Fjallraven Classic Sweden 2019

110 km hátizsákkal, Lappföldön

Szép nap virradt ránk valahol a Balaton-felvidéken, 2018 forró augusztusán, mikor egy csapat fiatal elhatározta, hogy teljesíti e neves márka legendás, 110 km-es lappföldi vándortúráját. A történet nagyon egyszerű, bár ekkor még bő 3000 km-re és 1 évre voltunk a céltól. Mindannyian a Fjallraven által szintén szponzorált Fjallraven Vándortúra - vagyis a magyar kiadás - égisze alatt sodródtunk össze, és a kezdeti lelkesedés… nos, az nem tartott sokáig. Teltek-múltak a hetek-hónapok, egyre csak fogyatkozott a társaság, míg végül már azt hittük, egyikünk sem jut el Svédországba. Ám az utolsó pillanatban mégis újra összeverődött az eredeti csapat egy része. Na de ne rohanjunk ennyire előre.

A márkáról: a svéd Fjallraven az egyik legnagyobb brand az outdoor felszerelések piacán. Termékeik legendásan időtállóak, és még stílusosak is. Nevüket fémjelzi a G-1000 nevezetű, rendkívül kopásálló anyag megalkotása, melyet a hozzá való wax segítségével könnyedén időjárás-állóvá is tehetünk.

A túráról: az idei Fjallraven Classic immár a 15. volt a sorban, és nem véletlenül örvend töretlen népszerűségnek szerte a világon. Igen, még csak másfél évtizedes a túra, de máris klasszikus! 110 km nomád vándorlás az Északi-sarkkörön túl, Svédország legmagasabb hegycsúcsainak tőszomszédságában. A teljesítésre maximum 7 nap áll rendelkezésre, de kényelmes tempóban is elegendő hozzá 4-5 nap. Az útvonal nagyrészt a mintegy 440 km hosszú Kungsleden-en (Királyok útja) halad, amit akár nevezhetnénk a svéd kéktúrának is. A résztvevők száma 2000 főben van korlátozva, így órák alatt elfogy mindegy jegy. Jelentkezésnél érdemes szemfülesnek lenni. A szervezők egyébként igencsak figyelnek a környezettudatosságra, ami nem csak a limitált létszámban nyilvánul meg. Alapelvük, hogy ne hagyj nyomot magad után, így a túra során keletkező összes szemetet magaddal kell vinned a célba. Igaz, ott értékes ajándéktárgyakat is nyerhetsz vele. A túrán való részvétel ára idén 75.000 Ft volt. Később meglátjuk, mit kap az ember a pénzéért.

A felkészülés: nem árt, ha előtte már részt vettünk 1-2 több napos, sátras túrán és nem az esőben, 60 km/h-s szélben akarjuk majd először felállítani az újonnan vásárolt sátrunkat. Ha csak nem kifejezetten erre születtünk. :) Valamint jó, ha előre tudjuk, milyen érzés napi 10-12 órát menetelni 15-20 kg-os hátizsákkal. A megfelelő lábbeliről nem is beszélve, ami hátizsákos túra esetében általában valamilyen túrabakancs, a jobb tartás végett. Ha ezen mind túl vagyunk, tényleg jöhet a bepakolás. A személyes jó tanácsom kezdőknek, hogy szedjünk össze mindent, ami szerintünk „feltétlenül szükséges” és annak a felét hagyjuk otthon! :) A civilizált ember szereti a kényelmet, így jó, ha emlékeztetjük magunkat, hogy ez nem a kényelemről szól. Amin úgysem lehet spórolni: sátor, derékalj, hálózsák, főző felszerelés, alap tisztálkodó szerek, meleg ruha, zoknik, alsók, esőruha, elsősegély csomag és persze minden ruhaneműből csere. Bármi történhet. És általában történik. Mondjuk bőrig ázol a vízszintesen szakadó esőben. Az én 65 literes Zajo pakkom így lett bruttó 13 kg víz és élelem nélkül. Voltak olyan túrázók, akik becsúsztak 10 kg alá, de ahhoz vagy nagyon minimál igények, vagy űrtechnikás holmik kellenek. A nagy hátizsák átlag 12-18 kg között mozgott. Ha 20 felett vagy, érdemes újra számba venni az igényeid. Persze nem egy hölgy teljesítette ekkora súllyal a távot, hatalmas tisztelet nekik! :)

