Egy sítábor viszontagságai

Kedves Olvasó!

Az alábbiakban olyan élménybeszámolót olvashatsz, mely velünk történt meg 2014. január utolsó hetében. Az írás valós történetet mesél el, valós, élő személyekkel, valós helyszínekkel.
Ha netán a történet során magadra ismernél, az nem a véletlen műve!

Mint már idestova 22 éve, az idén is összeállt a csapat, hosszas szervezőmunka után persze, többszöri létszámmódosításokkal, egyeztetésekkel, de ott voltunk a Kiskondás parkolójában a megbeszélt napon, a megbeszélt időben. Némi tanakodás, várakozás után, el is indultunk a szokásos útvonalon, hogy Sommeralmba autózzunk, arra a gyönyörű helyre, ahol minden télen egy hetet töltünk el, hódolva a síelés, a gasztronómia, és a kulturált italfogyasztás élvezeteinek.
A fenti sorrend nem mindig így alakul, néha az élvezetek felcserélődhetnek.

Magáról a helyről annyit kell tudni, hogy e kis osztrák, falucskának sem nevezhető helység, Gráztól északra található, fent az Alpok vonulatai között, Zalaegerszegtől úgy kb. 160 km-re. Az út jobb és bal oldalán elhelyezkedő kis faházak szétszórtan fekszenek a legelők szélein. A házak jobbára üdülők, ill. gazdasági épületek, és természetesen van kocsma is, bár azt nem tudom, hogy kik járhatnak oda, ha mi nem vagyunk ott… A kocsmától indul a felvonó, mely „csákányos” kivitelű, így egyszerre két embert is fel tud juttatni a tetőre, pontosabban a jégbüféhez (ez utóbbiról később még lesz szó).  De ne siessünk a dolgok elébe, hisz még épp hogy csak elindultunk!

Szokás szerint a határ előtt – még magyar oldalon – meg kell állni a hólyagosok és prosztatások végett. Innét aztán már nincs megállás! Általában a hágó felől szoktuk megközelíteni Sommeralmot, de ha nagy a hó, akkor kerülnünk kell Teichalm felé, mivel már a völgyben jelzik, hogy járható-e az út, vagy sem, zárva van a hágó, vagy szabad az átkelés.
Az idén nem kellett félnünk attól, hogy nem tudunk átkelni a kitett hágón, mivel tomboltak a plusz fokok itthon is. Féltünk is, hogy mi lesz velünk, ha nem lesz hó! Fontolgattunk egy májregeneráló dialízis készülék beszerzést erre az egy hétre amúgy is, de ha nem lesz hó, akkor egy gép nem lesz elég ennyi embernek. Arról nem is beszélve, hogy Egerszegen felvásároltuk az összes Bilagit savcsökkentőt és emésztésjavítót a patikákból.

Tehát az utat kényelmesen és zökkenőmentesen tettük meg a Felix-Bacher-Hütte-ig.
E kis hüttéről annyit kell tudni, hogy egy emeletes, plusz tetőtér-beépítéses, faszerkezetű ház, megújuló energiaforrásokkal – mint napkollektor, és pellet kazán.  A fűtéssel, ill. a meleg vízzel mindig gond szokott lenni, de többnyire csak az első napokban, mert a gondnok mindig kijön egy-két nap múlva, és a lezárt kazánházban matat valamit, aztán utána már működik minden rendesen – a lefolyókon kívül… Utóbbiakat rendszeresen mi tartjuk karban, de ez meg is látszik, mivel sosem ugyanott dugul el a rendszer, mint előtte éven!

