logotype

Fogarasi-havasok

Kerékpárral Európa legszebb útján, majd fel, Erdély csúcsára

(Nagyításhoz kattints a képre!)

  

Egy augusztus végi izzasztó napon történt, hogy nyakamba vettem az országutat és nekiindultam, hogy apró kis Zalaegerszegünkről elzarándokoljak a Déli-Kárpátok talán legimpozánsabb és egyben legmagasabb hegységébe, a Fogarasi-havasokba. A Dél-erdélyi autópálya erősen megkérdőjelezhető tisztaságú vizesblokkokkal ellátott pihenőit és nagyszebeni lehajtóját elhagyva, gyakorlatilag szembetaláljuk magunkat a fenséges látványt nyújtó, 8 darab 2500 m feletti csúccsal rendelkező Fogarasai-havasokkal. Köztük is a legmagasabb a Moldoveanu, Románia legmagasabb csúcsa, a maga 2544 méterével. És itt az én kiszemeltem, a Negoj (románul Negoiu), mely 2535 méterrel tör büszkén az ég felé, felkúszva a magassági verseny második helyére. Ez utóbbi egyébként Erdély legmagasabb csúcsa is, így hát a magyar túrázó szívének talán kedvesebb román nagytestvérénél és azt a csekély, 9 m különbséget könnyen elfeledhetjük annak tudatában, hogy az egykori Nagy-Magyarország egyik déli határköve is itt állt/áll. Kedves a szívnek, félelmetes a szemnek és erőt próbáló a testnek. De erről majd később.
A terv a következő: a kétnapos túra első napján feltekerek Európa egyik legszebb, - de sokak szerint a legszebb - aszfaltozott útján, a Transzfogarasi-úton. Az 1970 és 1974 között épült, hétköznapi nevén 7C jelzésű út 90 km-en keresztül kanyarog a Déli-Kárpátokon át, összekötve Erdélyt Havasalfölddel. A brit Top Gear autósműsor Európa legszebb útjának nevezte. Így nem is csoda, hogy a kerékpárosok körében is népszerű célpont. A második napomat gyalogtúrával töltöm, a már emlegetett Negoj-csúcs a célpont, melyet nem kevesebb, mint egy bruttó 12 órás túra keretében próbálok teljesíteni.

Odaérve, a Complex Europa Transfagarasan fantázianevű szállás fogad. A bürokrácia és a takarítószemélyzet nem túl sebes fellépése rövid kényszerpihenőre késztet. Magyarul, nem készült el időben a szobám. Végül csak késő délután ülhetek nyeregbe, szerencsére a hátizsákomba már itthon, előre elcsomagoltam némi elemózsiát, folyadékot, csere felsőt és esőkabátot. A szállásom a hegy északi lábánál, 24 km-re a csúcstól található, így innen vágok neki. A csúcsig, mely valójában nem csúcs, mert az út legmagasabb részén egy alagút található, mintegy 1400 m leküzdendő szint van hátra. Korábbi, a Grossglockner-hágóra vezető úton szerzett élményeimhez képest rögtön szembetűnik az aszfalt jóval gyengébb minősége. Hiába, a sógorok ebben igen jók. Az út ezen szakasza nem hordoz magában különösebb kihívásokat, szépen kanyargok felfelé a lombhullató erdőben. Néhány meredek hajtűkanyar színezi a különben hangulatos és folyamatosan emelkedő aszfaltcsíkot. Egy-egy kanyarban azért mintha inkább egy helyben tekernék, a sebességem sok helyen csak 7-8 km/h. Időnként egy-egy, feltehetőleg bíztató szót is odakiáltanak az autósok. Legalábbis szerény román tudásom ezt mondatja velem. Néhány motoros is fejbiccentéssel üdvözöl, amit természetesen mindig viszonzok. Az út első szakasza kb 1300 m-ig tart, az addig tapasztalt folyamatos emelkedő itt kicsit kienged, a sebességem is már eléri, sőt huzamosabb ideig meghaladja a 10 km/h órát. Végre „haladok”. 1400 m környékén kezd ritkább lenni a növényzet és a jobb oldalt húzódó völgyben előtűnik a Bílea-vízesés. Sok idő azonban nincs a nézelődésre, sötétedés előtt le akarok érni a hegyről. Persze azért a „többet úgyse tekerek itt” gondolat jegyében többször megállok fotózgatni.

