Kabócák nyomában - Szicília (2004)

Bár az autós kirándulás nem igazán illik bele a Göcsej SE arculatába, mégis lehet létjogosultsága, hiszen gyalog nem mehetünk világgá, és ha már túraleírás, akkor úgy kerek, ha egész. Készülj fel, hosszú lesz – három hét eseményeit vetettem „billentyűre” emlékeink és jegyzeteink alapján. Nem mintha az országunkban nem lennének szebbnél szebb helyek, de ezen a nyáron szerettünk volna elmenni valami különleges tájra. Emlékeimben élt egy évekkel ezelőtt olvasott motoros túratapasztalat, mellékelve képekkel, meseszép tengerkékjéből kiemelkedő fehér sziklákkal, ugyanígy magányosan kimagasló vulkán, ködbe vesző csúcsával. Szicília.

Információgyűjtés követte a gondolatot, beiratkoztam B-s jogsira és megsürgettem a letételét – szükség lehet a váltott vezetésre – és amúgy is. Barkácsoltam az autónkba egy erős fényű térképlámpát, tettem bele rádiót, és még néhány apró igazítást elvégeztem, ami országon belül kisebb távolságig nem érdekelne. A bürokráciát enyhén átlépve, ismerős által hamarabb kaptam kézhez az újabb jogsimat. Ami még hátra maradt: az autó beágyazása, felszerelése a tervezett útra és kevéske élelem beszerzése (mivel a kapott infók alapján Olaszországban hasonló árakra számíthatunk).
Július 15-én, csütörtökön 17 órakor Rédics felé vettük az irányt. Egy óra múlva már intett is a határőr: ne zavarjuk a megállásunkkal. 040-kor Vrhnika faluban tértünk le a főútról, szálláshelyünket egy építkezés alatt álló ház udvarán leltünk meg.
Július 16. péntek. Miután átléptük az olasz határt, az épületek stílusa erősen megváltozott. A tenger közelében a Pó-síkságon keresztül haladtunk dél felé Adria, majd Ferrara érintésével Bologna városáig. Az óvárosi séta során megleltük a ferde tornyokat, melyek 1119-ben készültek, a magasabbik (Torre Asinelli) 97,6 méter, az alacsonyabbik (Garisenda) 48 méter magas. Az első 1,23 m-re dől el a függőlegestől, a másik 3,22 m-re. Már sötétben kerestünk és találtunk egy nyugodt, hangulatos kis utcát Bologna egyik domboldalában. Alvás.
Július 17. szombat. Úgy döntöttünk, Firenzébe autópályán megyünk (5,5 €), mivel nem akartunk sokat időzni az Appenninek vonulatain. 16 órára leszámoltunk az óvárossal, majd Siena irányába robogtunk. A 2-es út Toscanán keresztül vezetett, erdő nélküli, megművelt dombok között kanyarogva, a dombtetőkön téglaépületekkel, szőlőültetvényekkel, szalmabálákkal. Teljes sötétségben értünk a Bolsena-i tóhoz, majd fénytelen, olajfákkal szegélyezett nyaralóövezeti zsákutcában tértünk nyugovóra.
Július 18. vasárnap. Ébredésünket követően lejáratot kerestünk a tóhoz. Hangulatos, kiépítetlen, apró kavicsos partot leltünk, tengerszínű édesvízzel, közepén fehér sziklaszigettel. Belepancsoltunk. 
Útikönyvünk és útvonalunk soron következő megkapó ajánlata: Viterbo középkori városa. „A szabálytalanul kanyargó, hol összeszűkülő, hol terecskékké kiszélesedő főutca, az ódon házak külső lépcsőfeljárói, sötét, boltíves átjárói, tornyai és kis kápolnái még a középkori emlékekben oly gazdag Itáliában is ritkaságszámba mennek” – így szólt a könyv, s igaza volt. 
Rómába érve szokásos vasárnapi miséjéhez szeretett volna Netti találni egy templomot. Irány a Vatikán! Iránytű segítségével elindultunk. Csata utáni csend. Szinte kihaltak voltak a soksávos utak, de legalább ráértünk tájékozódni, nem sodort magával a forgalom, az autótenger. Hamarosan Netti felkiáltva jelezte, hogy ott van a Szent Péter bazilika jobbra, de már elkerültük az elágazót. A főutunkat elnyelte a föld. Napsütés után gyér világítású alagútban tágítottam a pupilláimat, s szeltük alul a várost. Az alagút kettéágazott, felszínre kerültünk. Leparkoltam, Netti égtájak szerint elindult bazilikázni. Netti megérkezett. 
Bezárkódtunk és lábra keltünk, a város nevezetességeit felkeresni. 0110-kor hagytuk ott parkolóhelyünket, éjszakára alkalmas helyet Pomézianál leltünk. 
Július 19. hétfő. Gaetán át a tengerparton Pozzuoliba vezetett utunk, melynek egy nevezetes pontjáról páratlan kilátás nyílik az egész Nápolyi öbölre – könyvünk szerint. De mi nem találtunk oda. Vagy mégis, csak nem tudtuk. Felkutattuk a Solfatara-t. Nem kimondottan segítőkész, kiöltözött, angolul kicsit beszélő, nagyarcú „portások” tudatták: 5 €/fő, de aznapra már bezártak kapuik. Nem nagyon akartak tájékoztatni semmiről. Így felsétáltunk a kráter peremén lévő meredek úton, mely módosabb házakhoz vezetett, és onnét szemléltük a fehéres-sárgás, kénszagú krátert, közepén egy kempinggel (az ellipszis alakú kráter legnagyobb átmérője 700m, magassága 90m, a fenéken több helyütt 100-160 °C-os kénes gőz tör fel, kisebb-nagyobb felületeken bugyborékol, fortyog az iszap, a talaj mindenütt forró, az egész magánterület – könyvünk szerint). Ettől az élménytől megfosztottuk magunkat, nem vártunk másnapig. 
