logotype

Vártúra az Északi-Középhegységben

Előkészületek

Túra okán vettünk egy autót. Fontos szempont volt, hogy lehessen benne két személynek aludni, és ne kelljen félteni erdőben, terepen. 25 ezer forintos beruházással hozzá is jutottunk egy árának megfelelő állapotú 85-ös évjáratú Opel Kadetthez. A jószág hetekig állt az udvarban sorstalanul, míg hirtelen eszünkbe nem jutott, hogy pár nap múlva tavaszi szünet, most kellene nekivágni a rég tervezett vártúrának. Beindult hát az ügyintézés nem túl gördülékeny és pénztárcakímélő folyamata, s amúgy sem megalapozott autóvezetési tudományom újraélesztgetése.

1. nap (hétfő)

Indulásnak a hétfő délutánt neveztük ki, hétfő éjjelre meg is valósult. Miki a délelőttöt a biztosítónál töltötte, beszerezvén a még hiányzó hivatalos papírokat; én a körzeti orvosomat győztem meg arról, hogy két napra már nem érdemes visszamenni dolgozni a szünet előtt. Délután megritkítottunk egy könyvesboltot egy Zemplén Déli turistatérképpel, majd tankolás után nekiláttunk szorosra tömködni járgányunkat mindenféle úti jóval, és befranciáztuk ágyunkat a csomagok tetejére. Miki gyorsan formára igazított egy bográcstartó vasat, s húsz perc híján éjjel 11-kor kerekeink alá szedtük a 76-os utat.
Gyakorlatlan vezetésem éjjel nem tűnt teljesen kétségbeejtőnek (bár Miki nem tudom mit gondolt magában, amiről esetleg mélyen hallgatott), a 60-as tempót mindenesetre igyekeztünk nem túllépni, merő gazdasági megfontolásból. 90%-os készültségű franciasalátánkat tejföllel bekeverve éjebédünket útközben vettük magunkhoz, miközben tovább robogtunk Budapest felé. Fővárosunkat nem remélt könnyedséggel és csekély lassítással, a helyi szokásokhoz alkalmazkodva, gond nélkül szeltük át, s bár a fáradtság jelei egyre szaporodtak, az ismeretlen megragadása iránti vágyunk hatalmasabbnak bizonyulván, utunk folytatása mellett döntöttünk.


2. nap (kedd)

Első igazi túranapunk hajnalán a folyóügyeket fotóügyekkel összekötve a Mátra aljában ébredező erőmű késztetett rövid megállásra bennünket. Mezőkövesdnél balra kanyarodva értük el a bükkaljai Szomolyát, ahol több őslakos véleményének egyeztetése után hamar felfedtük az úgynevezettKaptárkövek búvóhelyét. Földbe vájt barlanglakások és pincék mellett haladva földúton értünk egy fennsíkszerű rétre, ahonnan lefelé ereszkedve közelítettük meg a méhkas formájú tufatömböket.

Nagy-Kaptárkő: a Bükkalja legnagyobb tufakúpja. Az észak-magyarországi harmad-időszaki vulkáni kitörések jelentős területeket borítottak el riolittufa-rétegekkel. A felszíni erózió által formált kőzet évmilliók alatt számos érdekes, sajátos alakot vett fel. Ezeknek legszebb példái láthatók összefüggő tömb, vagy süveg és kúp alakú formákban a Bükk déli lábánál. Némely kutatók kultikus helyeknek, áldozati, illetve temetkezőhelyeknek vélték ezeket. A kaptárkő-csoportnál végzett kutatások eredményeként megállapították, hogy a "kaptárkő" elnevezés helytálló, a 3-15 méter magas kúpok falába vájt fülkék egészen korai, 11-14. század közötti méhészkedést szolgáltak. A faluban található barlanglakások érdekessége, hogy - a szomszédos településektől eltérően - itt a módosabb parasztok is lakták a barlangokat.

Noszvajon át autóztunk Cserépfaluba, ahonnan könnyen ki-, majd betaláltunk a fenséges Hór-völgybe. Itt első teendőnk volt engedni a természet hívásának: a köves út két oldalán vettünk birtokba egy-egy kis földterületet, hogy guggolóállásból gyönyörködhessünk a völgy testet-lelket könnyítő szépségeiben. Egy tájékoztató táblánál induló kőlépcső meredek, de rövid úton visz fel a Suba-lyuk barlanghoz. A többszintes üreg tágas, ablakkal a völgyre, sajnos vaskorláttal védve.

Suba-lyuk barlang: Közép-Európa egyik legrégibb ősemberleletének helye. A barlangban találták meg a világ által neandervölgyinek ismert ősember hazai nyomait, egy felnőtt nő és egy hároméves gyermek csontjait. A későbbi ásatások során barlangi medve, oroszlán és hiéna csontmaradványai is előkerültek.

