A Remete

A zord tél a vége felé járt. A hó olvadni kezdett, és egyre többször csordogált az eresz a napközben már néha kellemesen melegítő napsugaraktól. A szarvasbikák öregebbje már fejdísz nélkül, szégyenlősen lehajtott fejjel járkált, míg a fiatalok még büszkén mutogatták agancsukat, nem sejtve, hogy hamarosan az övék is lehullik, és rangjel nélkül várhatják majd az újabb, immár erősebb ékességük megjelenését.

Az öreg koca nem találta a helyét. A kondáját és megszokott revírjét elhagyta, és egy bodzával benőtt sűrű akácújulatot keresett fel egyre gyakrabban, ahol a tavalyi száraz fű is kényelmes fekhelyet biztosított. A téli hajtásokat szerencsésen túlélte, tapasztalatainak és éles ösztönének köszönhetően átvészelte azt a vaddisznók számára nehéz időszakot, amikor több előző évi süldőkorú utódját is elveszítette. Ők a terítéken, máglyák fénye mellett, kürtszóval fejezték be földi pályafutásukat a vadászház udvarán.
Egy február végi éjszakán a koca érezte, hogy eljött az idő. A szederindákkal benőtt újulatban száraz növényzetből meleg vackot hordott össze, és hajnalban itt hozta világra hét újszülött csíkos malackáját. Elégedetten röfögött, mikor már mind a hét kis jövevény az emlőin szorgoskodott.

Az időjárás szerencsére egyre jobbra fordult, a maradék hó is elolvadt, és nem esett hozzá újabb. Az éjszakák ugyan hidegek voltak, de a jó meleg vacok megvédte a kis csíkosokat a fagytól, és napközben langyos szellők kezdtek fújdogálni dél felől. Ez távoli tájak üzenetét hozta, melynek hatására a hosszúcsőrűek is megérkeztek. Egyikük épp a vacok közelében szállt le egy tisztáson, és kíváncsian szemlélte az éppen előmerészkedő furcsa csíkos jószágokat.

A malacok - hála a bőséges anyatejnek – egyre erősödtek. Mind gyakrabban és egyre nagyobb távolságokat tettek meg anyjukkal. Egyik alkalommal a tapasztalt koca veszélyt érzett. Kora délután volt, a malacok egy sűrű bokor mélyén szunyókáltak. Az öregedő vadász nálánál is öregebb vizslájával kószált a környéken. Tulajdonképpen csak hullott agancsot kerestek, és egyúttal a szokásos napi sétát is teljesíteni akarták. A már kissé süket vizsla előrement, de fél szemmel mindig visszapislogott az imádott Gazdira. Ő maga is meglepődött, mikor a bokorból váratlanul kirontott a koca, és egy fenyegető röffenés kíséretében hozzávágott. A vadász csak azt látta, hogy a vizsla felvonított, és kb. két métert arrébb repült, de a meglepetéstől védekezni vagy félreugrani sem tudott. A koca harciasan és mindenre elszántan állt egy helyben. A vadász megtorpant, sejtette, mi áll a disznó viselkedése mögött. Néhány pillanat múlva a csíkos sörtések – élükön egy a többinél fürgébb és erősebb jószággal - libasorban menekültek az anya figyelmeztető hangjára. Mikor már biztonságban voltak, akkor igyekezett utánuk a koca is.

A vadász elmosolyodott miután kutyáját megnézte, melynek nem esett baja:
 - No, öreg pajtás, ez jó lecke volt, ennyi idősen már tudhatnád, hogy a malacos kocával nem tanácsos ujjat húzni.
Az öreg vizsla ezt alig hallotta, már csaknem teljesen süket volt szegény.

A tavaszból nyár lett, a koca visszatért a kondához, és együtt az előző alomból megmaradt kevés számú nőnemű utódaival dőzsöltek az érő gabonatáblákban, majd a kukoricában. A hét kismalacból egy különösen erősebb lett, kitűnt a többi közül. A játékos verekedéseknél mindig sikeresebb volt, és a közös evészeteknél is neki jutottak a legjobb falatok ereje és ügyessége folytán. Mikor őszbe fordult az idő, a már csaknem felnőtt méretű süldők viselkedése megváltozott. A hímek - melyből három volt a kondában - egymás közt próbálgatták erejüket. Egy novemberi napon a koca és a többi emsesüldő a kansüldők értésére adta, hogy tovább nem kívánatosak a csapatban. A legerősebb kancsi ezt szó nélkül vette tudomásul, már úgyis elege volt a nyüzsgő, tülekedő kondából. Így aztán ettől kezdve külön utakon kezdett járni.

