magas hegyekre járók lerázhatatlan útitársa, első figyelmeztetéseivel már kezdi követelni jogait. A fejfájás, szapora pulzus, erős szívdobogás, gyengeség, émelygés, légszomj miatti szorongás érzése megjelenik amúgy sem fitt csapatunk némelyik tagjánál. Már nem lehet túl messze a csúcs, de lassan haladunk, és az idő is romlik. Szemből feltűnik az első, már visszafelé ereszkedő kötélparti. Úgy hiányoztak, mint mókusnak az erdőtűz. A lehető legrosszabb helyen, egyirányú utcában kerüljük egymást. A szédítően meredek hófal oldalába kb. 45-50 fokos dőlésszögben egynyomsávos lépések vannak vágva, melyeket kihasználva, ferdén traverzálva lehet feljutni. Megpróbálok kitérni, de azonnal combig süppedek a mély hóban. Kissé összekeveredünk, de alig hogy túl vagyunk egymáson, máris felbukkan a következő szembejövő parti, sőt az őket is már lefelé előző három félisten köteléke, állva hagyva az egész kompániát. A hófal tetején aztán szusszanunk Itt most kevésbé meredek menet következik a csúccsal átmenetileg ellentétes irányba, egy hatalmas hónyereg S alakú ívének követése miatt. A látási viszonyok romlanak, a köd ("Hochnebel") beteríti a környéket. Egészen finom, laza porhó nehezíti az előrehaladást. Bíztatom a többieket, hogy ne a csúcsra gondoljanak (amely közelsége ellenére most nem látható), csak mindig a következő lépésükre. Tudom, innen már nem adjuk fel. Csörtetek előre. Fájós lábamat észre sem veszem, feszül a kötél, hóekét lehetne most húzatni velem is. Újabb csapatok jönnek szemben velünk, szívélyesen üdvözölnek. Errefelé már a hegyi vezetők is barátságosabbak. Bíztatásban van részünk bőven. Felismerik unikum partinkat. "Már csak 100 m, már csak 20 perc!" - szurkolnak.

A csúcs

Hirtelen fellebben a sűrű ködfátyol, és feltárul közvetlenül előttünk az Ortler teteje. Éppen most indul meg róla lefelé az utolsó színes ruhás társulat. Hamar mellénk érnek, itt könnyen kerüljük egymást. A parti leghátsó embere, egy piros dzsekis, borostás arcú fiatal férfi egy pillanatra megtorpan mellettem, és felfelé tartott tenyérrel, a csúcs irányába hátrafelé nyújtva karját ünnepélyesen közli velem: "Der Gipfel ist frei." Már csak pár méter van hátra, de hol a kereszt? A csúcs (3905 m) egy ferde hóátfúvás csupasz teteje, balról (nyugat) meredek lejtővel. A kereszt ettől mintegy tíz méterre északkeletre, néhány méterrel a csúcs szintje alatt a sziklához van rögzítve, amelyhez éppen most ér fel a Hintergrat-ról (délkeleti gerinc) egy kettes, és egy hármas kötélparti. (Ez nehezebb, mint a mi normál utunk, van benne III fokozatú sziklabetét is.) Amíg a kereszt rögzítőihez standolnak, lassan felfogjuk, hogy hova értünk. Nagy kurjantással összecsapjuk tenyereinket, majd megöleljük egymást, és viszont. Háromnegyed 12 van. Itt vagyunk hát a Dél-Tirol - "Kis Himalájának" is nevezett - tetején. A gomolygó ködfelhő csak szakaszosan engedi a kitekintést. Közvetlenül a lábunk alatt zuhan le az északi fal, a nagyfiúk embertelen mászó útjaival, többek között a Messner fivérek által először mászott direkt függőgleccserrel. Délről elő-előbukkan a Monte Zebru (3735 m), tőle távolabb, kissé keletre a Königsspitze (3851 m) felhőbe burkolózó csúcsa is. Délkeletre a Zufallspitze (Monte Cevedale 3769 m) monstruma mutogatja magát, nyugatra távol pedig a most láthatatlan Monte Cristallo (3434 m) keresendő. Avatatlan szemek számára rejtve marad a Göcsej legmagasabb pontja a Kandikó (302 m) is. Több csúcsfotó készül, egyik éppen akkor, mikor egy havasi csóka rászáll a kereszt tetejére. A csúcscsokik előkeresése közben, itt kell megtudnunk, hogy Gabinak éppen ma szülinapja van, és Gabinak itt kell megtudnia, hogy véletlenül hoztam fel ide egy üvegnyi - 4 puttonyos - Tokaji Aszút is (műanyag flakonban), amelyet a "Happy birthday to you..." mértéktartó, - a hely méltóságához illő - éneklése közben szépen elszopogatunk. Fél órát engedélyezünk magunknak ezen a nem éppen otthonos talpalatnyi helyen. Beindulnak az sms-ek, és az Elnöknek kijáró élő telefon. A kettes hintergrátos parti közben felveszi a hágóvasait, és elindul lefelé a gleccseren, a hármas parti még marad. A dinamikusan változó időjárás egy pillanatra sem hagyja lankadni éberségünket. Hirtelen átláthatatlan köd takarja be a vidéket, majd éles hódarát kezd el fújni arcunkba a szél. Na, pucolás innen lefelé!

