logotype

Nőnap a Schneebergen - 2003. március 8

A Weichtalhaus tulajdonosának egy hete tett ígéretemhez hűen, ha nagyobb társasággal nem is, de hárman itt vagyunk a hegy lábánál. Már nem húsz kilós a hátizsákom, de kötél azért van nálam. Reggel hét óra. Múltkori kalandomból okulva, tervünk szerény. Melinda legalább a gonosz törpékig szeretne feljutni. Elhatározzuk, addig megyünk, ameddig tudunk, és onnan délután háromkor visszafordulunk. Jó alkalom ez arra is, hogy Laci (Kenő) felavassa frissen vásárolt felszereléseit.

Az idő enyhe, szélcsend van, és a Weichtal szurdokban - bár tegnap friss hó esett - már könnyebb közlekedni. A hatalmas jégcsapok és szoborszerű jégoszlopok még mindig gyönyörűek, de a folyamatos felmelegedéstől jóval karcsúbbak, mint egy hete. Határozottan olvad. Pár lépés után már a pulóver is lekívánkozik rólam, de a hágóvas marad. A vízesésbe fagyott láncos szakasz is barátságosabb, a továbbhaladáshoz azonban egy jégcsákányos mozdulatra azért még szükség van. Ezen túljutva leveszem a hágóvasakat (Melinda is), az út többi részét ebből a szempontból komolytalannak ítélve meg. Laci nem csatlakozik hozzánk, mintha ő tudna valamit. Az nem okoz meglepetést, hogy felfelé haladva a hó egyre nagyobb, de az már igen, hogy teljesen szűz. Vegyes érzésekkel tölt el a tudat, hogy mi tapossuk ki az utat az osztrákoknak a saját hegyükön, amelyet a helybeliek nyilván úgy ismernek, mint a tenyerüket. Már majdnem a Kienthalerhütténél járunk, és én még mindig egy szál ingben vagyok. Minden, a szomszédos Rax drótkötélpálya 1546 m-es hegyi állomásán felállított időjárás figyelő http://www.wetteronline.at/Oesterreich/Rax.htm honlapjának előrejelzése szerint történik. 1380 m-en kissé felhős, de csapadékmentes az idő, mínusz egynéhány fok lehet a hőmérséklet, és alig fúj a szél. A háznál azért ráveszem az ingre a széldzsekit, majd megreggelizünk. Közben felér ide egy nyomainkban utánunk jövő helybeli túrázó. Hogy a szurdokban jött-e, azt nem tudjuk, de jégcsákány van nála. Érdeklődésemre, hogy a csúcsra tart-e, csak bizonytalanul a vállát vonogatja, majd a perfekt német nyelvtudással rendelkező Laci veszi át a döcögősen induló beszélgetés fonalát. Az osztrák szerint rossz az idő fenn, majd meglátja, addig megy, ameddig bír. Mialatt félrevonul ő is reggelizni, mi megindulunk az egyre ritkuló jelzések mentén felfelé.

A fenyőméretek csökkenésével egyenes arányban növekszik a hó mélysége. Jelzéseket már nem találni, csak furcsa nyomokat a hóban. Időbe telik mire felismerjük, hogy ezek rövid túrasílécektől származnak, de embereket nem látni sehol. Elöl megyek, és én is szakadok be elsőnek a hóba. Aztán szép sorban a többiek. Itt vagyunk hát a gonosz törpék birodalmában. Melinda kimondott vágya már teljesült. (A ki nem mondott még nem.) Csodálatos a környezet. Időszakonként ki-kisüt a nap, és a fehérség alól kikandikáló fenyőket vastagon borítja a napokban esett friss hó, háttérben a Nagy Höllental ismerős-ismeretlen ormai magasodnak. Szélcsend van, jó az idő. Szinte kényelmesen gyakorolhatom a digitális fényképezés újdonságait. Az ünnepélyes, emelkedett karácsonyi hangulatunkból csak egy-egy leselkedő törpe földre rántása józanít ki. Ennek következménye mindig fárasztó, viszont nem olyan gyakori, mint egy hete. Most tömörebb a hó, ritkábban szakad be, de azért van benne részünk bőven. Így bukdácsolunk felfelé sokáig, de hogy lehet az, hogy a keresztet még mindig nem látni?

