Az éjféli Nap földjén

(Lappföld és Észak-Norvégia 2012. július)

Az elmúlt nyáron ismét úton voltam. Nagy várakozással készültem erre az újabb utazásra, mely tavaly júliusban Finnország lappföldi tájaira és Észak-Norvégiába vezetett. Ezt az utazást a Baraka megszokott és bevált utazási irodájával már előző évben elterveztem. A megvalósítás párom bokatörése miatt egy évet késett, mivel nem hagyhattam őt magára begipszelt lábbal.

Norvégiában már voltam 7 évvel ezelőtt, de akkor a déli országrészt jártuk be túráink során és Trondheimig jutottunk. Ez az újabb út repülővel Finnországból indult és Lappföld legszebb tájait érintve Norvégia északi felét járta be, majd Nordkapptől a Lofoten szigeteken át Svédország érintésével érkezett vissza Finnországba.

Baraka utas? –kérdezte tőlem a budapesti repülőtéren a magas, barna hajú lány bakancsomra pillantva. Igen, mondtam, honnan találtad ki? A lábbelidről, válaszolta és máris összeismerkedtünk. Miután összejött a csapatunk, elindulhattunk a Skandináviába vezető 11 napos útra. A nyár legmelegebb napjait éltük itthon, mikor elindult a gépünk Budapestről Helsinkibe és onnan tovább Ivaloba, mely már a sarkkörön túl található. Ebben az időszakban ezen a szélességi körön már a „fehér éjszakák” világába csöppentünk és meglepődve tapasztaltuk, hogy bizony itt egész éjszaka világos van. A biológiai óránk kissé megbolondult és jó néhány nap kellett hozzá, míg megszoktuk a szinte nappali világosságot.

Autóbuszos utazásunk Ivalo kicsiny repterén kezdődött, ahonnét két finn sofőrünkkel vágtunk neki a kb. 4000 km-es útnak, mely először az Inari tó partjára vezetett a hasonló nevű kempingbe. Itt gyorsan összeállt 4 főből álló fiúcsapatunk, melyben Laci volt a legidősebb a maga 62 évével és pöttyös kendőjével a fején. Így voltunk szobatársak a komfortos faházakban négyen. Az első este már gyönyörködhettünk a tóparton a horizont felett látható éjféli nap ragyogásában, mely bíborszínűre festette az eget. A színek különlegesen szépek voltak, melyet itthon csak ritkán lehet megfigyelni.

Másnap egy ígéretes túrára indultunk Finnország legnagyobb lappföldi természetvédelmi területére, a Lemmenjoki Nemzeti Parkba. Ez a vidék távoli fekvése miatt kevésbé látogatott, pedig egyike a legszebb finn nemzeti parkoknak. Buszunkkal először egy fogadó épülethez érkeztünk, és kiszállás után rögtön egy hatalmas rénszarvas bikával találkoztunk, mely békésen legelészve távolodott tőlünk. A kikötőnél egy rövid kávézás után motoros kishajókba szállva indultunk felfelé a Lemmenjoki folyón, mely kettészeli a parkot. Kissé borús időben vágtunk neki a vízi útnak két csónakkal, melyekből a gázlóknál időnként ki kellett szállnunk és a parton gyalog folytattuk utunkat, majd ismét vissza a csónakokba, ami többször ismétlődött. A táj mindannyiunkat lenyűgözött: a folyópartot hatalmas háborítatlan fenyvesek övezték nyírfákkal váltakozva és a parton néha egy-egy rénszarvast is megpillantottunk. Közel ¾ órás hajózás után egy sziklákon lezúduló vízesés mellett kötöttünk ki, ahol felkapaszkodtunk a zuhatag fölé, mely egy kanyarulat után szűk sziklahasadékból dübörgött alá és a dallamos Ravadasköngas nevet viseli. Ezután a csónakokba visszaszállva egy közeli táborhelyen értünk partot, ahonnan gyalog folytattuk utunkat a finn tajgába mintegy 11 km-en át. A turistaút a lappföldi táj jellegzetes részére, a tunturi-nak nevezett dombok egyikére vitt fel, mely 534 m magasan volt és róla beláttuk az egész folyóvölgyet, amint helyenként kiszélesedve kanyargott az erdők között.