Nápolyba keveredtünk, elég sokat kóvályogtunk, részben a fáradtság, részben a tanácstalanság miatt, hogy hol is aludjunk. Több napot autóztunk e városban(merthogy hazafelé is) – az itt honos közlekedési szokásokról még itthon olvastunk a Net-en egy túraleírás kapcsán, de azt megtapasztalni egészen más. A jelzőlámpát szerencsére általában figyelembe veszik, de a stoptáblát nem, az elsőbbségadás se működik. Aki ki akar jönni az alárendelt útról, az ki is jön a másik elé, de a védett úton számítanak erre, többnyire beengedik. A kanyarodó vagy egyenesen haladó sávok senkit nem érdekelnek, és a számuk sem, ahányan elférnek, annyian mennek, kettő sávon három oszlopban. A robogósok minden apró lyukon támadnak előre. Lámpáknál elől összegyűlnek, szabad jelzésnél nagy lendülettel rohamozzák a még szabad felületet, az autók pedig csak utánuk. Néhányan este lámpát sem használnak. A bukósisak itt „luxus”. A robogók tömegközlekedési eszközök: nem csak ketten, hanem hárman, sőt négyen (sorrend: gyerek, apuka, gyerek, anyuka) is utaznak, a rendőr ezt látja, de semmi több... Ha nem vigyázok, egy-kettőt én is fellökök. A duda használata közkedvelt, előzések megkezdésénél és nem önkifejezésre használják. Forgalmas, szűk helyen kétszer is hallottam mögöttünk tükörfröccsenést, reménykedtem, hogy nem a mienk lesz a következő, simán lelépne az „ellenfél”(vagy én), a megállás következményei katasztrofálisak lennének. Sok a sérült autó, elsőre úgy tűnhet, fejetlenség van a közlekedésben, de mivel mindenki fel van készülve a szabálytalanságokra, óvatosabban vezetnek, segítenek egymásnak, nagyon rugalmasak. Borzasztóan élveztem, mentem én is leállósávban, járdán, előztem hosszan dupla záróvonalon, megfordultam tiltott helyen... (Budapest ehhez képest gyakorlópálya.)
Nápolyon átkelni izgalmas, frissítő és ébren tartó mulatság volt. Hosszú, véget nem érő macskaköves utcákon zötykölődve értünk Ercolano-ba. Innen felfelé kaptattunk, előbb még családi házas övezetek kanyargós útjain, később már csak a kanyarok maradtak és mind magasabbra érve a Vezúv oldalán, az éjszakai Nápolyi-öbölre nyíló kilátás is egyre „mélyebbé” vált. Feljebb egy kis települést leltünk, majd lestandoltunk kipihenni a napot egy kapubejáró mellett.
Július 20. kedd. Nehéz ébredés után szerpentines, hajtűkanyaros úton értünk az obszervatórium fölé, ahol a parkolón kívül is le akarták gombolni rólunk a parkolódíjat, így lejjebb, egy kanyar használatlan öblében hagytuk az autót. Kb. 45 perces gyaloglással értünk fel a kráterperemhez, melynek legmagasabb pontja 1277 m. A pénztárat a gyalogút végén, a kráter közelében helyezték el (3,5 €/fő). A 330 méter mély, függőleges falú kráterbe az 1984-es leírások szerint vezető kíséretében le lehet menni, megfigyelni a kis gőzkitöréseket. Mára a lejutásnak nyomait sem fedeztük fel, feltételezhetően a hideg-meleg hatására omladozó kövek (e jelenségről olvastam) miatt. A kihunyt (vagy csak alvó?) vulkán látványa nem mindennapi, kifelé fordulva pedig a Nápolyi-öbölre, illetve a távolabbi Capri szigetére csodálkoztunk rá felhő-fátyolon keresztül. Körbetekintve láthattuk, hogy ez a magasabbik kúp valójában egy jóval szélesebb kráterből nőtt ki, melynek pereme alkotja a Vezúv dupla csúcsának alacsonyabbikát (Monte Somma 1132 m); a magassága egykoron 2500 m lehetett (egy idegenvezető szerint 3000 m). Valószínűleg „lepukkant” 79-ben... A Monte Somma krátere sem lekicsinylendő látvány a lávafolyások ritka vagy teljesen hiányos növényzetével, a hegy oldalában burjánzó és bódítóan illatozó sárga virágú fácskákkal. 
Ezután beirányoztuk Pompei-t, és a benzin készlet ki -, illetve a videokamera akkumulátor lemerülése miatt olyan benzinkutat próbáltunk keresni, ahol mindkét hiány orvosolható. Megálltunk egy alkalmasnak látszó Esso kútnál, ahol bár a benzin drágább volt, de legalább a kamera töltése megoldhatónak tűnt. A dolgozó (fekete bőrű bevándorló) megengedte a töltést, Netti szóval tartotta, én folyton a kamerát lestem, ő mondta, hogy ne aggódjak miatta, nem lesz semmi baj. Csak félig tudott angolul (Afrikából jött), pár perc múlva a lényegre tért: Mennyit gondolunk érte? Nettinek mondtam, húzza az időt, mintha nem értenénk pontosan, mit akar, addig is töltődik. Az amúgy barátságos fiatalember előállt 40 €-s kérésével. – Mit képzel ez, nem akkut akarok venni! – mondtam halkan. Majd leárazta magát szezonvégi 20, majd 10 €-ra. A megbeszélt módon hirtelen felháborodtam, bementem a shop-ba, kihúztam a készüléket az aljzatból 10 percnyi élesztés után és kedvességét megköszönve autónkba pattantunk és elrobogtunk. Ennyi töltés nem elég sokáig, keresnünk kellett egy másik helyet, ekkor jött az ötlet, menjünk a rendőrségre! (Azok csak nem rabolnak ki!) Carabinieri (a továbbiakban: „karabíner” J) táblát hamar leltünk, irányát követve célba is értünk. A helyi rendőrségen egy segítőkész karabíner jóvoltából feltölthettük a videót. 
Pizzéria keresésére indultunk. Pompei előtt nem sokkal egyet meg is pillantottunk, a forgalomban nem egyszerűen, de sikeresen fordultunk át-, majd be az udvarukra. Óriás pizzánkat fele vega, fele húsosan kértük. Megegyeztünk 5,5 €-ban, és azt tett rá a főszakács, amire rámutattunk. Mivel kukorica nem szerepelt a kínálatukban, ezért nem kis csodálkozásukra előteremtettünk az autóból egy (Tesco gazdaságos) konzervkukoricát, melyet rászórtak a pizzánkra. Fizettünk, majd mikor az autónkba beültünk, hogy majd keresünk egy nyugodt helyet étkezni, hozzánk lépett az egyik női alkalmazott, mutatva az ajtó belső gombjaira, hogy zárjuk magunkra az autót...
Véletlenül éppen Pompei romváros bejárata előtt álltunk meg egy parkolónál, hogy végre elfogyaszthassuk a pizzánkat, ami olyan sok volt, hogy másnapra is hagytunk bőven. Az út túlsó oldalán található Spartacus kemping felderítésével nevesítettük romantikus esti sétánkat. Az egyik bejáratánál láttuk, hogy egy srác minden gond nélkül be tudott menni; alaposan körülnéztünk, aztán az autóhoz visszamenve összekészítettük a tisztasági csomagot (elég volt a lavóros mosakodásból!) és megindultunk a kemping bejárata felé. Határozottan besétáltunk, könnyen megleltük a vizesblokkot. Nagyon jól esett a hajmosásos nagyfürdés forró vízben hosszan, ráérősen. Kifelé menet már hallottunk egy talán nekünk célzott felszólítást, de oda se néztünk... Az üres parkolóban autóágyba bújtunk.