A területet alaposan megismerte, tudta, hol vannak a legjobb élelemforrások és a biztonságos búvóhelyek. A váltókat is alaposan kiismerte, és voltak kedvenc dagonyázó helyei, de azokból is többet használt felváltva és sohasem mindig ugyanazt.

Ennek volt köszönhető, hogy a többi társával ellentétben túlélte az első kritikus 3 évet és egyre óvatosabbá vált. A halál szele, igaz néhányszor megérintette. Az előző télen is csak egy hajszálon múlt, hogy ott hagyja a fogát. Egy kezdő vadász a legutolsó hajtásban a vágtatva menekülő sörtés daliára csaknem az egész tárat kiürítette, de a lövések mind mögötte csapódtak be, aztán meg beért a biztonságot nyújtó takarásba. Így sebesülés nélkül megúszta a dolgot, de attól fogva, ha csak tehette, a hajtásban visszaosont a hajtóvonal mögé. Ahogy teltek a hónapok, majd évek egyre tapasztaltabbá és elővigyázatossá vált. Több utódot is nemzett, de a párzás idején is megőrizte veleszületett óvatosságát és ösztönös gyanakvását az ember iránt.

Különös érzéke volt aziránt, hogy idejében megérezze a rá leselkedő veszélyt. A hajtások kezdetén minden irányban fülelve kiderítette a biztonságos menekülés irányát, és sokszor már a hajtás elején kiszökött észrevétlenül a veszélyes zónából. Ha visszatört is – és legtöbbször ezt tette - óvatosan mozgott és nyílt helyre nem ment ki, sokszor negyedórát is várt, mire elszánta magát, merre induljon. Igazi remetekan lett belőle, és megtanult alaposan vigyázni a bőrére.

Csodálatos akácillatú, kakukkszótól hangos május járta. A vadászház előtti beírókönyvnél két vadászcimbora találkozott. Az egyiket - akit társai csak egyszerűen Sörtének becéztek - Jóskának hívták, a másik az öregedő vadász volt. Sörte onnan kapta a becenevét, hogy a legtöbb vadásszal ellentétben megvetette a bort, és arra a kocsmában gyakran elhangzó kérdésre, hogy: - Na mit iszol komám? Mindig így válaszolt: sört, te!
De talán azért is illett rá ez a név, mert kissé különc vadász lévén, egyedül a vaddisznók érdekelték. A trófeás vadak közül őzre sosem emelt puskát, és még a szarvasbika sem hozta lázba. Néha lőtt egy-egy rókát, de igazából csak a vaddisznó érdekelte, azt kajtatta minden évszakban, és sokszor éjszakákat volt képes kint tölteni a lesen egy jó kan reményében. S mindezek tetejébe még jókora vaddisznósörtékből készült díszt is viselt állandóan a kalapján.

- No, hova megyünk ma este vadászni? - kérdezte az öregedő vadász. Ma telihold lesz és szélcsendes az idő, érdemes későig kitartani.
- A Tüskés-dűlő melletti akácos közelében már napok óta látom egy derék kan nyomát, megpróbálkozom ma éjjel vele.
- Akkor én a Hársasi átjárónál próbálok szerencsét, – volt a válasz – ott sok túrást láttam az eső után.

