Képes hírek a Grimmingről

A Grimming 2351 m magas, magányos, fura piramisa Dachsteintől 30 km-re keletre, az Enns folyó tündéri völgyéből agresszíven kiemelkedve uralja a nélküle egyébként békés vidéket. Mint minden „valamirevaló” hegynek, ennek is megvan az a lebilincselő tulajdonsága, hogy ha egyszer belefészkelte magát a kiszemelt áldozat agyába, akkor ott egy zárt áramkört képezve állandó keringésbe kezd, és többé már nem ereszt. A kesztyűt rég bedobta, a párbajra hívást csak halogatni lehetett, visszautasítani nem. 2012. június 29-én aztán, Melindával és Gáborral felvettük a kesztyűt. Éppen a legjobbkor. Ez volt az a hétvége, amikor nemcsak Magyarországon dőltek meg hőmérsékletrekordok, rendeltek el hőségriadót, itatták és zavarták félóránként árnyékba a városokban a napon maradtakat, de még a zord hegyeivel tarkított egész Steiermark területére is példa nélkül álló módon 37 0C-os átlaghőmérsékletet ígértek (árnyékban), ami nem bizonyult túlzásnak. Könnyítésként az én gyomromat egy kalaptartón érlelt túróspite nyomasztotta, de eszembe jutott Sanyi halmazelméleti axiómája. „Két ember van, aki felmegy a hegyre, és aki nem.” Mivel a tétel nem tér ki a pitére, így azt nyugodtan figyelmen kívül hagyhattam. Az óvatosság azonban indokolt volt. A Grimming nemes vad, de én is az vagyok, és a jövőm szempontjából nem mindegy, hogy az én falamon lesz-e a Grimming trófeája, vagy a Grimming falán az enyém. A hegyre felvezető három út közül természetesen a legnehezebbet, a délkeleti gerincet választottuk, amelyen a Grimming Hüttétől 800 méter szintet kell felmenni, majd tovább 600 méter sziklát mászni I-II (egy helyen II+) fokozatú terepen. Természetesen, Gáborral erős menetfelszereléssel vágtunk neki az útnak, Melinda minden tiltakozása ellenére.

A Zalaegerszegtől kb. 280 km távolságra lévő autós célunkat három és fél óra alatt értük el. A kocsit a Trautenfelsen keresztülvezető útról a Grimming Hütte felé kanyarodó földúton hagytuk egy árnyékos részen kb. 650 m-en. A 966 m magasra épített Grimming Hütte lágerszállását 29-ére foglaltuk le, de egy sátrat az autóban hagytunk, ha visszafelé úgy adódna, mivel az Enns folyó túloldalán találtunk a térképen egy kempinget. Pénteken, munka után, kora délután indulva otthonról, és Gábort, a szokás szerinti körmendi parkolóból felvéve, este hétre már a menedékház kerthelyiségében ettük Melinda csirkecombját és ittuk Helmut sörét, akinek – legnagyobb meglepetésünkre –, rajtunk kívül egyetlen vendége sem volt. Helmut a nyitott bejárati ajtóban ült, és általában egy sörösüveget tartott a kezében. Az első kérdése az volt hozzánk, hogy hány sört hozzon. Azonnal megkedveltem. Ott tartózkodásunk ideje alatt előfordult, hogy az üvege kifogyott. Ilyenkor, hogy időt nyerjen, kicsit kifelé nézett még a térbe, a közeli hegyek irányába, majd komótosan felállt, és a váltásért befordult a konyhára. Kívül, a bejárati ajtó melletti faládikájában is sört őrzött, nyilván a sürgősebb esetekre biztosítva be magát. A ház előteréből nem lehetett nem észrevenni a lemenő nap fényében tündöklő csúcskeresztet, amely 1400 m-rel felettünk a semmiben, mintha egy láthatatlan égi nyakláncon függne, egészen elérhetetlen dimenzióban csillogtatta magát. Fonnyadó önbizalommal kérdeztük Helmutot, hogy innen mennyi idő alatt lehet feljutni oda. Végignézett rajtunk, és kiváló pszichológiai érzékkel válaszolt. Neki öt óra, nekünk három – mondta. Melindával összenéztünk, és viszont. Mondtak már nekünk ilyet. Legjobb lesz, ha a biztonság kedvéért megszorozzuk kettővel! Nem a hármat, hanem az ötöt. Ráadásul le is kell onnan még jönni. Értünk mi már le hegyről éjjel kettőkor, egyszer épp a közeli Dachsteinről. Aztán, a még jól látható távolabbi hegyek közül a legvadabbul csúcsosodóról, a Höchssteinről (2543 m) kérdezősködtünk. Helmut mosolygott, és sejtelmesen közölte, hogy a Grimming nehezebb annál. Hágóvasat mindenképpen vigyünk! – tette hozzá. Erre kérnem kellett tőle még egy sört, pedig az én bélésemnek az már nem hiányzott. Aggodalmunkat látva, egy túsztárgyalót is megszégyenítő módon, mindhármunkat erősen megnyugtatott. Éppen holnap, mintegy húsz főből álló hegyi vezető találkozó lesz a csúcson, akik különböző utakon jutnak fel oda, és valaki majd segít, ha szükséges – mondta, aztán felnevetett, és ráhúzott a sörére.

