Innradweg 2008 (Kerékpárral az Inn mentén)
Egy év telt el azóta, hogy szokott helyén, a buszon ült a sötétségben, és ment többedmagával az ismeretlen felé. A busz mögött az utánfutó hűségesen követte a kanyarokat, benne a kerékpárok már összerázódva simultak egymáshoz. Az emberek igyekezték jól érezni magukat, az otthonról hozott italok segítettek is ebben. Egy idő után azonban fokozatosan elcsitult mindenki, a motor halk duruzsolására lassan lecsukódtak a szemek. Ő is megágyazott a két ülés között, lent a padozaton, majd lassan álomba szenderült.
Már Innsbruck előtt felkelt, és bámulta a hegyek között kanyargó autópályát, és a mellette szaladó folyó ezüst csíkját. Az új kerékpárjára gondolt, amit a túra előtt vásárolt. Vajon hogy váltja be a hozzá fűzött reményeket?
A társaság is ébredezett lassan. Lala, a sofőr, biztos kormánymozdulatokkal terelte a hosszú utánfutóval ellátott buszt az innsbrucki stadion parkolójába.
A kipakolás már rutinszerűen történt, mindenki tette a dolgát, előkerültek a csomagok, és kezdett összeállni a csapat.
- Hát akkor induljunk! - adta meg valaki a jelszót, és egymás mögött, kígyózó sorban elindult a kerékpáros menet Innsbruck belvárosa felé.
A nap sütött, a bringák szépen szaladtak az úton, vidám hangulat áradt mindenkiből. A belvárost viszont nem találták. Többszöri kérdezősködés után is csak ugyan oda jutottak vissza, ahonnan elindultak, a stadion parkolójába.
Aztán újra nekiindultak, és most már odafigyelve tekertek be a belvárosba, végig a főutcán, a diadalív alatt. A történelmi belváros ezerféle látnivalót kínált, amiből csak párat tudtak megnézni, így is szinte egész nap a városban bolyongtak. Az aranytetős ház, a Habsburg rezidencia, a számos templom mind-mind felejthetetlen élményt nyújtott.
Tirol tartomány székhelyét délután hagyták el. A kerékpárja falta a kilométereket. Könnyű volt tekerni, és érezte benne az erőt. Hall falucskában megálltak, és körbejárták a főtéren és a környező utcácskákban felállított kirakodóvásárt, ahol finom étkek kínálták magukat. Szinte mindenhol lehetett kóstolni, így aztán mire végigértek a forgatagon, szinte jól is laktak.
Hall után a kerékpárutat követve tekertek tovább, és 16 km után Pill település kempingjében találtak szállást. A kis kemping ápolt gyepén gombamód nőttek ki a sátrak, és népesedett be a terület. Családias hangulat kezdett eluralkodni, kis gázfőzőkön főtt a vacsora, aztán lassan ereszkedett le az éjszaka.
A reggeli pára megült a sátrakon. Álmos fejek bukkantak elő a sátorlapok mögül. Valahonnét kávé illatát sodorta a szellő. Kikászálódott ő is a hálózsákból, és a kávé illatának nyomába eredt. Nem kellett messze mennie, pár sátorral odébb forrt a víz, mellette bögrékben gőzölgött a fekete. A túratársak szíves invitálásának nem tudott ellenállni, és elfogadott egy bögrével ő is. Ahogy körbenézett a kávét szürcsölgetve, látta, ahogy ébred a kemping. Törölközővel a vállukon siettek emberek a vizesblokk felé, majd nagy meglepetésre két totyogó kacsát fedezett fel a zöld gyepen, melyek a sátrak között nagy önbizalommal közeledtek az emberek felé, egy-egy morzsát felcsípve a fűszálak közül. Megszokott reggeli kép lehet ez - gondolta.
A reggeli készülődés legtöbb időt rabló feladata a sátrak megszárítása volt. Ezt utálta a legjobban. Na meg a pakolást. Főleg így egyedül. A sátrak környéke kezdett egy zsibvásárra hasonlítani. Minden szanaszét hevert. Mindenki igyekezett a sátrait napsütötte száraz helyre kitenni. Aztán ahogy telt az idő, egyre kevesebb holmi volt már a füvön. Az évek során szerzett rutin szerint pakoltak, akik meg most voltak először ilyen túrán, azoknak segítettek, ötleteket adtak, mit, hogyan, hova tegyenek. A megbeszélt reggeli indulásra a kezdők is készen voltak, bár kicsit nagy volt a csomagjuk, de ez „első bálozóknál” még előfordul.