Tegyük fel, hogy kellően felkészültünk, az összes felesleges holmit otthon hagytuk, megvettünk minden jegyet, és már ott vagyunk Kirunában, ebben a kis északi bányászvárosban, ahonnan tulajdonképpen az egész kaland indul. Akár vonattal, akár repülővel érkezünk, Fjallraven Classic feliratú táblát lóbáló, mosolygós szervezők várnak minket, akik odakísérnek az ingyenes transzferbuszokhoz. Így jutunk el a becsekkolás és a rajtcsomag felvételének helyére, a helyi általános(?) iskolába. Itt regisztrálhatunk, vehetjük fel pár napi elemózsiánkat, a gázpalackot, itt kapjuk kézhez a térképet, és az érvényes teljesítéshez nélkülözhetetlen Trekking Pass-t, amibe minden ellenőrzőponton pecsétet nyomnak. Az elemózsia alatt a norvég Real Turmat cég liofilizált ételeit kell érteni. 2-3 féle reggeli (müzlik) és még több főétel közül lehet válogatni, paradicsomos tésztától a marhapörköltig. Reggeliből és főételből is találunk glutén- és laktózmentes változatot. Nos, ezt kapjuk ezektől a derék svédektől a nevezési díjért cserébe, és persze egy vérprofi szervezést. A folyadékigényünket pedig nagyon könnyen kielégíthetjük a túra során, a több száz kisebb-nagyobb patakból, amelynek többnyire mind kristálytiszta a vize. Na de visszaevezve személyesebb vizekre, Kirunában teljesen véletlenül belebotlottunk Melindába és Enikőbe, valamint Enikő párjába, Laciba. Melinda és Enikő szintén jelen volt, mikor elhatároztuk, hogy teljesítjük ezt a túrát, csak aztán azóta valahogy nem is kommunikáltunk erről, és egyikünk sem tudta, hogy a másik megy. Szóval már egy egész kis csapattal vágok neki az utolsó, Kiruna – Nikkaluokta közötti, kb. 1 órás buszútnak, és végül az egész túrának is.

1. Nap: Nikkaluokta Kiruna után az utolsó, aszfaltúton megközelíthető kis telep, innen már tényleg csak a vadon van. Itt esünk át a gyakorlatban is a rajtprocedúrán. Megkapjuk első pecsétünket, gyors szerelvényigazítás, csoportkép a Start felirat előtt, és indulhat a 110 km-es kaland! Az első pár km nagyon könnyed séta, nyírfaerdőkkel övezett, széles, kavicsos turistaúton. Majd áthaladunk sorrendben az első, fémelemekből álló, meglehetősen zavarba ejtő, hullámzásra képes függőhídon. Lesz ebből még nagyon sok. Kisvártatva elérjük első pihenőnket, pedig jóformán még be sem melegedtek izmaink. Finom illatok csapják meg az orrunk, ugyanis itt található a „Lap Danalds”. Egy hevenyészet bódé és néhány asztal, ahol csekély 4500 Ft-ért megkóstolhatjuk az amúgy nem túl nagy íz orgiát nyújtó rénszarvas burgert. Jellemző a svédekre, hogy még itt, az Isten háta mögött is lehet kártyával fizetni. Első nap még mindenki nagyon lelkes, szinte minden kanyarban fotózunk, teljesen idegen még a táj, bármennyire szép is. Régi-új csapatommal pedig rengeteg időnk van átbeszélni, kivel mi történt ebben az egy évben, ami egyébként villámgyorsan eltelt.

