logotype

Tauernkönigin

Szakadó esőben robogunk az A2-es autópályán. Az időjárás előrejelzésre gondolok. Remélem igazuk lesz és valóban átvonuló frontról van szó, különben hamarosan 9 ember fogja a fejemet venni. Rövid pihenő. Szemrehányó tekintetek. Fúj a szél, esik az eső. Ezután az események 180 fokos fordulatot vesznek - legalábbis az egyik autó számára, de erről többet nem írhatok. Lassan felszakadozik a felhőzet, felderülnek az arcok. A Malta völgy csodálatos. Balra a Tandlspitze és a Reißeck 2600-2900 méteres csúcsai, jobbra a Winkelwand  2000 feletti sziklái, szemben a Großer Sonnblick. Látszana, ha nem úszna ismét felhőben a táj. Lassan a nem túl költői nevű Koschach -ba érünk. Innen ágazik el az út a Gößkarspeicher felé. A Gößgraben. Erre kell nekünk is kanyarodnunk. Könnyen felismerem: ólomszürke felhők terpeszkednek a bejáratánál. Ismét szakad. Az út meredek és alig egy autónyi széles. Keresztezünk egy patakot. Híd nincs! Szerencsére a vízállás alacsony. Tábla figyelmeztet: ha erős a sodrás, autóval együtt fogunk leúszni. Az út innen már "Nur für Geübte!". Éles kanyarok, mély szakadékok, köves patakmedrek és sziklafalak jellemzik. Azért felérünk. Ha nem lesz sok eső, vissza is tudunk jönni.

Késő délután van, sietnünk kell a pakolással. Előttünk áll még majdnem 600 méter szintkülönbség. Mindenki felveszi az esőruháját és kellemes méretű zsákját. Indulás! A parkoló fölött egy hatalmas, túlzottan szabályos domboldal aljában kanyarog az út. Alighanem a víztározó gátja. Mire a tetejére felérünk, eláll az eső, sőt, mintha a felhők közül néha kibukkanna a nap. Átöltözünk. 5 perce indultunk. Kicsit nehezen indul a túra. De aztán annál jobb lesz! Néhány lépés után beérünk a Hohe Tauern Nemzeti Park külső zónájába. Jókedvűen vágunk át a hangulatos erdőn. Ahogy meredekebbé válik a terep, kissé mintha halkulna a társalgás, a viccek is ritkulnak. Végig jó viszont a kilátás a völgyre! A víztározó zöld tükre egyre kisebb lesz. Mindenütt apró vízfolyások, kis patakok csobognak, amit egy komoly vízesés dübörgésévé erősít fel a völgykatlan. A környező csúcsokat gyorsan be tudjuk azonosítani, de a Királynő még felhőköntösébe burkolózik. Alkonyodik, mire felérünk a Gießener Hütte-be. Alig vannak néhányan, már mindenki megvacsorázott. Gyorsan megkapjuk a szobánkat, amire nem lehet panasz. Tágas, világos, kényelmes. Hely van bőven, válogathatunk kedvünkre. Közben valaki hozza a hírt: a szobával szemben van a fürdő, ahol meleg víz is van! Ezt azért utólag majd letagadjuk! Mivel a szobában tilos főzni, nem is főznénk, ha nem lennénk már nagyon éhesek. Néhányan buzgón nyomkodják telefonjukat, de hiába. Nincs térerő. Ez később egyeseknél kisebb problémákhoz vezetett.

Tanulva a Wildspitze -n szerzett tapasztalatokból, beállítjuk a hágóvasakat. Itt erre még bőven van idő és hely. Korán próbálnánk nyugovóra térni, de néhányan úgy érzik ideje megosztani viccgyűjteményük legjavát a többiekkel. A végén már a semmin is percekig nevetünk, de azért csak sikerül aludni is. Indulás reggel 6-kor!