Hirtelen jeges széllökés támad hátba, és csak az isten tudja honnan, pillanatok alatt sűrű köd borít be mindent. Már lassan elhagyjuk a törpefenyők övezetét, de nem találni egyetlen jelzőkarót sem. Hó alatt lennének, vagy csak a tejszerű levegő takarja el előlünk? Végül is a csúcs felül van, de nem mindegy, hogy hol érünk ki a gerincre. Aztán a gondviselés egy röpke villanásra felrántja a ködfátyolt, és elénk rajzolja a jelzőkarók vonalát. De a kereszt sehol. Gyorsan betájoljuk magunkat, és beállunk a tervezett nyomvonal irányába. A következő másodpercben már megint tejföl minden. Az egyre erősödő hátszél segít a haladásban, de nagyon hideg, és megint nem akar előbukkanni a soron következő karó. A távolban meg-megritkuló ködfelhő gomolyában aztán előtűnik egy példány. Izomból meresztjük szemeinket. Hogy lehet az, hogy húsz méteren belül ennyire melléjárunk az iránytól? Újra beállítjuk magunkat, de az orkánszerűvé erősödő ködös szélben érzem, hogy megint elveszítjük a fonalat. A saját lábamat is alig látom. Elképesztően leromlik a tájékozódó képességem. Nem elég, hogy a menetirányt nem tudom tartani, de olyasmit veszek észre, amit eddig még nem tapasztaltam, pedig mentem már ködben. Felfele haladás közben nem érzékelem pontosan, hogy az előrerakott lábam mikor fog érintkezni a hóval. Nem érzem a lejtő meredekségét, mintha nem lenne éles határvonal a levegő és a hó felülete között. Minden lépésnél szinte belebotlom a hegybe. A térérzékelés valóságos fizikai erőfeszítésembe kerül. A mögöttem jövők talán tudnak viszonyítani hozzám képest, mert a közelségük miatt belőlem azért látnak valamit. Sűrűn nézegetek hátra, nehogy látótávolságon kívül kerüljünk egymástól, mert a kiabálásunkat az őrült szélben egy méterről sem hallani. Minden hátraforduláskor megtelik az arcom és a kapucnim hóval, amit a jeges hátszél fúj belém. A meredek hegyoldalt a szél kőkemény firnréteggel vonja be, amelyen minduntalan megcsúszom. Egyre jobban hiányzik a hágóvas, de halogatom a felvételét. Mennyi esze volt Lacinak, hogy magán hagyta!

A köd, mint sűrű massza, szinte harapni lehet, már nem oszlik fel egy pillanatra sem. A nyugati jeges szél elementáris erővel támad hátba, és valóságosan tol fel a hegyen. Ez segít ugyan a felfelé haladásban, de úgy nyom neki az emelkedőnek, hogy alig bírok lépni. Ekkor veszem észre, hogy fázom. Egy szimpla vászonnadrág van rajtam, és a hütténél csak a flanel ingre kaptam rá a széldzsekit. Polárdzseki, pulóver, és szélnadrág van a hátizsákomban, de azt elő kellene venni. Ez itt szinte kivitelezhetetlennek tűnik, de tudom, a szükség ezt hamarosan ki fogja kényszeríteni. Múlt heti csúcstapasztalatom alapján, a kereszt melletti rádióállomás épülete mögött van egy zug, ahol meghúzhatjuk magunkat. Odáig csak kibírom. Semmit nem látok, de érzem, hogy mindjárt felérünk. Fel kell érnünk.