A „csúcson” fotózkodás és némi pihenés következett majd sikerült néhány vad rénszarvast is megfigyelnünk, továbbá itt láttam először közelről sarki hófajdot. Ez a madár télen hófehér, nyáron viszont a környező szürke zuzmós sziklák színét veszi fel, így szinte beleolvad a környezetébe. A rejtőszínében bízva néhány lépésnyire bevárt bennünket, így sikerült közelről lefényképeznem. Visszafelé gyalogutunkat gyönyörű erdős tajga és a zúgó folyó kísérte, de egy kiadós záport is kaptunk melléje. Ezen a vidéken az időjárás gyorsan változhat, ezért az esőkabát és a vízhatlan túranadrág elengedhetetlen kellék.

Aznapi programunkat egy hagyományos lapp rénszarvas farm meglátogatásával fejeztük be. A gazdaságban viszonylag nagy bekerített helyen tenyésztik ezeket az állatokat, melyeknek minden részét (húsát, tejét, bőrét és agancsát is) hasznosítják. A szelíd rénszarvasokat kézből etethettük, majd behívtak bennünk egy ősi lapp, más néven számi kunyhóba, ahol a középen égő tűz mellé letelepedve teáztunk és régi törzsi énekverset hallgathattunk meg a népviseletbe öltözött asszony dobbal kísért előadásában. Végül az udvaron házigazdánk, egy idős számi férfi bemutatta a lasszó használatát, mellyel a rénszarvasokat befogják.

Utazásunk harmadik napján nem túl jó időjárás fogadott bennünket. Erős szél és szemerkélő eső mellett hajóba szálltunk és kihajóztunk a terjedelmes Inari tóra, ahol a számtalan kis sziget egyikén, az Ukkó nevűn partra szálltunk, mely ősi számi áldozati hely. Itt egy kilátópontról szemlélhettük a szigetekkel teletűzdelt tavat, majd egy öbölben kikötöttünk és gyalog vágtunk neki a tavat szegélyező mocsaras erdőnek. Érdekes tőzegmohákkal tagolt lápvidéken haladtunk át, majd egy kis erdei fatemplom mellett tartottunk pihenőt és sűrűn szemerkélő esőben érkeztünk a ránk váró buszhoz.

Aznap még megnéztük az Inariban található látványos Lapp Múzeumot, mely átfogó képet nyújtott Lappföld állat-, és növényvilágáról, néprajzáról és e jellegzetes északi táj geológiai sajátosságairól és ősi kultúrájáról. Ezután hosszabb utazás várt ránk, melynek során számtalan alagúton áthaladva átléptünk Norvégiába és végül egy tenger alatti alagúton át érkeztünk meg Mageröya szigetére, melyen a híres Nordkapp is található. Útközben kicsit izgultunk amiatt, hogy legalább éjfélre eltűnjenek a felhők, ugyanis szállásunk elfoglalása után a sziget legészakibb pontjára, a Nordkapp-re, más néven az Északi-fokra látogattunk. Itt egy hatalmas interaktív látogatóközpont található, ahol különböző kiállítások, 5 vászonnal ellátott vetítőterem, ajándékboltok, kávézók és étterem gondoskodik a vendégek szórakoztatásáról. Csoportunk először megnézte a levetített látványos filmet Lappföld csodálatos tájairól és a híres Aurora Borealis-ról. Ezután éjfélre mindannyian a földgömböt jelképező kilátóponthoz mentünk. Nagy szerencsénk volt, mert mire odaértünk kitisztult az ég és feltűnt a látóhatárhoz közel a sejtelmes éjféli Nap. Itt turisták százai fényképezték az Északi sark felé lenyugvó Napot, ami teljesen nem megy le ilyenkor a látóhatár alá, hanem látszólagos útja során elindul újra felfelé. Furcsa volt számunkra tapasztalni, hogy itt a Napot az égbolt északi horizontján látjuk, nem úgy mint nálunk napnyugtakor. A Nordkapp-ről még annyit kell tudni, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez a szigetnek csak a második legészakibb pontja, de nem a szárazföldi Európa legészakabbra fekvő helye és nem is ez a legészakibb európai sziget. Viszont innen - mivel egy 300 m magas tengerparti sziklán van - csodálatos a kilátás a Jeges tengerre az Északi sark irányába nézve.