Nyeregbe pattant ő is. Most értékelte a zselés nyereg előnyeit. Kényelmes tempóban gurult a többiek után, akik meg sem álltak Schwazig. Itt bevárva a lemaradottakat, egy felejthetetlen időutazásban lehetett részük.
Tirolban, a Schwaz-i ezüstbányában a látványbányát 1990-ben nyitották meg. Ma a Wattens-i kristályvilág után ez a földalatti élmény a második legkedveltebb látványosság Tirolban. Kereken 150 000 látogató vesz részt évente a 90 perces időutazáson, mely a 15.-16. századba röpít vissza, és egy kalandos utazással kezdődik a bányavasúton.
A "minden bányák szülőanyja"- ahogy a Schwaz-i ezüstbányát nevezik - egy ezüsttartalmú kőnek köszönheti a felfedezését, amelyet egy bika tárt fel a szarvával. A további történet már ismert. A 15-16. században, 250 tárnában több mint 10 ezer bányász dolgozott, és évente 1700 tonna ezüstöt hozott a felszínre. A város gazdagsága számtalan ország lakóját csábította ide, hogy szerencsét próbáljon. Eközben Schwaz a Habsburg birodalmon belül Bécs után a második legnagyobb településsé, és Közép-Európa legnagyobb bányászvárosává nőtte ki magát. A bányászok különleges jogi és szociális helyzetét ma a szociális rendszer alapjának tekintik, mert a bányászokat már akkor saját bíróság, egy szabad munkaszerződés, és 8 órás munkanap illette meg. De a kedvezmények és szabadságok ellenére az emberek extrém körülmények között dogoztak, és a bányászok várható életkora ritkán haladta meg a 35 évet. Aranyat és ezüstöt már régóta nem lehet Tirolban nyereségesen kitermelni.
A 800 méteres mélységből szabadulva jólesett neki a meleg napsütés. A Bányamúzeum boltjában vásárolt egy szép nyakéket otthonmaradt kedvesének, majd a többiekkel együtt nyeregbepattant és tekert tovább. A hegyek közötti hatalmas folyóvölgy láttán azon gondolkodott, vajon mennyi erő és idő kellett ehhez az irdatlan munkához. És mekkora lehetett akkor ez a folyó? Meditálásából a közelgő Rattemberg ébresztette fel.
A település főterén lévő kút vizével frissítette fel magát, majd a többiekhez csatlakozva fagylaltozni indult. Üdítően hatott a hideg ínyencség a tikkasztó szárazságban. A rövid pihenő után útjukat tovább folytatták.
A meleg kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni számára. Talán a méretes fagylalt miatt is csak még szomjasabb lett. Egyik pihenőnél, csobogó ivókútnál álltak meg szomjukat oltani. Ahogy leszállt a nyeregből, hátrapillantva zord felhőket fedezett fel. Ahogy megállt és szemlélte őket, megállapította, hogy közelednek. Társait sürgetve újra útnak indultak. Gyorsabb tempóra kapcsolt a társaság, hogy megpróbáljanak elszökni a komor fellegek elől, de azok egyre közelebb értek hozzájuk. Kufstein előtt már meg kellett állniuk, felvenni az esőkabátokat, mivel elkezdett szemerkélni az eső. Ahogy haladtak tovább, a folyó egyik kanyarulatából megpillantották a vár jellegzetes alakját. Magasan, méltóságteljesen ült a város felett. Az idő egyre komorabb lett, ezért nem volt idő nézegetni, hamar meg kellett találni a kempinget, és gyorsan felállítani a sátrat.