Nem is sejtem, mi vár még rám. Úgy 1600 m magasságban kirajzolódik előttem a völgyfő és az annak oldalában kanyargó út. Ennyi hajtűkanyart talán még sosem láttam két szempillantás között. Itt kezdődik az utam utolsó szakasza, 400 m szintemelkedés, pár km alatt. Körülöttem hatalmas, sziklás gerincek tornyosulnak, nincs más út, mint előre.

 Tekerés közben, kitekert nyakkal bámulom a siklóernyős kollégákat, akik szintén némi adrenalinért jöttek ide. Egyiküknek talán a vártnál kicsit több is jut a hormonból, mikor véletlenül egy birkanyáj szomszédságában landol és 5 hatalmas juhászkutya csaholva veszi körbe, dermedt mozdulatlanságra kényszerítve őt. Szerencsére a juhász hathatós közbenjárásának köszönhetően pár perc után megmenekül. Engem más veszélyek fenyegetnek. Épp csak megérkezek az első hajtűkanyarhoz, a fellegek fenyegető, sötét színt vesznek fel. Röpke 5 másodperc elteltével elered az eső. A hőmérséklet amúgy sem túl magas, 10 fok körül jár a mutató, ilyenkor nem jön jól az eső. De nem is esik, szakad. Negyed órán keresztül szakadó esőben „falom” a métereket, közben a sisakom hangos kopogása figyelmeztet, hogy ez már nem is eső, hanem jég. Szerencsére csak futó zápor volt, hamar tovább állt, ellentétben azzal a fagyos érzéssel, amit utána a testemre ázott ruhám okozott. Sebaj, amíg tekerek, nem fázok. A kilátás fantasztikus, egyre több hajtűkanyart látok magam alatt és egyre fogynak a még előttem állók. Ezen a szakaszon előzőleg 14 hajtűkanyart számoltam, ami még gombócból sem kevés. Lassan, de biztosan haladok, a hideg és a fáradtság hatására egyre fájóbb combizmokkal. Észre sem veszem és már az utolsó kanyar következik. Az út szélén parkoló autók hosszú sora, szelfiző turisták, kürtöskalács illat, árusok tömkelege. Igen, 3 óra, 24 km és 1400 m szintemelkedés után, végre felértem! Itt található egyébként a Bílea-tó, a Fogarasi-havasok legnagyobb tengerszeme. Sajnos a nem megfelelő hulladékkezelés és a környező menedékházakból beleeregetett szennyvíz miatt jobb, ha az ember kicsit messzebbről szemléli a tavat. De ettől nem zavartatva magam, megkönnyebbülve szállok le a bicajról és verekszem át magam a hömpölygő emberáradaton, hogy megörökíttethessem magam a csúcson hű vasparipámmal.