Másnap ragyogó napsütésre ébredve (melyet már éjfél után a szállásra utazva is láttunk) egy hosszabb túrára indultunk, amely most tényleg a sziget legészakibb pontjára vitt. Igazi tundrai tájon gyalogoltunk, ahol gyér fű és lapos sziklák között vezetett az ösvény, helyenként pedig vízfolyásokon és kisebb mocsarakon kellett átkelni. Így érkeztünk a tengerpartra, ahol érdekes sziklaalakzatok és a jég által lecsiszolt kövek között értük el azt a pontot, amelytől északabbra már csak a Föld északi sarka található. Egy nagyon látványos és lélegzetelállítóan szép helyen értük el 18 km-es túránk végpontját. Itt hosszabb pihenőt tartottunk és gyönyörködtünk a nem mindennapi kilátásban, majd a visszaúton hatalmas, hirtelen lezúduló, sűrű eső kapott el bennünket. Ennek következtében pillanatok alatt bőrig áztunk, ami azzal járt, hogy a buszunkhoz visszaérve fiúk, lányok vegyesen a jármű hátsó rakterében vetkőztünk le szó szerint alsóneműre, sőt pucérra, hogy ruhánkat szárazra cseréljük. De a kedvünket ez se szeghette, hiszen a csodálatos táj és az út utolsó szakaszán a sík tundra felett átívelő szivárvány látványa is kárpótolt bennünket.

Utazásunk következő állomása Alta városa volt, ami mellett még aznap megnéztük azt a szabadtéri múzeumot, ahol többezer éves ősi sziklarajzok láthatók, melyek részei az UNESCO Világörökségének is. Szállásunk aznap az Alta-fjord partján lévő kemping hangulatos faházaiban volt, a már megszokott szobatársakkal. Másnap korán indulva az eldugott helyen lévő, ám annál látványosabb Isfjord partjára utaztunk, ahol a buszból kiszállva egy hatalmas gleccser közelébe gyalogoltunk. További utunk során elhaladtunk a monumentális Lyngen-hegység mellett, végig egy fjord partján utazva. Az autóbuszból is látható Lyngen-Alpoknak is nevezett 1800 m-es hegycsúcsok meredeken emelkednek ki közvetlenül a tengerpartból, ezért tiszta időben fantasztikusan szép látványt nyújtanak. Emiatt mi is megálltunk egy kilátóhelyen, melyet Gildetun-nak hívnak. A kék fjord vízében visszatükröződő hatalmas hegyek látványától alig tudtunk elszakadni. Ez a hely a Nordkap-től már 370 km-re van és az innen látható hegycsúcsok a jégkorszaknak köszönhetően rendkívül csipkézettek és változatosak.