4:30. Nem hiszem el, hogy Zitu megint másfél órával előbbre állította a csipogót a telefonján. Próbálok még aludni, de kétszer rám lépnek, így feladom. Reggelinek nyoma sincs, a Hütte -ben sem mozdul rajtunk kívül senki. Vagy lefelé megy mindenki, vagy nagyon kényelmes csapatok tanyáznak itt. Én is tudnék még aludni. Mindenesetre a következő másfél órára nem emlékszem, majd valaki mondja el mi történt. Arra ébredtem, hogy barátaim társaságában caplatok felfelé a meredek hegyoldalon. Az ébredésben szerepe lehetett annak a pataknak is, amin úgy kell átkelni, hogy az ember a megfelelő kövekre lépked. Többeknek sikerült. De a táj gyönyörű! A távolban még látszik a Hütte, alatta néha homályba vész a völgy. A nagy kövekkel tarkított rétek lassan mögöttünk maradnak. Felhős az ég és néha felélénkül a szél. Reméljük magával viszi a felhőket és jön a beígért napsütés! 2500 méter felett járunk. Különös táj ez! Először asztal, majd szekrény méretű kövek között vezet az út. Csalóka biztonságot ad a sziklák mérete! Némelyik a legkisebb érintésre is képes megmozdulni. Óvatosan kell haladni, gyakran figyelmeztetjük egymást az instabil kövekre. Mindenfelé kőemberek vannak építve. Némelyek az utat jelzik, mások nyilván valami mást. Alighanem hogy arra is eltévedt valaki. Mi próbálunk az úton maradni. Többnyire sikerrel. Felbukkannak az első hófoltok, majd a nagyobb összefüggő havas területek. Ez már az egyre jobban zsugorodó Trippkees. Mivel mi a Winkelscharte felé megyünk, nem kötjük be magunkat, mert egyre jobban balra tartva kikerüljük a gleccsert. A simára gyalult hatalmas kőtáblák arról tanúskodnak, hogy nem is olyan régen itt még a jég volt az úr.

Elérjük a Winkelscharte -t. Ideje szusszanni egyet! Ez a 2850 méteren lévő nyereg csodálatos kilátópont. A Schneewinkelspitze (3016 m) és a Hochalmspitze (3360 m) közötti csipkés gerincen itt át lehet látni az Ankogel -re (3252 m) És van térerő! Néhány magyarázkodó telefon, fényképezés és nassolás után indulás tovább. Messze még a csúcs. Ráadásul nem is látszik. A terep továbbra is sziklás, havas. Szerencsére a hó nem mély, de a sziklák mozognak. Felettünk kezd kirajzolódni a Detmolder Grat. Innen eléggé zord, összetöredezett, instabil gerincnek tűnik, remélem stabilabb annál, mint ahogyan kinéz!

Rövid lemászás következik és máris a gleccseren vagyunk. Ezúttal már nem lehet kikerülni, csak az ingatag gerincen. A Klettersteig beszállása viszont szerencsére egy kicsit lejjebb van, úgyhogy marad a Trippkees. Annak is a legteteje. Eléggé meredek, olyan 40-45 fokos lehet, egyesek szerint több. Itt kell harántolni egészen a beszállásig. Nem túlságosan bizalomgerjesztő! Az útvonal alatt nem sokkal szinte teljes szélességében mély hasadékokkal szabdalt a jégár. Szerencsére a rohanó felhőpamacsok ezt általában jótékonyan eltakarják. Erős a szél és a gleccser hűtő hatása is jól érezhető. Mindenki gyorsan beöltözik. Hágóvasak, jégcsákányok, beülők, fő- és segédkötelek, Klettersteig-set -ek, dülöngélő hátizsákok kusza kavalkádja. Kicsi a hely. Nem férünk el. Ráadásul közben befut egy másik parti. Barátságosan bólogatunk egymásnak. Megpróbálnak átmászni rajtunk, mert pont az útban vagyunk. Többé-kevésbé sikerül. Az egyik mászó ugyan egy íróasztalnyi kővel elindul lefelé, de 1 méter után sikerül megállnia. A többiek inkább várnak. Eltart egy ideig, mire minden hágóvas a megfelelő lábra kerül és a kamáslikon is kívülre esnek a csatok. Összeállítjuk a sorrendet, majd gyorstalpaló kiképzés következik jégcsákánnyal való fékezésből. Nem mindenki szorongatott még ilyet a kezében. Remélem nem lesz rá szükség, mert itt nem a legalkalmasabb a terep gyakorlásra.

Nekivágunk. Bár beülő van rajtunk, összekötözésről szó sem lehet. Egy ember lerántaná az egész csapatot a falról. Biztosítási lehetőség nincs. A hó nagyon lágy, a fal túl messze van. Mindenki magáért felel. Szerencsére jó mély nyomokat lehet taposni, de azért senki sem bánja, amikor meglátjuk az első drótkötelet.