A Hold már jócskán fent volt az égen, amikor a Remete elindult. Meleg volt az éjszaka, és a gyenge szellő bódító akácillatot hozott. Már a szúnyogok is előjöttek, ezért jót hempergett az egyik, megközelíthetetlen helyen lévő rejtett dagonyában. Minden lépésére ügyelve, hangtalanul osont ki az erdő széléig és percekig mozdulatlanul állva figyelt.
Az öregedő vadász kissé már rosszul hallott, de mintha egy pillanatra halk reccsenésre lett volna figyelmes.
- Talán csak képzelődtem – gondolta, miután vagy húsz-harminc percig sem történt semmi, csak a baglyok huhogtak és néhány pele ricsajozott a fán.
És ekkor, mint egy szellem, hangtalanul megjelent a kukoricaföld szélén egy hatalmas disznó, a Remete, ha ugyan az volt, mert egy lépést sem jött közelebb, és a vadász nem bírta sokáig idegekkel.  A távolság nem volt túl nagy, és a Hold, bár nem a legjobb irányból, de jól világított,  ezért a vadász lövésre szánta el magát. A disznó keresztben állt és figyelt, így amint a vadász a puska csövét feltámasztva kidugta a fedetlen lesről, a holdfény megcsillant a távcsövön, és ez elég volt az óvatos Remetének, hogy egy pillanat alatt hangtalanul eltűnjön.

Más alkalommal hiába vártak a Remetére. Egyszer ugyan Sörte is majdnem szerencsével járt vele, mikor egy eső utáni, holdtalan éjszakán már hazaindulni készült, mikor valami azt súgta neki, még ne adja fel. A Remete jóval éjfél után jelent meg, ezúttal talán kissé tőle szokatlanul nagy zajjal. A les közelében lévő váltón akart kijönni, és már félig kint is volt, Sörte pedig már lövésre készen várta, de ekkor balszerencséjére elfogta a köhögés, amit nem bírt visszafojtani. Egyetlen köhintés kellett csak, és ez elég volt ahhoz, hogy a disznó visszaugorjon, és azóta messzire elkerülte a les melletti váltót. Sörte állítólag ezután szokott le a dohányzásról, és rögeszméjévé vált, hogyha akkor nem köhögi el a disznót, biztosan megvan a  később szellemként emlegetett óriási kan.

És ez így ment hónapokon, sőt éveken át. A Remete hol eltűnt egy időre, hol ismét felbukkant a területen. Hátrahagyott nyomaival hol itt, hol ott lehetett találkozni, de lövést senki nem tudott rá tenni. Nem volt állandó fix pont a tartózkodási helyében, amire biztosan lehetett számítani. Még az oly kitartó Sörte is feladta a hiábavaló leskelődést a sokadik eredménytelen kísérlet után. Egyesek már kezdtek kételkedni a létezésében, és csak szellemkanként emlegették. Az idén télen aztán a hajtók váltig állították, hogy egy borjú nagyságú, a mozgása alapján is öregebb disznó tört vissza a hajtásban a tüskés-dűlői sűrűben. Talán a Remete lehetett, de biztosat senki nem tudott.

Az egyik fiatal vadász - igaz nem dicsekvésképpen - bizalmasan elmondta az öregedő vadásznak, hogy a tavaszi vadkárelhárításon rálőtt egy hatalmas disznóra, de a nagy távolság és a rossz lővilág miatt elhibázta.

Így telt-múlt az idő, és vele váltották egymást az évszakok, majd az évek. Az öregedő vadászból is öregebb lett, hűséges vizslája pedig elköltözött mellőle az örök vizsla-vadászmezőkre.
Egy szalonkaváró február végi napon a vadász ismét agancsot keresett a Tüskés-dűlő melletti akácosban, már sajnos a vizslája nélkül. Egy sűrű nádfolt széléhez közeledve hirtelen visszahőkölt, a folt szélén egy még élőnek látszó óriási disznó ült, szétvetett mellső lábakkal.
A vadász ösztönösen a késéhez kapott. Távcsővel nézve aztán megállapította, hogy az öreg Remete már nem él. Sem golyóütötte seb, sem egyéb látható sérülés nem volt rajta. Még vastag téli szőrzetében valószínűleg betegség (sertéspestis) végezhetett vele, és agyarai is teljesen épek voltak. A vadász becslése alapján 10-12 éves lehetett, és a trófeája magasan aranyérmes lett volna.

Visszajött meghalni, nem messze attól a helytől, ahol született. Egy öreg vadásznak megadatott az, hogy még életében malackorában is látta, majd elmúltában is találkozott vele. Még egyszer utoljára a saját elmúlása előtt viszontláthatta azt a csodálatos vadat, amelynek óvatosságáról legendák keringtek, és ezek szerint nem alaptalanul.    

Mesterházy István