További utazásunk egyik érdekessége volt még a II. világháborúból megmaradt és a németek által egy félszigeten épített Lyngen-erőd, melynek beton bunkereit mi is bejártuk. És ezzel még a napnak nem volt vége! Mielőtt elfoglaltuk volna a közismert norvég kikötő – Narvik - melletti szállásunkat, megálltunk egy erdőben található állatkertnél, a Polar-Zoo-nál. Itt közelről láthattuk a sarkvidék jellegzetes állatait. Számomra érdekes látvány volt azért is, mert itt láttam először élőben rozsomákot, mely egy menyétféle, mégis inkább egy kisebb medvére hasonlító falánk és agresszív ragadozó. A prémvadászok rémének is nevezik, mivel a csapdába ejtett állatokat elorozza és szembeszáll nálánál jóval nagyobb ellenféllel is. Nagyon érdekesek voltak még az állatkertben a sarki rókák, melyek gondozójuk fejéről ették le a falatokat. Mint megtudtuk, korábban négyen voltak, de a közelmúltban egyiküket elragadta a szabadtéri kifutóból egy sas. A nagy területen lévő állatkertben láttunk még közös kifutóban medvéket és farkasokat, sőt hiúzokat is, melyeket előttünk etettek meg. Érdekes volt még a szép lapátos agancsú jávorszarvas bika és az a jelenet, mikor a gondozó előttünk cumisüvegből megetette az árva jávorszarvas borjút, ami sokunk tetszését elnyerte.

A narviki kempingben eltöltött éjszaka után ismét egy hosszabb buszozás következett, melynek végcélja az Európa egyik természeti csodájaként számon tartott Lofoten-szigetek voltak, ahova egy nemrég átadott alagúton át érkeztünk meg. Ezek a szigetek káprázatos panorámával büszkélkedhetnek, melyet az 1000 m körüli és a tengerből meredeken kiemelkedő hegycsúcsok okoznak. A sziget fjordokkal, tengeröblökkel és számtalan apró szigettel szétszabdalt terület, mely a jégkorszaki gleccsereknek köszönheti jelenlegi arculatát. Odaérkezésünkkor borult, ködös idő volt, ezért az itt esedékes első gyalogtúránkat csak kb. a társaság 1/3-a vállalta, a többiek a kikötőnél a városban maradtak. Az út során mi felkapaszkodtunk a város fölé magasodó egyik hegycsúcsra. Az odavezető ösvény meglehetősen meredek és csúszós volt. Az innen történő leereszkedés után továbbutaztunk a szigetek alsó végében lévő szállásunkra, de útközben rövid időre megálltunk a tenger egyik homokos öblénél, ahol a csoportból csak két bátor túrázó vállalkozott arra, hogy fürdőruhában is megmártózzon a jéghideg vízben. Jómagam megelégedtem a bokáig történő tengerben gázolással, de a csoport többi tagja nem követte példámat.

A Lofoten-szigeteken volt a leghangulatosabb összkomfortos szállásunk, cölöpökön álló tágas apartmanokban a Tind (magyarul hegycsúcs) nevű kis üdülőfaluban. Ezeket a cölöpökön álló házakat a halászok rorbu házaknak nevezik és a tenger fölé nyúló erős faoszlopokon állnak, melyeknek a sós tengervíz sem árt. Az éjszakák még itt is világosak voltak, ezért lefekvésig még volt időnk egy sétát tenni a kis településen. Ennek során egyéni fotózásra indultam és felkapaszkodtam egy kopár gránitsziklára, melyről szép kilátás nyílt a szigetekre és a kikötőre, sőt még egy „csúcskönyv” is volt a tetején, amelybe bejegyzést tettem. Mivel hosszú volt a nappal, még arra is maradt időm, hogy a kikötőnél megörökítsek egy büszke norvég halászt, aki két hatalmas, közel embermagasságú halat zsákmányolt horoggal. Este a közös konyhával és nappalival rendelkező kényelmes szállásunkon összegyűltünk a túratársakkal és néhány pohár ital mellett átbeszéltük a napi élményeket.