Mivel első valódi célpontunk, az Ódor-vár, sehogy sem akarta mutatni magát, visszadöcögtünk a faluba, ahol biztosítottak minket arról, hogy a vár megközelíthető a völgyön keresztül is és az ellenkező irányból, a falu felől is. Mi a völgy mellett döntöttünk, s az oszlai erdész-tájház után nem sokkal rá is leltünk egy valamikori turistajelzésre, ezen indultunk meg felfelé még magát elnyűhetetlennek mutató Opelünkkel (amit Gábor vett, Miki fizetett és én vezettem). A szerpentinszerű földút völgy felőli oldala helyenként félelmetes szakadékká csonkult, majd egy pici tisztás parkolásra ösztönzött bennünket. Innen többször elbizonytalanodva, a jelzéseket időről-időre elvesztve-megtalálva, meredek kaptató végén megleltük az első várat! Igaz, sokan erre azt kérdeznék: Hol itt a vár?, de mi tudtuk, hogy csekélyke romokon kívül többre nem is számíthatunk. A falmaradványok alatt sziklák tarkítják a hegy csúcsát, ezeket már kapaszkodásunk során megcsodáltuk, s sajnáltuk, hogy nem erre a hegyre vezet utunk. Hát most itt bóklászhattunk, fotózhattunk, pihenhettünk ezeken a köveken, be nem telve a körben hullámzó, erdő borította ormok szépségével. A zöld panorámát egy helyütt narancssárga folt törte meg: a tisztáson hűségesen várakozó autónk. A romok alatt egy kisebb, szintén a neander-típusú ember által egykoron birtokba vett aknaszerű barlang található, ennek meghódítása már előkészületeket igényelt: mindenféle lógó, kidomborodó, beakadásra alkalmas tartozéktól megszabadulva, hason, illetve háton csúszva közlekedtünk ki-be az épp emberszélességű járaton. Valamivel messzebb egy másik barlangszerű üreget is találtunk, mélyebb behatolásra viszont nem vállalkoztunk a benne felgyülemlett szemét láttán.

Ódor-vár: a regényes Hór-völgyet bekerítő hegyek ormán kedvelt kirándulóhely. A várról történelmi adatok nincsenek, őskori vár lehetett, melynek létezésére az Ódor-várhegy elnevezés, és a ma is látható romok utalnak.

A hegyről lefelé ereszkedni könnyebb és gyorsabb volt, bár olykor meg-megcsúsztunk a mély avarban, és a felfelé gondosan kiválogatott és jól látható helyekre kitett köveket sem volt erőnk-kedvünk magunkkal cipelni, már ha egyáltalán sikerült rájuk lelni. 
Bár testünk már kívánta volna a pihenést, úgy döntöttünk, amíg látunk, nézelődünk tovább. Így célba vettük a nem messzi Cserépváralja nevű falucskát, ahol egy biciklis fiú - miután közömbös tekintettel nyugtázta ingatag járású anyja árokba fordulását - (f)elvezetett bennünket a romokat rejtő domb alján nyíló jelöletlen ösvényhez. Ez a rövid kis út is tartogatott meglepetéseket: a domboldalba vájt, üresen tátongó, de képzeletet mozgató üregek különös hangulatot árasztottak. A feljebb szétszóródott kövek a fák, bokrok között néhol alacsony fallá tömörödtek, igazi "várhangulatot" azonban nemigen nyújtottak.

Cserépváralja: nevét a valamikor ott magasodó cserépvárról kapta. A vár elpusztult a 16. században, ma már csak falmaradványok láthatók a község határában a Várhegy ormán. A laza, aránylag könnyen faragható vulkáni tufa nemcsak pincék készítésére adott lehetőséget a Bükk déli lábánál fekvő falvakban, hanem lakóhelyek kiképzésére is. A barlanglakások, pinceházak a szőlőbirtokkal is rendelkező jobbágy-paraszti réteg kezén voltak. Csak századunkban váltak ezek a településegységek a szegények otthonává. A barlanglakások beosztása, tagolása lényegében a fennálló falu házainak beosztását követte, s többé-kevésbé megegyezett azokkal bútorzatuk, berendezésük is. Cserépváralján a századfordulón a népesség fele még barlanglakásokban élt.

Napunk még továbbnyújthatónak tetszett, így elterveztük, hogy az éjszakát a következő várrom remélhetőleg arra alkalmas lábainál töltjük. A Sály falutól északra található Latorvár romjai a szürkülő estében is határozottan mutatkoztak, nem is haboztunk gyorsan leparkolni az egyutcás kistelepülés egyik háza előtt, hogy még a gyér esti fényben felfedezhessük a romokat. Mielőtt azonban nekiiramodtunk volna a nem túl magas, ám annál meredekebb emelkedőnek, autónkra pillantva szörnyű látványban részesültünk: alatta víztócsa, melynek eredete, bárhogy is igyekeztünk más magyarázatot találni, maga az autó, maga a felforrt hűtővíz volt. Egyikünk sem lévén jártas autószerelésben, de várfelderítő terveinket sem kívánván elnapolni, hagytuk, hadd hűljön a víz, mi meg nekivágtunk a vádlierősítő hegyoldalnak. Gyors terepszemle következett a hosszúkás gerincen, néha egy-egy rosszalló pillantással alant sunnyadó cserbenhagyónkra, majd egyensúlyfejlesztő leereszkedés a porhanyós ösvényen. Egy munkagépekkel zsúfolt udvarról kiforduló fiatalembert, minden reményünk megtestesítőjét, autónk szemrevételezésére kértük, aki meg is állapította a ventillátor hőkapcsolójának halálát, s azt kiiktatva, a ventillátort állandó működésre késztetve, újraélesztette járgányunkat. Segítőkészsége ezzel még nem merült ki, szálláskeresésünket is megkönnyítette azzal, hogy ETZ-jén előttünk haladva egy közeli erdőszélre-patakpartra vezetett minket. A hétvégi házas övezetet szolgáló köztéri lámpa fénnyel, a vízművet is tápláló patak friss, hideg vízzel, az erdő tűzifával, a tűzrakó hely bográcsos vacsorával és meleg vízzel látott el bennünket. Erdőillat és patakhang mellett tértünk nyugovóra karosszéria-falaktól ölelt franciaágyunkban.