Az utolsó pillanatban sikerült a sátorba bepakolnia, aztán leszakadt az ég. Ilyenkor az ember vagy befekszik a sátorba és hallgatja az eső kopogását, vagy dacolva az esővel, bemegy várost nézni. Ez utóbbi mellett döntött a társaság, így ő is felkapta esőkabátját, nyeregbepattant, és lehajtott fejjel tekert a többiekkel. A belvárosban a vár alatt kötötték ki a kerékpárokat, majd gyalogszerrel folytatták az utat, keresve a feljáratot a várba. Hamarosan meg is találták, de nem mentek be, a várlátogatást másnapra tervezték. Inkább egy étterembe ültek be, ahol jó ételek és finom sörök társaságában hosszan elbeszélgettek.
Másnap reggelre sem javult az idő. Az otthon maradottak folyamatosan figyelték a várható időjárást, de ők sem számolhattak be semmi jóról. Így aztán vizesen pakolták el a sátrakat, és kicsit lógó orral indultak fel a sok magyar vonatkozásról is nevezetes várba.
Kufstein várát először 1205-ben említik, amelyet a bajor hercegek építenek. A 16. század elején kerül Ausztriához. Az erőd rettegett börtönként volt híres. Itt raboskodott egyebek között Kazinczy Ferenc, Teleki Blanka, Wesselényi Miklós, Rózsa Sándor. A várban egy 70 méter mély kutat vágtak a kemény sziklában, amely az Inn vízszintjéig ér le.
Kufstein legszebb utcája a Römergasse, amely az Inn parti házsor és a vár közé szorult, a borok utcája, ugyanis a legtöbb épületben borozó, borpince található.
A várlátogatást pontban déli 12-kor fejezték be, amikor megszólalt a Polgárok tornyában a világ legnagyobb szabadtéri orgonája.
Míg más ország városaiban megszólal a déli harangszó, fent a kufsteini vár tornyában a hatalmas hősorgona sípjai kelnek életre, hogy a háborúk áldozataira emlékeztessenek. Tiszta időben az orgonaszó 30 km-re is elhallatszik, így ha valakit történetesen a városkörnyéki hegyekben ér a nap közepe, az sem marad le a gyönyörű zenéről. Az orgona külön érdekessége, hogy billentyűi mintegy 80 méterrel lejjebb vannak, mint a sípok, melyeket ólomból készült kábelek kötnek össze.
Ahogy kilépett a várkapu alól, és felnézett az égre, megállapította, hogy nem várhat semmi jóra. Az eső szép csendesen esett tovább, kis patakokban folyt le az esőkabátjáról.
A csoport úgy döntött, hogy vonatra száll, és a következő kempingig a távot megpróbálja vonattal megtenni. Az állomás épületét hamar megtalálták, és a fedett peronon hagyták felmálházott kerékpárjaikat. A jegypénztárnál sikerült jegyet venniük, sőt még csoportos kedvezményt is kaptak. A belső peronokra ötletes liftekkel lehetett eljutni, bár a kerékpárokat csak hármasával sikerült átszállítani. A peronon szétszórva, kisebb csoportokba álltak, hogy egyszerűbben tudják megközelíteni a kerékpárszállító vagont.
Amikor begördült a szerelvény, hiába is keresték a kerékpárszállító kocsit, nem volt olyan a szerelvényen. Viszont minden vagonban volt lehetőség a kerékpárok szállítására, csak hát nem ennyire… Mindezek ellenére felpréselődtek a szerelvényre, és ki fél lábon, ki másnak a fél lábán utazott. Mintha a kalauz is elmorzsolt volna egy káromkodást a bajusza alatt, de ők ezt nem értették.
Hiába bizakodtak, az eső változatlanul szakadt, az állomáson is, ahol kiszálltak. Onnét még jócskán kellett tekerniük az ismeretlenbe, a Chiemsee partján lévő kempingbe.
Épp azon gondolkodott, hogy mikor ázott el így utoljára, közben az előtte lévő kerékpár kerekét nézte kitartóan, és megpróbált nem arra gondolni, hogy lassan teljesen átfázik.