Mindezek ellenére szeretjük mi ezt a házat! Ismerjük már minden zegét-zúgát, tudjuk, melyik padló nyikorog éjjel (mindegyik), mikor veseelégtelenségünk folytán osonunk ki a fürdőszobába. De ne szaladjunk megint előre, hisz csak most gurultunk be a ház udvarába, és most kezdődik a bepakolás! Mint minden valamirevaló hüttében, itt sem lehet bemenni cipővel a házba, ezért először a teraszra pakolunk le, majd keresgélni kezdjük a papucsunkat, ami természetesen a bőrönd legalján van. Miután elfoglalta mindenki a helyét, bepakoltuk az egy heti – szerintem több havi – élelmiszert a kamrába, megteltek a hűtők, mi több a fáskamrában is hűlnek a borok, sörök, felhangzik az első TÖK JÓ! A múlt században, több néprajzkutató is vizsgálta e népi szokást, miszerint öt-nyolc – néha több – férfi, ill. néhány nő is csatlakozva hozzájuk, pálinkáspoharat szorongatva körbe állnak a konyhában, és mielőtt még felhajtanák poharuk tartalmát, hangos felkiáltásban kitörve, „TÖK JÓ”-t kiáltanak. Több kutató, többféle eredetet vélt felfedezni, e nem mindennapi népszokás vonatkozásában, de a mai napig nem tisztázott, hogy került be a néptudatba ezen – és csakis ezen – a helyen! Soha nem hallottam én magam sem „tökjózni” senkit, sehol, csak ebben az egy hétben, és csak Sommeralmban. E népies kurjongatás naponta többször is előfordul, de jobbára a reggeli, majd a késődélutáni és esti órákban.  Megfigyelésem alapján egy átlagos síelő naponta minimum ötször „tökjózik”, de néha ennek többszöröse is előfordul! De maradjunk a jelenben!

A megérkezés mindig a vasárnapi napon történik, így volt ez most is. Mivel hó nem nagyon volt a környéken, csupán a sípályákon lehetett nagyobb összefüggésű hótakarót látni – ott is ki-kibarnállott a tavalyi fű a hó alól – többen elhatároztuk, hogy nem megyünk fel a pályákra, úgy is már elmúlt dél, az ebéd is lassan leér a gyomorba, herczigen megülve a pálinkák garmadáján.  Így aztán inkább próbafekvést végeztünk, inkább most derüljön ki, hogy hol tör az ágy, hova kerüljön az éjjeli lámpa, honnét lehet áramot lopni, mert a szobákban nem nagyon található konnektor, de mi felkészülten, elosztók és hosszabbítók arzenálját felvonultatva érkezünk.

Az első este – mint mindig – ismerkedési est volt. Nem mintha nem ismertük volna egymást, csupán a néhány elsőbálos kedvéért szoktunk ilyent rendezni, no meg azért is, hogy megbeszéljük a heti beosztást, amit már főszervezőnk – Tóni bácsi – előre elkészített.
Ugyanis itt minden napra be vannak osztva emberek, akik az ügyeletet adják.
(Katonaviselt férfitársaim ezeket csellósoknak, csicskásoknak hívják.)

Mi – a kettes szoba – péntekre voltunk beosztva, tehát volt még időnk bőven ellesni a napi rutint (no nem mintha már ne lett volna az eddigi évek során tapasztalatunk benne). Tehát a „csellistáknak” reggel korán illett kelni, befűteni a társalgóban a cserépkályhába, megrakni a konyhában is a tüzet, nagy fazékban teát főzni. Aztán ebédhez előkészülni, aminek valami levesfélének kellett lenni, aztán este pedig vacsorával kellett várni a népes társaságot, akik a síelésből megfáradva megérkeztek. Nem egy hálás feladat, de hát „magad uram, ha szolgád nincsen”. És még a takarítás is a feladatok közé tartozik, mi több, a WC papírokról is az ügyeletes csoport gondoskodik.

Az esti sörözgetés – borozgatás - pálinkázgatás közben több „jány” is megígérte, hogy reggel ágyba hozza a kettes szoba férfi lakóinak a kávét és a pálinkát. Izgatottan hajtottam álomra fejem, izgultam, hogy mit hoz a holnap reggel. De nem kellett csalódnom! Edit és Ildikó az előre lefixált nyolc órakor halkan óvatoskodott be a kettes szobába. Kezükben tálcán gőzölgő kávé, mellette kis kupicákban a pálinka.