3. nap (szerda)

Friss hajnalra s az éjjeli parazsat újraélesztő Miki sürgölődésére ébredvén, fapados reggelinket kényelmesen elfogyasztván, visszaautóztunk a Latorvárhoz, hogy még nem eléggé kemény vádlinkat újabb erősítésnek vessük alá, s alaposabban körüljárjuk a feltehetően huszita eredetű vár maradványait. Úgy ítéltük, a vár jóval nagyobb helyet foglalhatott el, mint amelyet a romok sejtetni engednek. Képzeletben falakat húztunk a földdel egyre visszavonhatatlanabbul összebarátkozó kövek nyomvonalán, az ellenség támadási útvonalát találgattuk, a védők stratégiáját fejtegettük. Közben a délre elterülő Mezőség panorámájában gyönyörködtünk.

Bükkábrányt szükségleti okokból ejtettük útba: tankoltunk, ABC-ztünk, gumit javíttattunk. Következő úticélunk, az ónodi vár, nem annyira a kilátás, hanem a mellette kanyargó Sajó miatt mutatkozott ígéretesnek. A falak egy része romokban áll, nem is alacsonyan; egy bástya, illetve egy oldalfal viszont felújításra került, rontva egy kicsit az ódon hangulatot, a Sajó-parton elköltött - parasztkolbászos - ebédhez azonban még így is festői és egyben történelmi hátteret nyújtott.

Ónod: vára közvetlenül a Sajó partján kavicsos teraszon épült a 14. század végén. A Sajó átkelőhelyét és a hadászati szempontból fontos utakat védelmezte. Az évszázadok során több nemesi család birtokolta. Történelmi jelentőségre a Rákóczi-szabadságharc idején tett szert. Az 1707-ben tartott ónodi országgyűlésen - amit a vár melletti körömi mezőn tartottak - jelentették be a Habsburg-ház trónfosztását.

Átkelvén a Sajón, Szerencset elhagyván, egy hangulatos, kőpincékkel tarkított faluba, Tállyára érkeztünk. Nem falusi kinézetű helyiek útmutatásait követve a szőlők közt vezető utakon egészen a szomszédos hegy aljáig autóztunk, az utolsó szakaszt ferdén bordásra öntött, keréktörő betonlapokon zötyögve végig. Előzetes értesüléseink szerint az itt található romok nehezen fellelhetők, igazi élményt jelent felfedezésük. Én be is csapódtam, mikor nem sokkal nekiindulásunk után máris kövekre leltünk, s nehezen hittem Mikinek, hogy a vár még odébb van. Persze ez azzal járt, hogy még feljebb kellett kapaszkodni, egy szomszédos púpra, így én szívest-örömest kineveztem volna az egyszerű házakból omlott köveket vármaradványoknak, s indultam volna visszafelé. De hát a lelkiismeret! És a férfiúi vonóerő! Ezeknek engedve követtem párom, természetesen nem megbánva a küzdelmet a fárasztó, ösvénytelen, köves-bokros kaptatón. A vár maradványai valóban csekélyek, viszont meglepetéssel szolgál a hegytető: itt-ott lyukak tátonganak a fák, cserjék között, jó, ha az ember észreveszi őket, s nem esik a boltívek beszakadásából származó föld alatti üregekbe. A legnagyobb meghökkenést viszont egy hatalmas (kb. 3 m széles, 4 m mély) természetesnek tűnő, de minden bizonnyal a vár céljait szolgáló bazaltakna okozta. Lefényképezéséhez bokorirtó társadalmi munkát végeztünk, majdhogynem a mélybe csúszás veszélyét is vállalva. A tetőn körbejárva, a szemközti hegyoldalt fürkészve leltünk rá egy több csoportra szakadt szarvascsordára, melynek békésen legelésző példányai riogatásunkra fülük botját sem mozgatták (már amennyire távcsövünkre tapadva ezt ki tudtuk venni), de egy közeledő munkagép hangjaira összeterelődtek, s a közeli erdőbe vetették magukat. Lassan mi is leereszkedtünk a hegyről, naplementétől festett égbolt kíséretében, míg újra fák közé nem értünk, s újra sikertelen kísérletet nem tettünk a felfele út során fellelt és jellegzetes fák törzsénél elhelyezett kőkincsek begyűjtésére.

Tállya: várának omladékkal és növényzettel borított maradványai a község észak-keleti határában, az Óvár-dűlőben emelkedő hegytetőn látszanak Az 1500-as években már romként említik. 1650-ben Lorántffy Zsuzsanna rendelkezésére lebontották; anyagát gazdasági épületek építésére hasznosították.

Újabb betonkockás döcögést követően északnak tartva értük el a nap (hold)fénypontját: Boldogkőváralját. A megvilágított vár felett aranyosan fénylő hold átsütött a felhők párnáin, megdöbbentő egységbe fonva művit és természetest. Az éjszaka újabb, fáradtságot űző izgalmakra csábított: a bezárt várba jutás lehetőségeit keresve először körbejártuk az erődítményt, majd átmásztunk a keskeny szirten futó kijáró palánkfalán, hogy ki bátran, ki félősebben megközelíthesse a szikla orrát, majd, mivel a várba ezúton lehetetlenség volt besündörögni, újabb feljáróra lelve, a puha kőzetbe vájt lépcsősoron könnyedén felsietve próbálkoztunk a bevétellel. De nemcsak elődeink ügyeltek a vár megfelelő védelmére, a mai jegyszedők sem figyelmetlenek, második támadásunk is zárt ajtók előtti megtorpanással végződött. Lefelé ereszkedni ráadásul sokkal félelmetesebb volt, sokszor nem találtam a következő lépcsőlyukat, s az erős szél is tovább borzolta aggodalmamat. A várhoz időközben néhány helybéli fiatal is fellátogatott, egyikük érdeklődésünkre felvilágosított minket, hogy ily módon nem lehet a várba jutni, ilyenkor (este 10 körül) egyébként sincs nyitva. A hasznos információkat megköszönve, a látogatást másnapra halasztva szálláshely után néztünk. A nagy éjjeli forgalom miatt a vártól távolabb, a térkép által jelölt földvár alatt, egy gyümölcsösben telepedtünk le, ahonnan a kilátást a boldogkői várra csak egy villanyoszlop zavarta.