Július 21. szerda. Ébredezés közben kilestem a függöny mögül – élet költözött a parkolóba. Második, majd harmadik kaput is találtunk a romokhoz, ahol megtudtuk, hogy a parkolás ráadásul ingyenes. Hosszú sorok álltak a belépőjegyre várva. „Valahogy egyből” az egyik sor elejére kerültünk (nem tudom, hogy, de tolakodtunk, pedig nem akartunk), és megszabadítottak 2 x 10 € terhétől. 
Az „óváros” bazaltos utcáin helyenként szekérkerék koptatta nyomok láthatók, a vízelvezetésre is alkalmas utakon esőzésekkor lépőköveken lehetett átkelni száraz lábbal a „folyam” túloldalára. A szegélyköveket több helyütt átfúrták, ide kötötték állataikat anno. Kerámia vízelvezető csődarabokat láthattunk néhány falban, másutt a földön kúszó fémből készült vízvezetékcső (79-ben!) gondolkodtatott el minket. Láttuk üzletek csúszó-ajtajainak nyomait, falfestményeket, forró hamuval borított áldozatok testeinek helyén képződött üregeket gipszből kiöntve, megmerevedett utolsó mozdulatokat. 
A több mint hat órás városnézés után (és közel nem jártuk be az egészet) vánszorogtunk a kijárat felé. Autónkat megpillantottam a távolban (kb. 80 m), de két ember állt mellette, az egyik valamilyen hosszúkás eszközt feszített a zárnak, miközben keményen löködte az autót. Egy erélyeset ordítottam, egy pillanatra megtorpant a feszegető, majd még lökött párat. Futásnak eredtem, ők beugrottak a mellette kettővel álló, majd azonnal elszáguldó fekete Alfába. Szerencsére nem volt idejük teljesen tönkretenni a bal oldali zárat, bár kívülről kinyitni nem lehetett, belülről azért zárható, nyitható maradt. Elfüstöltünk Sorrento felé, ahonnét a cél elérni Capri szigetét. Éjjel 3 után aludtunk el.
Július 22. csütörtök. Kelés 7 körül, Netti elfutott a hajójegyet megvenni (2x11,6 € oda-vissza), én addig vártam, ugyanis csak ha van jegy, akkor kell a védelem az autónak, míg mi vízre szállunk. A mesterségesen kialakított barlangparkolóba a 14 €-s kategóriába sorolták a járgányunkat, mivel nem tudtam meggyőzni a hölgyet, hogy ez csak egy piccolo (12 €-s) kategória. 
Az út 25 perces volt gyorshajóval Capriba. Mivel a sziget 10 négyzetkilométer, kis térképünk segítségével gyalog indultunk fel a dombon a szerpentinen, majd szűk utcákon rövidítve értünk Capri városába. A szigeten a megszokott szélességű utakból igen kevés van, inkább csak a „nagyobb távolságok” leküzdésére épültek. Mindenütt járda méretű, kővel kirakott utcák kúsznak a többnyire fehér, hangulatos házak között; a kézzel festett kerámia házszámtáblák az épületek díszei. A híres Faraglioni sziklák felé siettünk tovább. Medvetalp kaktuszokból egyre több és nagyobb, egészen megfásodott példányokat fedeztünk fel, egy másfajta húsos kaktuszlevélen a sétányunk mellett pedig az ott jártak neveit láthattuk, mely annyira tetszett, hogyha valaki ott járna, ezután már a mi nevünket is olvashatná a többi között. Még egy kis séta, és megpillantottuk a képekről jól ismert kék tengerből kiemelkedő fehér Faraglioni sziklákat. A felmagasodó tömbök alatti egyik alagútszerű átjárón száguldoztak keresztül a különböző motorcsónakok, kis hajók. A part teljesen sziklás, a víz csak úszóknak! 
Körsétát tettünk a sziget keleti oldalán, közben áthaladtunk egy barlangon, amiben valószínűleg római kori (Pompeiben látott stílusú) beépítésekkel találkoztunk. Utunkba esett egy sziklás oldalba, barlangba épített étterem, mely hangulatos belsővel szolgált a látogatóknak. Tiberius tornyából a kilátás újabb csoda, páratlan panorámában gyönyörködhettünk, miközben a szédítő mélységben „yacht”-ok tucatjai fehérlettek a tenger kékjében – kár. Sietnünk kellett a kikötőbe, nehogy a hajónkat lekéssük, de ekkor is láthattunk sok érdekes házat, kaput, díszes házszámtáblát, a szűk utakon közlekedő mini négykerekű extra-keskeny elektromos platós teherautókat – még a postás is ilyenen vitte ki a nagyobb csomagokat. Időben leértünk a kikötőhöz, ott valami főtéren egy ivókútnál a vízsugár alá lógattuk a láthatóan piszkos lábunkat, majd kézzel alaposan lemostuk. Az emberek a látványtól megbátorodva utánoztak minket, sorban mosták le az út porát. Retúrhajó.
Sietve robogtunk tovább Salerno irányába a Sorrentoi-félsziget déli felén. Hamarosan látványos tengerparti szakaszon haladtunk előre, de ezt tényleg csak haladásnak nevezném, mert egyre több volt a kanyar a többnyire közel függőleges sziklafalba vájt úton, mely végig követte a csipkézett partvonalat. Mindig is tetszettek a filmekből látott sziklás környezetben kanyargó utak, kőkorláttal, azon túl a 20 méteres semmi, aztán a tenger, és ott folyik az autós üldözés. Mintha egy ilyen forgatási helyszínen haladtunk volna keresztül, csak éppen max. 30-40-es tempóval, mivel a gumikat nem akartam lefaragni a kanyarokban és egyenes szakasz nem nagyon volt. 
Egy kisrepülőt láttunk a távolban, mely a tengeri leszállást gyakorolta, felszállt, elrepült a hegy felé, majd hamar feltűnt ismét, szinte érintette a vizet és már fel is szállt újra. Így ment már jó ideje, gondoltam, valami katamarános repülős suli lehet a közelben. Előkerült egy helikopter is, hasonlóképp viselkedett, mint a repülőgép, de ezen jól láthatóan egy csomag lafogott alul – ekkor már gyanús volt az esemény. Megtudtuk, hogy a gépek a tengerből vizet merítenek, a közeli erdőtűzre. – Ezért láttunk furcsa sötét elszíneződést az égbolton már egy órával korábban is lényegesen messzebbről. Megérkeztünk Positano település széléhez, a lángoló hegyoldalhoz, aminek a fái között épületek is melegedtek. Az út szélén rengetegen bámészkodtak, rövid időre mi is beálltunk közéjük, távcsővel kémleltük a lángokat, az izzó domboldalt. A tűz egyre terjedt, ennek ellenére a légi oltás megszűnt. Amalfi és Minori után alagúton keresztül érkeztünk a Maiori-öbölbe, kétoldalt magas függőleges sziklafal szorításában lent strand, hihetetlen látvány, kár, hogy már besötétedett, ezért nem lehetett képeket készíteni. 