Hej, élet, be gyöngy élet, ennél szebb sem lehet…! - rémlett fel bennem a régi Kossuth nóta! Ekkor jöttem rá, hogy végül is én szeretek síelni! Ha így indul egy nap, az már rossz nem lehet!
Sándor barátommal meg is beszéltük, hogy ma sem megyünk síelni, minek is, olyan kellemes itt a kályha melegében a reggeli után, hallgatni a szűnni nem akaró „tökjót”. Az ember ilyenkor elmereng az élet folyásán, közben, míg fő a leves, lecsúszik egy-két pohár bor is. És hipp-hopp! Máris itt az ebéd ideje! A délelőtt így hamar telik, a nagy sietségtől megfáradva dőltünk le délután kicsit, egy jó könyv társaságában pihenni. A nagy buzgóságban el is szundítottunk picinkét, már szürkült, mikor újfent leverekedtük magunkat az első emeletről a földszintre. Azért nehéz ez a síelés!

Este fondorlatos módon rávettük a másnapi ügyeleteseket is, hogy hozzanak fel kávét nekünk reggel, úgy nyolc óra felé, de előbb semmi esetre sem, ha lehet nekem két cukorral, Sándornak eggyel, az enyémet kétszer jobbra, háromszor balra keverve.

Rá is állottak a jó szóra kedves sporttársaink, és eztán – a szokásjog alapján – be is vettük a helyi szokásjogba, hogy jár a kettes szobába a reggeli kávé és hozzá a pálinka. Néhány férfitársunk megirigyelvén ezt a szokást, próbált bennünket eltéríteni ettől az élvezettől. Harmadik nap pl. István nem átallott egy veres műhajat keríteni magának, és azt felöltve, szakállasan, nőnek kiadva magát lopakodott be a szobánkba! Rémülten kiáltottunk fel, megpillantva rettentő fizimiskáját! De döbbenetünket enyhítette a kezében reszkető tálca látványa, így aztán megbocsájtottuk néki az ellenünk elkövetett optikai terrorizmust. (Azóta megtanultuk, hogy szakállas nők pedig vannak…)

Rákövetkező nap Tóni bátyánk próbált bennünket megviccelni. A reggeli derengésben arra eszméltem, hogy egy fejkendős nénike hajol felém! Ah, de mi ez? Bajsza van a néninek? Ébren vagyok, vagy álmodom? Szemhéjam felpattant, és megdöbbenve látom, hogy Tóni egy törölközőt, vagy egy alig használt konyharuhát kendőként a fejére kötve, vészesen közeledik az orcámhoz! Pofázmányán fehér hab csillog! Ösztönös mozdulattal fordítottam félre fejemet, így a hitvesi csók és a fehér hab az orcámon landolt. Hova keveredtem? Mily fertő! A fehér habba belenyalok, gondolván, hogy biztos a felszolgált kávéhoz tartozó tejszínnel akart így kedveskedni régi jó barátom, de az első nyalintás után, csalódottan kellett megállapítanom, hogy nem mind tejszínhab, ami fehér. Lehet borotvahab is.

A legmegrázóbb reggeli kávét az utolsó nap szolgálta fel nekünk Edina. Az előírásoknak megfelelően reggel nyolckor, csendben, halkan hozta be a pálinkát és a kávét Sándor és jómagam részére. Letette az asztalra, majd távozott. A kávé illata belengte a kis szobát, a nyálképződésem megindult, gyomrom rákészült a finom kortyokra. A csészét megfogtam, és szívemet, lelkemet kitárva, gyanútlanul borítottam orcámba a finom nedűt. Az első pillanatban már furcsát éreztem, de gigám nem tudott álljt parancsolni, így leszaladt egy korty. Fuldokolva, öklendezve rohantam a mellékhelyiség felé, ahol megszabadultam sós terhemtől. Igen! Só volt a kávéban! Sándor nem tudta mire vélni kirohanásomat. Neki nagyobb szerencséje volt, mivel jó szokása szerint először lenyalja a kanalat, s csak utána veszi a csészét a szájához, így már az elején érezte, hogy valami nincs rendben.

