Képzelt riport a Kinizsi Százas céljában

Miért neveztél a Kinizsi Százasra?
Hadd válaszoljak „A hét mesterlövész” című filmben elhangzottakkal. Egyszer egy férfi anyaszült meztelenre vetkőzve beugrott a medvekaktuszok közé. Ellátása után megkérdezték tőle, hogy miért csinálta, mire ő így felelt. „Pillanatnyilag jó ötletnek látszott.”

Mi volt a legnehezebb az úton?
Volt néhány mélypont, de a Hegyeskő előtti löszfal és a baji rém, ami hirtelen eszembe jut.

Mi az a baji rém?
Az éjszakai műút 95 km után Baj és Tata között.

Voltak akik feladták?
Ha a velünk sántikálva szembejövők nem eltévedt túrázók voltak, akkor igen. Ez leginkább a táv második felében, és olyan helyeken történt, ahol volt a közelben országút.

Volt aki a segítségetekre szorult útközben?
Egy hölgy 70 km körül, a féltalpnyi vízhólyagjának kifakasztására tűt kért tőlünk, de Lakat nevű tettestársamtól csak egy dugóhúzót kapott. Aktív asszisztenciánk ellenére a műtét mégis sikerülhetett, mert utána a beteg felállt, és mindaddig úgy is maradt, ameddig módunkban állt figyelemmel kísérni őt.

Van olyan, hogy nem lehet segíteni a másikon?
Úgy 80 km-hez közeledve Koldusszállás előtt a gerecsei Öreg-erdőben a kék jelzésű turistaútban egy hátizsákos férfi ült nyújtott lábú rongybabaként, ernyedt vállait előrelógatva. Mindkét keze tenyérrel felfelé nézve a combjain nyugodott, és előrebukó fején a fejlámpáját terpesztett lábai közé világítva, mozdulatlanul, üres tekintettel fixálta a semmit. A külvilág eseményeire semmilyen érdeklődést nem mutatott, még a körülötte gyülekező hangyák, és a fejlámpája körül köröző éjjeli lepkék sem befolyásolták állapotát. Szemmel láthatóan nem volt valami kirobbanó formában, és valóban, nem is tudott segíteni senkinek sem.

Tudsz valamit az indulók és a beérkezők számáról?
Tudomásom szerint nagyjából 1200 induló volt. Az Interneten közzétett 1981-től 2006-ig vezetett statisztika szerint az indulók valamivel kevesebb, mint 60 %-a ért célba, de a rendezők szerint azóta is hasonló az arány.

Mennyi folyadékot fogyasztottál útközben?
Nagyon meleg volt végig, így 7-8 liter vizet biztosan megittam, viszont az egész úton nem ettem szinte semmit.

Melyik túra nehezebb, a Mátrabérc, vagy a Kinizsi Százas?
Alkat kérdése. A Mátrabérc a maga 56 km-ével jóval rövidebb, de a Kinizsi Százassal közel azonos szintkülönbséget ott sokkal meredekebb felszökések leküzdésével lehet csak teljesíteni. A Mátrabércen vízszintes szakasz szinte nincs egy méter se, és a 13 órás szintidő is nagyon szigorú. Viszont a Kinizsi Százas 100 km-e és 2930 m-es szintkülönbsége önmagáért beszél, mindez 24 óra alatt. Itt már nappal nagyon meleg van, és éjszaka is sokat kell menni. Külön logisztikai nehézséget jelent mindkét úton, hogy egyik sem körtúra. Mindent összevetve szerintem a Mátrabérc inkább izom, a Kinizsi Százas pedig talán inkább ízületi igénybevétel, kinek mi a gyengéje. De igazi jellempróba mindkettő.

Mi volt a legemlékezetesebb élményed az úton?
Valahol a Pilisben, még erőmnek teljében, kakukkszó, és örvös galambok kurrogása közben, önfeledten haladva az erdei ösvényen, úgy másfél méterre előttem egy kígyó hirtelen rávetette magát egy egérre, és a szemem láttára fojtotta meg néhány másodperc alatt. Majdnem rájuk léptem, de a további fejleményeket sajnos már nem volt időm figyelemmel kísérni, és fényképezőgép sem volt nálam.

Úgy hallottam, előfordultak ellenőrök is az úton.
Pilisszentkeresztet elhagyva, egy 300 m-es meredek szintemelkedést nyolc szerpentinnel hidal át a zöld jelzésű turistaút. (Mátrabércen ez, egy direkt, toronyiránt felvezető ösvény lenne.) A szerpentin ágai között csábító levágások vannak kitaposva, hogy az azt választónak rövidebbé, ám meredekebbé tegye az előbbre jutást. Feltűnt, hogy mindenki sarkosan végigjárja a szerpentin éles kanyarjait. Nem ilyen szelídített terepekhez vagyok én szokva, gondoltam magamban (figyelmen kívül hagyva az etikai megfontolásokat), de mielőtt nekimentem volna egy ilyen levágásnak, előttem megtette ezt valaki. Ebben a pillanatban egy kissé megviselt kocsányos tölgy hirtelen emberi formát öltött, és a szabályszegő rajtszámát füzetébe feljegyezve első és egyben utolsó figyelmeztetésben részesítette. Mindezt kellő hangerővel tette, hogy a hallótávolságban lévők tanuljanak az esetből, és terjesszék azt tovább. Kétségtelenül nevelő hatása volt a történteknek.

