Barangolás a skót Felföldön (2009. július 3-13.)

Skócia már jónéhány éve szerepelt az útiterveim között. Hogy miért is, azt pontosan még ma sem tudom. Talán a Rettenthetetlen című Mel Gibson film keltette fel az érdeklődést bennem az ország iránt, de arra is jól emlékszem középiskolás koromból, hogy angol órán azt tanultuk Nagy-Britanniáról, miszerint legmagasabb hegycsúcsa a Ben Nevis Skóciában található.

A hegyek mindig is vonzottak, és a megszokott utazási iroda skóciai programjában a Ben Nevis megmászása is szerepelt, ezért megszületett az elhatározás: idén Skóciába utazom. Az elhatározást tett követte, és hamarosan kíváncsian vártam az indulás időpontját, melyre ez év július elején került sor, amikor Pozsonyból indult a gépünk Manchesterbe. Már jó időben ott voltam a reptéren, a többi utastársam pedig busszal érkezett Budapestről. Gyorsan összeismerkedtünk a túratársakkal, akik között ismerős is volt, és a becsekkolás után máris a levegőbe emelkedett velünk a gép. Kitűnő helyen, az ablak mellett, a szárnyak mögött ültem, és így a magasból élvezhettem, míg elsuhantak alattunk Európa legsűrűbben lakott vidékei, és a La Manche csatorna felett átrepülve Manchester repterén landoltunk, szemerkélő esőben. Itt már várt bennünket az összkomfortos busz, melyet elegáns skót sofőrünk, James vezetett. Az autópályán szakadó esőben utaztunk Glasgow-ig, ahol az első éjszakát egy kényelmes ifjúsági szállóban, ún. Youth Hostel-ben töltöttük. Aznapi napunkba belefért még a szállás elfoglalása után egyénileg egy rövid városnézés, aminek a hátrányait hamar megtapasztaltam, mikor arra eszméltem, hogy fogalmam sincs, a város melyik részén vagyok, és milyen irányban kell a szállásra visszajutnom. Egy darabig próbáltam beazonosítani az idefelé vezető utcákat, néhány járókelőt, turistának látszó fiatalokat is megkérdeztem, merre induljak el, de senki nem tudott útbaigazítani. Még szerencse, hogy eszembe jutott a mobiltelefon és az, hogy túravezetőnk, Flórián megadta a számát, hogy szükség esetén felhívhassuk. Így aztán az ő segítségével visszataláltam a helyes utcába, ahol más túratársakkal is összetalálkoztam, és a szállásra visszatérésünk előtt még arra is volt időnk, hogy egy pub-ban megkóstoljuk a skót sört.

Másnap utunk első állomása Stirling városa volt, amely a William Wallace vezetésével a XIII. században kibontakozott felkelés központja volt, és egy hegyen itt áll a róla elnevezett emlékmű is, valamint látható az a nevezetes híd (Old Stirling Bridge), pontosabban annak a XV. században kőből épült utóda, melyen történő átkelés során 1297. szeptember 11-én az angolok súlyos vereséget szenvedtek. A stirlingi vár és múzeuma megtekintése után tovább utaztunk a skót Felföldre, ahol a híres West Highland Way ösvényen, a skót Felföld "kék túra" útvonalán megkezdtük első felföldi túránkat. A felföldön átvezető ösvény a legszebb hegyvidéki tájakat érinti, és teljes hossza 158 km. Az ösvényt végigjáró túrázók Glasgow-ból indulnak, és a Ben Nevis lábánál elhaladva Fort William városánál érnek célba, ahol mi is kétszer megfordultunk.
Gyalogtúránkat mi a híres Glen Coe völgyben kezdtük, ami arról vált hírhedtté, hogy 1692-ben két rivális skót klán összetűzésbe keveredett, ami a Glen Coe-i mészárlásba torkollt, és ennek során az ellenséges klán tagjait csaknem kiirtották, akiknek sikerült a hegyekbe menekülni, azok jó része megfagyott a kegyetlen skót télben. A gyalogtúrára kellemes időben indultunk, és a Loch Leven tó völgyén áthaladva az Ördög-lépcsőjén egy gerincre feljutva szép kilátóhelyhez értünk, ahonnan pazar kilátás nyílt a skót Felföld hegyvonulatára, köztük a Három Nővér nevű csúcsra és az Etiv Mor hegyre, mely sokak szerint a legszebb Skóciában. Mintegy 12 km-es út megtétele után érkeztünk szemerkélő esőben a Loch Leven fjord partján álló városkába, Kinlochlevenbe. A csapat tagjai vidáman teljesítették a túrát, köztük 18-tól a 62 évesig minden korosztály előfordult, de a többség az ifjabbakhoz tartozott. Skóciában a szavaknak az angoltól eltérő jelentése van, a ben hegyet, a glen völgyet, míg a loch tavat vagy fjordot jelent. A túra végeztével buszunkkal egy festői fjord partján álló campingben telepített lakókocsikban szállásoltak el bennünket, melynek tulajdonosa egy idős néni volt, aki leginkább Chuck Norris-ra hasonlított, el is neveztük Csák néninek.