Beszédbe elegyedek pár külföldi fiatallal. Az sajnos nem derült ki, hogy ők honnan jöttek, de engem alaposan  kikérdeznek és emelték kalapjukat, hogy van, aki kerékpárral teljesíti ezt az utat. A hideg és fáradtság tépázta lelkemnek pont ennyi kell, hogy újra nyeregbe pattanjak. Irány lefelé. Hogy mennyire veszélyes ez az út, jól mutatja, hogy az egyik hajtűkanyarban épp a hegyimentők segédkeznek egy valószínűleg nem sokkal előbb kisodródott autón. Szerencsére a benn ülők épségben, a kocsi mellett várták a segítséget. Nekem is rendesen kell markolnom a kormányt. Bár vizes az út, rendesen megengedem a gépet, kaján vigyorral az arcomon veszem a kanyarokat. Aki ereszkedett már kerékpárral ilyen magasról, ilyen környezetben nagy sebességgel, az tudja, hogy semmihez sem hasonlítható élmény. Kevesebb, mint 1 óra alatt lecsorgok a hegyről, néhol 50-60 km-es sebességgel, autókat is megelőzve. Azt hiszem, életem kerékpáros élménye volt ez és még be sem sötétedett. Könnyű vacsora és folyadékpótlás után elégedetten hajthatom álomra a fejem, vagyis hajthatnám. A szomszéd szobában lévő család még éjfélkor is folyamatosan kiabál és néha mintha a szoba összes ajtaját szinkronban csapkodnák. Nem könnyítik meg a másnapi túrára való rápihenést. Valahogy eltelik az éjszaka, reggel 5-kor már talpon. Lázas készülődés után most autóval teszem meg a tegnapi utat. A Bílea-tónál lévő parkolók ilyen korán még elég foghíjasok, így van lehetőségem viszonylag biztonságosabb helyen tudni a kocsit. 7 órakor, a felkelő Nap sugarai által nyaldosott gerincek között vágok neki a közel 20 km-es útnak, a piros kereszt jelzésen. Rögtön kapok az arcomba szintet, 10 perc kaptatás után rögtön pihenőre van szükségem. Ilyen hamar kijött a tegnapi tekerés hatása? Mi lesz így később? –bosszankodtam magamban. Szerencsére a gyorsan jött holtpont gyorsan el is illan. Folytatom utamat, persze szemfülesen, ezután is tartok egy-egy fotószünetet. Nem mellesleg, lélegzetállító látványt nyújt már ilyen magasról is a Bílea-tó és az azt körülvevő katlan. Kisvártatva felérek egy kis nyeregre, itt rácsatlakozok a kék sáv jelzésre. Újabb meredek kaptató következik, olyan tipikus, „a hátamon is levegőt veszek” fajta. A Paltin-nyeregbe felérve és előretekintve, a Negoj magasodik a távolban. Ja, nem. Egy román túrázó sráccal beszélgetek. Kérdezi, honnan jövök, hova megyek, hogy tetszik, stb. Pár percet beszélgetünk, közben mindketten fújunk egyet. Tőle tudom meg, hogy az nem a Negoj, hanem a Leszpez-csúcs és a Negoj még csak nem is látszik. Itt hasít belém először a felismerés, hogy ez a túra nem is lesz olyan könnyed, mint amilyennek a leírások alapján képzeltem. Hatalmas távolságok, mélységek, magasságok. Hiába az össz-vissz 500 m szintemelkedés, a tényleges szintfelvétel ennek többszöröse a sok hegy- és völgymenet miatt. Sebaj, az ember nem azért túrázik, hogy az akadályokkal foglalkozzon. Rátérek a piros sáv jelzésre, mely egészen a csúcsig vezet, végig a főgerincen. Kis ereszkedés után egy völgyfőben lévő kis forrásra lelek, ahol valamiféle frissítőpont és egyenpólóba öltözött fiatalok látványa fogad.