Salerno-ba érkeztünk. Egy nagy parkolóban egy kamion elé álltunk. A kamionos srác is készülődött lefeküdni, amikor kiszállt, szóba elegyedtünk vele, de mivel csak olaszul tudott, előkerült a szótárunk. Megkérdezte, hogy mi mik vagyunk egymásnak: házasok, jegyesek? Barátok – mondtuk. Erre ő: egyikünknek nem lenne kedve nála aludni a fülkében? Gondolom, nem rám gondolt. Szerencsére nem én aludtam egyedül (sem a kamionban). 
Július 23. péntek. Paestum felé a vidék sík, romos; meglepően hosszú városfal (összesen 4750 m) kíséri az utazót az út mentén, belül ásatási munkálatok látszanak. Görög korból fennmaradt építmények találhatók itt. Netti a 6 €-s belépőt megkerülve jutott a töri könyvekből ismert romok közé. A Policastro-öböl mentén folytatódott a tengerparti kanyarparti. Mileto faluban találtunk egy csendes utcát éjszakára.
Július 24. szombat. Reggel a helyi gyalogosok köszöntöttek – mint egy normális faluban. Útra keltünk. Villa S.Giovanni-nál hamar megtaláltuk a kompkikötőt, elhagytuk az olasz szárazföldet, és Szicília felé tartottunk. 
Messina városában értünk partot, de első megállónk Taormina volt, mely magasan épült városka, ókori látványosságokkal. Nem messze Taorminától, Giardini-Naxos-nál tértünk le a 114-es útról, hogy megnézzük a könyvünk szerint ígéretes Gola dell' Alcantara-t. Hosszú lépcsősor vezetett le a völgybe, és nem akartunk hinni a szemünknek, amikor lejjebb kiértünk a fák takarásából. „Voltaképpen egy néhány méter széles, de több mint 20 méter magas szurdokról van itt szó, amelyet az Alcantara vájt a lávarétegekbe. A szurdok alsó bejáratát két óriási bazaltfal veszi közre. A láva egyes rétegei jól megkülönböztethetőek, a dermedés folyamatát is érzékeltetik” – így a könyv. Minden irányban elhajló bazalt oszlopok domborodnak (mint Somoskőn a vár alatt látható), s türkiz színű tükör-tiszta vizű patak teszi tökéletessé a nem mindennapi természeti látnivalót. 
Az Etna egyik lehetséges feljáratát megközelítve találtunk rá egy biztonságosnak látszó, kamionokkal teli hatalmas telephelyre, ahol a portással igyekeztünk megértetni magunkat, miszerint szeretnénk ott benn a parkolóban lepihenni. Beengedtek, mutatták, hogy merre menjünk, aztán rövidesen, míg csomagjaink pakolászásába kezdtünk, közel léptek hozzánk és valamit akartak, de nem igazán jöttünk rá, hogy mit. Az embereink primitív viselkedése megijesztett, ezen felül erős dögszag csavarta az orrunkat. (Lehet, hogy az előző turnus...?) Nem kimondottan tetszett a helyzet, hirtelen visszapörgettük az eseményeket. Mindent visszapakoltunk hátra, kitolattunk, és a „vészkijárat” felé elsepertünk. Újabb alkalmas település fogadott minket: S. Venerina. Egy Esso kút ígéretes parkolója invitált minket éjszakára. 
Július 25. vasárnap. 930-kor elindultunk felfelé a hegyre. Pár kilométer emelkedő után, egy csendesebb helyen megálltam, hogy leszámoljak a vesetermékemmel, ekkor láttam, hogy nem csak nekem van hirtelen folyadékvesztésem. Folyik a hűtővíz – konstatáltam. Hosszú tanakodást követően úgy döntöttünk, nem pazaroljuk el ezt a napot, felmegyünk stoppal az Etnára. Négy autóval értünk fel az aszfaltos út tetejéig, a Rifugio Sapienza-ig (1932m). Útközben több helyen pár éves lávaátfolyás-nyomokat láthattunk, melyek eltávolítása után bizonyára rendbe kellett hozniuk az aszfalt felületét. Fent szálló, kiszolgáló épületek és az új drótköteles felvonó látható, melynek a próbaüzemét akkor végezték: néhány másodpercekre elindították, majd sokáig csak állt. Érdeklődésünkre elmondták a pénztárban, hogy terepjáró busz visz fel 3000 méterig (kettőnknek kb. 20.000 Ft.), onnét vezetővel még 10 €/fő, gyalog három órás az út felfelé, nem ajánlották, inkább vegyük igénybe szolgáltatásukat – erősködtek. Ezek szerint fel lehet menni gyalog is, hát rajta! Sietve lépkedtünk a szürke kavicsos, porzó, kanyargó úton – sok turista választotta ugyanezt a lehetőséget. Akik lefelé jöttek, azoknak a lába térdig teljesen szürke volt, néhányuk előrelátóan a bakancsra ráérő lábszártakarót (kamáslit) viselt – vulkán módi. A fel-, s lerobogó buszok nagy port kavartak a kerekeikkel, a szélirány figyelembevételével lehetett védekezni ellenük. A hegy lábától felfelé haladva a növényzet a magasságnak megfelelően változott, egyre ritkábbá vált, majd megszűnt. A táj kietlen, egy korábbi kitöréskor tönkrement felvonó megpirult, elhajlott oszlopai mutatják a természet erejét. Kráterek nyomai mindenütt, a szél egyre erősebben fújt, előkerültek a tartalék ruháink (felkészültünk). Netti még mindig fázott és ekkor talált egy elveszített pulóvert, azt kiporolta és belebújt. Már jó ideje gyalogoltunk, néhány alkalommal érdeklődtünk is a lefelé igyekvőktől, hogy mennyi van még hátra. Az egyik alkalommal angolul nem nagyon tudó, de németül kommunikálni ajánlkozó srác szerint úgy 45 perc volt még hátra, akihez az anyja válaszképpen annyit szólt még: talán fél óra. Ezt még én is értettem tisztán. Netti szegényesebb német tudásával küzdött, csak annyit fogott fel, hogy fél óra, de hogy magyarul mondta, az fel se tűnt neki. Jé, magyarok!– hangzom el. Ekkor esett le neki. Megtudtuk, hogy egy egész turistabusznyi magyar van még fenn, a Barakások szervezésében vulkántúráznak, nevezetesebb, látványosabb helyeket bejárva Dél- Olaszországban, fejenként kb. 200 ezresért. Hamarosan köszöntgettünk a lefelé baktató többi honinak is. Láthatóan ez inkább nekünk volt élmény, mert mi nem sok magyar hangot hallottunk az elmúlt tíz napban. 