Gyalogtúrán a Felföldön

Másnap a leghosszabb, 22 km-es izgalmas túránk következett volna, de az időjárás előrejelzés miatt vezetőink a csúcsmászás mellett döntöttek. Így aztán kellemes napsütéses, majd változóan felhős időben nekivágtunk a Ben Nevis meghódításának. Ez technikailag semmilyen nehézséget nem okozott, csupán a tengerszinttől indulva 1350 m-t kellett emelkednünk a csúcsig csodálatos környezetben. Először erdők között haladva, majd sziklás terepen egy hegyi tó érintésével jutottunk fel a szanaszét heverő sziklákból álló csúcsra, amelyen a XIX. században egy meteorológiai állomás működött, de ma már csak a romjai láthatók. A Ben Nevis többek között arról is nevezetes, hogy az angol hegymászók télen itt edzenek a világ legmagasabb csúcsaira tervezett expedícióik előtt. Ennek oka az, hogy az időjárás nagyon változékony, a csúcs északi fala pedig komoly kihívást jelent a téli időszakban. Az időjárás még a nyári hónapokban is könnyen tréfát űzhet a bakancsos kirándulókkal, ugyanis a szikrázó napsütésből bármikor lehet sűrű köd és eső. Néhány óra alatt a túrázó akár mind a négy évszakot átélheti. Nekünk szerencsénk volt, az időjárás végig kitartott, és kellemes időben jártuk meg a csúcsot, ahonnan visszaérkezve a Ben Nevis Inn-ben öblítettük le torkunkat az angolok híres barna sörével.

A skót felföldi túrákkal kapcsolatban említést kell tennünk az ún. Munro-mászásról, ami abból ered, hogy Munro-knak hívják azt a jelenleg jegyzett 284 db csúcsot Skóciában, amelyek elérik a 914 m feletti magasságot. Elsőként a Skót Hegymászó Klub elnöke, Sir Hugh Munro térképezte fel őket 1891-ben. A Munro-mászók mindegyiket megpróbálják megmászni, melyhez sokszor egy élet szükséges. Kicsit olyan ez, mint nálunk a Bükk 900-as csúcsai, csak sokkal több van belőlük. Az országos kék túrát teljesítettekhez lehetne hasonlítani a Munro-mászókat, de állítólag Skóciában több van belőlük, mint nálunk, pedig ennek teljesítéséhez sokszor több évtized is kellhet.

A Ben Nevis csúcsán

A sikeres csúcsmászással megelégedve másnap indultunk leghosszabb felföldi túránkra, mely csupán 735 m szintemelkedéssel járt. Az út Fort William-ben, a Ben Nevis lábánál indult, ahonnét csodálatos panoráma tárult elénk a Felföldre. Nyír- és fenyőerdőkön áthaladva értük el a Lairigmor-hágót, melyen átkelve egy óriási birkanyáj állta utunkat, majd a gazdák hamarosan egy karámba terelték őket, és előkészültek a nyírásra. A skót gyapjú méltán világhírű, a zord hegyi klímán a juhok sűrű gyapjas bundát növesztenek. Utunk utolsó szakaszán elromlott az időjárás, és a már ismert Kinlochleven-be sűrűn szemerkélő esőben értünk be, így az esőkabátra ugyancsak szükség volt. Ám mire beértünk a kisváros kocsmájába, már ki is sütött a nap. Hát ilyen a skóciai időjárás!