Még a nap is kisüt. Ez már a Detmolder Klettersteig. Ausztria egyik legmagasabban fekvő ilyen jellegű útja. Bár csak C nehézségű, de 3000 méter felett egészen más a kletterezés, mint a Rax-on. Rácsatoljuk magunkat a drótra és elindulunk a kitett gerincen. Remélem az építők jól kiválogatták a sziklákat, amikhez a biztosító kötelet rögzítették!

Az idő egyre biztatóbb. Mind hosszabb időre süt ki a nap, nem sietünk hát. Úgy tűnik, ki kell várnunk a jó időt a csúcspanorámához. Kissé szétszakadozik a társaság, de ez itt nem jelenthet problémát. Sokat fényképezünk, még enni is megállunk egyszer. Nagyon élvezetes a mászás. Tagolt masszív sziklák, jó lépések és fogások. Nincsenek apró kövek, amiket le lehetne rúgni. Itt minden hatalmas, egy nagyságrenddel nagyobb a megszokottnál.

Minden egyes méterrel többet és többet fed fel magából ez a gyönyörű hegy. Alattunk délre a Trippkees. 1500 méterrel lejjebb lévő vége karnyújtásnyi távolságnak tűnik. Nyugatra a Winkelkees északon pedig a Großelendkees. A csapat eleje lassan felér a csúcskeresztig. Kiabálnak, integetnek, fényképeznek. Még 60 méter. Süt a nap, a szél is alábbhagyott, épp hogy elmúlt dél. Időben vagyunk, az utolsó métereket szinte sétálva tesszük meg. Fent mindenki gratulál, őszinte öröm az arcokon. Nem az első túránk volt ez, jó kis csapat. Lassan összeszokunk. Megismerjük egymást, mindenki megtalálja a helyét.

Következik a csúcsfotó és Gábor kötelező mutatványa. Képes rá, hogy a leglehetetlenebb helyeken is 10 másodperc alatt visszafusson a csapathoz. Mire az önkioldó elkészíti a képet, Ő már ott mosolyog középen. A csúcs egyébként nem egy óriási terület. Épp hogy elférünk rajta. Ráadásul a hatalmas kőtáblák olyan ingatag egyensúlyban vannak, hogy félő, hogy egy szélvihartól leomlik az egész hegy. Át is tesszük székhelyünket 20 méterrel arrébb a gerincen. Mindenki választ magának egy kellemes lapos kőtáblát, aztán jöhet a csúcs-csoki, majd az ebéd.  Illetve ezek kombinációja. Mióta gyakran mászom nagyobb csapatban, kialakulóban van egy elméletem a magashegyi gyomorpanaszokkal kapcsolatban. Sokan tévesen azt hiszik, hogy ez a magasságtól van. Pedig dehogy! Hadd idézzem csak fel az ebédet: májkrémes-szendvics csípőskolbásszal és paprikával, mazsolás dió, chips, müzli szelet, barack kompót, csoki, alma, banán, sós mogyoró. Az olajos halból szerencsére nem ettem. Talán valami tejfölös hiányzott volna még.
Mit tegyen az ember, ha mindent körbekínálnak?

A dőzsölés után immáron könnyű zsákokkal indultunk tovább. Az út lefelé a nem túl nehéz, de nagyon érdekes és szép gerincen vezet. A sziklák itt megdöbbentően szabályos hasábokat alkotnak, mintha méretre csiszolták volna őket. A gerinc néha kellemesen kiszélesedik, néha viszont csak egyszemélyes. Közben a negyedik gleccsert is megpillantjuk: a Hochalmkees. A keskeny gerincen állva szédítő látvány a felhők árnyékának tánca a meredek gleccseren. Helyenként méretes hasadékokat és hóhidakat látunk. Ezeket néhány nyom is keresztezi! Nem kell sokat tanakodnunk: végig a sziklákon maradunk. Persze azért itt is el lehet tévedni. Elég egy sziklatornyot rossz oldalról megkerülni és máris bizonytalan szituációban van az ember. Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy probléma adódott, csak egy kis szabad mászás. Meg tudjuk oldani. A lemászás ugyan mindig nehezebb, mint a felmászás, de visszafordulni ugye. Lehet azért a helyzetet tovább fokozni, hát tegyük! Kissé elbizonytalanodunk, de szerencsére ott vannak a barátaink - akik a mi hibánkból tanulva már a jó oldalt választották. Biztatnak minket, hogy bizony tovább lehet arra menni és mi megyünk. Aztán véget vetek az izgalmas kísérletnek. Átmászok még egy morzsalékos részt, ahonnan már elérem az időközben előkerült kötelet. Nekem már csak egy lépés és fent vagyok, elbizonytalanodott társunkat pedig végre normálisan fel tudjuk biztosítani.