Örökkévalóságnak tűnt számára, míg pár kilométer után elérték a kemping bejáratát. A hideg, nyirkos eső beleette magát a csontjaiba. Melegre, száraz ruhára vágyott. De így voltak ezzel a többiek is. A baj csak az volt, hogy ilyen esőben sátrat sem lehetett állítani. A recepción lakókocsik után érdeklődtek. A portás hosszas vajúdás után rendelkezésükre bocsátott két éjszakára néhány lakókocsit, de közel sem annyit, amennyiben kényelmesen elfértek volna. Így jutott ő is egy hétszemélyes lakókocsiba tizedmagával. Mindegy hányan vagyunk, gondolta, csak fedett hely és meleg legyen. A lakókocsiban egy kis gázkonvektor adta a meleget, amin hamar megszáradtak a ruhák, cipők. Bár furcsa illatok terjengtek, ez senkit nem zavart. A lakókocsi elősátrában felállítottak egy kisebb sátrat, itt is meg tudta húzni magát két ember. Lassan elhelyezkedett mindenki, száradtak a mobiltelefonok, a zoknik, mellettük főtt a kávé, a tea, a vacsora. A vízhatlan csomagokból került száraz, meleg ruha is, és így már mindjárt más színben látta ő is a világot. A nap végére az eső elállt, a lemenő nap sugarai bearanyozták a vizet körülölelő hegyek koronáját. Ahogy besötétedett, jóllakottan bújt bele a hálózsákjába, és a kemény, de szűk helyen hamar elaludt.
Reggel kissé borongós időre ébredt, de megnyugvással töltötte el, hogy fedél van a feje felett. Aznapi úti céljuk II. Lajos Bajor király kastélyának megtekintése volt. A kastély a Chiemsee közepén, az Urak szigetén található.
Mikor hajóra szálltak, már hétágra sütött a nap. A kellemes hajóút után érték el a szigetet, majd rövid séta után bukkant eléjük a lélegzetelállító kastélypark, mögötte a palotával.
II. Lajos 18 évesen került trónra, de nem igazán törődött az ország irányításával, tehetségét és pénzét kastélyok építésébe fektette. A saját neméhez vonzódott, amit önmaga által sem tudott soha elfogadni. Különös viselkedésének köszönhetően nagyon kevés barátja volt. Csupán az unokahúgával, Sissi császárnővel értette meg jól magát. Nyilván nem véletlen, Sissi is különc volt. Az építkezések hatására a király óriási adósságot halmozott fel. 40 éves korára kormánya elmebetegnek nyilváníttatta. Legnagyratörőbb terve az volt, hogy felépítteti a Versailles-i palota mását. Úgy döntött, hogy a Chiemseében lévő Herrenchiemsee szigetén építteti fel a kastélyt. A kastélyban faragott (eredeti!) bútorok, tágas termek és rengeteg arany található. Egy kicsit nagyobb és modernebb, mint a Versailles-i. Építkezés közben elfogyott a pénze, ezért a kastély máig befejezetlen maradt. Parkjában gyönyörű szökőkutak vannak, amik szintén a Versailles-i parkban találhatók másolatai.
Az élmények mélyen beleivódtak az emlékezetébe. Ahogy visszatért a többiekkel a kempingbe, átadta lelkét a kulináris élvezeteknek. A kis gázfőzőn még az itthoni konzervek egyik utolsó hírmondója melegedett, mellette egy félig telt sörösüveg javította az összképet. Később jóllakottan hátradőlt a műanyag kempingszéken, közben azon gondolkodott, hogy mit lehetne csinálni délután. Lesétált a többiekhez a tó partjára, ahol többen napoztak, néhányan térdig gázoltak a tó nem túl meleg vízébe. Érdekes módon fürdeni senkit sem látott. Egyik túratárs ötletétől vezérelve úgy döntöttek, kerékpárral elmennek nézelődni. Így aztán elővette ő is a bringáját, felcsatolta a kormánytáskát, és ötödmagával elindult. Csomagok nélkül, jó iramban haladtak a tó mellett. A térkép szerint a tó kerülete kb. 60 km, gondolták, hogy pár km-t letekernek, majd visszafordulnak. Úgy kb. 20 km után kezdtek el gondolkodni, hogy ha visszafordulnak, az már összesen 40 km, így már csak egy húszas maradna hátra az egész tó megkerüléséből. Akkor meg minek forduljanak vissza? Gyönyörű útvonalon vezetett végig a kerékpárút, folyamatosan a tó mellett haladva. Egy rövid záport leszámítva a lemenő nap sugarai beragyogták a tó víztükrét, békák szerenádoztak a kisebb öblökben. A jól jelzett kerékpárút kisebb településeket érintve haladt, kanyargott szántóföldek között, és erdőkön keresztül is. Egy kis település fagylaltozójában a csoport megpihent, majd folytatták tovább a tekerést. A nap már lemenőben volt, a hegycsúcsok ormain még átszűrődött arany sugara, rávetítve fényét a víz csillogó hullámaira. Ahogy kezdett sötétedni, úgy gyülekeztek fejük felett a fellegek is. Nem számítottak arra, hogy megered az eső, de azért előrelátóan még induláskor elpakolták az esőkabátot, és ez volt a szerencséjük! Még mielőtt teljesen nekieredt volna, behúzódtak egy házikó tornáca alá, várva, hogy hátha eláll az égi áldás. Egy darabig vártak, aztán a lepelbe burkolózó kísértetek elindultak a csendesen szemerkélő esőben.