Boldogkőváralja: a falu határában, északra áll a festői szépségű Boldogkő vára. A várat a tatárjárás után kezdték építeni. Építtetője talán a Tomaj nemzetség egyik tagja lehetett. Mint királyi várat többször eladományozták, zálogba tették, eladták. Birtokolták: Aba Amádé nádor, Károly Róbert, Drugeth Vilmos, a Czudar család, Brankovics György, Mátyás király, Szapolyai János, Ferdinánd, Szelepcsényi György és a lőcsei jezsuiták. 1753-ban lett a Péchy családé, a faluval együtt. A "nyugvó oroszlánként" emlegetett vár palotaszárnyában vártörténeti kiállítást láthatnak az érdeklődők. Turistaszálló is működik benne.


4. nap (csütörtök)

Ébredésünket követően a napot franciázással kezdtük. Miki nyelvérzéke kitűnőnek bizonyult, aki nem hiszi, járjon utána, s kérje meg a Je suis Muzsi Miklós előadására. A jeges, télies szélben mindenre elszántan, a belépőt is vállalva újfent ostromoltuk a vár főbejáratát. A kiírás ellenére azonban zárva találtuk, igaz rajtunk kívül nem is várt senki más bebocsájtásra. A magunk - nem is túl sablonos - élményét így is megszerezve a várról, utunk folytatása mellett döntöttünk. 
Regéc várát szinte a bejáratig meg tudtuk autóval közelíteni, igaz átéltünk közben néhány éles, manőveres kanyart. Az eddigiekhez képest nagyméretű romok bejárása előtt azonban a nap felfedezése várt ránk: a bejárattól balra egy barlangszerű járat vezetett a hegy belsejébe, nem túl hosszan, de annál rejtélyesebben. Óvatosan tapogatózva araszoltunk előre, megfontolt lámpahasználat mellett. Egy mélybe futó kútszerű üreg a járat teljes szélességében azonban így is meglepett minket. A mélyedésen átvetett két imbolygó gerenda adrenalin-termelő tépelődésre indított bennünket: menni vagy maradni? Én hamar a biztonságos maradás mellett döntöttem, ez Mikinek lassabban jött össze. Ma sem tudjuk, mi van a túloldalon, illetve, hogy milyen összeköttetésben volt ez a járat magával a várral. A romok közt régészkedve néhány kő áthelyezésével ugyan találtunk egy lehetséges felszíni kivezetést, de meg nem tudtunk bizonyosodni róla. Közel két órát töltöttünk a falmaradványok megmászásával, találgatásokkal az egykori termek, szintek elhelyezkedését illetően, fotózással, sziklateraszon ücsörgéssel, királylányos álmodozással az erdőket hordozó hegyek ölelésében.

Regéc: a vár 624 méter magas, vulkáni eredetű sziklaszirten épült. Regéc vára a szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos hegyi várak kategóriájába tartozik. A korábban épült, de a köztudatban Rákóczi-várként ismert vár a Rákócziak idején élte fénykorát. Sokat tartózkodott itt I. Rákóczi Ferenc. Özvegye, Zrínyi Ilona itt nevelte fiát, II. Rákóczi Ferencet öt éves koráig. A Rákóczi-szabadságharc bukását követően a vár a császáriak dühének esett áldozatul, elpusztították, falait lerombolták.

Visszatérve a műútra igazán regényes, erdőillatú környezetben, patak mentén, hol egyik, hol másik oldalról figyelő hegyek között, északi ízű falvakon át merengős tempóban haladtunk újabb célpontunk felé. Erdőhorváti jellegzetes, visszatérő fúgázási motívumú pincéi, a sorba illeszkedő tűzoltószertára, s hamarosan nyitó boltja azonban megállásra késztetett bennünket. Ízes kenyerünket, a hozzávalókkal együtt Komlóska várat rejtő hegyének aljában, egy napsütötte tisztáson fogyasztottuk el. Egy tanösvény a romjelzéssel együtt felvezet a várig, útközben kirakós játékra invitálva az arra járó kíváncsiskodót. A függőlegesen egymás mellé illesztett falapokból álló ismertető tábla egyes elemei ugyanis a földre hullva olvashatatlanná teszik a tájékoztatót, az érdeklődő elméjű túrázónak így minden végtagját bevetve, a lapokat a megfelelő helyre illesztve és ott tartva egyszerre kell test- és olvasási gyakorlatot végeznie. A második ilyen tábla tartalmának megismeréséről hamar lemondtunk, s megállapítottuk: legközelebb nemcsak bozótirtó felszerelést, hanem szöget és kalapácsot is érdemes lesz a túrára mellékelni. A tetőn omladozó Pusztavár két bástyájának és néhány falának maradványait egyre visszavonhatatlanabbul veszi birtokba a növényzet. A kilátás szemet-lelket nyugtató; érdekesség a falu határában dombra futó nadrágszíj-telkek tarka egymásutánja.