A Steinere Mandln felé tartunk. Nemsokára elérjük a nyerget, ahonnan le kell ereszkednünk. Ismét a Trippkees. A hólejtő, ami odáig vezet, nagyon meredek. Jóval meredekebb a délelőtti harántolásnál. Ettől a résztől kicsit tartottunk is a túra tervezése során. Főleg, miután Roland barátom előadta többórás szóló ereszkedését a tükörjégen. (Megj.: Többet egyedül soha!) Szerencsére a hó most elég vizes. Egy meredek biztosított szakasz után már látom is a karikát és kötelünket, amit Sándor egy dupla Gordiusz csomóval már rögzített is. Persze nem ér le a meredek rész aljáig még úgy sem, hogy összekötöttük a két kötelet. Nem gond, jó a hó, nem kell közbülső standot építeni. Mindenki le tud jönni. A közepén le is kötöm magam és inkább lesíelek. Persze a végén azért a kötelet nem tudjuk lehúzni, mert belevágta magát a hóba, de Sándor visszamászik érte és a helyzet meg van oldva. Most.

Lassan késő délutánba fordul a nap. Kisebb csapatokra szakadva megyünk a menedékház felé. Közben van még néhány lemászás és hólejtő, de ezek már nem jelentősek. Végre körülöttünk is feléled a táj. Zöld fű és virágok mindenütt. A szerencsésebbek még mormotát is láttak. Csak az a fránya Hütte nem akar közelebb kerülni. S ekkor még nem is sejtjük, milyen kellemes meglepetés vár minket. A jól sikerült túra megérdemelt jutalmát várva érkezünk meg. Szobánk viszont kipakolva, lent marad holmink hűvös halomban áll a vészbivaknak titulált padlástérben. Kis keveredés történt a foglalásban - mondják. Van, akit ez kissé felzaklat, de egy jó kis leves sok mindent helyre tesz. Főleg miután látjuk, hogy kellemes lakosztályunkból még újabb "szoba" is nyílik. Én cipőtárolónak sem használnám, de állítólag ott is lehet aludni. Mindenesetre felelevenítünk néhány régi történetet a bivakolásról, aminek fényében már minden kicsit másképpen látszik. Mindenki megbékél és álomba sem kell ringatni senkit.

Reggel korán indulunk, hiszen komoly terveink vannak vasárnapra is. Egy extrém Klettersteig, eltervezzük levezetni a túrát. A Fallbach Klettersteig Karintia legnagyobb vízesése mellett vezet és E nehézségű! De addig még le is kell gyalogolni. A Gößgraben ködben úszik, felette csodálatosan kék az ég. Az idő ma sokkal jobb, mint tegnap, viszont a hétvégének köszönhetően jóval többen vannak a hegyen is. Lefelé tartva is sok túrázóval találkoztunk. A parkoló tele van, még most is sokan érkeznek. Zitu inkább lefut, mi pedig ismét nekivágunk a "Nur für Geübte" útnak. Ezúttal nem okoz akkora meglepetést, mint felfelé, de azért óvatosan kell haladni. A völgy bejáratához közel érjük utol Zitut. A szabadon legelésző lovakat szeretné lefényképezni. A lovak barátságosak, főleg miután cukorral kínálom őket. Kérnének még, de nincs több. Bedugják a fejüket a kocsiba is, körülveszik az autót. Az egyik az ablaktörlő lapátot kezdi enni, a másik az ajtó gumírozását. Hiába dudálunk, nem mozdulnak. Kissé erélyesebben kell őket távozásra bírnunk.

A völgy bejáratánál kettéválik a csapat. Wellness program vízesésekkel vs. Klettersteig vízeséssel. Mindkettő pompásan sikerült, de ez már egy másik történet.

- MZ/X -

2021  Göcsej Sport