Az esetet előre megfontolt, aljas szándéknak véltük, így estére statáriális bíróságot hívtunk össze. Az első számú vádlott Edina volt, de ő védekezésképpen előadta, hogy a jó szándék vezérelte, és nem tudta, hogy Gabi a cukortartóhoz erősen hasonlító csészécskébe sót rakott, így ő az előírásoknak megfelelő kettő, ill. egy kanálka cukrot – pontosabban sót – rakott a poharakba.
Így tehát a gyanú Gabira terelődött, aki bevallotta, hogy valóban ő tett sót az ominózus tartóba, de már az első napon, hogy könnyebb legyen a sózás a konyhában. A bíróság végül Edinát felmentette, Gabinak pedig – gondatlanságból elkövetett emberölési kísérlet alapos gyanúja miatt – a 2015. évre egyheti reggeli kávéhordást írt elő. Se a sértettek, se a vádlottak nem fellebbeztek, így az ítélet jogerős!

A síelésről is kéne hogy szó essen, kedves Olvasó, és hál’ Istennek a hét második felében megjött a várva várt havazás! Mi is nekigyürkőztünk végre, felcsatoltunk, és az első bizonytalan lépések után odacsúsztunk a felvonóhoz, mely felrepített bennünket a hegy tetejére.

Tudni kell, hogy Sommeralmban négy pálya van. Egy könnyebb, egy kicsit nehezebb, aztán van egy rövid meredek, meg jobbra egy hosszabb meredek. A pályák nem hosszúak, a hegy aljáról – ha nem lenne keresztben országút – be lehetne síelni a nappaliba. Ezért szeretjük mi Sommeralmot.

Meg azért is szeretjük, mert ha nincs hó, akkor lehet kirándulni. Minden évben eljárunk a Hochlanchra, van egy nap sífutásra is lehetőség – nem ajánlom senkinek, mert akkorákat lehet esni, mint egy nagyszekrény, de azért ki kell próbálni, főleg azoknak, akik úgy gondolják magukról, hogy tudnak sízni. Na és minden este van éjszakai túra is vacsora után. De maradjunk még egy kicsit a sípályánál. A felvonó tetején van a jégbüfé. Ez egy hóból, jégből épített bárpult, amit vízzel leöntenek, így egy tömbben megfagy az egész. Mögötte áll a pultos, aki kiszolgálja az embereket.

Itt sosem meleg a sör, a pálinka is mindig hideg, viszont annál melegebb és barátságosabb a fogadtatás és a kiszolgálás. Már jól megismertek bennünket az évek során, ismerősként kiáltunk egymásnak Grüsz Gott-ot.

A lift kilenckor nyit és délután négykor zár, a bérletek ára barátságos, lehet hetit, napit, félnapit, meg 10 alkalmast is venni, és mint a Felix-Bacher-Hütte lakói, némi kedvezményt is kapunk. A pálya nyáron legelőként üzemel, télen pedig mindent megtesznek a tulajdonosok, hogy hó legyen rajta. Számtalan hóágyú van a pályák mellett, a kis vízgyűjtő tavacskából szivattyúzzák a vizet, majd elporlasztva a levegőbe lövik, ahonnan kristályos formában hullik vissza a földre.
De az igazi a frissen esett hó, amit szépen letömörítenek a pályára!
Mint már mondottam volt, a pályák nem nagyok, de mégis talán az egyik leglátogatottabbak a környéken, már csak azért is, mert a hét szinte minden napján buszok hozzák az óvodásokat síelni. Itt érdekes módon az óvónők is tudnak síelni! Természetesen síoktatók tanítják a gyerekeket, a kis törpék nagy lelkesedéssel, libasorban csúsznak le a legmeredekebb lejtőn is.
Itt van ám egészséges életmódra nevelés!

Az egy hét hamar eltelik, lassan elfogynak a hozott tiszta ruhák is, nem úgy az élelmiszer.
Az italokkal is egész jól állunk még az utolsó napokon. A búcsúesten viszont még az a bor is elfogy, amelyet az első napokban csak módjával kóstolgattunk.
Lassan körbenézek a nappaliban, a kandalló felett még száradnak a síruhák, a kis ablakokon besüt a holdvilág, kicsit fáj a szívem, hogy másnap itt kell hagyni ezt a remek helyet, a jó társaságot, és egy évig nem hallhatom a férfiak „tök jó” üvöltését.

 Sommeralm! Jövőre, ugyanitt találkozunk!

President