Innét még egy órás út várt ránk addig a magasságig, ameddig az utasokat szállították járművekkel. Valóban kellett három óra a feljutáshoz. Innét már csak gyalog lehetett volna menni vezetővel a 3340 méteres fehéren füstölgő csúcsig. A táj holdbéli, a csúcs alatt kettő kisebb kráter, az egyik erősebben gőzölgő kráter mutatja, ez nem játék. Olyan a látvány, mintha valamilyen földtörténeti időutazáson vennénk részt. Elég későn értünk fel, feljebb ha jutnánk is, sötétben kellene elindulni visszafelé, és már talán sokan nem is lennének, akiket lestoppolhatnánk lefelé menet. Az idő egyre rosszabb lett, felhők gyülekeztek, s tovaszálltak a csúcs körül, egy-egy napsütéses pillanatban tudtam fényképezni, majd jött rögtön a felhő, váltogatva a fényviszonyokat. A szél nem kímélte csupasz lábaimat. Nem volt kedvem a bakancsomat levenni, hogy felvegyem a hosszú nadrágomat, de felül nem bírtam volna, ha nem melegített volna a pulóverem. Dermedt kézzel nehezen kezeltem a fényképezőgépet, nem ártott volna kesztyű is. 
Már tájékozódtunk, ha nem is megyünk fel a tetőig, akkor is van itt látnivaló. A nyomokat követve egy kb. 30 m-es kráter peremére értünk, melynek a talajából, külső felszínéről nagy területen gőzölgés mutatkozott. Tölcséres belsejében félelmetes volt érezni, ahogy a talaj árasztotta magából a meleget, kicsit fel is melegedtünk az elszíneződött sárgás köveken állva. Közepén az erősebb – az idegenvezető szerint 400 fokos – kénes gőzkitörést biztonságos távolságig meg is lehetett közelíteni. Ehhez a bejárható kráterhez kapcsolódott egy másik is, mint a sziámi ikerpár, csak éppen elkerítve, azt gondolom „gázosabb” lett volna megjárni. Gőzölgése és sokkal intenzívebb, sokszínűbb elszíneződései sejtetik, hogy nem ok nélkül tiltott a felfedezése laikusok számára. 
Itt fönn közben kissé beborult az ég körülöttünk. Gyors mozgással igyekeztünk melegen tartani magunkat, miközben homályosan leláttunk a tengerpartra, ahol tudtuk, hogy ha ott leszünk, a valós nyár fogad minket. Alig indultunk el, feltűnt, hogy egy kis területen sötétebb a kavicstakaró, s a lefaragott oldala fehér. Mi ez, fehér kőzet? – kérdeztem. Odamentem és ledöbbenve beletúrtam. Hó! Még ilyet! Ezért fázunk, akkor tényleg hideg van! (Hogy az a rengeteg katicabogár miért épp itt fészkelte be magát?) Hamarosan megpillantottunk egy szitakötőt, nem nagyon mozgott, biztos megdermedt. Netti felvette és feltette a pulóverére az új kitűzőjét, „aki” egész jól megkapaszkodott rajta. Immár hárman igyekeztünk lefelé. 
Néhány száz méter megtétele után egy izgalmas látványt ígérő hatalmas füstölgő vagy párát fogva tartó kráterszakadék felé letértünk a kijárt nyomról. Kb. száz méterre a szélétől az egyébként keménykés hamus talaj a lábam alatt beszakadt (mint amikor a fagyott hó teteje nem bírja a terhet). Ijedtemben hirtelen kirántottam a lábam a lyukból, nem is tudom milyen mély volt, de megrémültem. Sosem lehet tudni, hogy milyen üregek léteznek a kemény felszín alatt, egy pár másodpercig lépni sem mertem. Ha itt a „holdon” elnyel a föld, a kutya se talál meg minket. Hirtelen nem is érdekelt tovább a szakadék, és óvatos „tolvaj” léptekkel saját nyomainkon visszaigyekeztünk az ösvényre. 
Gyors léptekben siettünk az új felvonó nyomvonala mellett, rövidítve (2 óra alatt leérve), de a sokkal nehezebben járható kövecseken. A „település” alsó kivezetőjéhez igyekeztünk, hogy el ne hagyjunk egy jó fuvart sem. Tíz perc stoppolás után felvett minket egy pár. Nélkülük sose találtunk volna vissza, levittek minket a benzinkútig, ahol az autót hagytuk, pedig biztos máshova akartak menni. Besötétedett. Most aztán látszott a piszok a lavóros fürdővizünkben.
Június 26. hétfő. Első dolgunk volt a hűtőt megjavíttatni. Nem volt egyszerű vállalkozás, mindenkit számba véve kb. heten próbáltak segíteni. Végül egy Porsche-szervízben ragasztották meg, egy képeslap fejében – ingyen. Bár aggódva attól, hogy meddig bírja a ragasztott hűtő, – így több, mint 2000 km-re otthonunktól szinte mindegy volt, merre indulunk –, egy kicsit még délebbre érdeklődtünk. 
Catania előtt megálltunk Aci Trezza-nál, megnézni a Kyklopsz-szigeteket, a vízből hirtelen kiemelkedő szürke, vulkáni eredetű sziklákat. 
Siracusa óvárosa egy szigeten fekszik (Ortügia). Bejártuk az itáliai óvárosokra jellemző sikátoros szűk utcákat, ahol több helyütt családi élet zaja hallatszott ki a lakásokból. Újabb vizuális kultúranyaggal feltöltődve igyekeztünk tovább délnek. 
Noto és Rosolini között, egy pincékkel, hétvégi házakkal tarkított vidéken tértünk le a főútról, forgalomtól mentes nyugodt helyet keresve. Sötétben igyekeztem úgy betolatni az autóval egy megművelt területre, hogy reggel a szántásból ne kelljen traktorral kimenteni minket. Szundi.
Július 27. kedd. Reggel láttuk jobban, hogy egy mandula ültetvényben éjszakáztunk. A gondolatot tett követte. Reggeli torna: 1.) nyújtózkodás (szabadkézi vagy bottal), 2.) meghajolni a talajig (mandulát megmarkolni). Mikor jól kitornáztuk magunkat, megreggeliztem az egyik Olaszországban készített, Zeg-en vásárolt s most hazatért, agyon utaztatott halkonzervemet. Kis kitérőt tettünk Ispica felé. A vidék leginkább Aggtelek környékét hasonlítja. 
Cava d' Ispica. A kis település szélén több száz méter hosszú mészkő-szikla völgy, meredek fallal. Egykor lakott, mélyen kivájt sziklaüregek, lakások, ókeresztény sírok fogadtak. A sírok, a testek helyei a sziklába voltak belevájva, egymás mellett, gyermek méretben is, még a falak is tele voltak velük. Különös, félelmetes érzés volt bent tartózkodni, és valamiért legyek is csak ott zümmögtek, másutt nem tűnt fel jelenlétük. A veszélyesebbé vált, több szintes, s talán a túlfaragástól elgyengített, s ezért leszakadt, hatalmas üregekhez vezető ösvények el voltak kerítve, de gond nélkül áthatolhatott rajta a kis kíváncsi. 