Komlóska: A falutól délnyugatra, a Darnó-dűlőben állnak a Pusztavár csekély (1-1,5 m magas) maradványai. A várat a 14. század elején a tolcsvai nemzetség építette, később Giskra huszitáinak birtoka volt. A várat valószínűleg Mátyás seregei pusztították el a sárospatak-botkői csata után. A 15. századi írások már romként emlegetik.

Erdőbényét az ottani tóról látott sokat ígérő fénykép miatt ejtettük útba. Kérdezősködésünkre a pár száz méterre lakó helyiek a fejüket tekerték, ők tóról nem is hallottak a környéken. Végül egy halovány sejtelem nyomán egy bányatavat kezdtek emlegetni, melyet a Mulató-hegy lábánál megpillantva csodálatunk értetlenséggel keveredett: hogy lehet, hogy egy ilyen szép fekvésű, a lemenő nap fényétől színesre festett tavat és a hátteréül szolgáló sziklafalat a helybeliek ennyire nem tartanak számon? A sötétedés közeledtétől hajtva mi sem maradtunk sokáig e holdbéli tájon, hanem egy villámlátogatást követően aSárospataki várnál, megcéloztuk a Sátoraljaújhely délkeleti csücskében álló Várhegyet. Mivel ezzel a névvel illetett hegy kettő is található egymás mellett, némi kérdezősködés után mégiscsak a saját meggyőződésünkre hagyatkozva, nekivágtunk az egyik hegy oldalában futó magánútnak. Fel is jutottunk egy üdülő kapujáig, s csöppnyi bizonytalankodás után tűzrakásra és éjszakázásra alkalmasnak ítéltük a homokos parkolóhelyet.


5. nap (péntek)

Mivel kezdődhetett volna mással ez a nap is, minthogy romok kutatásába kezdjünk, ráadásul egy olyan helyen, amiről az útikönyvek is csak szűkszavúan mesélnek? Bár találtunk néhány alacsony falmaradványt Újhely alapjaiból, nem annyira a kövek rendeződése, mint inkább a távoli hegyek ködben úszó csúcsai, az alant kanyargó Bodrog és más vizek reggeli tükröződése és a város tornyai vonták magukra tekintetünket. Kissé hangulatromboló elemek is akadtak a tetőn: valamikor rádióállomásként hasznosíthatták e helyet. 
Az önmagát piros tetőzetével hirdető, így elvéthetetlen Penny Market finomságaival megpakolva, a fél-önkiszolgáló gumijavító műhely szolgáltatásait igénybe véve, a város szélén idejében észrevett rendőröket hátrahagyva, Széphalmon át északnak indultunk.

A füzéri vár tájból kiemelkedő, tekintélyes megjelenésű romja már távolról hívogatott bennünket. Autóval egész közel jutottunk az építményhez, a parkolódíjat mellőzve, pár méterrel lejjebb tettük hűvösre egyre inkább megújuló gépjárművünket. Innen egy félig természetes, félig faragott kőlépcsőn edzettük fel magunkat a bejáratig, de a belépés előtt még szusszantunk egy hosszabbat a tavaszi kökörcsin borította meredek hegyoldal peremén. A belépődíjat 50-50 Ft-ra módosítva jutottunk a felújítás alatt álló várba. Kezdetben körülményesebben, majd egyre otthonosabban bújtunk, másztunk a barikádokkal, tiltó táblákkal lezárt, tehát izgalmakat rejtő helyekre. Így jutottunk ki a várfal túloldalára, s láthattuk annak mélyebben húzódó szakaszait, így ülhettünk egy sziklahasadék szélére; így kerültünk a tető alá vont nagyablakos terem belsejébe az azt lezáró rácsos ajtón átmászva, s így csodáltuk meg a gótikus faragású oszlopfőket. Nekünk is akadtak csodálóink, sőt követőink is, kissé felborítva az előírt rendet. Ez a vár is megért két órát, melybe az is belefért, hogy szemügyre vegyük a csörlőn közlekedtetett szállítmányok fel-le mozgatását, az indulásra figyelmeztető vészjelző hangjától kísérve.

Füzér: Magyarország legészakibb táján, a Nagy-Milic-hegycsoport előterében, a Hegyközben fekszik Füzér. Nevét valószínűleg egy fűzfákkal szegélyezett patakról kapta. Története szorosan összeforrott a felette álló Füzéri várral, mely kőzsákokból álló vulkáni kúp tetejére épült. A kőzsákokból és oszlopokból álló andezitkúp és a kúpkaréj alatti utóvulkáni eredetű gomba formájú szikla - földtani különlegessége miatt - védett természeti értékeink közé tartozik. A várrom az ország egyik legszebb fekvésű vármaradványa, legkorábbi Árpád-kori váraink egyike. A vár építtetője és első birtokosa az Aba nemzetségből származott. Az évszázadok során többször királyi vár, és számtalan nemesi család birtokában volt. Perényi Péter, mint koronaőr 1526-ban Szapolyai János koronázása után Füzérre szállíttatta, és egy évig itt őrizték a magyar királyi koronát. 1683-ban a császári csapatok felrobbantották a várat, így a Rákóczi-szabadságharc idején már nem volt jelentősége.

