Egy hosszú út a Rábán

(Nagyításhoz kattints a képre!)

 Az elmúlt években a vízi túrák kerültek előtérbe, így sikerült elég sok tájat, területet bejárni kajakkal. A Rába szerintem országunk legjobb folyója, ezer arcú, mindig más és más arcát mutatja. Több részletben – némely szakaszokon sokszor megfordultam – sikerült végig eveznem Jennersdorftól Győrig. Tavaly csak pár alkalommal jutottam el a Rábára, de ez az év a Rába éve volt. Több rendezvényen részt vettem (Rába lapátolás, Rába 100, Ultra Rába 200, Rába Maraton) egymagam, vagy barátokkal. Ezek közül emelkedik ki az Ultra Rába 200, a maga kb. 215 km-es távjával. Az Ultra Rába 200 nonstop kajakos-kenus túra, a Rába folyó technikai kihívásaival, az éjszakai szakasz különlegességével. Egy igazán komoly és nehéz teljesítménytúra és verseny. A leghosszabb európai verseny, az egyik legkeményebb magyar evezős kihívás, de a világ nemzetközi versenyei és túrái között is az erősebbek közé tartozik. Fejben, lélekben, erőnlétben, állóképességben egyaránt komoly felkészülést igényel azoktól a kajakostól és kenusoktól, akik vállalják ezt a kihívást, szeretnék jobban megismerni magukat, feszegetni a saját határaikat, akik folyamatosan eveznek le a Rába magyar szakaszán. Ez konkrétan Szentgotthárdtól Győrig tartó távolság.

A túrát tavaly rendezték meg először. Az indulási jogot a következő módokon lehetett nyerni:

 - meghívásos alapon, vagy hasonló nehézségű túrán, vagy versenyen való bizonyítható teljesítés egy naptári éven belül. Az a megtiszteltetés ért, hogy már tavaly is hívtak, de nem éreztem magamban az erőt, hogy végig menjek. Idén ismételten szóltak, hogy mehetek. Sokat vacilláltam, amíg egyik kajakos ismerősöm szintén felhozta, hogy indulna, de kettes kajakban, és velem szívesen belevágna.

Még soha nem eveztünk együtt a kettes kajakjával, így tartottunk egy próba napot Körmend – Rábahídvég szakaszon. Jól sikerült, beneveztünk.

Közeledett a rajt napja, igyekeztem mentálisan felkészülni. Különösebb para nem volt bennem (egyébként is csak ülni kell végig) inkább egy jóleső érzés, hogy ismét a Rábán evezünk. Rajt előtti napon este Szentgotthárdon volt a találkozó, eligazítás, tészta parti az indulóknak és segítőiknek. Mivel extra kicsi volt a vízállás (-94 cm) így a szintidőt megnövelték 30 óráról 35-re. Korán aludni ment mindenki, reggel 6 órakor volt a rajt. Izgalommal, várakozással telve ébredtünk, gyors reggeli, majd irány a part.