Agrigento: a Templomok Völgyének városa, mely helyszín érdemes a megállásra. „Völgy”-nek mondják, de dombra épült templomok együtteséről szól. (4,5 €/fő). Visszahajtottam oda, ahol útközben már kifigyeltem, hogy ösvényt tapostak a kerítésen, látszólag sima ügy a bejutás. Leálltam az út szélére és Nettit szélnek eresztettem, próbáljon szerencsét. Én maradtam az autónál ez alkalommal is, nekem elég volt látni Rómában az ókori romokat, itt is hasonlókat lehetett megnézni. (Nana! Ez nekem sokkal jobban tetszett! – Netti) Legalább járgányunk miatt nem kellett aggódni. Visszaérkezve mesélte: gyalogösvényen kaptatott felfelé (úgy 300 m), ami azonban egyre bozótosabb lett (azaz kaktuszosabb), megijedt egy kutyától (amit pumának nézett – sosem lehet tudni errefelé) és szaporára vett lépések közepette útjába került egy kaktusz bokor (az autóban csipesszel kivettük a tüskék egy részét, a többi még napokig boldogította). Másik irányból próbálkozva, kamerák kereszttüzében, egy sziklás oldalon mászva érkezett az éppen idegenvezetőt hallgató japán (ki más?)turisták közé. A Concordia templom volt a legszebb az alkonyati fényekkel, s egyben a legépebb is, és itt is lehetett számos ókeresztény sírt találni. 
Agrigento-tól Palermo felé északra indultunk a szigetet átszelő 110 km-es úton. Még sötétedés előtt a főútról letérve a dombok közé hajtva kerestünk egy félreeső „lakatlan” területet. Szundi.
Július 28. szerda. Palermo előtt egy falunál Messina felé fordultunk a tengerparton, Szicília északi peremén. Cefalu: megtekintésre érdemes a normann kori dóm Krisztus-mozaikjával, és egy falak közé szorított, csak felülről, természetes fénnyel megvilágított, halszagú nyilvános mosoda, melynek kőből épített vályúi különös, ódon hatást keltettek. 
A sötétedést látva Patti-nál a főutat elhagyva felkanyarodtunk a hegyek felé, az előző estéhez hasonlóan elhagyatottabb helyet keresve. A cél minél feljebb jutni, csak a felfelé vezető utakat használni, arra talán már nem laknak emberek, de nem akartak megszűnni – mármint a házak. Egy behajtó bevezetett egy hétvégi házas területre, hamar a zsákutcás végére jutottunk, ott egy nő láthatóan berezelt tőlünk (főleg a kétes borostás, hosszú hajú formámtól), és eltessékelt az utcából. Megfordultam és úgy 150 méterre egy kis mogyoróbokrosba hajtottam fel a lombok közé. Mielőtt gyorsan berendezkelődtünk volna rejtőzködésre, megsebzett minket egy autó fénye. Megállt, a sofőr autójából kiszólva kérdezősködött felőlünk. Intettem neki, hogy megfordulok. Odajött hozzánk, hogy segíthet-e. Bátor ember, aki a gyanús idegenekhez sötétben, a bozótosban odamerészkedik. Olasz után angolul is beszélt, így Netti védekezve mondta, hogy csak egy biztonságos helyet keresünk éjszakára. Ő mondta, menjünk utána. És ismét a zsákutca végén találtuk magunkat, a mozgásra az imént látott nő újra előkerült. Bemutatkoztunk egymásnak. A sofőr srác neve Salvatore, vele volt a húga, a nő az anyja volt, majd az apa is megjelent. Beszélgetés következett, tanácsok, hogy Strombolira miként is lehet eljutni. Összebarátkoztunk, és az elkövetkező napra meghívtak minket egy szicíliai családi ebédre és este meg is fürödhettünk náluk.
Július 29. csütörtök. Egy kistelepülés számos elágazásán keresztül, szerpentinen, alagúton áthaladva megérkeztünk Tyndaris-ba. Az alattunk húzódó romantikus zátonyszerű alakzatra csodálatos volt a rálátás, a víz kékje a mélységtől függően változtatta árnyalatait, az emberek kis hangyákká váltak. A Lípari-szigetek előttünk emelkedtek ki a tengerből. A legtávolabbi, a Stromboli, a vízpárától homályosan láthatóan (több mint 60 km!), de jól kivehetően a csúcsánál füstölgött. Lázasan egymásra nézve egyértelműen eldöntöttük, hogy nem hagyhatjuk ki. 
Július 30. péntek. Mindent megköszönve elbúcsúztunk újdonsült olasz ismerőseinktől. 
Milazzo kikötőjébe érve elsőként a hajók indulását érdeklődtük meg. A legkorábbi vízre szállás 615-re van kiírva (16,20 € az út odáig + 1,10 € a partraszállás/fő – az állami hajótársaság olcsóbb). A kikötőhöz közeli utcákban sokan volt raktárakban, udvarokban autómegőrzőt üzemeltetnek, mivel a Lípari-szigetekre nem érdemes, ill. nem lehet autót vinni. Egy parthoz közeli alkalmas megőrzőben érdeklődve megtudtuk, hogy egy napra 10 € a díj, de amikor meglátta az ember az autónkat, 8 €-ra változtatta a „véleményét”. Egy pihenőhely fa asztalánál, padjainál gázpalackon megfőztük a vacsoránkat. Nyugovóra vízközelben tértünk.
Július 31. szombat. 515-ös kelés után az autót leadtuk, majd a közeli pénztárnál megvettük a jegyeket. Szárnyashajóval a 60 km-es út légvonalban egy óra a menetrend szerint.

Stromboli szigete már 1-2 kilométer közelségből is ledöbbentő látvány. A majdnem szabályos meredek kúp alakú sziget 924 m-es csúcsa ködbe vész, lejjebb a zöld növényzet kezdeti próbálkozása látható, az építő lávafolyamok vonulatai jól kivehetőek. Kis kikötő, kis benzinkút (a néhány apró járműnek), széles utak nincsenek, a házak többnyire fehérek. A nem túl nagy sziget kevéske vízszintes partszakaszán telepszik meg az egyik kis falu, lakosaik valószínűleg a turizmusból élnek. Szállással, étkezési lehetőséggel és túrafelszerelések kölcsönzésével szolgálják az oda látogatókat. 