Az északi országhatárhoz igen közel eső várat magunk mögött hagyva, Hollóházán egy rövid megállót iktattunk utunkba, hogy szemrevételezzünk egy ukrán kosárárusokat fuvarozó, magyar szemnek szokatlan, különlegesen felszerelt veterán Volgát. 
Zsujta mellett fordultunk egy földútra, mely reményeink szerint az Amadé-várhoz vezetett. A behajtani tilos tábla sugallta, hogy jó felé járunk, s kissé merészen tovább hajtottunk. Az erdei úton hirtelen lebökni kényszerültünk: megdöbbentő nyugodtsággal állt előttünk pár méterre három jól megtermett szarvas - mintha csak kitömött állatok lettek volna -, majd riadtság nélkül az erdőbe sétáltak, mi pedig távcsövünkkel követtük őket és közben megjelent társaikat. A várhoz vezető utolsó, kaptatós szakaszt gyalog tettük meg, turistajelzésekre ignoráns (figyelmen kívül hagyó) favágók által nehezített útvonalon, s a csúcsra érve megint meglepődtünk. A nem túl jelentős romok hatalmas bazaltkövekkel elegyedve bukkantak ki a földből. Itt is a környezet különlegessége kárpótolt a szegényes vármaradványért. A történelmi hatások mostanra telítődtek bennünk annyira, hogy már beszédünk is archaikus vonásokat mutatott: egymást uramnak, s kisasszonynak szólítván, régies fordulatokkal, versszerűen fejeztük ki gondolatainkat, szándékainkat. Az egykori támadókat imígyen ecseteltük: "török kövön s kő mögött"; egymás készségéről pedig efféleképp érdeklődtünk: "szándékunk elégséges-é, hogy eme hasadékot megtekinteni leereszkedjünk?"

Gönc: az Amadé-vár romjai a községtől délkeletre a Nagy-Amadé-hegy sziklatornyán állnak. A 13. század végén építtette a várat Amadé nádor. Itt rendezte be udvartartását, innen kormányozta az uralma alá tartozó vármegyéket. A nádor fiai a rozgonyi csatában Róbert Károly ellen fordultak, 1312-ben vereséget szenvedtek, erre a király elfoglalta a várat. Ma még felfedezhető az egykori sánccal körülvett területe. Északkeleti csúcsán négyzetes tornyai még állnak.
A huszita mozgalom kibontakozása nyomán Giskra huszitáinak kezére került a falu. Ebből az időből maradt fenn a község centrumában a főút mentén álló Huszita-ház. Semmi sem igazolja, hogy ennek az épülettípusnak bármi köze lenne a huszitákhoz. Erődített jellege inkább a település helyzetével, az átvonuló hadiút, kereskedőút jelenlétével indokolható.
Az úgynevezett gönci hordó nem csupán tároló eszköz és szállító alkalmatossága volt Tokaj-Hegyalja borának, hanem mértékegysége is: a kereskedelemben és az aszúkészítésben egyaránt.

Miki terepvezetése a visszaúton nem mentesített az újfajta izgalmaktól. Egy kisebb, kanyarbeli megcsúszás a szakadékkal kísért úton csak bemelegítés volt ahhoz a kerüléshez, melyet egy felénk tartó, le nem húzódó terepjáró és a patakba szakadt útszél között hajtottunk végre. Centimétereken múlott, hogy vagy a terepjáró oldalába vésünk maradandó jeleket, vagy mi kerülünk közelebbi kontaktusba patakkal, fákkal, gyökerekkel. Csodával határos módon mindössze egy nagyobb zöttyenéssel mindkét veszélyt elkerültük, de abbéli aggodalmunkban, hogy a terepjárós természetvédelmis a nyomunkba eredhet, az útminőségre fittyet hányva, zuhogó kerekekkel szélsebesen Göncre menekültünk. A falun áthaladva gyors pillantást vetettünk a Huszita-házra, majd hosszú kilométereken át az országhatár mentén kanyargó alsóbbrendű utakon magányosan autózva, beazonosítatlan nagy vizek mellett haladva (Rakacai-tó?), végre megérkeztünk napunk végcéljához, Szögligetre. 
A faluból kivezető út mentén táborozó hely után kutatva jutottunk az egykori határőr épülethez, mai nevén Szalamandra-házhoz. A szigorúan védett, nemzeti parkhoz tartozó területen azonban nem mertünk engedély nélkül letelepedni, így visszafordultunk a faluba. Egy gyümölcsösbe keveredtünk, ahol az autó akksija végleg felmondta a szolgálatot. Kezdetét vette tehát egy másfél órás kocsitaszigálás, vasrúddal, farönkökkel, lemerülésre bármely pillanatban kész zseblámpával, kitartóan szemerkélő égi áldás közepette. Küzdelmesen legyűrt lassú méterek vezettek végre a házak közé, s az egyik porta előtti begurulásra alkalmas emelkedőn tértünk nyugovóra.


6. nap (szombat)

Kitisztult reggeli fényben, korán kelő helybéliek meglehet kíváncsi tekintetétől kísérve ébredtünk egy hagyományőrzően felújított parasztház udvarán. Érkeztek is hamarosan az itt dolgozó munkások, akik szívest megmutatták a házikót kívül-belül, és meséltek építészeti megoldásokról, megélhetésről, a nemzeti parkról és érdeklődtek a "nyugati" helyzet felől. Akadt más alkalmi ismerősünk is, egy fiatal barlangász pár, akik hasznos nevekkel, címekkel láttak el bennünket.

