Ami belefér a Káli-Medencébe

Muszáj volt váltanunk. Opelünket annyira megviselte a tavaszi hegyvidéki túra, hogy házilagos fejújítása még nem fejeződött be, mikor már újabb kalandokra készülődtünk. A szokásos "utolsó pillanatban dől el minden" hangulat most sem maradt el, tulajdonképpen indulásunk reggelén nyöszörögtem oda Mikinek megadó hangon, hogy vállalom az autózást bátyám ugyancsak nem legújabb kiadású Skodájával. A délutánra tervezett útra kelés egyre kisebb valószínűséget mutatott kölcsönautónk rendbetételének elhúzódása miatt. Az indulást egyéb tényezők is késleltették: Internet-függőség, tankolás, Miki barátjának látogatása, bevásárlás, s utolsó mozzanatként gyors visszaautózás az otthon felejtett vízért.

Este 10 óra 20 perckor hagytuk magunk mögött Bozsokot, hogy Sümegen keresztül megközelítsük a Balaton északi partjának déli csücskét. Egy rövid tapolcai megálló a benzinkútnál váratlan találkozást hozott. Két mindszentys diák: András és Reizi Kapolcs felé tartottak, gyalog vagy stoppal, felvenni azonban nem tudtuk őket, mivel mi egy kis kitérőt kanyarítottunk utunkba, mielőtt a Művészetek Völgyébe ereszkedtünk volna. Éjszakázásunk helyszínéül Nemesgulácsot szemeltük ki. A lovardát elhagyva, a Gulács tövében állítottuk le autónkat, sátorverő kedvünk azonban rögvest tovaillant, mihelyt felfedeztük, hogy a Skoda első ülései teljesen hátrahajthatók, így viszonylag kényelmes alvóhelyet képezhetünk és még fázni sem fogunk. A fogmosáshoz jól jött az a palack víz, melyért kénytelenek voltunk hazaautózni, majd többféle párnázási technika kipróbálása után nyugovóra tértünk.

Valószínű, hogy nem csak a friss reggel, az erdőbeli hangok és illatok tették, hogy előbb ébredtem és keltem Mikinél, hanem az izgalom is, mely nem hagyta, hogy tovább nyomjam az ülést. Mielőbb Révfülöpön szerettem volna ugyanis lenni, a nagy csobbanás helyszínén. Nem is érkeztünk túl későn a falu északi határába, ahol gyors helyzetfelismerés révén - végigtekintve a parkoló gépjárművek sokaságán - mi is letettük a kocsit egy még szabadnak kínálkozó helyen. Innen ugyan jóindulatú rendfenntartók kérésére átparkoltunk egy kevésbé kitett helyre, de örömmel vettük tudomásul, hogy innen sincs messze a part, illetve a nevezésre kijelölt terület. 
A Balaton-átúszásra vállalkozók tömege elsőre elrettentőnek tűnt, a többszörös sorban állás vérnyomásmérésnél, nevezésnél, ötpróba igazolványok, illetve csomagok leadásánál azonban nem okozott állóképességbeli zavarokat. Mikivel egyeztettük, hol, milyen pózban örökít meg fényképező apparátusával a rajt után, s beálltam az indulók sorába. Vonalkód-leolvasás, síkos lépcső, hidegen nyaldosó víz, sietős úszni vágyók mögöttem, enyhe szívdobogás (a legenyhébb az eddigi öthöz képest), iszapkavarás, bökős hínár, biztosakaroménezt? feeling, de aztán ment minden, mint a karcsapás. Közel két és háromnegyed órán át. Visszanézegetni nem tanácsos, az ember csak elkeseredik, hogy még mindig a rajtoldal van közelebb. Fél kilométerenként bóják jelzik a megtett távolságot, s a jobboldalt horgonyzó vitorláslánc mellett helikopter vigyázza minden húzásunkat. Hiányzott egy stopper, kíváncsi lettem volna, milyenek a részidőim, de talán jobb is így, nem aggódtam agyon magam, hogy milyen lassú is vagyok. A féltáv környékén megjelent nagyobbacska hullámok egy lubickolós vasárnap délután biztos jól estek volna, most viszont nem kívánkoztam harcba szállni velük. De hát itt a víz az úr! Nagy sokára elérkeztek az utolsó méterek, melyeket lábon lehetett legyűrni: ki remegő combokkal, ki futva érkezett a balatonboglári partra. 