Az információs kiírást megleltük, de az iroda-pénztár még zárva volt. Nem volt egyértelmű, hogy mikor indul vezetett túra, illetve kötelező-e fogadni vezetőt vagy sem. Olvastatik az ajánlott öltözék és felszerelés: lámpa, hálózsák, víz, gyümölcs, stb. és a vezető határoz a vulkáni aktivitásnak megfelelően, hogy meddig viszi a csoportot. A kis turistamozgást látva rájöttünk, hogy az emberek többnyire az éjszakai látványok miatt szeretnek kimozdulni. Vezetővel 10 €/fő. Várakozásra nem volt időnk, kb. fél kilenckor elindultunk. A településen keresztül haladva több ponton láttunk megszámozott várakozóhelyeket, de nem értettük a rendeltetésüket, ezért elsiklottunk mellettük. Több helyütt érdeklődtünk turistának tűnő csoportoktól a feljutás lehetőségei felől. Az első csoporttól(fiatal nők) megtudtuk: 400 m-ig lehet felmenni, utána már nem engedélyezett, de addig vezető nélkül is mehetünk. Odébb két srác mesélte, hogy az éjszaka voltak fent, feljebb is lehet menni és csodálatos, amit láttak – szerintük nem veszélyes, viszont nappal nem érdemes felmenni, nagy a meleg, nehéz az út és amúgy sem látunk semmit. (Hogy nem veszélyes, ezt szerettük volna hallani eddig is!) Ekkor megpillantottunk egy méretes táblát a falucska végéhez érve, amin a várakozó helyekre magyarázatot kaptunk. Tájékoztatott a veszélyes zónák hollétéről, a várakozó pontokról, ahol riadó esetén gyülekezni kell a szigeten tartózkodóknak, illetve a legveszélyesebb partszakaszról, arról a sávról, ahol a lávaömlés a tengert éri, ekkor a hajóknak is el kell menni a közeléből. Szóval ezért nincsenek itt túl régi műemlékek! 
Elindultunk reménykedve, hátha nem hiába fáradunk. Az egy járműnyi szélességű, kövekből kirakott, enyhén szerpentines, nagyon rossz útról szép volt a rálátás a már könyvből ismert sötétszürke „homokos” strandszakaszra. A sötét „homok” különös kontrasztot alkotott a közelben álló, egymáshoz tapadó fehér házakkal. Hamarosan elértünk egy étterem-obszervatórium-szórakozóhelyet. A disco-ból a vendégek a zenét és a természet csodáját egyszerre élvezhetik – állítja egy reklámtábla –, bár akkor kihaltnak látszott. A szomszédban egy helikopter-leszálló terült el. Tovább sétálva a már csak gyalogút meredekebbé, szerpentinesebbé vált. Jó egy óra lépéspárbaj jutalmaképp egy tábla hívta fel a figyelmet: tovább csak vezetővel! Ezt hátra hagyva egy újabb, ezúttal rögtönzött, lefektetett vasszerkezetből összedobott helikopter-leszálló fogadott. A vasakon letelepedve nekiláttunk szendvics-ebédünknek, miközben mély, tompa robbanás hallatszott. Megrezzentünk. Félelmetes érzés volt ülni egy alattunk-felettünk mocorgó hegy oldalában, és hallgatni a működés hangjait. A kitörések úgy 15 percenként ismétlődtek. Netti az első háromnál rendre a karomba markolt (mintha én meg tudnám menteni...), aztán lassan hozzászokott a jelenséghez. Ezután az (információinknak megfelelően) óránként három-négy kitörés hangrobbanását, rövid süvítését és nagy erővel feltörő szürkés füstjét csodáltuk – azt gondoljuk sötétben ez az, ami világíthat. Előttünk terült el a „kúphegynek” azon oldala, az az 1 km széles Sciara del Fuoco, ahol a kráterperem a legalacsonyabb és a láva feltehetőleg erre távozik. Hihetetlenül sík, szinte mesterségesen kialakítottnak tűnő a kb. 50°-os domboldal. Egy újabb robbanás hallatszott és a meredek „csúszdán” hosszú, szinte véget nem érő zuhanó pörgésbe kezdett egy méretes kő, míg a tengerbe nem csobbant. – Ezek után már egy földmozgás sem lepne meg...
Feljebb indulni ugyan nem sok merszünk volt, mégsem akartuk úgy itt hagyni a hegyet, hogy nem láttuk a csodálatosként emlegetett tüzes kitöréseket. Feljebb kaptattunk a fokozatosan romló úton, ami ekkorra már csak egy kitaposott poros ösvénnyé soványodott. Egy deszkákból kopácsolt, félreérthetetlen lezárásba ütköztünk, rajta egy barátságtalan tábla. A figyelmeztetés számos európai nyelven szól az arra járókhoz (magyarul nem): 260 € büntire vagy három hónap elzárásra számíthat a „feltolakodó”. Mivel kissé elillant a bátorságunk a pöfékelő csúcs okán és a büntetésre sem pályáztunk igazán, hosszú tanakodást követően úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk. A nem mindennapi látványt jó alaposan magunkba szívva búcsúzón néztünk körbe. Ekkor ért fel erre a pontra két turista. Megtudtuk tőlük, hogy amerikaiak, jártak már jó néhány vulkánon a világban, így pl. a Yellowstone NP-ban és Hawaiin. Az amerikaiak a riogató olvasmány láttán megtorpantak. Pár perc múlva egy magányos sétabotos olasz turista érkezett a tábla mögül. Tört németséggel elmondta, hogy most nyugodt a hegy, a tábla tartalmán csak mosolygott, semmi gond, érdemes felmenni, max. egy óra az út – lett az több is. Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy felmennek – olyan határozottan érkeztek, nem is gondoltam, hogy visszafordulnak. Nekünk se kellett több, csatlakoztunk hozzájuk. 
A sokak által koptatott laza talajú szűk ösvény lövészárok mélységűvé változott, helyenként alig láttunk ki belőle, miközben végig a meredeken felfelé kaptattunk. Hamarosan „kibújtunk a föld alól”, megszűnt a mély nyomvonal, s vele a jól kivehető helyes út is. Mindenféle tüskés növénnyel szegélyezett szakaszon jobb utat keresve, mindannyian bosszankodva törtettünk. Feljebb laza, lávaköves-homokos terület fogadott, más, mint az Etnán. A szél egyre erősebben és hidegebben fújt, magával sodorva a hegy tetején koncentrálódó felhőket, majd feljebb a kénes gőzöket. A bennünk munkáló alapfeszültség, a „már megint mit keresünk mi itt?” érzése egyre erősödött, amint a ferde kráterperemen egyre feljebb jutottunk. Az ösvényt kisebb-nagyobb kövek tarkították, majd ráleltünk az aktívabb zónában kettő olyan napelemes mérő-jelző műszerre is, melyek fölé masszív védőrács volt szerelve. Az egyiknek a rácsozata már látványosan behorpadozott az alászálló kövektől, és egy ilyen alatti „óvóhelyre” volt bedugva egy „talicska” palackos ásványvíz is. Kénes szagot árasztott felénk a szél, de az amerikaiak töretlenül haladtak feljebb a csúcs felé a „ködben”, a kis térképük szerinti másik levezető utat keresve. Aggodalmamra, hogy mi van akkor, ha egyszer csak köveket kezdene lövellni magából a vulkán: – „Nem látták a sérült rácsot? Nem félnek?”, a válasz: – „Félünk, de azt olvastuk, hogy a lávakő olyan könnyű, hogy lassan esik visszafelé, nem elfutni kell előle, hanem végigkísérni a pályáját a levegőben, s elugrani előle.” Ettől aztán megnyugodtunk...