A csapat összeállt egy közös fotóra, majd vízre szálltunk. A taktika nagyon egyszerű volt, semmi kapkodás, csak nyugodt, kényelmes evezés – no ez volt, amit a természet felülírt. Én ültem elöl, és mondtam az irányt, Molnár Csaba barátom kormányozott. Az vízitúrázó élete nagyon szép, ha van víz a kajak alatt, nos, a mi esetünkben ezzel kicsit szűken voltunk, így aztán sok kavicspad „örvendeztetett” meg minket az út során. Konkrétan ez úgy történt, hogy felmerült a kérdés, jobb vagy bal oldalon menjünk, jó esetben átlátható volt a helyzet az alacsony kajakból is, és fel tudta mérni az ember az irányt. Volt, amikor nem látszott, hogy melyik a szabadabb út, ekkor megérzésre hagyatkozva választottunk, nem mindig volt jó a választás. Szerencsésebb esetben, ha kicsit kopogósan is, de átment a kajak a kavics ágyon, ha nem, akkor jöttek a technikák. Volt, hogy a lapáttal sikerült annyit húzni-tolni, hogy átjussunk, ha nem, akkor kézzel és csípővel igyekeztünk átlendíteni a hajót a zátonyon. Ha ez sem segített, akkor, mint első ember kiugrottam, és Csabával együtt áthúztam, majd vissza beugrás és irány tovább. A legvégső esetben Csaba is kipattant, és így juttattuk át a kajakot a kavics padon. Minden technika jó párszor bevetésre került, ennyit a kényelmes evező tempóról, de nézzük a jó oldalát, legalább nem zsibbadt el a fenekünk. Ilyen szempontból nagyon technikás és erőpróbáló volt az ez évi teljesítés. Tavalyról mesélték, hogy beálltak a srácok a folyó közepére, és egy-két ágat kikerülve 24 órán belül le is értek. Na, ezért is más a Rába minden alkalommal. Szerencsére társammal nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, így jó hangulatban telt az utunk. Néhány gát is nehezítette haladásunkat Magyarlak, Körmend, Ikervár és Nicknél, ahol kézben vittük át a kajakot. Csaba felesége, Bea volt a kísérőnk. Az ő teljesítményét is nagyra értékeltük, hiszen folyamatosan követett minket autóval, és ahol meg volt beszélve, frissítőt és kaját szolgált fel. Utunkat nem mondanám végig, hiszen a térképen jól lekövethető, melyik településeket érintettük. A szakaszok közül is csak azokat emelném ki, ahol az extrém körülményeket még sikerült valamivel überelni. Történt az egyik kanyarban, hogy hirtelen dönteni kellett, jobbra vagy balra, meglátásom szerint a jobb tűnt jó választásnak, így arra vettük az irányt, a kavics padot sikerült is kikerülni, de volt egy vastag ág a levelek mögött, amit én még elkerültem, de Csabát elkapta, majd rövid küzdelem után szépen beborultunk a vízbe. Egyébként tervben volt egy gyors fürdőzés az út során frissítőként, de nem kajakostól. Gyorsan összekaptuk a hajót, kihúztuk a kavicspadra, majd a vizet kitranszportáltuk belőle, a cuccainkat is rendbe szedtük kicsit, megbeszéltük, hogy a betervezett fürdést ezzel letudtuk, és már mentünk is tovább. A kavicspadon állva már láthattuk, hogy a baloldal lett volna jobb választás, főleg hogy egy kettes kenu ott húzott el. Természetesen ez a kis malőr egyáltalán nem szegte kedvünket, sőt.... Az ikervári gát után több minden is történt. Ikervár és Sárvár között szerettünk volna még világosban átérni, mivel az útvonal szerint az öreg Rábán kell haladnunk, itt normál vízállásnál is kicsi a víz. A terv szerint itt hosszabb pihenőt tartottunk. Kicsit megkurtítva a lebzselésre szánt időt, folytattuk az utunkat. Az első akadályt egy kidőlt fa okozta, kiszálltam felmérni a terepet, ezalatt a vízben fekvő fa ágai közül egy jól megtermett hód  érdeklődve figyelte ténykedésünket. Végül is arra jutottunk, hogy nem emeljük ki a hajót, hanem ráülök az ágakra, és Csaba oda engedi a kajakot, áttolom az ágak alatt, majd a túlsó oldalon a társam elkapja. Így jutottunk át a záráson, és haladtunk tovább, néha olyan kis vízben, hogy húznunk kellett a kajakot 5-6 m-t is. Közben ránk sötétedett, egyre nehezebben láttuk meg a jó útvonalat, és eljött az ideje a fejlámpa használatának. No, ezután jött ám a kaland, mint ott és akkor kiderült, kérész rajzás van!!! Felkapcsoltam a lámpám, és abban a szent minutumban ezer repkedő rovar csapkodott, valamiféle drapp falat húzva elém, berepülve a szemüvegem mögé, a szájamba, orromba. Szó szerint semmit nem láttam, motyogva csak annyit tudtam mondani Csabának, hogy nézzen ő, mert én semmit nem látok. Közben egy kettes kenut is utolértünk, és kihasználva, hogy náluk az első csak a lámpát fogta maga előtt, lekapcsoltam a mi lámpánkat, és így mentünk utánuk, csak a neccesebb helyeken kapcsoltam fel, akkor is nekik világítva, hogy hol érdemes menni. A kérészek hada Sárvárig támadta kis egységünket. A hídon vártak Beáék, ott a lámpák fényében olyan volt, mintha havazna a sok rovartól. A történéseknek a hozadéka az volt, hogy a kajakon és beülőben is vastagon álltak a döglött, vízben szétázott rovartetemek. Mondtam is, hogy csak reggelig vagyok hajlandó ebben ücsörögni, a napfelkeltekor hajómosás! A sárvári hidat elhagyva kenusok kisebb bajba kerültek, odaszorultak egy fához, sötétben későn észleltük a problémát, megállni nem tudtunk, de érdeklődtünk, hogy meg tudják-e oldani. A válasz az volt, hogy megoldják, de azért egy kicsit lejjebb megvártuk őket, az éjszaka, sőt a célig már együtt is maradtunk. Ez a szakasz volt a legkeményebb. Aztán kivilágosodott Nick után, és könnyebb volt a haladás. Majd jött a Rába utolsó szakasza, ami elég egyenes és unalmas, de ezt is sikerült feldobni, mivel a fáradtságtól vízióim voltak, és olyan dolgokat láttam bele az ágak-bokrok szövevényébe, amik ott se voltak. Természetesen ezekre a látványos dolgokra mindig rá is kérdeztem, és a többiek csodálkozva keresték, mit látok, míg közelebb érve számomra is kiderült, hogy ott nincs semmi. Amikor a későbbi hajóegységek legénységével beszélgettünk, kiderült, hogy nem voltam ezzel egyedül, másokkal is előfordult ez a reggeli órákban.

Aztán csak elérkeztünk Győr elejéhez, és be is eveztünk a városba, majd a Mosoni Dunán várt ránk egy rövid 200 m-es felfelé evezés, és beértünk a célba.

Végül 30 óra 31 perc alatt teljesítettük a túrát. Győrben már várt rám Tompa Laci barátom, aki a porhüvelyem hazaszállítását vállalta, illetve a cél környékén fotózgatott. Az út során nem igen készült fénykép, de van mentségünk. Közvetlen célba érés után nagyon felpörgött hangulatban voltam, aztán egyszer csak leeresztettem, mint egy lufi, és hazafelé az utat már átaludtam.

Összegezve az élményt, nagyon nehéz, kemény volt, de útközben minden méterét élveztem – egyszer se merült fel bármelyikünkben, hogy na jó, itt a vége. Utólag visszagondolva is nagy élmény volt. Külön köszönet Csaba feleségének a kísérésért, illetve Lacinak, hogy eljött értem, mert vissza evezést már nem vállaltam volna.

Lőrincz Endre