A távot teljesítők számára újabb sorbanállás-sorozat kezdődött pólóért, enni-, innivalóért, próbaigazolványért, zuhanyzási lehetőségért és végül a csomagokért. Épp sikerült egy Révfülöpre visszainduló kompra feljutnom, melyről megelégedetten üldögélve pásztáztam a pár órával ezelőtti önmagamra emlékeztető, vízben tempózó emberek áradatát. Nem sokkal a part előtt megszakadt az úszók szalagja, délután háromkor ugyanis bezárt a rajt. Miki már várt a kikötőben, úgy mondta, kis meghatódás is átfutott rajta, mikor meglátott a hajóról özönlő teljesítők között. S hogy mivel töltötte azt a pár órát, míg a két part között ingáztam? Úgy mesélte, hogy megunván a bikinis szép lányoktól nyüzsgő partot, visszasétált a kocsihoz, letelepedett egy közeli árnyékos garázskapuban, pótolta rég óhajtott reggelijét, és eltelve a fölötte rendszeresen megforduló helikopter zajától-látványától, nyálcsorgatva elaludt.
A Skoda alapjárati betegségeinek gyógyítgatását követően beirányoztuk magunkat a tanúhegyektől ölelt Káli-medencébe. Lassú, nézegelődős tempóval haladtunk, csodálva tájat, hegyeket, kőkerítéses, kanyargós utcás, parasztházas falvakat. Elsőként Salföldön álltunk meg, egy mindkettőnk számára kedves faluban. Letettük az autót a major mellett, és felsétáltunk az egyik utcán, értékelve-kritizálva egy-egy építészeti megoldást, s elbámulva azon a portán, ahol bővizű forrás ontotta ezen aszályos időben amúgy is felértékelődött kincsét.
A falu határában hullámzó kőtengeren át közelítettük meg a bányatavat, melynek széles, nedves homokos partja vetekszik egy igazi tenger fövenyével. Hosszú, sekély rész után hirtelen mélyül a tó, de lapos eleje kellemesen meleg. A nádashoz közeli szélen letelepedtünk, s egyrészt a szükségszerűség (azaz a fürdőzésre általánosan kijelölt ruhadarab hiánya), másrészt a viszonylag ritkás népsűrűség felbátorított minket, hogy ruháinktól megválva szabadon élvezzük a simogató vizet (melyet egy Balaton-átúszó sosem unhat meg). Az élmény borzongató volt és megörökítésre méltó: önkioldóval készült fényképünkre Miki futva, de időben érkezett. Visszatérve autónkhoz ízelítőt kaptunk a majorban zajló, kicsit műízű csikósbemutatóból, helyette inkább más elfoglaltságba kezdtünk.
Meg akartam mutatni Mikinek egy olyan helyet, ahol én már jártam, és nagy élményt jelentett a felfedezése. Szentbékkállára igyekeztünk hát, ahol viszont programmódosításra került sor: szó szerint beleszaladtunk ugyanis egy, a Káli-napok keretében zajló néptáncbemutatóba. Rövid tépelődést követően úgy döntöttünk, egy kicsit maradunk, hogy mielőbb belerévedjünk a magyar néptánc hol lassúságba szorult erejű, hol sodró lendületű világába. Rendkívüli módon még szabad ülőhely is akadt, a talpalávalót pedig a muzsikusok élőben szolgáltatták.