Az éjszaka nagy hőségben telt, a Hütte emeleti lágere ontotta a napközben összegyűjtött meleget. Valamikor éjfél után érkezett egy vendég a szomszéd szobába, de azt nem tudtuk meg, hogy jön, vagy megy, mindenesetre jégcsákány volt erősítve a lerakott hátizsákjára. Mi reggel ötórai keléssel, kb. hat órakor hagytuk el a házat. Fogalmam sem volt, hogy a hátizsákokba gyömöszölt felszerelések közül mire lesz szükségünk, abban azonban biztos voltam, hogy sok víz fog fogyni. Én három litert vittem (a többiek is hasonlóan), de kétségeim voltak afelől, hogy elég lesz, hiába volt tudomásunk egy útba eső forrásról. Már az első útelágazásnál kis híján eltévedtünk, pedig azt nem lehetett mondani, hogy rosszak voltak a látási viszonyok.

Az első mérsékelt hólejtő tetején hirtelen egy bedrótkötelezett szikla került utunkba. Éppen, hogy felértünk rajta, mikor mögöttünk megjelent három mászó, egy vezető két tizenéves fiúval, akik a klettersteig alján felvették a sisakokat, de a következő percben már nem is láttuk őket.

1200 méter magasságban elértük a térképen is látható bővizű forrást. Csak kétszáz méter szintet jöttünk, de a kora reggel ellenére már idáig elfogyott, több mint fél liter vizem. Nagy kortyolgatás, mosakodás, és a kulacsok feltöltése után kissé nehézkesen hagytuk magunk mögött az oázist, amelyről csak sejtettem, de nem tudhattam, hogy micsoda megváltást fog jelenteni majd lefelé jövetelünkkor. Ezután szívós talpalás következett a fő útelágazásig. Amit eddig megtettünk, azt fel- és le-irányba is közös útnak szántuk. Innen jobbra, északi irányba ágazik el a Grimming szokásos „normál” útja, balra, nyugati irányba pedig a mászós út, csak gyakorlottaknak, melyről egy „nur für Geübte” feliratú tábla tájékoztatott. Úgy terveztük, hogy az óramutató körüljárásának megfelelő irányba, ezen fogunk felmászni, és a csúcsot keresztezve, körbe, a normál úton jövünk le idáig, majd a közös úton tovább lefelé a házig, esetleg tovább az autóig. Majd, valamikor, remélhetőleg még a mai nap folyamán. Felvettük hát a sisakokat, és irány az ismeretlen.

Egy könnyű traverzmászás után egyre jobban kezdett kibontakozni a Schneegrube gigantikus katlana, melybe mérhetetlen mennyiségű hó és meleg szorult meg egyidejűleg, a legnagyobb békés egymás mellett élésben. A forró levegő nem olvasztotta a havat, a hó nem hűtötte a levegőt, mintha valaki itt átírta volna a fizikát. A hegymászók kedvence, a gravitáció viszont működésben maradt, melyet apró kísérletek elvégzése után, nem kis megelégedettségemre, továbbra is érvényesnek találtam. A következő hólejtő meredekebb és hosszabb volt az előzőnél. Itt már nem szerettem volna visszacsúszni a hó eleji sziklákig, de a hágóvasak még mindig a hátizsákban puhították a banánt.