Ereszkedés a gleccseren

Alig látni a kitaposott nyomvonalat, jó lenne most ködszűrő napszemüveg. Mielőtt végképp eltűnnének a nyomok, a másodperc tört része alatt ismét elővillan az ég kéke, és részben kisüt a nap, de éppen csak mutatóba, ameddig erőt merítünk belőle a következő felhősödés előtt. Hangulatunk szinkronban változik az időjárással. Macska-egér játék ez, és nem mi vagyunk a macska. A most elöl haladó Melinda kemény tempót diktál lefelé. Minden erőmmel azon vagyok, hogy leghátul ne én fékezzem a menetet, ugyanis a fájós lábujjam minden lépésnél nekicsúszik a bakancs kemény belső oldalának. Vicsorgatva haladok, de figyelmemet nem kerüli el a nagy hószakadék megkerülése közben az első útelágazás a hóban. Tudom, hogy nekünk mindig jobbra kell tartani, amit egyébként az errefelé nagyobb forgalom nyomai miatt nem illik eltéveszteni. Az első balra leágazás az északnyugati gerincre (Pleißhorngrat), majd később a második pedig az északnyugati falra (Via un battisto d'ali) vezet le. Nem nekünk való terep egyik sem. Lefelé sántikálásom közben egy ismerős hágóvas mellett baktatok el. Előrekiabálok Gabinak, érdeklődve, hogy jól tud-e menni, mert Tóni rajta kívül nem hiszem, hogy bárkinek is adott volna kölcsön ilyet ezen a gleccseren. Nyert. Mivel még emlékszem rögzítésének problémáira, ezért mellőzését javaslom, mondván, hogy kötélparti közepén el lehet menni e nélkül is. A lányok egyöntetű tiltakozására hagyom magamat meggyőzni. Előkeresem hátizsákomból a bicskát, melynek pipaszurkálójával a jobb rögzítéshez még egy lyukat fúrok az elmerevedett hevederre.

Így fentről jobban rálátni a hasadékokra. Van belőlük bőven. A hóhidakon való áthaladás most még kritikusabbnak tűnik, mert a meredek lejtőn lefelé lépkedő testek nagy zöttyenésekkel fokozottan gyengítik az amúgy sem bizalomgerjesztő átjárókat. Egy idősebb férfi a gleccseren nyompoloska - "Spurwanze" - módjára, közvetlenül egy parti nyomában, kötél nélkül közlekedik. (A gleccserek alsó vidékén ily módon történő közlekedés - a teletűzdelt lappangó veszély miatt - csak azoknak javasolható, akiknek kifejezett céljuk a kockázat növelése.) Nem győzzük egymást figyelmeztetni, hogy senki ne menjen rá az előtte kígyózó kötélre, hanem tartsa azt enyhén feszesen. Problémás még a kötélvezetés kivitelezése az éles kanyarokban is. Úgy gondoljuk, alaposan le vagyunk maradva a sok partitól, de mikor egy forduló után már rálátunk Kula bácsi sziklájára, hóba gyökerezik a lábunk.