Az első napi etapunk végül 20 km, bőven elérjük az első ellenőrzőpontot, a Kebnekaise Fjallstation-t, ami tulajdonképpen egy méretes turistaház, szállással és étteremmel. Innen indul az út Svédország legmagasabb csúcsára, az azonos nevű, 2111 m magas Kebnekaise-ra. A hely különlegessége, hogy itt aránylag kis területen, mintegy 40 kisebb-nagyobb gleccser található. Nem csoda hát, hogy annyi természetes vízutánpótlási lehetőség van a túrán. Megkapjuk második pecsétünket, finom almás sütit és teát. Az ellenőrzőpont környékén a terep meglehetősen sziklás, és mivel egy hegyoldalban fekszik az egész komplexum, nagyon nehéz a környékén táborhelyet találni. Lacival fárasztó keresgélésbe kezdünk a sziklás, meredek hegyoldalon leereszkedve, végül 10 óra körül megleljük a legkevésbé borzasztó placcot. Mivel Svédország ezen részén a folyamatos nappalé ez az időszak, egyszer sem kell aggódnunk, hogy ránk sötétedik. A velünk szemben magasodó, 600 m magas sziklafal monumentális látványt nyújt, ahogy a köd finoman elrejti a tetejét, lentről a völgyből pedig egy sebesen rohanó folyó hangja hallatszik folyamatosan. Idilli környezet, de vacsora után hamar nyugovóra térünk. Csak ne ébrednénk mindig arra, hogy lecsúszunk a sátor aljába a lejtős terepen. :)

2. Nap: Másnap ugyanebben a gyönyörű környezetben fogyasztjuk el a reggelit. Ráérősen, 9 óra után indulunk, a terep azonban kezd egyre zordabbá, ugyanakkor szemkápráztatóbbá is válni. A glaciális (jég által okozott) erózióra jellemző, mély, széles, U alakú völgyben haladunk, mellettünk két oldalt 1600-1700 m-es, szinte függőleges falú hegygerincek és oldalvölgyek. Nem is olyan régen (néhány millió éve), a kainozoikumi eljegesedés ideje alatt itt még 2-3 km vastagságú jégtakaró formálta a tájat.

Hiába, az összes felszínalakító tényező közül a jég hozza létre a legmonumentálisabb formákat! Itt könnyen beleképzeli magát az ember Peter Jackson helyébe, hisz A Gyűrűk Ura film bármelyik jelenetét elbírná ez a vidék. Kopár, sziklás tájak, ködös csúcsok, megtermett hegyóriások, zabolátlan vízfolyások és persze a tudat, hogy itt nincsenek utak. Ezzel érünk el a túra egyik fontos pilléréhez. Itt mindenki önmagáért felel. Ha feladod a túrát, mert elesel, és mondjuk bevered a fejed, akkor is végig kell menned, vagy visszasétálnod a célba. Nem jár busz, nem tudsz senkit megkérni, hogy vigyen el. Persze térerő sincs. Az egész útvonalon csak helikopterrel, és télen hómobilokkal lehet közlekedni. 1-2 órája menetelünk, mikor egy pillanat alatt megérkezik az eső, valamint a szél is felerősödik. Esőkabát fel, huzat a zsákra. A következő néhány óra szemerkélő esőben, és néha orkán erejű lökések kíséretében fújó szélben telik. Egy kisebb hágóra kapaszkodunk, már km-ek óta. Vacillálunk, hogy érdemes-e felvenni az esőnadrágot, hisz az ember úgyis belefülled ilyen intenzív mozgás közben. Máskülönben meg amennyire elázik, a szél azzal a lendülettel meg is szárítja ruházatunkat. A Nagyfőnök azonban hamar dönt helyettünk. Úgy rázendít az eső, hogy minden vízálló holmit magunkra kell húzni. A hágóról való hosszú ereszkedés után így érjük el Singi ellenőrzőpontot. A szervezők itt is kitettek magukért, rénszarvas kebab járt minden résztvevőnek. Illetve: rágós, kemény pitában még rágósabb rénszarvas nyesedék, krumplipüré, áfonyaszósz. Érdekes kompozíció. Na de éhes vándor nem válogat, és tulajdonképpen finom. Ráadásul még mindig sokkal jobb, mint a skandináv konyha csodája, a Surströmming (rothasztott hering). :) Ha már étel, essen szó az egyéb szükségletekről is, mivel a legtöbb cikk nagyvonalúan elkerüli ezt a fontos témát. A szervezők kb. 10-15 km-enként gondoskodnak illemhelyekről. Néhány helyen ez egy sima, pottyantós fabudi, máshol földbe ásott gödrök, fölöttük egyszemélyes sátrakkal. Ha pedig az ember szervezete nem a svéd tervezőmunka, hanem egy svájci óra szerint működik (értsd, akárhol is vagy, mindig ugyanabban az időben jön rád), itt arra is megvannak a szabályok. Ásd el, a papírt égesd el, illetve véletlenül se vízfolyás közelében végezd a dolgod! Akár kicsi, akár nagy.