Az épp helyben álló nyomós kút friss hideg vizében lemosakodva, betolással indított járgányunkba ugorva, először a Szalamandra-házig hajtottunk, ahol a jóízű levegőn fogyasztottuk el reggelinket, s megtudtuk, hogy a hely alkalmas lett volna táborozásra. Innen gyalog indultunk az egyik legnagyobb meglepetést nyújtó romhoz: Szádvárhoz. Már a regényes erdei út is tartogatott talányos jeleket: a kocsinyom szélességű út mészköves alapjában párhuzamosan futó mélyedések eredete nem lehetett más, mint az évszázadokkal ezelőtt erre közlekedő szekerek nyomvájó kerekei. Turistajelzésekkel sűrűn ellátott, ezért odafigyelést igénylő úthálózat vezet a hegytetőre, mely hatalmas területen rejteget viszonylag magas romfalakat. Sokbástyás rom lehetett itt valamikor, jól kivehetőek az egyes rondellák körvonalai. A Szalamandra-ház irányába zavartalan a kilátás; látogatásunk csúcspontja viszont akkor ért bennünket, mikor már lefelé igyekeztünk a hegyről. Egy csúszós, meredek ereszkedőt választottunk, mivel aljában újabb falmaradványok sejlettek. Mint kiderült, sziklával egybeépített magas falak állnak itt is, mintegy alsóvárként vagy jól védett kapuként. Az egyik oldali falat egy rajta-benne növekedő fa vette birtokba; jelenleg egymást tartják, egykor lehet, hogy egymás pusztulását okozzák majd. A fa(l) megmászása kihagyhatatlan élménynek ígérkezett, nem is volt rest egyikünk sem. A helyszín űrhajózásra is alkalmas: egy üreges fa belsejébe némi kínlódás után úgy sikerült beleülnöm, mintha egy repülő teste nyelt volna el.

Szögliget: a Ménes-patak partján található település közepén bővizű, langyos karsztforrások fakadnak. A község határában, a Ménes-patak völgye fölött emelkedő 460 m magas sziklás hegycsúcson ma is állnak Szád-vár romjai. Első okleveles említése 1264-ből származik. Valószínűleg IV. Béla építtette a tatárjárás után. A meredek hegyen épült vár négy különböző időből származó részből állt. A vár a Miskolcról Kassára vezető Bódva-völgyi utat őrizte. Egyik láncszeme volt a Szendrő- Krasznahorka és Torna városaival alkotott erődítésláncolatnak. A sok vihart megélt várat a Rákóczi-szabadságharc bukását követően a császáriak felrobbantották.

Szádvár majd három és fél órás felejthetetlen élményt nyújtott, mégis tovább indultunk egy olyan rom felkutatására, melyet egy várakról szóló könyv szerzője saját bevallása szerint nem talált meg. Ugyancsak helybéli fiatalok útbaigazítására hagyatkozva, a Szuhogyból kivezető "halálkanyart" elhagyva fordultunk balra, s egy kirándulóhelyül szolgáló tisztáson tettük le az autót. Pár méterre felettünk egy kisebb üreget szemrevételeztünk, majd kis kerülővel felmásztunk a dombra. Nem is hiányoztak a szétszóródott kövek, néhol alacsony falmaradványokra is bukkantunk, melyek immár hagyományossá vált bozótirtást követően kerültek lencsevégre. A romok alatt is megbújt pár üreg, melyekre nem pazaroltunk több időt, hiszen el akartunk még jutni Rudabányára, az egykori bánya területére.

Szuhogy: a ma már csak romjaiban látható Csorbakői várat a 14. században építették a Perényiek. Az 1500-as években a Bebek család birtokába került, Bebek Imre a várat vad tivornyák fészkévé változtatta, 1541-ben hamis pénzverdét rendezett be. A várat Bebek Ferenc 1553-ban - fivére halála után - leromboltatta.

A rudabányai vasércbányát gond nélkül megleltük, láttunk itt is bányatavat, mely mesterségesen kialakított és eléggé lehangoló környezetében ékszerként csillogott. 
Robogtunk volna tovább Lázbérc irányába, ha Kurityán közepén ki nem fogy a benzinünk. Kannából pótolva az üzemanyagot, Kazincbarcika felé tájoltuk magunkat, ahol rögtön egy benzinkútba futottunk, s közel egy tízezressel lettünk vékonyabbak. 
A Lázbérci-tó helyzetét csak a terepviszonyok alakulásából sejtettük, ugyanis teljes sötétségben érkeztünk a felfelé kanyargó útról jobbra nyíló ex-büfé előtti tűzrakó helyre. Opelünket rutinosan lejtős terepre állítottuk, majd fagyűjtés, tűzrakás, vacsorakészítés következett. Hiányos felszerelésünk és a szeszélyes füstjárás ellenére előbb-utóbb mindketten jóllaktunk - ki szalonnás, ki hagymás rántottával.


7. nap (vasárnap)