Ereszkedés a sziklán

Végig a szikla tarajos gerincén, amerre a szem ellát, színes ruhás mászók egymás hegyén-hátán küszködnek az ereszkedés technikájával. Délután fél 2 van. Immár végképp bizonyossá vált, hogy a K2 háztól háromnegyed ötkor induló utolsó liftjárathoz nem érünk le. Lassabbra vesszük a tempót, de így is -a sziklamászáshoz beöltözés után - végig kell várnunk egy parti gyakorlatozását, akiknek a kötéltechnikázása maga a rémálom. Negyed 3-kor sorra kerülünk mi is. Kistandolok egy rúdhoz, Melinda pedig általam biztosítva gyorsan végigmegy a gerincen - a nittekbe expresszeket, azokba pedig a kötelet helyezve -, és amögött leereszkedik egy biztos pontig. A standja után hagyott kötélfarokkal együtt kb. 30 m kötelet igényel az akció. Bori, és közvetlenül utána Gabi klettersteig módszerrel mászik lefelé a sziklán, a kötél mentén, abba beleakasztva - és az expresszeknél - átakasztgatva rövidköteles karabinerét. (Lehet, hogy jobb pruszikokkal mászatni a közbülső mászókat, de ez nem függőleges ereszkedés, és így legalább mindkét kézzel tudnak kapaszkodni a sziklába.) A három lány már közel lehet egymáshoz (innen nem látom őket), mikor mögém ér a hintergrátos hármas kötélparti. A disznófejű elölmászó - akivel már volt némi nézeteltérésünk a csúcson -, szemrebbenés nélkül belemászik a kötelünkbe, miközben a hátsó, mérsékelten malacképű valami biztosítás félét alkot. Elbűvölten figyelem ténykedésüket. Sajátos a módszerük. Nem elég átgondoltan, de gyorsan mozognak, és folyamatosan csinálnak valamit. Mire észbe kapnék, és kifejezésre juttatnám felháborodásomat, már az utolsó is ereszkedik csiga elven úgy, hogy egy vasrúdon átvetett kötéllel hátrál, miközben az alatta lévő feszesen adagolja a másik kötélágat. Én sem vagyok egy nagypályás versenyző, de határozottan felkelti érdeklődésemet, hogy végül hogyan fogja magához csalogatni a kötelét. Mikor biztosan kapaszkodik, megpróbálja azt lasszó módjára leugrasztani a rúdról. Természetesen ez nem sikerül neki. Felnéz rám. Tudom, hogy mit akar, de nem mozdulok. "Na, mit csinálsz most, nagyfiú?" - gonoszkodom. Már éppen vissza akar mászni, mikor nem bírom tovább. Állítok a rudamhoz kötött szorító nyolcason, hogy biztosítva is elérjek az ő rúdjáig, és leakasztom a kötelét. Megköszöni, és már megy is tovább, természetes módon a továbbiakban sorra felhasználva beakasztott expresszeinket is (vö. hiénázás). Sőt, mielőtt eltűnne a szemem elől a gerinc mögötti függőleges szakaszon, ráfanyalodik a kötelünkre, bizalmatlanul húzogatva azt. Már kicsit élvezem a helyzetet, és mutatom neki a rögzített fékcsomómat, ezzel bátorítva a kapaszkodásra. Lejjebb aztán ez a három ember még sok galibát okoz, mire átgázol a lányokon, de ezt én már nem látom, csak utólag értesülök róla. (Borit valamelyik hirtelen fordulva majdnem lelöki a hátizsákjával, és kicsit megtapossák a kötelünket is. Disznófejűnek lefelé mászásnál segíteni kell, hogy a lábát jó lépésre rakja, de azért udvariaskodva érdeklődik, hogy az általa kitúrt Melinda biztos helyen áll-e.)

Ezeket a történéseket már egy újabb kötélpáros is figyeli a standom mögött, akik szintén Hintergraton át érkeztek le a gleccseren (a normál úton jöttek közül a miénk az utolsó parti). Ők már jobban tisztelnek, és nem másznak belénk. Egy magas, világoskék szemű, őszülő borostájú, a társával feltehetően latin nyelvet beszélő szikár mászó először angolul, majd hallgatásomra németül kérdezi meg, hogy nehéz-e az út? (Tudja, hogy mi ezen már egyszer keresztülmentünk.) Nem nagyon veszem el a kedvét (hisz a Hintergrat van a hátuk mögött), de nem kerüli el a figyelmemet, hogy a túloldalról jövők nincsenek felkészülve az itteni nehézségekre. Aztán mikor én következem, segíteni akar, valami hasonló módszert javasolva, mint a malacképűek lasszózásos mutatványa, csak ő akasztaná le a rúdról a kötelemet. Úgy látszik ezen a vidéken így segítenek egymáson az egymást követő partik, de szakszerűen hogy megy le az utolsó? Udvariasan elhárítom segítőkészségét, most én a leghátsó szerepét akarom játszani. Nem tolakszik, érdeklődve figyeli amint standot bontok, és Melinda kötélbehúzása mellett végigmászok lefelé a gerincen, összeszedve az expresszeket. Gabi és Bori már biztonságos helyen vannak a kötélfarok jóvoltából. Melinda standjától az utolsó rövid, pár méternyi nehezebb szakaszon, gyűrűbe fűzött dupla kötélen - a sziklán lépkedve - ereszkedünk mindketten, csak úgy kézzel kapaszkodva, nyolcas és pruszik nélkül. Végül pedig lehúzom a kötelet.