Singi után kínkeserves, esőtől áztatott emelkedő következik. Itt fordulunk végre északra, azaz Abisko, a végcél felé.

Az órák óta tartó eső hatására már a legprofibb, membrános esőkabátok is átáztak. Melinda a hátam mögött folyamatosan a süss fel napot énekli. Ügyesen alkudozik az égiekkel, ugyanis végre kezd csendesedni az eső. Már le-levehetjük az esőruhát, hogy aztán fél óra esőszünet után újra felvegyük. Így telik a délután. Illetve a lányok készültek némi Tátrateával is, jól esik a hideg szélben. Eső és hideg ide vagy oda, a táj még mindig lélegzetelállító. Vad folyamokat keresztezünk, a már szokásos „részeges” függőhidakon, és lápvidékek fölé lefektetett pallókon haladunk. Végül 26 km megtétele után, nem sokkal Salka ellenőrzőpont előtt találunk egy megfelelő táborhelyet. Igaz, patak nincs a közelben, de teljesen egyedül lehetünk, és a talaj olyan kellemes, hogy akár még derékalj sem kellene az alváshoz. És végszóra még az eső is eláll.

A táborhelykeresés egyébként az egész túrán fontos kérdés. Ha az ember először van itt, sosem tudhatja, hogy a következő 1-2 vagy 5 km-en belül lesz-e alkalmas sátorhely. Hiába a végtelen természet, a legtöbb helyen sziklák, láp, vagy sűrű, alacsony növésű cserjék borítják a talajt. Esetleg már valaki más foglalja el a legjobb helyeket.

3. Nap: Második szabadban töltött reggelünkön ismét gyönyörű látvány fogad minket, a közeli csúcsokat derékmagasságban körülölelő felhőkkel. Salka ellenőrzőponton lehetőség van gázpalack és élelem utánpótlásra (hatalmas zsákokban, helikopterrel szállítják ide). Valamint akik kedvet éreznek, használhatják az itt található szaunát, és utána rögtön csobbanhatnak a jóindulattal is csak pár fokos patakban. Mátészalka (mi csak így hívtuk Salka-t) után szép lassan, de folyamatosan emelkedünk.