Volt olyan, hogy eltévedtetek valahol?
Igen, volt néhány apróbb eltévedésünk, de mindig csak akkor, amikor tekintélytiszteletből követtük a nyilvánvalóan sokadik százasukat taposó „nagyokat".

Milyen volt az éjszakai menet?
Alapvetően sötét. Indulás előtt volt egy olyan naiv elképzelésem, hogy az éjszakai rész majd könnyen követhető egyenes erdei szakaszokból fog állni. Ehhez képest a legbonyolultabb nyomvonalak váltogatták itt egymást. Többször kellett 3 méter magas kerítésekhez rögzített falétrákon átmászni oda-vissza, és olyan törpe-tölgyesekben haladni hosszasan, ahol fejmagasságban összeértek a lombok. Itt egy métert se lehetett előre látni fejlámpával se.

Előfordult valamilyen konfliktushelyzet útközben?
A sors úgy hozta, hogy az éjszakai menet egy részén hozzánk csapódott egy kisebb horda. Volt köztük egy jó nagy darab fiú, akinek egyfolytában be nem állt a szája. Idegesítő hülyeségeket beszélt imamalom módjára a társának, de olyan hangosan, hogy nem lehetett nem hallani. Előttük haladtunk pár lépéssel, de annyira jöttek, hogy nem tudtuk őket elhagyni. Éppen egy – az előbb említett – létrán másztunk át, amikor azt mondja a srác, hogy ő ilyeneket helyből szokott átugrani. „Én is!" – szólok hátra most először, humoros folytatást remélve. Mire ő: „Érzem a gúnyt a szavaidban!", és fenyegetően közeledett felém. „Jól érezted a gúnyt a szavaimban, de most már elhiszem neked" – hajoltam meg a paranoia eme tiszta megnyilvánulása előtt, és az első adandó alkalommal végképp elhagytuk őket.

Értek frusztrációk az úton?
Abból volt a legtöbb. Például egy jóképű laza fickó keveredett elénk a haverjával úgy 60 km körül. Nem volt nála se víz, se kaja, csak az övtáskája a vállán átdobva, amiből menet közben szedte elő a cigarettákat és általában dohányzott. A füstje ott tekergett végig az orrunk körül, de úgy mentek, hogy a belehúzós 6 km/órás tempónkkal sem voltunk képesek megelőzni őket. Nőt is láttunk menet közben cigizni, szintén hasonló ütemben haladva. Aztán voltak kifejezetten nagy testű emberek, akik olyan iramot diktáltak, ami már megszégyenítő volt ránk nézve. Megemlíteném még a 70-es éveit taposó férfit, aki mindjárt az út elején a róka fürgeségével tűnt el előttünk, és többet nem is láttuk. Pedig mi is úgy mentünk, hogy a kanyarokban többször kisodródtunk, és 20 óra 11 perc alatt nyomtuk le a 100 km-es távot.

Milyen érzés elindulni egy-egy megállás után?
A táv vége felé az ember megállás után olyanná válik, mint egy irdatlan lendkerék. Megmozdítása először reménytelennek tűnik, de ha sikerül, akkor a hajtása már egyre és egyre könnyebb. Egyébként az ember hajlamos arányokban gondolkodni, és ez gyakran csapda. Pl. 70 km után valaki úgy gondolhatja, hogy már csak 30 van hátra, elfelejtve a realitást, hogy ez legkevesebb 7-8 órás részben éjszakai erőltetett menetet jelent még, rohamosan fogyó erőtartalékokkal.

Az út során éreztél úgy valamikor, hogy nem fog sikerülni?
Nem.

Szenvedtél valamilyen sérülést útközben?
Azon kevés túrázók közé tartozom, akinek az út során még a legparányibb vízhólyag sem képződött a lábán. Ez talán a véletlenül bevált túra-félcipőmnek, és benne a kiváló minőségű vastag zoknimnak volt köszönhető. De ha most lenézel Lakat tettestársam lábára – aki már kiöntötte a vért a cipőjéből – láthatod, hogy milyen következményei vannak annak, ha valakinek már félúton elkezd mozogni a talpbetétje. Ő ezért a teljesítményéért két oklevelet is érdemelne.

Elindulnál még egyszer a távon?
Ezt a kérdést most nem volt sportszerű feltenni, térjünk vissza rá később!

-magnum-