Mire a kempingbe értek, már teljes sötétség honolt. A lakókocsi biztonságos menedékében megszárítkoztak, és a forró fürdő után elégedetten bújtak hálózsákjaik melegébe.
Az ötödik nap reggelén verőfényes napsütésre ébredtek. A pakolás nehézségeit legyűrték, majd elindultak, hogy eljussanak Amerangba, ahol a híres Autómúzeum várt rájuk.
A térképen kinézett útvonal jócskán tartalmazott emelkedőket, de ez nem riasztotta vissza őket. Az idő ismét nem volt kegyes hozzájuk, de szerencséjük volt, mivel egy vasúti aluljáróba húzódhattak a nyári zápor elől.
Az emelkedők leküzdése után a múzeum felejthetetlen élményt nyújtott. A régi autók teljes pompájukban sorakoztak fel a kiállító csarnokokban. Még azoknak is nagy élményt jelentett a látvány, akik nem különösebben rajongtak a technikáért. A múzeum alagsorában pedig működő vasútmodellekben is gyönyörködhettek.
Az utat folytatva Wasserburgba tekertek, ahol a főtéren bóklásztak egy kicsit, majd tovább „hajtottak” Soyenbe. A puritán kempingre a tó partján találtak rá. Szinte csak egyedül voltak a megfáradt kerekesek. Nem is történt semmi említésre méltó ezen a helyen.
A reggeli pakolás már mindenkinek zökkenőmentesen ment. Miután a helyi kis bolt árukészletét felvásárolták, ragyogó napsütésben indultak tovább. Az úton kisebb pihenőket tartottak, sokat nem időztek sehol, így aztán fogytak a kilométerek, mígnem egy bányatónál kénytelenek voltak megállni és megmártózni a habokban.
Ő is elővarázsolta a csomagok közül a fürdőnadrágját, majd a többieket követve beleereszkedett a vízbe, mely nem volt túlzottan meleg. Fürdés után megéhezett, és a társasággal együtt beültek egy kis uzsonnára a büfébe.
A sültkolbász és egy üveg sör elfogyasztása után elindulva, egyik túratársuk kerékpárja defektet kapott. Az egész csapat egy emberként segédkezett, a Forma 1-es szerelők is példát vehettek volna róluk. A kényszerpihenő után újra folytatták útjukat.
Utolsó szálláshelyük egy piciny falucska távoli tanyáján volt. A mezőgazdasággal, állattartással foglalkozó házigazdák kiegészítő jövedelemként foglalkoztak turizmussal. A tiszta, és minden szempontból tökéletesen felszerelt helyiségek családias hangulatot árasztottak.
Az éjszaka nyugodtan telt, az este megrendelt reggeli - kávé, sajt, lekvár, házi tej és szalámi - friss császárzsemlével minden igénynek megfelelt.
Gurult ő is a ragyogó napsütésben a többiekkel, és arra gondolt, hogy már az utolsó kilométereket tekeri. Marktl falucskába érve XVI. Benedek pápa szülőházánál időztek kicsit. Sajnálatos módon a házat zárva találták, bemenni nem lehetett.