Másnap változékony időben egy ígéretes gyalogtúrára indultunk a szigeteken, mely a tengerszinttől kezdődött és 750 m-es szintemelkedés után egy menedékháznál érte el csúcspontját. Útközben a nap hol eltűnt, hol kisütött, de túlnyomórészt borult időben haladtunk végig a helyenként láncos kapaszkodókkal felszerelt „klettersteiges” úton. Az elején egy szép vízesés mellett, majd egy tengerszem partján elhaladva értük el a menedékházat, mely sajnos zárva volt, így csak a hátizsákunkban hozott ellátmányra hagyatkozhattunk. Az út így is látványos és izgalmas volt, helyenként hófoltokon kellett átkelni és fent meglehetősen hűvös idő fogadott. Ezért nem sokáig időztünk a zord táj szépségében gyönyörködve. A visszaút nem kevésbe volt könnyebb, de annyival mégis kellemesebb volt, hogy egyre gyakrabban bukkant elő a nap a felhők mögül. Így jó hangulatban és kellemesen elfáradva érkeztünk vissza buszunkhoz a 15 km-es túra után. Innét a Lofoten-szigetek egyik érdekes települését vettük célba, mely minden bizonnyal a legrövidebb nevű, mivel csak egyszerűen az „A” nevet viseli. Itt végigsétáltunk a tengerpart cölöpökön álló rorbu házai között, melyek sajátos hangulatot árasztanak. Ezután a tengerparti úton egy újabb ódon hangulatú, Reine nevű halászfalut kerestünk fel, mely mintha a „Gyűrűk ura” című film helyszíne lett volna. A fjord partján a színes házak mögött 6-700 m magas sziklafalak emelkedtek a magasba és lenyűgözően szép hátteret adtak a helységnek. Este mindenki kellemesen elfáradva tért nyugovóra a hangulatos faházakban, de előtte még néhány pohár hazai ital mellett elevenítettük fel a nap élményeit.

A másnapi programot lazító napnak szántuk, ezért a csapat háromfelé oszlott. A legelvetemültebbek (ők voltak kevesebben) újabb túrára indultak, mások egy fizetős horgászprogramon vehettek részt, a mi csoportunk pedig visszatért Reine falu közelébe, ahol felkapaszkodtunk egy tengerparti magaslatra egy világítótoronyhoz, ahonnét a szigetek egyik csodaszép öblét lehetett belátni. Itt kellemesen, lazán töltöttük a hátralévő időt. Majd betértünk egy halboltba is, ahol mindenféle szárított, füstölt, sózott és egyéb módon tartósított halkészítmény volt kapható, többek között még füstölt bálnahús is, melyet korábbi norvég utamon már megkóstoltam. Íze és állaga az érett füstölt sonkára emlékeztet.

A nap hátralévő részében közösen felkerestük a szálláshelyünk közelében lévő halászati múzeumot. Ez a szigeteken folyó halászat történetével, hagyományos eszközeivel és a halfeldolgozás technikájával ismertetett meg bennünket. Itt kóstoltam először tőkehal májából készült olajat, mely állítólag nagyon egészséges, de nem túl jó ízű.
Ezzel sajnos véget is ért Lofoten-szigeteken tartózkodásunk, mert innét egyenesen Moskenes kikötőjébe hajtottunk, ahol buszunkkal együtt felszálltunk a kompra és áthajóztunk a szárazföldre, ahol sajnos elég hűvös és borús idő fogadott. A következő szállásunkat a kempingben már szemerkélő esőben foglaltuk el. Másnap viszont utunk leghosszabb és legszebb túrája következett a norvég Rago Nemzeti Parkban. Csodálatos északi tájon gyalogoltunk a jelzett túraösvényen érintetlen ősfenyvesek között, melyeket helyenként nyírfákkal tarkított mocsaras rétek szegélyeztek.

Az út egy folyó partján vezetett, melyen kétszer is függőhídon kellett átkelni.