Közelítünk a túra legmagasabb pontjához, az 1140 m magas Tjaktja-hágóhoz. A völgy is egyre szűkül, a két oldalt húzódó hegyvonulatok egyre inkább fölénk magasodnak. Ezen a részen elég sok ember sűrűsödik össze. Távol-keleti túrázók hatalmas csoportjait előzgetjük, és lassan ismerősként tekintünk a hozzánk hasonló tempót diktáló túrázókra, akikkel már két napja kerülgetjük egymást. És hogy milyen nációkból jönnek erre a túrára? A legtöbb szó nyilván svéd és angol. Rengeteg a távol-keleti, de hallunk néhány német, olasz és szláv hangot is. Magyarokkal is rendre találkozunk. A Tjatkja-hágóra vezető út nem különösebben megerőltető, előzetesen rosszabbra számítottam. Mindössze 200 m szintemelkedést kell leküzdeni 1,5 km alatt. A kilátás a hágóról viszont pazar! Végignézve hosszában a völgyön, aminek az alján eddig haladtunk, látva a rengeteg kis színes hangyát, leesik az állunk. Ahogy mindenki, mi is lefotóztatjuk magunkat ezzel a háttérrel. És ezzel nem csak ettől a gyönyörű, zöld völgytől veszünk búcsút, a túra nehezebbik fele is a hátunk mögött van már. Mint említettem, ez a Classic legmagasabb pontja, innen gyakorlatilag 600 m szintcsökkenés jön a célig. Papíron persze. A hágón átbukva új látvány fogad minket. A völgy kevésbé mély és monumentális, mint eddig, azonban az egész egy holdbéli sziklasivatagra hasonlít leginkább. Nyoma sincs a hágó déli oldalán látható zöld színpompának. Szürke hegyoldalak, havas csúcsok és sziklák, ameddig a szem ellát. Szépnek szép, de nézzük, hogy lehet rajta haladni! Hát, nehezen. Igaz, eddig is gyakorlatilag a túra 80 %-ában csak köveken egyensúlyoztunk, itt azonban tényleg minden lépést meg kell gondolni. A minden eddiginél hosszabb, egybefüggő pallós részek segítenek a haladásban. Rájuk érve mintha egy rossz szekérútról térne rá az ember egy autópályára. Említettem már pallókat és hidakat, azonban a túra során át kell kelni 3-4 olyan patakon is, amin semmilyen kiépített átkelési lehetőség nincs. Aki otthon szorgalmasan ápolja a bakancsát, gond nélkül átgázolhat az egyébként többnyire bokáig érő vízen, mert az jó eséllyel nem fog beázni. De a legtöbben azért a csúszós sziklákon való egyensúlyozást választjuk. Többeken is kifog egy-egy ilyen átkelés, van, aki perceket gondolkodik a patak közepében egyensúlyozva, hogy vajon hogy fog a legkevésbé elázni. Az időjárás egyébként csodaszép. Kellemesen süt a nap, igaz, az alkalmankénti szélcsenddel együtt a szúnyogok is rögtön előjönnek. Nem árt rájuk készülni némi szúnyogriasztó spray-vel, ugyanis pillanatok alatt ellepik az embert. Aznap este elég kimerülten, újra 26 km megtétele után pihenünk meg, Alesjaure ellenőrzőpont előtt 2 km-re. A szél kissé megnehezíti a sátorállítást, sajnos az egyetlen megfelelő hely a környéken igencsak kitett. Az éjjel nagy részén folyamatosan süvít a szél, tépkedi a sátrakat, aludni szinte lehetetlen. Az én sátram papíron hiába jó egy 2 méteres embernek, a lapos kiképzés miatt egész éjjel a homlokomat csapkodja a szél tépázta sátor oldalfala. Ennek megfelelően másnap mindannyian kissé nyúzottan állunk neki a szokásos reggeli rutinnak, de immár végre szélcsendben.