Továbbhaladva egyre erősebb kénszag csavarta az orrunkat, és a légzés is nehezebbé vált. Nettivel megálltunk, ők még mentek úgy 20 m-t, amikor jeleztük, hogy mi inkább visszafelé vennénk az irányt. Erre ők is ráálltak. Ha ott valami nagyobb gáz lett volna, nem vagyok biztos abban, hogy nagy eséllyel menekülhettünk volna a vasúti töltéshez hasonló meredek oldalú, szűk kráterperemen. Befelé a füstbe vesző tölcsér rémisztgetett, kifelé a lecsúszás és omlás kecsegtetett. 
Ahogy méterről méterre ereszkedtünk lefelé, fokozatosan egyre jobban láttunk ki a csúcsot övező homály alól a szigetre, a kék tengerre. Mindnagyobb biztonságban kezdtük érezni magunkat, pedig még messze voltunk attól a ponttól, ahol először fogott el bennünket a félelem. Még mielőtt a figyelmeztető táblát elértük volna, találkoztunk egy felfelé tartó párral – van némi forgalom. Bíztattuk őket, hogy menjenek csak. Megköszönve az amerikaiaknak a „bevezetést” és a barátságukat, visszaereszkedtünk a településig. Bár nem sok időnk maradt az utolsó hajó indulásáig, egy rövid fürdőzésre Netti belegázolt a fekete fövenyű tengerbe. Élete legkellemesebb tengeri lubickolása volt ez, nagy partravető hullámokkal, kellemesen meleg vízben, előttünk egy aktív vulkán látványával. A partra kifolyt a sima láva-nyelv, a „homok” pedig lapilli. Egy ház előtt citromlekvárt árultak. 
Milazzo-ban felvettük az autót, s indultunk is tovább Messinába. Menetrendszerű kavarás után ráleltünk a kompkikötőre. Este 10-kor szeltük át a Messinai-szorost, immár visszafelé. Melankolikus szomorúság fogott el minket, ahogy távolodtunk a szicíliai part fényeitől, s nehéz szívvel gondoltunk arra, hogy elképzelhető, soha többé nem járunk erre. 
Megtudtuk, hogy Salerno-ig az autópálya ingyenes (kb. 300 km), így ráhajtottunk a jobb út reményében, bár az egyéb utak sem voltak rosszak, amiken lefelé jöttünk. 
Augusztus 1. vasárnap. Még az éjszaka rátértünk az autópályára, de nem sokáig jutottunk a kimerültség miatt. Falerna közelében egy motel mellett „vertük le a sátorfánkat”. 
Reggelini. Folytattuk utunkat. Megint este értünk Nápolyba, ahol nagyon lassan haladtunk (szokásos esti fejetlenség), másfél óra alatt értünk át a városon. Pozzuolinál megcsapott minket a kénes szag, és láttuk (bár csak sötétben) az amfiteátrumot. Valahol Terracina környékén egy benzinkút szomszédságában, a kamion-parkolóban éjszakáztunk.
Augusztus 2. hétfő. Latina, Róma. Keletnek fordulva Tivoliba irányítottuk magunkat. Tivoli híres a vízeséseiről, az ezeket tápláló folyó a városon halad keresztül, majd a víz egy hatalmas (kb. 108 m mély) völgybe zúg alá a város peremén. A városka ódon hangulatával elvarázsolja az oda látogatókat. 
A térképet böngészve nem találtunk nekünk tetsző, a csizma szárán keresztbe átvágó utat, így hát ismét Róma, majd nyugaton Civitavecchia irányába távoztunk. 
Éjszakába nyúlóan autóztunk egyre fáradtabban Pisa-ig. 1 óra körül értünk a városba, s először a Dóm-térre igyekeztünk. Meglepően néptelenül fogadott minket a tér kivilágított nevezetességeivel. Pizzázni akartunk, de már nem kaptunk, így az István-rend lovagjairól elnevezett Piazza dei Cavalieri-n gázpalackon készítettük el kései vacsoránkat élő zene mellett, nagyszerűen gitározó fiatalok szomszédságában. E nap 600 km-t tettünk meg. Hajnali 5-kor feküdtünk le egy lakókocsikkal szegélyezett parkolófélében. 
Augusztus 3. kedd. Netti ragaszkodott a Dóm-tér újbóli, nappali felkereséséhez, de csak kívülről járta körbe a négy épületből álló együttest (a dóm, a ferde torony, a keresztelőkápolna és a temető), mivel a belépőjegyek egyenként 2-15 €-ba kerültek volna (összesen kb. 10000 Ft lett volna).
Tengerezni akartunk, így lementünk Marina di Pisa-ra, de csak fizetős és nem őrzött parkolóhelyeket találtunk, ill. mindenütt hullámtörők voltak a tengerben, hullám nélkül meg nem ér semmit a tenger.
Innét már hazafelé nem terveztünk megnézni több látnivalót. Velencéhez közel járva, nem találtunk semmilyen helyet, ahol még egy utolsó búcsúfürdést ejthettünk volna. Mindenfelé az éjszakában ténfergő emberek, nagy tömeg, olyan volt, mint a Balaton csúcsidőben, a „mindent a szórakozásért!” jegyében(Velence környékének nem sok köze van az igazi Olaszországhoz!). Minden méter be van épülve, vagy ha mégsem, sötétben már nem láttunk jól. Egy aszfaltos tetejű, náddal szegélyezett gáton gurultunk az estében fürdőhelyet keresve. Aztán leszakadt az ég erős szél kíséretében. Programváltozás, megfordultunk, S. Dona di Piave faluban egy füves parkolóban aludtunk. 
Augusztus 4. szerda. Gorízia-nál átléptünk Szlovéniába. A Sava folyó völgyében-szurdokában kanyargó útról mesés volt a látvány, rohanó vizén kajakosok eveztek.
A magyar határon a határőrnő rutinosan megkérdezte: Honnan jönnek? – Szicíliából. – Honnan? Megismételtem. Jó volt látni az arcán, hogy ehhez nem tud mit hozzáfűzni. Nem mondanám, hogy nem volt megkönnyebbülés újra átlépni a magyar határt, látni az ismerős falvakat, arcokat. 
– Szia Anyu!?

Összefoglalás: a három hét alatt 5 300 km-t tettünk meg, 97 000 Ft-nyi benzin fogyott el. Bár a társas buszos utazások biztonságosabbak, mégsem érnek fel egy ilyen autós út izgalmával, szabadságával és nem utolsó sorban „olcsóságával”. És ha nagy baj lett volna az autóval, erre az esetre vittünk magunkkal nagyobb hátizsákot is a jelentősebb értékeknek...

(Ez a leírás nehezebben jött volna létre, ha Netti nem jegyzetelt volna szorgalmasan.

Muzsi Miklós