Schneeberg

Már egy hete lázban égek. Régóta várt kaland áll előttem, feljutni a Schneeberg csúcsára.

Az előjelek sajnos nem biztatók. Egész héten esett, sorban mondják vissza a túrát olyanok, akik gépkocsival jöttek volna, így szinte minden nap újból kell szervezni az egészet. A végén összejön nagy nehezen a dolog, sajnos két embernek még így sincs helye, ezeket fájó szívvel de értesíteni kell, hogy nem tudnak velünk jönni. Nagy nehezen eljön a péntek éjszaka, de nem alszom valami sokat, - pedig nem ártana - többször is megnézem az órát, nehogy lekéssem az indulást. Végre megszólal a vekker, eljött az idő! Az indulást fél hatra terveztük, nem is kell sokat várni, hogy a hat autó összejöjjön. Rövid tanácskozás a sofőrökkel, megbeszéljük, hogy melyik úton megyünk, és már indul is a konvoj. Szombathelynél néhány kocsi a kerülő utat választja, így kicsit izgulunk, hogy hol fogunk találkozni újból, de a Shell benzinkúton újra együtt a társaság. Innét a határ már nincs messze, és gyorsan át is jutunk. A végcél Puchberg. Szorosan együtt halad a csapat, csak Neustadtban tévedünk el, a kis sikátorokban nem találjuk a városból kivezető utat. Hangulatos kis mellékutcákban bolyongunk, élvezném is a dolgot, csak ne menne annyira az idő. Végül útbaigazítanak bennünket, és rálelünk a helyes útra. Innét már nincs megállás. Előttünk kirajzolódik egy hatalmas hegy körvonala. Találgatjuk, hogy ez lenne a Schneeberg? És mi van a tetején? Csak nem hó? De hát az nem lehet, szikrázóan süt a nap, és nagyon meleg van, valószínűtlennek tűnik a dolog, hogy hó legyen fent, velem együtt fehér sziklákra tippelünk. Mint később kiderült tévedtünk. Puchbergbe érve nem állunk meg, bár a kis település is megérne egy ?misét?, de hát az idő..., már amúgy is késésben vagyunk. Míg a parkoló felé tartunk, virágzó gyümölcsfák és virágzó rét mellett haladunk el, távolban pedig a Schneeberg havas csúcsai meredeznek. Egyik útitársunk könyörög, hogy álljunk meg és fényképezzük le, ezt a festővászonra kívánkozó tájat, de nagy bánatára a konvoj tovább halad. Felhajtunk a sífelvonó parkolójába, és találkozunk a már ránk váró osztrák házaspárral is. Rövid ?szerelvényigazítás? után a csapat ketté oszlik, egyik fele a csúcsot veszi irányba, míg a másik a környéken kirándulgat. Este hat órára beszéljük meg a találkozót a kocsiknál. Mi a csúcsra tartók, a térkép alapján a sárga jelzést követve indulunk neki a felvonó alatt kapaszkodva. Vannak néhányan, akik felvonóval mennek fel az első házig, megbeszéljük, hogy bevárnak bennünket. Szép erdőben kapaszkodunk fel, itt-ott a felvonó suhan el a fejünk felett. Az első pár méter után lekerül a felesleges holmi rólunk. Sokfelé patakok csordogálnak, a hólé a völgy felé tart, síkos köveken haladva gyűrjük magunk alá a métereket. Nem túl gyorsan, de tempósan haladunk, néha rövid pihenőket tartva, ilyenkor fel-fel pillantva a fejünk felett magasodó szirtekre. Többekben megfogalmazódik a kérdés, hogy jutunk fel oda?