A hófoltot követő könnyű sziklamászás után aztán elérkeztünk egy kiterjedtebb hó felülethez, melynek nagysága és meredeksége, no meg a hó silány minősége indokolttá tette a hágóvasak felvételét. Ahol ez megtörtént, a hágóvas tartómat gondosan ott is hagytam egy szikla tövében, hátha valakinek nagyobb szüksége lesz rá nálam. A katlan felső szélén, szemben a sziklánál, a hólejtő kettévált. Ebből a távolságból nézve fogalmunk sem volt, hogy majd odaérve merre folytassuk tovább, de még éppen észrevettük, hogy a minket alaposan hátrahagyó három mászó a bal oldali ágban folytatja tovább. A tikkasztó hőségben menetelve felfelé aztán lassan mi is közelébe értünk a válaszútnak. Csak ekkor pillantottuk meg a sziklára festett, bal irányba mutató hatalmas piros nyílat, amely a hó magas állása miatt eddig nem látszott. Amint irányba fordultunk, mellbevágott a Schneegrube felső szakaszának látványa. A mintegy 100 m szintkülönbségű hó falának meredeksége 300-350 lehetett, amit senki ne becsüljön le, aki nem járt még ilyen helyen. A rossz minőségű hó minduntalan jéggombóccá tömődött a hágóvas fogai között, pillanatok alatt alattomos korcsolyát varázsolva a bakancs talpa alá. Megfordult bennem a hágóvasak esetleges levétele, de a jeges felületű firn túl kemény volt ahhoz, hogy bakanccsal lépéseket lehessen rúgni bele. Felfelé haladtunkban, vissza- visszatekintve, egyre kevésbé tudtam elhessegetni egy esetleges kicsúszás következményeinek ördögi gondolatsorát. Mivel jégcsákány nem volt nálunk, egy ilyen esemény sérülés nélküli megúszásához igen nagy szerencsére lett volna szüksége bármelyikünknek. Alig vártuk már, hogy kiérjünk ebből a pokoli teknőből, miközben Melinda jelezte, hogy ha errefelé kényszerülnénk visszamászni, akkor itt feltétlenül vegyük elő a kötelet.

Amint kiértünk a gerincre, egy szikláról lehúzódó hónyelv alatt bújtunk meg az átkozottul perzselő nap elől. Ekkor még nem tudhattuk, hogy egészen a nap végéig nem lesz többé árnyékot nyújtó hely, de még egyetlen négyzetcentiméter sem.

Ahogy kimásztunk a hó alól, észrevettük, hogy mögöttünk, egymástól leszakadva, két szóló mászó is közeledik felénk, akik közül az első hamar le is hagyott minket. Sisakot ugyan viselt, de a legnagyobb megdöbbenésünkre hágóvas nélkül jött fel a Schneegrube meredek hófalán. Jégcsákány sem volt nála. Egy lehetett a csúcstalálkozóra igyekvő hegyi vezetők közül – akárcsak a mögötte jövő, a miénkhez képest fele akkora hátizsákkal, és nagyon udvarias volt. Megköszönte nekünk, hogy tapostuk előtte a nyomokat. Megrökönyödve csodálkoztam tettére, és ismét rá kellett jönnöm, hogy az ember többnyire azért nem érti a világban a körülötte folyó eseményeket, mert nem tud másból kiindulni, csak saját magából.  Aztán a mögötte jövő férfi is hamar elhagyott minket, szintén hágóvas és jégcsákány nélkül, sőt rajta sisak sem volt, mindössze egy, még az előző mászónál is kisebb hátizsák.

1850 méter magasságban járhattunk, és az út hátralévő 500 méter szintjén, az elektronikus térkép elemzése alapján, átlagosan 400-450 meredekségű sziklamászás várt ránk, tucatnyi függőleges, I-II (egy helyen II+) nehézségű, esetenként lemászásos szakasszal is tarkítva. A helyenként füves terep állaga meglepően szilárd volt, rengeteg, jó minőségű természetes biztosítási lehetőséggel, de segédeszközöket nem használtunk. Ezekre esetleg akkor lett volna szükségünk egy-két helyen, ha ugyanezen az úton jövünk vissza. Gyönyörű, kitett gerinc- és szűk kéménymászások váltogatták egymást, és az útnak ez a szakasza, a nagy meleg ellenére kifejezett örömmászásnak bizonyult. Közben elhaladt mellettünk több mászó is, nyilván a találkozóra igyekeztek. Volt olyan közülük, aki már nagyobb méretű hátizsákkal, a zsák tetején átvetett, azonnal bevethető 50-es kötelet cipelve mászott. Pont így képzeltem el egy gyakorló hegyi vezetőt.

A szikla tetejére fellépve, a távolból is jól látott, méretes kereszt fogadott minket. A Grimming háztól öt óra alatt értünk fel ide, akárcsak Helmut. Az egyébként viszonylag ritkán látogatott csúcson már egy tucat, részben félmeztelenre vetkőzött hegymászó társalgott egymással, de láttuk, hogy a hegy mindhárom útjáról jönnek még néhányan felfelé. A csúcsra érkezők láthatóan jól ismerték egymást, vagy pedig, igen könnyen barátkozó típusúak voltak. Mi is meggratuláltuk egymást, de mielőtt bármi egyéb fontos dologba belekezdtünk volna, szanaszét kiterültünk a perzselő napon, majd Gáborral belemerültünk a gondolatnélküliség békés nyugalmába. Lecsukott szemhéjakkal tévesztve meg környezetét, egyedül Melinda őrizte az éberség lángját tovább, még fekvő állapotban is ügyelve arra, hogy a keresztet tartó meglazult drótkötél továbbra is feszes maradjon. Nem tudta volna ugyanis megbocsátani magának, ha a kereszt egy hirtelen széllökéstől épp a mi ott tartózkodásunk ideje alatt esik hanyatt.

