A sánta vadkan

Az erdőkben és a réteken harsogott a május. A lombok üdezöld, friss színben pompáztak, és a kert végében álló nyárfák közül egyre sűrűbben lehetett hallani a sárgarigó flótázását. A természet legszebb ruháját öltötte fel a tavasz tiszteletére, és nekem – bármennyire dicsérik is a többi évszak szépségét – mindig ez marad az év legszebb szakasza, és benne minden hónapok leggyönyörűbbje: a MÁJUS. Ilyenkor szeretném az időt lelassítani, és minél tovább élvezni a hónapra jellemző hangokat, illatokat és színeket. Soha nem tudok betelni ebben az időszakban az orgona balzsamos illatával, a kakukk ismétlődő, dallamos kiáltozásával, és órákig elhallgatnám a vadgerlék halk kurrogását, mely szinte elandalít, és régmúlt májusokat idéz fel.

Régen történt, talán húsz éve is már... Akkor is ilyen eufóriás, tobzódó volt a május, mint mindig, és persze fiatalabbak voltunk. Igyekeztem minél több időt kint tölteni a természetben, és puskával a vállamon nagyokat sétálva meg-megállni, hallgatózni a lombsátrat növesztett erdőben. Azon a hétvégén elmaradhatatlan vadászcimborámmal mentünk ki, és meghívtam egy esti lesvadászatra egyik barátomat, akinek én is számos meghívást köszönhettem.

Ilyenkor – hacsak tehetem – szeretek korán elindulni, hogy az éjszaka beköszöntéséig minél tovább figyelhessem az erdő életét, és hallgathassam a szinte soha nem szűnő madárdalt. A találkozás után rövid taktikai megbeszélés, és a nyugaton lassan már vöröslő nap sugarai hamarosan az erdőszélen csillantak meg távcsöveinken. Miután elosztottuk a helyeket, elindultam az erdő mélyén levő magasleshez, egy kukoricavetés szélén.
- Aztán nehogy bakot lőj! - szólt utánam tréfásan cimborám. A figyelmeztetés nem volt felesleges, mert akkor még a vadásztársaság tagjainak - amíg a külföldi vadásztatás véget nem ért – nem volt engedélyezett az őzbak elejtése. Az elindulás után furcsa nyomokra lettem figyelmes. Nocsak, ennek a vaddisznónak mintha a levegőben lenne egyik lába, hogy minden lépésénél jobboldalt kimarad egy nyom! A vad által hagyott csülöklenyomat jól kivehető volt a nedves földön. Akkor ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, és nem is sejtettem, hogy közvetlen közelről is lesz alkalmam találkozni a felemás nyom gazdájával.

Az erdei nyiladék jól belátható és széles volt, rajta zajtalanul lehetett haladni. Megbeszéltük, hogy nem maradunk sokáig, csak amíg távcsővel látni lehet, a lővilág elmúltáig. A friss fűben csendben lépkedve jutottam el a kiszemelt leshelyig. Egyik kedvenc helyem volt ez az erdő, mely jórészt öreg szálasból állt, de a széleken vadrejtő fiatalosok, beljebb pedig egy sűrű fenyves is található volt benne. Nem messze az erdőszélen egy bővizű patak folydogált, mely a legnagyobb nyári melegben is felfrissülést nyújtott a vadaknak. Azért is a szívemhez nőtt ez a hely, mert előtte néhány évvel Szilveszter napján itt ejtettem el életem első vadkanját, gyönyörű téli időben, kétarasznyi friss porhóban.

Most egészen más képet mutatott a táj. Minden harsogóan friss, zöld színben pompázott, az alkony utolsó sugaraiban pillangók röpködtek, és ahogy a májushoz illik, hamarosan megszólalt az elmaradhatatlan kakukk.
Ebben az évszakban a magaslesen ücsörgés sohasem untat. Mindig akad látnivaló, most is egy jól fejlett baknyúl ballag az úton az erdőszéli lucernatábla felé.
- No koma, mész vacsorázni? Jó étvágyat! - kívánom neki gondolatban.
Majd néhány perc múlva ugyanott – csak ellenkező irányból – egy róka tűnik fel, vörös bundája már kezd beleolvadni az erdei félhomályba. Talán a tapsifülesre fáj a foga? Aligha, mert ellenkező irányba indul el, lassan szimatolgatva halad a nyiladék szélén.
Az alkonyat lassan belopózik a fák közé, a tavaszi zsongás csitulni látszik, az esti szellő pedig édeskés virágillatot hoz, és a közeli faluban megkondul a harang. Érces hangja végiggördül a dombok között, de nem kellemetlenül, inkább lágy búgássá szelídül, mikor az utolsó dallam is elül a völgyben.
Érdekes, hogy vannak hangok, melyek – legyenek bár erősek vagy közeliek – sohasem zavarnak. Ilyenek a tücsökciripelés, a kutyaugatás, a kakaskukorékolás, vagy az erdei madarak éneke, és érdekes módon – a lópata csattogása. Azt hiszem, ezek a természet hangjai, és ezért van az, hogy inkább megnyugtatóan hatnak rám, mintsem zavarnának. Emlékszem, egyszer gyerekkoromban, mikor két mezei tücsköt fogtunk, és napokig tartottuk és etettük őket a lakásban, egy dobozban, minden este és éjjel hangosan ciripeltek, de egyáltalán nem volt számomra zavaró, aludni is tudtam mellettük. Bezzeg másként van ez a technikai „masinák” hangjával! Ki nem állhatom az utcai forgalom zaját, a munkagépek csörömpölését, a túráztatott motorok bőgését. A légkalapács hangját pedig még messziről is elviselhetetlennek érzem. Máig sem felejtem, mennyire utáltam, amikor a még itt lévő és a megyében állomásozó szovjet vadászrepülők esténként alacsonyan szállva lehetetlenné tették a lesen történő hallgatózást. Elűzték szörnyű hangjukkal azt a csendet, ami után sokszor annyira vágyott az ember.