Alaposan megizzadva érjük el a felvonó felső házát, ahol csatlakoznak hozzánk a kényelmesebbek. Két takaros kis turistaház mellett elhaladva folytatjuk utunkat az egyre meredekebbé váló ösvényen, amely szerencsére lombos fák alatt vezet, így nem szenvedünk a nagy melegtől. A rövid pihenők alatt szőlőcukrot, mazsolát eszünk, kell ilyenkor a kalória. Ahogy egyre feljebb kapaszkodunk, lassan eltűnnek mellőlünk a fák, helyettük a törpefenyők lesznek útitársaink. A csapat szétszakadozik, néhányan előre mennek, készülnek a fényképek. Ahogy kapaszkodunk egyre magasabbra, úgy ritkul a növényzet, a gyalogfenyők is egyre ritkábbak. Ahogy felnézünk, apró pontoknak tűnő emberek kapaszkodnak előttünk a magasban. A hegyi ösvény talaja egyre lazább lesz, vigyázni kell, hogy hová lépünk, nehogy köveket sodorjunk le az alattunk lévőkre. Egyik pihenő alkalmával visszatekintünk, és örömmel állapítjuk meg, hogy már magasan járunk, a sífelvonó háza apró pontként látható a zöld legelő szélén. Utunkat kisebb hófoltok tarkítják, ilyenkor jólesik egy-egy marokkal felvenni, a nagy melegben jól hűsít. Elvakult síelők hátukon zsákkal és léccel küzdik magukat fel, valamivel gyorsabban mint mi, ezért elengedjük őket. Ezek szerint komolyabb hónak kell lennie fent, mert különben miért mennének? Az utolsó erőfeszítésekkel végre feljutunk a plató szélére, és ahogy körülnézünk, örömmel állapítjuk meg, hogy a nehezén túlvagyunk. Csak később derül ki, hogy korai még az öröm. Összevárjuk a elmaradottakat. Most veszem észre, hogy a pólómból facsarni lehet a vizet, ezért meg is szabadulok tőle, mert ahogy állok, fázni kezdek. A száraz ruha jól melegít, de nem sokáig. Ahogy elindulunk, kis idő múlva újból izzad az ember, csak azt nem értem, hol van bennem ennyi víz? Mint kiderül a palató nem vízszintes, itt is csak felfelé kell kapaszkodnunk, bár mászni már nem kell. Egyre nehezebben lépeget a csapat egy része, van akinek minden lépésért meg kell küzdeni. A platót egy kisebb völgy szakítja meg, arra gondolok, hogy ott lehet a menedékház, ahol végre jóllakhatok. Többen várjuk már, hogy kényelmesen leülhessünk és egy jót együnk, igyunk. Közben puha gyepszőnyegen haladunk egyre közelebb a menedékház feltételezett helyéhez. Mikor odaérünk, csalódva kell megállapítanunk, hogy a menedékház sehol. Nincs mese, tovább kell menni. A csapat teljesen szétszakadozott, eltévedni úgysem lehet, ezért mindenki a saját tempójában araszolgat előre. Egyik kis domb mögül előbukkan a várva várt menedékház, a Fischer Hütte teteje. Az utolsó métereket megtéve, a házban egy asztal mellé ülünk le, és bizony fel kell öltözni, mert mindenkin vizes a ruha és fázni kezdünk. Lassan visszaáll a pulzus, előkerülnek a szendvicsek, a tea, sőt még sör is akad. Talán fél órát pihenünk és eszünk, és már pakolunk is, hogy végre a csúcsra jussunk. Ahogy kilépünk a menedékházból, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy e fél óra alatt megváltozott az idő. Hirtelen lehűlt a levegő, így a vastag dzseki és a sapka előkerülnek a hátizsákból, biztos ami biztos, még a kesztyűmet is felhúzom. A menedékháztól balra meredeken szakad le a hegy, lelátni a völgyig, de csak rövid ideig gyönyörködhetünk a panorámában, mert egy felszálló felhő eltakar előlünk mindent. Újból kézbe véve a túrabotot, elindulunk a csúcs felé. Most könnyebben és gyorsabban halad a társaság, és nem is kell sokat mennünk, mikor megpillantjuk - a már lentről is jól látható - parabolaantennákat. Csak nem ez a csúcs? - kérdezzük egymástól. Mint kiderül, bizony ez, az antennák mellett áll a kereszt, jelezve a hegy legmagasabb (2076 m) pontját. Nem nyeri meg senkinek sem a tetszését az antennaerdő. Nagyon nem illik a tájba. Hiába keressük a csúcskönyvet, hogy nevünket beleírjuk, nem találjuk, azért a csúcsfotók elkészülnek, bizonyítva, hogy itt jártunk. A parkolóból indulva idáig 1205!! méter szintet jöttünk fel. Rövid pihenőt követően a menedékházban kinézett másik úton indulunk vissza. Ahogy elindulunk, nemsokára tapasztalhatjuk, hogy a lefelé út sem könnyebb sokkal mint a felfelé vezető. A meredek lejtő