A 2270 m magasságban épített „Toni Adam – Dr. Obersteiner” bivak a Tauplitz melletti Kulmból jövő északnyugati út vonalában helyezkedik el, közvetlenül a csúcs alatt 80 m-rel. Nem hagyhattuk ki. A tűző napon felforrósodott fém bódéba benyitva elviselhetetlen hőség fogadott, egy spártai fekvőhelyként is alkalmazható ülőpaddal, és két száradó, agyonhasznált hálózsákkal.

A bivakot különleges célra kívántuk igénybe venni. Elérkeztünk a nap fénypontjához. Gábornak tegnap volt a szülinapja, de csak ma értünk ide fel. Elbújtunk a házikó mögé, miközben megpróbáltuk Gáborral elhitetni, hogy nem is bújtunk el. A bivak széltakarásában könnyebb volt meggyújtani itt a tortagyertyát, de az elbújás fő célja más volt.

Még itthon, egy hajósboltban beszereztem ugyanis egy 50.000 Candela fényerejű jelzőfáklyát, amit Gábor tiszteletére állt szándékomban itt begyújtani. Mivel a hegy körül egy helikopter körözött, és a csúcs hegyi vezetőktől hemzsegett, minél jobban szerettem volna elkerülni a feltűnést. Az idevonatkozó etikai szabályok szerint ugyanis egy vészjelzőt csak vészjelzési célra szabad használni. Hát ezért bújtunk el ház mögé, de így sem tudtuk titokban tartani az egy percig tartó örömtüzet.

Gábornak egyetlen kritikus megjegyzése volt a tortával kapcsolatban, hogy rosszul szúrtuk fel rá a 23-as számot.

Gábor tortája a Grimming csúcsán, háttérben a Dachsteinnel. A misztikus hatású 32-es szám egyben a két hegy közötti légvonalbeli távolságot is jelentette.

Két óra hosszat tartózkodtunk a csúcson, majd északkeleti irányban továbbhaladva, a Multereck szintemelkedésekkel tarkított gerincén ereszkedtünk visszafelé.

A hőség fokozhatatlannak, az árnyék megtalálhatatlannak bizonyult. Véget nem érő, omladékos, folyamatosan figyelmet igénylő meredek ösvényen haladtunk lefelé. A kulacsaink fenekén lötyögő, szinte már forró vízzel egyre kínosabban takarékoskodtunk.

Az utunkba eső vasalt szakaszok kifejezett változatosságot jelentettek, de a drótkötelek olyan forrók voltak, hogy alig lehetett beléjük kapaszkodni.

Már nagyon vártuk, hogy leérjünk ahhoz az elágazáshoz, ahol reggel balra fordultunk felfelé a „nur für Geübte” tábla irányába. Nekem leginkább vízre lett volna szükségem, mert a kiszáradás tüneteit véltem magamon felfedezni. A nagy melegben nem tudatosodott bennünk, hogy a sisakokat elfelejtettük visszatenni a fejünkre lefelé jövet. Az utolsó lemászásnál aztán egy lehulló kő miatt ebből majdnem baj is lett.

Egy átmenetileg lankásabb szakaszhoz érkezve, délnyugati irányba tekintve teljes panorámájával elénk tárult a Schneegrube, és a hófolyosó, amelyen kimásztunk a teknőből. Közös megegyezésre jutottunk abban, hogy senki nem tudna annyi pénzt fizetni, amennyiért most újra megtennénk ezt a kört. És igazunk volt, senki nem is tudott. Eddig viszonylag kiegyenlített volt a küzdelem, azonban a tizenötödik menetben nyújtott teljesítményem alapján pontozással győzött a túróspite. Fejet hajtva érkeztem a forráshoz, aminek majdnem az elapadását okoztam, de az ott felejtett napszemüvegem kivételével, további vérveszteség nélkül, közel öt óra hosszat tartó lemászás után, este hatra értünk a Grimming házhoz.  A terasz tele volt melegtől kitikkadt emberrel, köztük már látásból ismert néhány hegyi vezetővel. Helmut – akinek akadt egy női segítsége is – nem kis meglepetésünkre éppen sört ivott. Gratulált nekünk, és érdeklődésére közöltük, hogy a következő hegyünk a környéken a Höchsstein lesz. Egy óra múlva már a háromszáz méterrel lejjebb hagyott autónknál adtam át Gábornak egy, a csúcson kipróbált jelzőfáklya becsomagolt díszpéldányát azzal a jókívánsággal, hogy soha ne kelljen azt a rendeltetési céljának megfelelően használnia.

- magnum -