Kávé, reggeli, sátorbontás, pakolás, kínkeserves hátizsákfelvétel a sajgó vállakra és indulás, ezzel a csodaszép háttérrel. De aki szereti a vándortúrázást, pont ezért szereti. Gyönyörű, civilizációtól elzárt tájakon járhatsz, nem kell sehova sietned, van időd befogadni, szinte eggyé válni a természettel. Magad viszed minden holmid, este letáborozol, reggel összeszeded magad, megmosdasz a patakban (ha van) és indulsz a következő helyre. 2-3 ilyen szabadban töltött nap után az otthoni problémáid is garantáltan csak távoli apróságoknak tűnnek majd. Az ember szükségletei itt nagyon hamar lecsökkennek az evés, ivás, menetelés, pihenés halmazra, vagyis az egyszerű túlélésre. Persze azért itt sem egy Bear Grylls-i magasságokban járó túlélésről van szó, fagyott rénszarvas májat rágcsálva.

4. Nap: Hamar elérjük Alesjaure ellenőrzőpontot, a cél előtt ez az utolsó hely, ahol élelmet és gázpalackot vehetsz magadhoz. Innen már csak 35 km van Abisko-ig. Az azonos nevű tó partján pedig kis számi telepet találunk. A számik (vagyis lappok) mindössze százezren vannak, Oroszországtól Norvégiáig egész nagy területen szétszóródva élnek. És ahogy Kanadában az eszkimók esetében, a lappoknál is ajánlatos a számukra kedvesebb megnevezést használni, ez esetben természetesen a számit. Hogy szegről-végről számi származású, híres ember neve is szerepeljen a cikkben: Renée Zellweger, Oscar-díjas színésznő anyai ágon számi.

Az ellenőrzőpontnál felhívják a figyelmünket, hogy van egy 10-15 km-es szakasz, ahol nem lesz patak, így ivóvízforrás. Teli kulacsokkal indulunk hát el. Itt kezd először kicsit talán egyhangúvá válni az út. A tó és a szomszédos part gyönyörű, de az útvonal km-eken keresztül jellegtelen tóparti bozótban és lápokon át kanyarog, néhol veszélyesen imbolygó pallókon. Annyira nem jön be, vagy csak már megszoktuk a tájat. :) Mindesetre közmegegyezéssel ezt szavazzuk meg a leghosszabb résznek. Viszont az is igaz, hogy ma van a legszebb időnk, egész nap verőfényes napsütésben haladunk. A tó után jön egy újabb hágó, és igaz, hogy elvileg az egész út lejt a célig, ezek a kisebb, rendszeres szintemelkedések azért rendesen megdolgoztatnak minket. De végre előtűnik a Kieron nevű, 1543 m-es hegycsúcs, melynek tövében elvileg az utolsó ellenőrzőpont is található. Úgy érezzük, sosem érünk oda, mire végre megpillantjuk a magasból a tábort. Sokan sátraznak itt, ugyanis a cél előtt (még 17 km van hátra) ez az utolsó lehetőség erre. Az ezt követő rész az Abisko Nemzeti Parkhoz tartozik, ahol még levegőt is csak úgy szabad venni, hogy utána nem bocsátunk ki szén-dioxidot. Na jó, nem, de ami nekünk meg volt tiltva, a helyieknek(?) láthatóan nem, hiszen rengeteg sátor volt szerte az erdőben. De vissza Kieronba, ahol pecsételés után az eddigi legfinomabb meglepi kaját kapjuk. Palacsinta epres öntettel, és a szokásos kávé/tea a menü. Az ellenőrzőpont környékén szó szerint több százan vannak, már-már igazi fesztivál hangulatot áraszt a hely. Én azonban itt döntök úgy, hogy nem várok még egy éjszakát, végigtolom a maradék 17 km-t is az aznapi 21 mellé. Elbúcsúzom a többiektől, nem vagyunk biztosak benne, hogy másnap találkozunk. Pedig dehogynem. :) Azért közel 40 km-t menetelni nagy hátizsákkal ilyen terepen, főleg, hogy előtte már megtettem ugyanígy 70-et… De gondoltam, egy életem egy halálom, és őszintén szólva szerettem volna egy kicsit a saját tempómban menni. Így indulok el este fél 6 után nem sokkal. A sötétedés miatt szintén nem aggódom, de azért tisztességes idővel szeretném teljesíteni ezt a maradék távot.