Már jóval túl vagyunk a klettersteig ereszkedésén is, de az út csak nem akar elfogyni. Fáradtan jóval hosszabbnak tűnik, mint felfelé. Már nem először járok itt, de újra és újra rácsodálkozom az ereszkedő sziklaösvényre, hát persze még ez is hátra van, meg ez is. Közben a köd elborít mindent, és elkezd esni az eső. A környékre jellemző gyönyörű köveket, ezeket a szürke színű, de hófehér erezetű, tündöklő hegyi ékszereket nincs kedvünk most gyűjtögetni. Még azt sem tudom, hogy hol alszunk ma éjjel, csak érjünk már le innen végre.

Hazafelé

A mindent átható szürkeségben úgy veszem észre a Payer menedékházat, hogy szinte nekimegyek. Délután háromnegyed 5 van. Most indul az utolsó lift a K2 hüttétől lefelé, de a mi célunk ma már csak legfeljebb a Tabaretta ház lehet. Ide, az összepakolás után, este 6-kor indulunk esőben, és elcsigázottan fél 8-ra érünk le. Ki vagyunk dögölve, pénz nem számít, egy négyágyas szoba rendel. De mekkorára kerekedik a szemünk a válaszon. A 40 férőhelyes házban se üres szoba, se láger hely nincs, mosdót meg már nem is keresünk. A menedékház megtelt. Fásult egykedvűséggel veszem tudomásul a tényt. Már számolgatom, hogy mennyi idő alatt tudunk legyalogolni Suldenig (a K2 hüttében úgy tudom, nem lehet aludni), mikor a vezetőnő felragyogó arccal közli, mégis be tud suvasztani minket az emeleti lágerbe. Ezek után már kit érdekel, hogy az ÖAV igazolványomra nem ad kedvezményt, mondván, hogy ez egy magánház. Jobban körülnézve, több ismerős arcot is látni az épületben. Úgy látszik, sokan nem érték el az utolsó liftjáratot. A menedékház lakói között nem lehet összetéveszteni a hegyre még csak felfelé igyekvő, és az onnan már lefelé tartó mászókat. Ez minden egyes embernél az őt körülvevő aurának inkább a szaga, mint a színe alapján dönthető el. Kimondhatatlanul jól esik most egy korsó sör. (Meg a többi is.) Azt még meg tudom számolni, hogy a láger, padlóra fektetett 33 matracból áll, de mire a fejemet a párnára ejteném, már a levegőben álomtalan mélyalvásba zuhanok. Reggel aztán - az eddigi szokásunkat hűen követve - mindannyian felébredünk, és a már szintén megszokott módon, tisztálkodás nélkül indulunk tovább.

Egyre jobb az idő, úgy látszik a ma délelőtti csúcskísérletezőknek is szerencséjük lesz, de minket már a hazaút érdekel. A liftezés mérsékelt izgalmai után az autót is épségben megtaláljuk. A pakolászás közben előkerülnek a különböző női balzsamok, és bőrnyugtató krémek. Erre különösen Borinak van nagy szüksége, mert az általa szedett gyógyszer a hőemelkedését ugyan nem vitte le, de a fényérzékenységet kiváltó mellékhatása kiválóan működött. Tűzpiros arcbőre maszk módjára fel van keményedve, és nagyon szenved tőle. Cserepes szánkat is megpuhítjuk, és ezek után már sérülésveszély nélkül nevettethetjük egymást.

Hazafelé - nem csak nosztalgiából - keresztüljövünk a Dolomitokon, újra megcsodálva a közeli ismerőst, a felejthetetlen Marmolada-t (di Penia 3342 m). A Sella csúcsa, a még csak áhított Piz Boe (3152 m) most felhőkbe burkolózik, de tudom, eljön az idő kapcsolatunk elmélyítéséhez. Dédelgetett tervem, a Dolomitok egyik legnehezebb extrém via ferrata-ja, a Cesare Piazzetta is ide vezet fel, az út felső részén II+ nehézségű szabad mászóúttal. A Stilfser Joch-on meggyötört autónk a Falzarego hágón is hörög felfelé, a szintén közeli ismerős Tofana (di Roses 3225 m) lába alá. Tovább, átutazva Cortina d'Ampezzo-n, jobbról egy rövid időre teljes pompájában még megmutatja magát a gigászi Drei Zinnen (Tre Cima) hármas csúcsa, a nagyfiúk igazi mászó paradicsoma.

A lienzi Dolomitokra rásötétedő égbolt, mint egy lassan lecsukódó nagy szemhéj, fokozatosan takarja el előlünk ezt a csodavilágot. Már csak a reflektor fénycsóváját látom, de útitársaim csendes, ritmikus szuszogása ellenére - kalandunk újra és újra történő végiggondolásából táplálkozva - éberen nyomom a gázt hazafelé.


-magnum-

 

 

 

 

Gleccsermezőn az Ortler felé
2022  Göcsej Sport