Szállásunkra visszaérve kipihentük az út fáradalmait, hogy erőt gyűjtsünk következő napi túránkra, mely sok látnivalót ígért. Először a Loch Shiel nevű tó mellett haladtunk el, és így érkeztünk meg Glenfinnan nevű kisvárosba, mely előtt megálltunk Csinos Károly herceg (Bonnie Prince Charlie) emlékműve előtt, amely egy gyönyörű fjord partján áll. Ő volt a XVIII. században az ún. jakobita felkelés vezére, melynek bukása után a skót Felföldön bujdosott. Glenfinnan kicsi vasútállomása arról nevezetes, hogy naponta áthalad itt az a jakobita gőzmozdony, mely korhű kocsikat vontatva a Felföld legszebb tájain halad keresztül, köztük egy, a város előtti régi viadukton is, melyet mi is láthattunk. Ezt követően busszal visszautaztunk Fort Williambe, ahol városnézés keretében megnéztük a felföldi múzeumot, ami a skót hegyvidék történelmét és néprajzát tárja a látogató elé. Újabban itt látható az a kard is, melyet a Rettenthetetlen c. filmben a William Wallace-t megszemélyesítő Mel Gibson használt a filmforgatás során.

Az idő gyorsan repült, és már skóciai barangolásunk 6. napján tartottunk, amikor elhagytuk lakókocsis szállásunkat, és a Kaledóniai csatornán áthaladva a McRee klán ősi otthonához, a látványosságokban bővelkedő Elian Donan kastélyhoz érkeztünk. Ez arról is nevezetes, hogy itt forgatták a Hegylakó c. film egyes jeleneteit. A várkastély múzeuma valóban nagyon érdekes látnivalókat kínált, pl. a korabeli ruhákba öltözött személyzet egyik tagja a korhű fegyvereket is kezébe adta a látogatóknak.

Az Elian Donan kastély

Utunk következő állomása a Hebridák szigetcsopot egyik tagja Skye szigete volt, ahová egy hosszú hídon áthaladva jutottunk el. Ez a sziget magán viseli Skócia összes jellegzetes vonását. A mindössze 8000 lakosú sziget partvonala 1600 km hosszú és rendkívül tagolt, de egyik települése sincs messzebb 8 km-nél a tengertől. A sziget közepén található a Cuillins-hegység és központja, a mindössze 2500 lakosú Portree városa, ahol a következő éjszakát töltöttük. Még a városba érkezésünket megelőzően felkerestük a sziget egyik természeti látnivalóját, a Trottemish félsziget felett emelkedő 35 m magas bazaltsziklát, az Old Man of Storr-t, vagyis az Öregember Tornyát. Az időjárás itt is megtréfált bennünket, mert induláskor még ragyogóan sütött a nap, de mire a sziklák közelébe értünk és fényképezni akartunk, már sűrű köd ereszkedett a tájra és az eső is szemerkélni kezdett.

Másnap reggel elhagytuk Portree-t, és a fjord partján fekvő Dunvegan kastélyba utaztunk, amely a XIII. század óta a McLeod klán székhelye. A kastély múzeumában láthattuk azt a varázserejű "tündérzászlót", melyet a hagyomány szerint a vár lakói valamikor a IV-VII. század között egy tündértől kaptak. Itteni látogatásunk érdekessége volt még, amikor motorcsónakkal kimentünk a tengerre, és közelről nyerhettünk bepillantást az itt élő fókakolónia életébe. Szintén lenyűgöző látvány volt a kastély körüli park is, csodálatos virágpompában virító növényeivel.

Skye szigete

A Skye szigetet bejáró túránk része volt a továbbiakban egy skanzen megtekintése, majd egy tengerparti sziklára épült kastély romjait látogattuk meg. A skanzenban meggyőződhettünk arról, hogy az itt élő emberek élete a zord természeti viszonyok miatt sem lehetett könnyű, itt hallottuk pl., hogy a szigetre az elektromos áramot csak 1953-ban vezették be. A szigeten megtett utunk utolsó részeként egy 8 km-es rövid túrára indultunk, mely Quiaring sziklái között vezetett, és olyan bizarr sziklaalakzatok között gyalogoltunk, melyek neve: Tű, Börtön, Asztal, stb.

Másnap reggel Skye szigetét elhagyva a Kaledóniai-csatornához érkeztünk, melynek nevezetes része az ún. Neptun-lépcső, mely nem más, mint Thomas Tellford különös találmánya, egy 8 zsilipkamrából álló rendszer, mely a hajókat 1,6 km hosszú szakaszon 19,5 m-es szintkülönbséget áthidalva emeli fel és így úsztatja tovább. A csatorna részben mesterséges, részben természetes víziút és három tavat köt össze, de rajta nagy kereskedelmi hajók nem férnek el, így csak a turistahajók szolgálatában áll. A csatornát egyébként 19 évig építették és azt a célt szolgálta, hogy a tavak közti vízszintkülönbséget kiegyenlítse. Ezek egyike a Loch Ness tó, melynek partján - utunkat folytatva - a már romos Urquhart kastélyhoz érkeztünk, ahonnan a legszebb rálátás nyílik a Loch Ness tóra és bármikor várhatjuk Nessie, a szörny felbukkanását. Ezt persze mi sem láttuk meg, de egy külön bemutatótermében filmen nézhettük meg a vár történelmét, és a Loch Ness-i szörny legendáját, amit már állítólag az ír misszionáriusok és Szt. Columba is látott i.sz. 565-ben.