Következő megállójuk Braunau volt, már az osztrák oldalon. Elgondolkodott, hogy a túra során többször is átlépték a német – osztrák határt, de sehol sem lehetett ezt különösebben érzékelni, mint ahogy Braunauban sem. A híd közepén csak a címerek jelezték az országhatárt.
A város főterén ismerős árusokba botlott. Velük találkozott az első napon Hallban. Itt is kóstolókkal egybekötött árubemutatók voltak. Annak ellenére, hogy kedvére csipegetett a felhalmozott sajtokból, házikolbászokból, különféle sültekből, kenyerekből, éhségét csak egy méretes szendvics tudta csillapítani. Jóllakottan tért be a braunaui bazilikába. A hűvös csendben jólesett elüldögélni, elmélázni az élet folyásán. Mivel egy templomban mégsem illik, hogy horkolás verje fel a csendet, ezért erőt vett magán, és kisétált a déli napsütésre.
A kerékpárja újra hasított a levegőben, a most már hatalmasra szélesedett Inn partján. A folyó sebessége méltóságteljessé vált, szétterülő szoknyáján madárcsapatok ringatták magukat. Scharding előtt egy kis „piramisnál” álltak meg rövid pihenőre, majd a néhai vízállásjelentésekből közismert városkának főterén, egy étterem teraszán élvezték a helyi sörkülönlegességeket.
A városkát elhagyva rövidke pihenőket tartva gyönyörködtek a természeti látványosságokban. Hiába tekertek lassan, hiába volt egyre több pihenő, az egyik kanyar után feltűnt előttük a végcél, Passau.
Az erőműnél még egy röpke pihenőt tartottak, és az Innel együtt becsorogtak a városka ismerős utcáira. Felébredtek benne az elmúlt túrák emlékei, amikor először járt Passauban, és indult el első komoly kerékpártúrájára, mely Sopronig tartott, aztán mikor másodszor is megtette ugyanezt a távot (szintén Passauból indultak), majd amikor a Duna eredetétől kerekezték végig az utat Passauig. És most újra itt állt az ismerős házak között, nézte az elmúlt idők áradásainak vízmércéjét a Ratthaus oldalán, kisétált a három folyó találkozásához, újra elidőzött Gizella királynénk sírja mellett.
Az utolsó éjszakát az Ilz partján lévő kis kempingben töltötték. Sátraztak már itt, ismerték a járást. Még talán a vadkacsák is ugyanazok voltak, mint amikor legutoljára itt voltak. Az esti vihar keresztülhúzta számításukat, szívesen begurultak volna a városba egy éjszakai búcsúvacsorára. Így csak a kemping recepciójánál ittak egy üveg sört a túra tiszteletére. A szélviharral jött eső a sátraikba kergette őket, ahol abban a reményben hajtották álomra fejüket, hogy legközelebb már a saját ágyukban alhatnak.
A reggel szokás szerint párás volt, a sátrakról csöpögött a víz, de most esély sem volt arra, hogy megszáradjanak, mivel hol beborult, hol meg esett is picit.
Vizesen csomagolt össze, akár a többiek, majd a városba ment reggelit keresni. Halvány emlékei voltak egy reggeliző helyről, melyet meg is talált, ahol meleg kakaót, gőzölgő finom brióst árusítottak. A délelőtt hátralévő részében járta a várost, össze-össze futva a túratársakkal. Megbeszélték, hogy délben meghallgatják – immár sokadszor – a világ legnagyobb orgonáját a bazilikában. (Köztudott, hogy minden déli tizenkét órakor rövid hangversennyel kedveskednek a turistáknak.) A néhány eurós belépőjegy ellenére teltház mellett hallgatták a monumentális hangszerből áradó muzsikát.
A félórás koncert után - kilépve a bazilikából – meglepően párás meleg fogadta. Ebből megint eső lesz, gondolta. És nem tévedett.
Mire a busz megérkezett az állomás mögötti parkolóba, már szépen esett. A bepakolás is esőben történt, de már megszokták az egy hét alatt.
A busz hamar hazaért, még talán éjfél sem volt, mikor a parkolóban kipakoltak, és búcsút véve egymástól így köszöntek el:
Jövőre ismét tekerünk egy hetet!
President