Az eszeveszett jeges hátszélben szinte önkívületi állapotban lépkedek felfelé, mikor az orrom előtt, a kavargó, süvöltő fehérségben bizonytalanul kirajzolódik a kereszt sziluettje. Álomszerű az egész. Még nincs időm felfogni, hogy mi a furcsa rajta, mert a következő pillanatban a szél a hátizsákomba kapaszkodva felemel, és egyszerűen egy métert odébb rak a gerincen. (Bruttó tömegem most több mint 90 kg!) Pánikszerű reakcióval lelapulok, és visszanézve keresem a többieket. Ha Melindát itt ez a szél felkapja, úgy lerepíti a túloldalon Puchbergbe, hogy a lába se éri a havat. Hogy lássam őket, már szembe kell fordulnom a széllel. A durva jégkristályok azonnal mázként vonják be érzéketlenné váló arcbőrömet, és szemem szaruhártyáját. Az időjárás brutalitása fokozhatatlan. Döbbenetes. Pedig ez csak egy kétezres hegy, de itt még tél van. Miközben a most felbukkanó Melindának az üvöltő zajban, a kezemben tartott túrabottal nagy körkörös mozdulatokkal mutatom, hogy kerülje ki ezt a pokoli gerincet, most veszem csak észre, hogy hol is járunk. A feltorlódott hófal majdnem felér a nagy fémkereszt vízszintes tagjáig, pedig az - nyári emlékeim szerint - a kő alapzattal együtt közel négy méter magasan lehet. A feszület keleti szélárnyékos oldalára - indián törzsfőnök tolldíszére emlékeztető módon -, méteres hosszúságú, vízszintes jég, és hó képződmény van fagyva. Én már a technikai épület egyik parabolaantennája alatt vagyok. Nem találok hatékony szélárnyékos zugot, ugyanis gyakorlatilag az egész ház hó alatt van. Melinda hasra vágja magát, és lapos kúszásban, mögötte Laci guggolva közelít felém. Most fel kell húznom a polárt, különben álló helyemben idefagyok. Igen ám, de ehhez először le kell vennem a széldzsekit. Erre rá kell készülni. Nagy levegőt veszek, és letépem a felsőrészt, azonban hiába vagyok gyors. Mialatt felrángatom a hóval átfújt polárt az ingre, a dzseki izzadtságtól nedves belső felülete a szemem láttára fagy egyetlen jégréteggé. Mire bele tudok bújni, ujjaim mozgásképtelenné merevednek, pedig a hágóvasak felrakása még hátra van. A visszautat nem kockáztatom meg nélküle. Ezt Melinda sem ússza meg. Csodálatraméltó fürgeséggel csatolja a vasakat, ráadásul kesztyű nélkül. Nem mindennapi a perifériás vérkeringése, ezt eddig észre sem vettem. Mindeközben a tétlenségre kárhoztatott Laci nem tud mást tenni, mint fázni. De azt nagyon. Melinda megható gondoskodással kínálja még meleg teáját. Nőnap van. Férfiúi erőnkből még egy jégvirágos mosolyra sem futja. Le kell innen menni, méghozzá gyorsan. Még egy pillantást teszek a kísérteties keresztre, és hihetetlen környezetére, de képtelen vagyok használni a kölcsönkért digitális fényképezőgépet. Normális körülmények között is kicsit macerás a kezelése, hát még itt. Pici gombjainak működtetéséhez ismét le kellene vetnem a durva kesztyűmet. Ezt már nem bírom.

Az állati szél most szemből támad, és vissza akar rakni a tetőre. Szempilláimat alig tudom mozgatni a ráfagyott jégtől. Az egész fejem egyetlen hókupac. Előre dőlve csörtetünk lefelé. Gyorsan haladunk, és ereszkedve az idő is rohamosan javul. Már látjuk a jelzőkarók vonalát, jó lenne, ha nem tévednénk el többet. Ahogy emberibbé kezd válni a vidék, egyre jobban bosszant, hogy fenn nem készítettem egyetlen fényképet sem. Amnéziás zavaromban már nem is értem, miért nem voltam erre képes néhány perccel ezelőtt. Ki fogja ezt nekünk elhinni, hogy mi van most ott fenn, a cukorsüveg tetején? Aztán nyugtatgatom magamat. Olyan fényképet úgysem tudtam volna készíteni, amelyik képes volna akár csak sejtetni is az ottani körülményeket. Visszanézve csak masszív ködöt látni, szemből viszont a távolban néhány színes ruhás ember közelít. Hamarosan mellénk érnek. Túrasízők. Furcsa, csodálkozó, valami elismerésféle tekintettel bámulnak ránk. Itt már jó idő van, de arcunk szőrzetéről még mindig sűrű jégtűk merednek előre. Látják, hogy honnan jövünk, és nemsokára mögöttünk irányt váltanak. A Kienthalerhütténél hagyott osztrákkal nem találkozunk, remélem időben visszafordult.

Az út többi része a törpés zóna alatt már gyerekjáték lenne, ha képesek lennénk a lábainkat normálisan emelgetni. Tudom, hogy még sokáig tart, amíg leérünk a Weichtalhausba, van időm százszor is végiggondolni a történteket. Egy magasabb hegyre téli viszonyok között ennél jobban fel kell készülni. A meleg ruha nem elég, alul-felül szélállónak kell lennie. A kesztyűnek is. További szükséges eszközök: arcra simuló gleccserszemüveg (nem baj, ha ködszűrő képességekkel bír), orrvédő és arcmaszk, vészhelyzetre bivak felszerelés.

E sorok írása közben elképedve figyelem önmagamat. 
Visszavágyom.

-magnum-

 Melinda egy jégbarlangban Nőnapkor. image002.jpg
image001.jpg
2020  Göcsej Sport