A tóparti sétát követően a Felföld fővárosába Invernessbe utaztunk, ahol az ifjúsági szálló elfoglalása után egyénileg városnézésre indultunk. Itt találkoztam egy honfitársammal, aki idegenvezetőként a közeli városka szállodájában dolgozott. Vele kellemesen elbeszélgetve megvacsoráztunk.  Az ifjúsági szállóban töltött éjszaka után másnap a  Ness folyó partján fekvő hangulatos kisvárost elhagyva egy igazi skót nevezetességet látogattunk meg, a híres Glenlivet whiskylepárló-üzemet, ahol részletesen beavattak bennünket a whiskygyártás rejtelmeibe és a gyár termékeit is megkóstolhattuk. A whisky egyébként kelta nyelven az élet vizét jelenti, és az 1827-ben egy George Smith nevű szeszcsempész által alapított üzem mára nemzetközi hírnévre tett szert. A különböző érési időn átesett italok megkóstolása megalapozta a jó hangulatot, és így indultunk el Skócia egyik legszebb várkastélyához, a Crathess kastélyhoz, ahol véletlenül egy skót esküvőnek is szemtanúi lehettünk, melyen a résztvevők mindegyike hagyományos skót ruhát viselt. A kastély körül gyönyörűen rendben tartott arborétum volt látható, melyben botanikai ritkaságok is helyet kaptak. Az eddigiek alapján is elmondható, hogy Skóciát talán három dologgal lehetne jellemezni: a skót gyapjúval, a whiskyvel és a hagyományos népviseletbe öltözött skót dudással, akit szinte minden város utcáján megtaláltunk, amint néhány penny ellenében bemutatta zenésztudományát. Egyébként engem megragadott ez a dudaszó, nem véletlen talán, hogy a skótok legkiválóbb harcosai is a nem ritka háborúk során lelkesítő dudaszó mellett indultak a csatába.

Skót dudás a Felföldön

Utunk utolsó állomása a skót főváros Edinburgh volt, ahol szintén egy modernül felszerelt ifjúsági szállóban töltöttük az éjszakát, melynek konyhájában este nagy volt a sütés, főzés. Itt rendeztük meg vetélkedővel egybekötött búcsúestünket is, melynek győztes csapata apró ajándékokban és a résztvevők egy-egy pohárka whiskyben részesülhettek. A skót főváros Edinburgh ígérte a legtöbb látványosságot, melyre egy nap nem is nagyon volt elegendő. Megnéztük a város főbb nevezetességeit, köztük a híres várat, melynek múzeuma és kiállítása között láthattuk a skót koronázási ékszereket is, köztük azt a koronát, melyet Skócia legmagasabban fekvő falujában bányászott aranyból készítettek. A vár tövében utcai zenészek és egyéb mutatványosok szórakoztatták a közönséget, és érdekes volt a skót Hadtörténeti Múzeum is. Maradandó élményt nyújtott számomra a skót Nemzeti Galéria megtekintése, ahol XV-XIX. századi angol és európai festők művei voltak láthatók. Szerencsénkre a belépés aznap éppen ingyenes volt. A fővárossal való ismerkedést a Calton Hill nevű kilátónál fejeztük be, ahonnét fenséges panoráma tárult elénk a Fort folyó torkolatánál elterülő városra.

Végezetül meg kell említenem utunk egyik kellemetlen epizódját is: mikor Edinburgh felé utaztunk, az egyik városban egy öngyilkos vetette magát buszunk elé, és a szélvédőt is kitörve csak másik busszal és sofőrrel tudtunk továbbá utazni. Az illetőt gyorsan elvitte a mentő, de sofőrünk szerint - aki egyébként nem volt hibás - valószínűleg nem élte túl. A rendőrségi helyszínelés és egyéb procedúra azonban példaszerű gyorsasággal zajlott le, és másfél óra múlva már a váltóbuszunk is a helyszínen volt.

Bátran elmondhatom, hogy a Skóciában tett utazásunk nem okozott csalódást, a csodálatos tájak, a Ben Nevis felejthetetlen csúcsa, és a skót emberek büszkesége, közvetlensége és vendégszeretete maradandó élményt nyújtott valamennyiünk számára.

Mesi