A több száj többet mond elvet követve két arrajárót is kifaggattunk a faluszéli kőtenger hollétét illetően, s a gyöngülő nap utolsó sugaraira hagyatkozva sietősen megindultunk a kijelölt irányba. Az elbizonytalanodás persze itt is utolért minket, de a turistajelekben bízva töretlenül haladtunk előre. Meg is találtuk, amit kerestünk:
egy jókora kövekkel teleszórt, emberkéztől megmenekedett, nemisgondolnáazemberhogyMagyarországonilyenisvan kinézetű dombhátat. A kövek simára csiszolódtak, némelyik felszínén mélyedéseket oldott ki a víz, ezekben megáll a csapadék, ezért hívják őket madáritatónak. Ottjártunkkor egy csapat fiatal éppen számháborúzott; ennél ideálisabb helyszínt nehezen lehetne találni ehhez a mókához. Igaz, precízen kitervelt fényképeink leendő témájába minduntalan bele-belebújtak a játékba varázsolódott gyerkőcök, kérésünkre azonban illedelmesen mélyebbre hasaltak, vagy új búvóhelyet kerestek. Számomra e hely kuriózuma az a szikladarab, mely egy másiknak a hátán nyugszik, már ha éppen nem zaklatják. Ügyesen ingatva ugyanis a felső követ a szűk alátámasztáson, a szélen állónak furcsa érzése támad a gyomra körül. Én még szívesen tanulmányoztam volna ezt az érzést, de a nap már majdnem teljesen legurult az égről, s nekünk még volt egy küldetésünk a szomszédos faluban, Köveskálon.
Miki egyhétvégés motoros ismerőse három éve várta - vagy már el is feledte - azt a fotót, mely róla készült az alsóörsi találkozón. Ezt szándékoztunk átadni neki egy villámlátogatás keretében. Ahogy lenni szokott ilyenkor, Andrást nem találtuk otthon, így édesapjával egyeztettünk éppen, mikor egy öblösen pöfögő régi Pannónia sorsszerűen hazairányozta a fiatalembert. Miki nehezen feledhető személyisége, s nem különösebben Pony-ja pár másodperc alatt egy felismerésre utaló szót eredményezett: ZALAEGERSZEG! Az egymásra csodálkozást invitálás követte: kis rábeszéléssel sikerült rávennie minket a családnak, hogy az udvarukban éjszakázzunk. Behajtottunk hát a motorokkal teleszórt kertbe, megcsodáltuk az antik tárgyakkal kétarcúvá fejlődő garázst és az istállóból átalakult virágbolt újrahasznosított vasúti sínekből épült boltozatát. András esti programját sikerült majdnem teljesen felborítanunk: a fényképnézegetés és kísérőjelensége, a mesélés, no meg a véleménycsere az ezerféle motorépítési megoldásokról mélyen az éjszakába nyúlt. Sőt, mikor már indulásra készülődött barátaival megtekinteni a szomszéd falubeli tűzijátékot, Miki még előrukkolt egy kéréssel: nem vinne-e egyet engem is a Pannónia oldalkocsijában. Ő már megízlelte az utazásnak ezt a formáját anno három éve, én viszont jobban jártam, András ugyanis nemcsak körbevitt a feketébe burkolózó falu girbe-gurba utcácskáin, hanem még bemutatókon kamatoztatott, jól begyakorolt tudományával is elkápráztatott: először egyik, majd másik oldalra döntötte a járgányt, így hol eltávolodtam a földtől, hol fölém magasodott motor, sofőr s mögötte ülő utasa. Immár rutinosan készülődtünk éjszakai pihenőnkre, a háziak időközben hozzánk szelídült kutyájának tolakodó kíváncsiságától lassítottan.

Reggel még lencsevégre kapattuk magunkat az oldalkocsis Pannóniában, a szomszédban álló boltot megfosztottuk egy túrókrémtől és egy sárgadinnyétől, s András édesapjának útmutatása szerint Balatonhenye felé vettük az irányt, hogy így hatalmas kerülőt spóroljunk meg Kapolcsra menet. A falu északi határánál egy patak-mosta út azonban tanakodásra adott okot. A jelzést vélhetően átterelték egy másik útra, a helyi információhordozó szerint autóval nem is tanácsos egyiken sem továbbmenni. Egy nyugati autókból álló csapat vissza is fordult, mi azonban kockáztattunk. A poros földúton gond nélkül suhantunk előre, s a térkép által jelölt 200 éves bükkfát is megleltük. Igaz, a tájékoztató tábla szerint 350-400 év körüli a fa, a fent említett helybeli pedig egy középértéket, 300 évet adott meg. No, de nem ez a lényeg. A hátra maradt őrszemként strázsáló matuzsálemet körbejártuk, kicsit elidőzött szemünk a csöndes-békés táj vonalain, majd tovahajtottunk.