Szerencsére itt tényleg már csak lefelé, illetve szintben kell menni. Újra sűrű nyírfaerdőben haladok, pont úgy, mint mikor elindultunk Nikkaluokta-ból. Az utolsó 5 km rettenetesen hosszúnak tűnik, de legalább van idő mérleget vonni a túráról. Svédország ezen része az egyik leggyönyörűbb hely, ahol valaha jártam. Talán a Skót-felföldre hasonlít leginkább. A két táj végül is ugyanannak a Kaledóniai-hegységrendszernek a része, így egy időben, azonos módon keletkeztek, hasonló formavilággal és éghajlattal.

Sokan ódzkodnak az ilyen tömegrendezvényektől, de azért ez a 2000 ember bőven eloszlik ekkora távon, és ha nagyon akarunk, így is elvonulhatunk, ha magányra vágyunk. Másrészt meg nagy öröm ilyen sok, hasonló beállítottságú, természetszerető emberrel találkozni a világ minden tájáról. A szervezés is nagyszerű, de nem csak ők, a túratársak is mind mosolygósak, és minden nehezítő körülmény ellenére (időjárás, terep, vízhólyagok) is bárkihez odamehetsz beszélgetni, mert ide mindenki ugyanazért jött. A korlátait túllépni, a természettel pedig együtt élni. Így közös téma mindenkivel akad.

És végül minden nehezítő körülmény, gond, bánat, öröm, gyermekáldás és még ki tudja mi után, csak eljutottunk ide a Balaton-felvidékről, ahol az egész kezdődött azon a forró, augusztusi napon. Az élet mindig megy tovább, nekünk csak haladni kell vele, ahogy ezen a túrán is.

Ezekhez hasonló, szentimentális gondolatokkal a fejemben közelítem meg Abisko-t, és a helyi turistacentrumban található célt. Mindemellett vegyes érzelmek fognak el. Egyrészt örülök, hogy végre teljesítettem ezt a 110 km-t, másrészt szomorú is vagyok, hogy vége ennek a nagy kalandnak. A célban természetesen valódi üdvrivalgás fogad minden beérkezőt. Mivel kellően későn érkezem, teljesen egyedül léphetem át a célvonalat, és a cél melletti fogadóbizottság (az eddig beérkezettek nagy, söntés körül dorbézoló csoportja) hangos köszöntését egyedül élvezhetem ki. Egyszeri és megismételhetetlen érzés ez! Itt aztán jön az utolsó pecsét, és a sikeres teljesítésért járó kitűző, jelvény és felvarró. Még sikerül megsértenem az egyik szervezőt egy „It was easy” kijelentéssel, de összességében tényleg nem nehéz volt ez a túra, hanem csodálatos! A célban egyébként több napon át különböző programok, előadások, koncertek, workshop-ok színesítik a beérkezők napjait. Nekem azonban más céljaim vannak. Gyorsan letáborozni a kempingben, és minél előbb zuhanyozni végre egy jót. Azért csak jól tud esni az effajta kényelem. Másnap aztán a többiek is sikeresen beérnek a célba, gyorsan legurítjuk a megérdemelt cél-sört (2200 Ft-ért) és újfent elbúcsúzom, ugyanis indul a buszom, illetve vonatom. Másnap estére már Budapesten is vagyok.
2020-tól Svédország mellett, Európa több országában (Dánia, Németország, Nagy-Britannia) is rendez a Fjallraven hasonló vándortúrákat. Aki teheti, próbálja ki magát valamelyiken, garantált az élmény!   

Bogi, Melinda, Enikő, Laci! Köszi a társaságot! Azt hiszem, mindannyian életre szóló élménnyel gazdagodtunk. Találkozunk jövőre, talán a hongkongi Classic-on! :)

Fotók: Szimandl Boglárka, Gudics Balázs

Szöveg: Gudics Balázs