No de térjünk vissza az erdőbe! Az alkonyati erdő hangjai lassan éledeznek. Fejem felett hangos burrogással elrepül egy jól megtermett szarvasbogár, majd egy-egy tücsök is megszólal. Távcsővel még jól belátom az előttem elterülő kicsinyke tisztást. A mellette álló sűrűségből egyszer csak halkan kióvakodik egy hosszú orrú szarvastehén, mögötte alig egyhetes csetlő-botló borja. A mama óvatosan szimatol és nyakát előrenyújtva, füleit hegyezve figyel, mielőtt teljesen kilépne a tisztásra. Ahogy egyre sötétedik, csendben hallgatózom, de akiket várok – a vaddisznók – nem érkeznek meg. Persze ilyenkor első útjuk a sűrűben lévő dagonyához vezet, ahol kényelmesen sárfürdőznek, így védve bőrüket az élősködők ellen. Mire esetleg a tisztásig érnének, útban a kukoricavetés felé, már teljesen sötét lesz. Az égen egyre több csillag tűnik fel, a lővilág fogyóban, és mintha csak az éjszaka beköszöntét jelezné, nyávogáshoz hasonló hangján megszólal egy macskabagoly.
Ideje szedelőzködnöm, csendben lekászálódom a lesről, és amerről jöttem, elindulok az erdőszéli megbeszélt hely felé. Lámpavilágítás nélkül óvatosan haladok, néha megállok hallgatózni, nem szeretem megzavarni lámpával, vagy hangos ágreccsentésekkel az éjszakai erdő csendjét.
Már félúton járhatok, mikor egyszer csak hirtelen előttem ágroppanásra leszek figyelmes. Azonnal megállok, és feszülten figyelve hallgatózom. Újabb ágroppanás, majd lombsuhogás után valami sötét árnyék tolja ki magát jobbról az erdei nyiladékra. Vaddisznóra gyanakszom, ezért óvatosan leveszem vállamról puskámat, és az akkor még kötelezően előírt célpontvilágító lámpával megvilágítom az előttem levő nyiladékot. Tőlem alig tizenöt-húsz lépésre egy közepes méretű vaddisznó áll keresztben, és mereven figyel. Gondolatnyi időt sem várva a vad lapockája mögé célozva elhúzom a ravaszt. A durranás fülsiketítő hangja után hallom, hogy a meglőtt vad beugrik vissza az erdőbe, és ott egy helyben zörög, majd elcsendesedik. Mikor pár perc várakozás után odaérek, egy közepes nagyságú vadkan fekszik előttem mozdulatlanul. Jobban megnézve lámpám fényénél látom, hogy a jobb első lába térdtől fogva hiányzik.
Aha, szóval te voltál, aki a furcsa nyomot hátrahagytad az erdőszélen - válik világossá előttem a befelé látottak magyarázata. Valami régi – talán még malac vagy süldő korában ért - sérülés folytán csonkolódott a jobb lába, és a seb teljesen beforrt, de az a végtag rövidebb maradt, és így nem ért le a földre.
Az első öröm után elindultam barátaimhoz, – most már lámpámat villogtatva - akik kíváncsian vártak, vajon mire lőttem. Gyertek, majd meglátjátok! - ezzel odavezettem őket az elejtett vadhoz.
A gratulációk és a töretátadás szertartása után feltörtük a vadat, és elláttuk az ilyenkor szokásos teendőket. A disznót ugyan – miként barátom megjegyezte – csak kis jóindulattal lehetett vadkannak nevezni. Inkább csak kancsi volt, kb. 70 kilogrammos fiatal állat, de én mégis örültem a váratlan ajándéknak, melyet Diána szeszélye hozott puskám elé. Csak később, az agyarak kifőzésekor derült ki, hogy a jobb felső kisagyar – csonka lábához hasonlóan – szinte tőből hiányzott, és csak egy porózus végű csonk állt ki az állkapocsból. De nekem mégis kedves emlék mindmáig, és ha a falon rápillantok, az elmúlt és eljövendő májusok jutnak eszembe a rigófüttyös, vadgerlebúgásos hajnalokkal, és a harangkondulásos, tücsökciripeléses estékkel együtt.

M. Hunter