alaposan igénybe veszi a lábat, főleg a térdet. Egy pár kapaszkodik felfelé, velünk szembe haladva, látszik rajtuk a kimerültség. Ahogy ereszkedünk lejjebb, nagy hómező állja utunkat. Szélei eléggé megolvadtak, ezért nehézkes a gyaloglás rajta, mivel állandóan beszakad alattunk. Még a Magas-Tátrában láttuk egyik nyáron, hogyan lehet leküzdeni egy gyalogosnak a havas lejtőt. Meg is osztjuk ötletünket, így aztán előkerülnek az esőkabátok, és szabályosan bepelenkázzák egyesek magukat, majd fenékre ereszkedve száguldanak lefelé. Nagy sikere van a dolognak, a hölgyek hangosan sikítanak, miközben szánkáznak lefelé. Természetesen kattognak a fényképezőgépek is, és a videó is üzemel. Hamar eljut a csapat a hómező végére, itt már nem lehet tovább csúszni, no nem a hó hiánya miatt, hanem azért, mert a hóból törpefenyők állnak ki. Gyalog folytatjuk utunkat, bukdácsolva a havas úton. Egy-egy rosszul megválasztott lépésnél van úgy, hogy derékig is beszakadunk a hóba. A mögöttünk maradó lyukak tanúskodnak arról, hogy nagyon vastag a hó, szinte a törpefenyők tetején haladunk. Azoknak, akik nem hoztak magukkal kamáslit és bakancsot, hamar átázik a cipőjük. Nem szeretnék a helyükben lenni, bár ha nem áll meg az ember, akkor nem fázik a lába. A fenyők között haladva elveszítjük a jelzést, csupán egy lábnyomra hagyatkozva megyünk előre, de nem biztos, hogy jó az irány. Nincs más lehetőségünk, hiába nézzük a térképet. Egy biztos, lefelé kell mennünk, bár ez nem vígasztal. Egyre bizonytalanabbul haladunk előre. Egyik illusztris sporttársunk viccesen a fülembe súgva kérdezi ?milyen lehet a fagyhalál??. Megkérem, hogy ne feszegesse ezt a témát, legalábbis most ne. A bizonytalanság egyre jobban erőt vesz rajtam, de egyszer csak kiáltás hallatszik, ?megvan a jelzés?! Nagy kő esik le a szívemről, de azt hiszem, nem csak az enyémről. Ahogy a jelzésre bukkanunk, megpróbálunk gyorsabban haladni, több-kevesebb sikerrel. A magas hó még mindig okoz meglepetéseket, felváltva süllyedünk hol térdig, hol derékig a hóba. Nagyon jó szolgálatot tesz a vízhatlan kamásli. A gyalogfenyőket lassan felváltják a normál fenyők, szoknyájukat leengedve állnak a havon. Egy elágazásnál megint elveszítjük a jelet, de kis tanakodás után egyik sporttársunk ?kikaparja a hó alól?. Innen már jól láthatók a jelzések, és a térképen is követni tudjuk az utat. Egyszer csak furcsa hó-képződmények bukkannak ki a fák közül. Először arra gondolok, hogy hószobrász-verseny volt itt, de aztán kiderül, hogy egy hegyi út keresztezi haladási irányunkat, és a hómaró nyomait látjuk az út mentén. Hatalmas hófal szegélyezi az utat még most is, pedig már jócskán olvadhatott belőle. A térkép szerint az erdei úton kell folytatni tovább utunkat. Míg a jól járható úton ereszkedünk le, lassan szitálni kezd az eső. Néhányan esőkabátot terítenek magukra, de többen dacolunk egy darabig, majd mi is felvesszük, azonban nem sokáig kell magunkon tartani, mert hamar eláll az eső, így visszakerülnek a hátizsákokba. Letérünk a hegyi útról, és egy gyalogösvényen érjük el a felvonóházat, ahol délelőtt már jártunk. Innét már ismert úton ereszkedünk le a parkolóba. Nézem az órát, ha ilyen tempóban haladunk, akkor pont hatra érünk le. A víz most nagyobb az úton mint reggel, nagyon kell vigyázni a vizes köveken. Sajnos egyik sporttársunk edzőcipője megcsúszik a vizes kövön és szerencsétlenül a kezére esik. Csuklója hamar bedagad, és nagy a fájdalma is. Valószínűsíthető a törés, de mivel hál' Istennek nem nyílt, ezért vizes borogatás kerül rá, és fájdalomcsillapítót kap. Lassan így bandukolunk a kocsikhoz. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak pár méterre a kocsiktól történt a dolog, és nem fent a hegyen. Ahogy elérjük az autókat, elered az eső, gyorsan átöltözünk és irány haza. Az eső kopog a szélvédőn, de már nem zavar senkit. Elégedetten dőlök hátra az ülésben, és azt taglaljuk, hogy kinek mi volt a legnagyobb élménye a mai nap. Újabb csúcsot sikerült meghódítanunk, és már a következőre készülünk ami a Hochschwab (2276 m) lesz.

G@bors

A Schneeberg platóján

Schneeberg