Hamar kiderül, hogy valamilyen terepfutó verseny készül, ami pont a Bílea-tó és a Negoj-csúcs között bonyolítódik le, az én utamon. Itt jön az első kapaszkodós rész, az alattunk tátongó mélység és az egy túrabakancsnál is szűkebb ösvény leküzdésére acélsodrony siet a segítségünkre. Hosszú, kemény gyaloglás után érek el a Doamnei-nyeregbe. Jobbra letekintve, a jégkorszakban, illetve utána képződött hatalmas kőár látható. A nyereg után egyre veszélyesebb a terep, hol jobbról, hol balról nyílik meg alattunk a mélység és önkénytelenül is teljes erővel markolom az utat biztosító acélsodronyokat. Közben már fel-feltűnnek a terepfutó verseny résztvevői is. Tátott szájjal nézem többedmagammal, ahogy zergék módjára szökkennek egyik szikláról a másikra, ott, ahol én még remegő térdekkel közlekedtem az előbb. Újabb nehéz kaptató után jutok fel a Kis-Lajta-hegyre. Itt tartom az első nagyobb pihenőmet, bekapok némi tízórait és csodálom a tájat. Tiszta az idő és csodás látványt nyújt a hegytől északra elterülő Olt folyó széles völgye. Nem beszélve a környező csúcsokról. És itt végre szemem elé tárul teljes valójában a mai célpontom, a Negoj.

Azt még nem tudom, hogy hogy fogok feljutni, hisz innen még nem látszik, hogy a függőleges sziklafalak között fut egy viszonylag kényelmesebb kis ösvény is. Kemény ereszkedő után jutok el a Leszpez-tóig. Közben továbbra is kerülgetnek a terepfutók. Az egyik vakmerő módon, ugrálva halad lefelé egy meredek, sziklás részen s megindít egy nagyméretű sziklát, ami majdnem telibe talál egy lejjebb tartózkodó hölgyet. Csak a szerencsén múlt, hogy nem történt baleset. A verseny, az verseny, de a túrázókat nem kellene felelőtlenül veszélybe sodorni. A Leszpez-tónál elég nagy tömeg fogad. Sokan sütkéreznek a tó partján, ami a Bílea-tóhoz hasonlóan nem kevés szemetet tartalmaz. Még itt is… De az azért ad egy kellemes biztonságérzetet, hogy a hegyimentőknek is van itt egy állomásuk. Szerencsére épp nincs dolguk, vígan heverésznek a fűben. A tavat követő szakasz inkább hasonlít egy gigantikus lépcsőre. Hatalmas, helyenként autó méretű sziklákon egyensúlyozva haladok felfelé. Újabb nyereg következik, majd 10 perc könnyed gyaloglás után balra veszem az irányt, a kék sáv jelzésen. Persze maradhatnék a piros jelzésen is, de mászásból s kapaszkodásból jutott elég mára. A kék sáv egy könnyebb útvonal, mely áthalad a Doamnei-nyeregszoroson, ami azért szintén izgalmas, láncokkal, acélsodronyokkal biztosított, meredek kaptató. Ezt leküzdve egy hosszabb, ereszkedésekkel, emelkedőkkel tarkított ösvényen haladok, mely délről kerüli meg a Negoj tömbjét. Egy újabb sodronyos mászás után jobbra tekintve, végre kézzel fogható távolságból láthatom a csúcsomat. Igaz, addig még 200 m szint és egy nehéz, sziklás, törmelékes út van hátra. De már egész jól belejöttem és különben is, csúcsélményért jöttem, nem keseregni. Az egyetlen aggasztó dolog az előző nap és valószínűleg a magasság miatt fellépő fokozott szomjúságérzetem. Még fel sem értem a csúcsra, de a feltankolt 2,5 l folyadékom nagy részét már el is párologtattam. Úgyhogy most kényszerűségből inkább a látványtól ittasodok meg és sajgó combokkal, nagyokat szuszogva haladok a többi, aznap este szintén csúcsélménnyel lenyugvó túratársammal egyetemben, a közös cél felé. Elég nagy a tumultus és mivel a terepfutó kollégáknak is itt a célállomása, ezért egy-egy meredekebb résznél még sorban állás is kialakul. Elég kimerülten teszem egyik lábam a másik elé az utolsó métereken. Jobbnak tartom nem felnézni, csak ha muszáj, ne lássam, milyen fájdalmasan lassan fogynak az utolsó méterek. Maradt itt még a végére is négykézláb mászós móka, s ha nem állnának az utamba a fizika törvényei és bizonyos anatómiai huncutságok, nem is fújnám ki a drága levegőt, csak venném és venném, olyan kevésnek tűnik. Végül megfáradtan, de törve nem, felérek a csúcsra. Erdély csúcsára! A Déli-Kárpátok második legmagasabb csúcsára, ami nekünk, magyaroknak a legmagasabb!