Húsvét vasárnap lévén reggelinkből nem maradhatott ki a főtt tojás, sonka helyett azonban Mikinek be kellett érnie néhány pár tormás virslivel. A környező falvak miserendjét nem ismervén, találomra indultunk el Bánhorvátiba, ahol furcsa módon 10.15-kor kezdődött a szertartás, melyre pontosabban nem is érkezhettünk volna. Az 1805-ben copf stílusban épült római katolikus templom mellett álló gótikus stílusú, 14. századi eredetű, de később több ízben átalakított református templom 1796-ból származó festett fatáblás mennyezetét és karzatát is megcsodáltuk. 
A falujárást követően leautóztunk a tóhoz, a környéken található, térkép alapján ígéretesnek mutatkozó szurdokot viszont idő hiányában nem állt módunkban bejárni. Dédestapolcsány felé vettük tehát az irányt, ahol először a szomszédban lakók által ismeretlennek vélt barlangokat kerestük fel, s megcsodáltuk egy hegymászó leány ügyeskedését, majd pár szál vacsora-kiegészítő újhagyma-gyűjtést követően az innen magát eltéveszthetetlenül mutató Dédes-várat vettük célba. A sokadik gyerektábor után leparkoltunk, s úgy negyven perces gyaloglás után érkeztünk a közkedveltnek tűnő, szép kilátást nyújtó hegytetőre. A környező hegyek sziklái a térkép alapján a Látó-kövek lehettek, s elképzelhető, hogy megfigyelésre alkalmas kilátóhelyül szolgáltak akár a várvédők számára is. Az egyik ilyen kőtömbökkel megrakott oldalon sziklamászókat fedeztünk fel, a vár legmagasabb falán pedig egy táblát, mely megcáfolhatatlanul hirdeti, hogy a vándor a Dédes-vár romjaihoz érkezett. Középen egy ciszterna maradványai hívogatták Mikit fényképezésre, aki mindent megtett, még fára is mászott a sikeres fotó érdekében. 
Ózdon át folytattuk utunkat, mindig ügyelve arra, hogy a lemerült akksi minél kevesebb betolásra kényszerítsen bennünket. A város kísértetiesen lepusztult, rozsdásbarna hangulatú, csövekkel behálózott ipartelep benyomását keltette; nem is időztünk itt sokáig, bár nehezen találtunk ki belőle a gyér táblázottság miatt. A Szentsimon nevű városrészben aztán meglepődtem, mikor egy ősi építésűnek tűnő templom mellett haladtunk el, melyről utána olvasva kiderült, hogy eredetileg román stílusban épült, majd gótikus stílusban bővítették. 
Ózdtól nyugatra újabb kedves templomocska mellett vezetett az amúgy is hangulatos út: a Hangony-patak völgyében található Kissikátor melletti dombon elterülő temetőben épült a romba dőlt 12. századi körtemplom alapjain egy újabb, 1764-es évjáratú templom apró barokk tornyocskával. 
Újra a térképre hagyatkozva, de a helyiek által is biztosítva Rónafaluról rövidítő úton indultunk a sokadik várrom felé. A települést elhagyva a számtalan (avagy számos) irányba ágazó földút közül a nagyjából égtájnak megfelelőre hajtva rövidesen meg is pillantottuk egyik leginkább várt várunkat, Salgót. A késleltetés (általában) fokozza az örömöt, így egy különleges fotó kedvéért megszakítottuk utunkat. Egy útszéli kereszt tövébe árnyékolódva örökítettem meg Miki porkavarós száguldását ekkor még fénykorát élő Opelünkkel, háttérben a karcsú hegyen trónoló várral. Örvendezésünket egy remélhetőleg jól sikerült fénykép felett, kifordulva egy szokatlanul magasan rakott kövekkel tarkított útra, gyanús hangok és érzetek kurtították. Bekövetkezett, amire nem számítottunk, holott várható volt: az alváz rozsdásodása miatt leszakadt a lengőkar, csupán a fékcső tartotta, s mindez oly távol otthonunktól! Nyaralók aggódó tekintetétől kísérve, bevonszoltuk magunkat Salgóbányára, ahol a leginformációdúsabb helyről, a kocsmából kerítettünk egy segítőkész férfit, aki műszaki múltja ellenére kétes tanácsokat adott problémánk megoldására. A végeredmény az lett, hogy egy alkalmas lyukon keresztül egy sodronynak kinevezett huzallal többször áttekerve e két elmés és erőtől duzzadó férfiember felkötötte a lengőkart, s a lassú, óvatos mielőbbi hazaindulást javasolta. Nekem sajgott a szívem, hogy így elmulasztjuk a húsvét hétfői hollókői eseményeket, de beláttam, felesleges kockáztatni egy ilyen rokkant járművel. Megköszöntük a segítséget, s némiképp feltöltött akksival a pár méterre található parkolóba döcögtünk, hogy a fejünk felett magasodó várhegyre azért még gyorsan felfussunk.
Már feketedett az ég, mire felértünk, azt azonban láttuk, hogy komoly felújítási munkák folynak, s hogy milyen jól átlátni a szomszédba. Somoskő várakivilágítva ragyogott az éjszakában, még inkább fájdítva szívünket, hogy a pár kilométerre fekvő, másnapra tervezett, izgalmasnak ígérkező vártúra elmarad. Nem is szólva arról, hogy hazafelé vezető utunk magán Somoskő falun vezetett át, a várhoz irányító táblák mellett. De innen már megállás nélkül hajtottunk végig az éjszakában, pillanatokra le-lecsukódó szemekkel, visszafogott világítással vagy éppen anélkül (akksi-kímélendő), Nivával mellénk csapódó rendőröktől feszült idegekkel Budapest széles útjain, egyre bizonytalanabbul a tovább haladás szükségességét illetően. Polgárdiban végül úgy döntöttünk, szundítunk pár órát, s valamivel pihentebben, reggel daráljuk le a hátra maradt kilométereket.

8. nap (hétfő)

Húsvét hétfő tehát Polgárdiban ért minket, ahol egy éppen autóját bütykölő férfitól kértünk segítséget. Egyszerű tanácsot adott: az olajtól síkos ékszíjra az út porát hintve orvosolhatjuk a bajt, s akksiját is kölcsön adta kis időre, mellyel feltöltődve további kellemetlenségek nélkül érkeztünk haza, Zalaegerszegre.


Lejegyezte: Rohonczi Anett
A túra időpontja: 2003. április 14-21.
A dőlt betűs beszúrások forrása: Vendégváró Borsod-Abaúj-Zemplén megye

2020  Göcsej Sport