A bonyodalmakat természetesen nem úsztuk meg. Egy elágazásnál a jobb oldali turistautat választottuk, mivel szélesebbnek tűnt és a Király-követ is érintette volna. Hamarosan azonban a térkép jelzései és a való világ összeegyeztethetetlensége miatt újra kényszermegállást kellett végrehajtanunk. Egy rét közepén álló fán megtaláltuk ugyan a nyíl formájú jelzést, de hogy az mely irányból merre kívánta kalauzolni a megtorpant turistát, nem sikerült egyértelműen megállapítanunk. Kizárásos alapon végül megindultunk a legjárhatóbb csapáson, s bár egy igényesen megrakott kőpince rövid szemlélődésre indított bennünket, az újabb zsákutcának már nem örültünk annyira. Miután innen is sikerült kivergődnünk, egy gyanúsan emelkedő hegyi útra keveredtünk, s csakhamar a tolatás mellett döntöttünk. Skodánknak nem tetszett annyira az ötlet, pár méter után minduntalan kidobta a rükvercet, türelmünket próbára téve, különösen, hogy a délelőtti misét el szerettem volna érni. Egy kiránduló család biztatására gyalogosan leereszkedtünk az úton, megbizonyosodva róla, hogy az valóban a faluba vezet. Én tovább siettem templomkeresésre, Miki pedig visszakapaszkodott az autóért, melyet a falu szélén az utat lezáró sorompó megkerülésével egy magánudvaron át hozott le, s újfent szerencsés helyen, pár lépésnyire a nyüzsgő központtól parkolt le. A faluban aznap délelőtt nem tartottak misét, a pöttöm református templomba azonban érdemes volt bepillantani. Visszaindultam Miki keresésére, s ismét a két mindszenty-s fiúba - Emesével kiegészülve - botlottam. Ők már indultak haza, mi pedig ekkor kezdtünk Kapolcs felfedezésébe. 
Elsőként a mozgásba hozott malomba tévelyedtünk be, ahol csak azt sajnáltuk, hogy ami az igazi életszerűséget jelentette volna, azaz a gabona őrlése, nem került bemutatásra. A feldolgozás különböző fázisaiban termelődött lisztféleségeket viszont kézzel tapintva lehetett tanulmányozni. Utunk ezután a méz-udvarba vezetett, ahol rövidebb szakelőadást hallhattunk a méhek mézgyűjtő szokásairól és kostolóban is részesültünk. A falu utcáit végigjárva, két kisszékkel gazdagodva átdöcögtünk Taliándörögdre.
A falu elején kínálkozó árnyas parkolóban letelepedtünk, megebédeltünk, hajat fontunk, dinnyehéjból tökfejet faragtunk, s megajándékoztunk vele egy ostobán parkoló autótulajdonost. Majd felsétáltunk a forgalmasabb helyekre: a katolikus templomban fotókiállítás várta a látogatókat, a szomszédos házban pedig többféle bemutató: régi rádiógyűjtemény, kőzetkiállítás, erdőterem, téglagyűjtemény és a szocialista szoba. Mivel más lehetőségem már nem akadt, a fél négykor kezdődő református istentiszteletre igyekeztem egy fekete taláros fiatalembert követve. A szertartáson Dinnyés József énekelt és gitározott, nagymértékben emelve az ünnep fényét. Miki ezalatt feltérképezte a falut: az esti programok és a gyümölcstermő fák helyszíneit. 
Hét óra előtt rövidebb sétára számítva elindultunk a Klastromfaluba, az Aranysarkantyús Gála megtekintésére. A távolságról azonban nem volt tudomásunk, így a késést elkerülendő megpróbálkoztunk a stoppolással. Épp egy rendezői furgon állt meg nekünk, így a fizetőparkolón elegánsan átgurulva időben elfoglalhattunk egy színpadközeli helyet a Szent András templom romjai előtt. A rendezvényen a békéscsabai Országos Szólótáncverseny díjasai léptek fel a Békés Banda kíséretével. A fáradhatatlan lábú legények tüzes tánca magával ragadta a közönséget, egy-egy lélegzetakasztó figura láttán egymásra is vigyorogtunk Mikivel.