Nehéz betelni a látvánnyal. Alattam Erdély, a kedvenc helyem ezen az egész kék golyóbison, körülöttem pedig fenséges csúcsok, mély völgyek és végtelenbe tűnő gerincek. Próbálom minél jobban megélni a dolgot a csúcs csokimat majszolva, de hamarosan indulnom kell, mindjárt 1 óra és sötétedésig vissza akarok érni a Bílea-tóhoz. Indulok hát és azért bennem van a félsz. Mostanra összesen 1 liter folyadék van nálam. És bevallom, abból fél liter sör. Talán kitart. A már ismert útvonalon haladok a Leszpez-tóig, itt felpattintom a Székely Sörömet (csak stílusosan).

Gyorsan lecsúszik és a címke sem hazudik, nagyon ütős. Főleg ilyen folyadékhiányos állapotban. A tó lefolyásánál letérek a piros sáv jelzésről (nem az elfogyasztott sör miatt) és a kék háromszög jelzésen folytatom utamat. Ez egy egyszerűbb, kevésbé vad és kapaszkodós útvonal, mint ami a gerincen vezetett. Cserébe viszont hosszabb. De nem akarok kockáztatni, gondoltam itt gyorsabban haladok. Azért a térképen könnyebbnek tűnik. Itt is találkozok bőven szintkülönbséggel, nem beszélve arról, hogy rajtam kívül úgy tűnik, senki sem választotta ezt az útvonalat. Eltelik az első, majd a második óra anélkül, hogy bárkivel találkoznék. Hangosan fütyörészek és kedvenc dalaim felismerhetetlen utánzatait adom elő, nem szeretnék meglepni egy csendes pihenőjét töltő mackót sem. Hamarosan elérek egy völgyfőbe. Körülöttem minden irányban patakok csörgedeznek és a kulacsomba nézve nem látok semmit, talán egy vékony kortyot. Nagy a kísértés, hogy egy tiszta, hegyi patak vizét kortyoljam, de akármerre fordulok, az itt legelő juhok „nyomaiba” bukkanok. Ehhez nem vagyok elég „beargrylls”, így száraz szájjal állok neki az utolsó próbatételnek, a Paltin-csúcs lefutó gerincére felvezető útnak. 10-15 méterenként megállok, teljesen kimerültem, 4 órája alig ittam. Kis lelket önt belém, hogy végre meglátok két másik túrázót és úgy tűnik, ők még nálam is nehézkesebben haladnak. Felérek a gerincre, innen már szinte sétagalopp a hátralévő pár km. Meglátom a Transzfogarasi út déli hajtűkanyarjait is. Itt már érzem, hogy nem állíthat meg semmi, mindjárt visszaérek. Az utolsó izgalom végül a főgerinc alatt húzódó közel 1 km hosszúságú, kivilágítatlan alagúton való átkelés. Előkerül a fejlámpa is, a néhol 40 cm-t sem elérő járdán nem veszélytelen a közlekedés a folyamatos forgalomban. Végül 12 óra és közel 20 km megtétele után visszaérek a Bílea-tóhoz. Lecsúszik gyorsan fél liter kóla, pár csoki és indulás a szállásomra. Azt hiszem ez volt eddigi életem legnagyobb próbatétele. Két nap, két különböző műfaj, de egyvalami ugyanaz. A gyönyörű táj és az élmény, hogy megcsináltam. Azt hiszem, ezért túrázunk mi, természetimádók. 

 

 Gudics Balázs

2020  Göcsej Sport