A táj változatosságát fokozták a sziklás fennsíkok és a pallókkal áthidalt lápos területek. Végig felfelé haladva egy kisebb vízesést elhagyva elértünk egy menedékházat, mely személyzet nélküli és nyáron bárki számára nyitva áll. Használata után az eltüzelt fát illik pótolni és rendet hagyni magunk után. Ottjártunkkor is patyolat- tisztaság fogadott a házban, melyben emeletes ágyak voltak. Itt rövid pihenőt tartottunk, majd még mindig felfelé haladva egy tó partján nehéz útszakasz várt ránk. Közel ház nagyságú sziklákat kellett kerülgetni, ahol helyenként szikláról sziklára ugorva és egymást segítve tudtunk csak előrehaladni. Nemsokára felértünk egy csodálatos sziklaplatóra, ahonnan páratlan kilátás tárult elénk a Laksaga folyó völgyére. Ezután néhány zúgót kerülgetve elértük az út csúcspontját, melynél egy tengerszemből lezúduló vízesés felett átvezető függőhídról beláthattuk a fenyőerdőkkel szegélyezett hatalmas folyóvölgyet és a számomra oly csodás északi tájat. A vízeséstől távolabb egy ötperces „áhitat csendet” tartottunk és csak néztük némán azt a csodálatos, szinte felfoghatatlan dimenziót, melyet az északi erdőség és a hatalmas folyóvölgy nyújtott. Utunk utolsó szakaszán mocsaras erdőségekbe ereszkedtünk le, és ezzel véget is ért utolsó leghosszabb 23 km-es gyalogtúránk. Ennek végén kellemes meglepetésül szolgált, hogy sofőrünk a keskeny út ellenére felhozta buszunkat a túra végpontjához.

A kempingben töltött éjszaka után már a hazafelé vezető utat kezdtük meg, mert egészen a norvég-svéd határig utaztunk. Ez az úgynevezett fjellvidéken vezetett át, mely nyáron is hófoltokkal tarkított fennsík. Útközben egyre gyakrabban került rénszarvascsorda az utunkba, ami miatt többször is meg kellett állnunk, amíg az állatok átkeltek előttünk az országút túloldalára. A fura nevű Kukkolaforsen település mellett egy ifjúsági szállóban töltöttük utolsó lappföldi éjszakánkat. Aznap délután néhányan felfedeztük a környéket és a település mellett vezetőnkkel elkötöttünk két csónakot és beeveztünk egy széles folyó árterébe, melyet éppen elöntött a víz. Emiatt az ott lakók is a bárki által használható, előre kikötött csónakokon tudják megközelíteni hétvégi házaikat.

Finnországba visszavezető utunk Rovaniemi városában ért véget, melynek közelében van a lappföldi Mikulás székhelye, amit mi is felkerestünk. Itt személyesen is találkoztunk az „igazi” Mikulással, Joulupukki-val, akivel közös fénykép is készült, de őt magát a turistáknak lefotózni nem lehet. A Mikulás székhelye egy hatalmas látogatóközpont, ahol rengeteg ajándékbolt, étterem és még Mikulás-posta is van. Itt nyílott alkalom továbbá a sarkkörön állva lefotóznunk egymást.

Ez sok turistát vonz ide, két külföldi motorost én is útbaigazítottam angolul, akik a Polar-Circle felől érdeklődtek. Utunk ezzel Lappföldön itt véget ért, elbúcsúztunk sofőrjeinktől, majd a reptérre érkezve Oslo érintésével hazarepültünk Budapestre. Az újabb Skandináviában tett utazás nem okozott csalódást, az északi táj lenyűgözött változatos és zord szépségű arculatával és az útitársaim - köztük 3 szobatársam - is kellemes emberek voltak. Velük még itthonról is többször e-mailt váltottunk és elküldtük egymásnak fényképeinket. Második Norvégiai utazásom szépségében és látnivalóiban nem maradt el a korábbitól és ezt a csodás északi tájat az ott élő emberekkel és állatokkal együtt örökre a szívembe zártam.

Mesi