Újabb stoppolásra kényszerültünk a visszaúton, hiszen a Lőtér Színpadon kilenckor kezdődő produkcióról sem kívántunk elkésni. Tekintélyesre sikeredett kerülővel, de a sorban állást megúszva jutottunk a nézőtérre, a színpaddal egy vonalba. A hangszórók hatósugarából így szerencsésen kiestünk, halláskárosodás nélkül nézhettük-hallgathattuk végig Hobo Vadászat című, eredeti elgondolás szerint kiegészített művét. Némi csalódást okozott azonban mindkettőnk számára a darab: a színpadra vitel, a színészi előadásmód nem teljesen illett az album világához, s helyenként a közönség keze is furcsamód épp az iróniára építő dallamokra verődött össze, mindenesetre a feleslegesen kifizetett belépők miatt nem kellett bánkódnunk.
A nap utolsó eseményére, a Budapest Jazz Orchestra koncertjére újra a Klastromfaluba kellett áthelyeztetnünk. Most azonban nem állt meg egy árva jármű sem, így a sűrű éjszakában a kivilágítatlan úton egy-egy autó fényeitől elbizonytalanodva szaporáztuk lépteinket a romok felé. Még szerencse, hogy a Völgymunkás feliratú jegyszedőket, akik első nekifutásra fennakasztottak minket a bejáratnál, 100 méterrel odébb kikerültük, s a földeken át csullankodtunk a színpad közelébe. Mivel a zenekar által képviselt műfaj nem teljesen találkozott az ízlésünkkel, hamarosan vissza is fordultunk, újabb hosszú poroszkálásra kárhoztatva magunkat.

Az új nap reggele a megcsappant parkolóban köszöntött bennünket. Voltak, akik sátrukat is itt verték fel, s többen választottuk a mosakodás nosztalgikus formáját: a nyomós kút friss hideg vizében fürdettük meg arcunkat. 
Autóba ülve, életem első stopposát felvéve egy keskeny úton Öcsre hajtottunk, majd a Kab-hegy ívét követve Úrkútra érkeztünk. Az itt található őskarszt is ismerős volt számomra, mégis órákat töltöttünk a mészkőtömbök körbejárásával kívül-belül, alul-felül. A tájékoztató tábla szerint csigák, kagylók, ammoniták lenyomatainak ezrei találhatók itt, erre mi lázas kutakodásba, kezdetleges kőfejtésbe kezdtünk néhány példány birtoklásáért. A célig, azaz legalább egy shell-kagyló kövület megleléséig, annyi parányi lenyomat került a kezünkbe, hogy szinte már osztályozni kényszerültünk a felgyűlt készletet. A helyszín maga egy felszíni mangánérc-bánya, s a szinte régészeti szakszerűséggel végrehajtott kitermelés során kerültek felszínre a szokatlan megjelenésű, egyedülálló mészkőalakzatok.
Ajkát érintve, a Kab-heggyel immár majd' minden oldaláról megismerkedve, Padragkútnál az elágazást elsőre elvétve - de ennek köszönhetően egy kiszáradt fán terepszemléző "gatyás sas" (ornitológusoktól elnézést!) látványától jókedvre derülten -, Nyirád után Nagytárkánypuszta felé letérve rátaláltunk utunk utolsó célpontjára, a vörös színben hullámzó Darvas-tói lefejtett bauxitlencsére. A hepe-hupás salakos teniszpályára emlékeztető holdbéli táj ridegségét oldja a terjeszkedő boróka, fűz és akác zöldje. Egy hosszú betonlépcsőn közelíthető meg a mélyen fekvő bányaterület, mely újabb zárványokat rejtegető köveket kínál a kincskeresők számára. Mi sem tudtunk ellenállni a vadászösztönnek, még szerencse, hogy a Skoda szívesen fogadta az orrába pakolt nehezékeket.

Szabadtéri uzsonnázást követően Sümegen át tértünk haza, hogy kincseinket és élményeinket az otthoniakkal megosszuk, s a szürke-füstös-zajos városba visszakényszerülve még inkább értékeljük a természet kínálta csendet és nyugalmat és sokszínűséget.