Szerencse a Grand Culoiron

Mont Blanc 2004.

Fáradt elégedettséggel, de nem lankadó figyelemmel ereszkedem életem párjával, már felnőtt gyermekeim anyjával lefelé a Gouter hegyről. Miközben hol a drótkötelekbe, hol a havas sziklákba kapaszkodva lépkedek, élvezettel hagyom, hogy kényszerpályán keringő gondolataim újra és újra ugyanazt a kört járják be. Ismételten felidézem a letaglózó hátizsákkal történt sziklamászást a hófúvásban, a Gouter ház fullasztó forgalmát, az álmatlan éjszakát a fagyos sátorban, a jég kocogását a kulacsban, a fejlámpa kialvását a sötét gleccseren, a Vallot bivak bűzét, a pokoli szelet a kitett hóéleken, az elérzékenyülést a csúcsgerincen, és a siker magasztos mámorát Európa tetején. Vajon hol vannak most a barátaink? Négyen már le kellett, hogy érjenek a hegyről, ketten talán a Rousse háznál lehetnek, négyen pedig még jóval mögöttünk járnak, de remélem már a csúcsról lefelé. A közeledő júliusi este szaporább tempóra kényszerít minket. Nincs nagy forgalom, előttünk csak egy német pár halad, hátunk mögött látható távolságban senki. Közeledünk a hírhedt Grand Culoir traverzéhez. Már látszik a drótkötél is, melyet valamikor az áthaladás biztosításához szereltek fel az út építői, de a terepviszonyok változásával ma már elérhetetlen távolságban feszül az ösvénytől. Csendes, nyugodt a környék. Mivel érdemelhette ki a vidék a rossz nyelvek "orosz rulett" illetve "tekepálya" elnevezését? Hihetetlennek tűnik, hogy ez a hegy követeli a világon a legtöbb halálos balesetet, eddig hozzávetőlegesen hét-nyolcezer (!) emberéletet. Vannak évek, amikor száz felett van a csúcs áldozatainak száma. Elhessegetem sötét gondolataimat. A németek most érnek át a túlsó partra, mi következünk. Előttünk 50 m széles, meredek hólejtő, rajta keresztben egy lábnyomnyi átjáró. Olvad. Nagyon rossz minőségű a hó. Megtorpanok. Tétovázva határozom el magam a lépésre. Ebben a pillanatban furcsa morajlás hallatszik valahonnan fentről, és bénult bűvölettel bámuljuk, amint a következő pillanatban három-négy méter szélességben megcsúszik a kuloár közepén a hó, a lejtő teljes hosszában. A pokoli folyam, növekvő dübörgéssel ragad magával mindent, ami az útjába kerül, másfél méter magasságig feltorlódott havat, jeget, sarat, mázsás köveket, és folyamatos utánpótlástól táplálva mindez óriási robajjal zuhog le valahová a mélybe. Földbegyökerezett lábbal latolgatom túlélési esélyünket egy perccel korábban érkezésünk esetére. A lidércnyomásos jelenet fél perc után, ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött, abbamarad. Mintha mi sem történt volna, ismét síri csend lesz. Döbbenettel veszem tudomásul, hogy eltűnt az út. Megkövülten állok. Cselekedni kell, de mit? Bizonytalankodom. Hiába végeztük el a szükséges tanfolyamokat? Nehéz itt gyors standot építeni. Kössük össze magunkat, és menetből biztosítsuk egymást? A sisakok egész úton rajtunk, de a kötél még a hátizsákomban van. Ha sokat várunk, félő, hogy áthaladásunk közben ismét megindul a folyam, és maga alá rántja a kötelet, velünk együtt. Ebben az esetben, az egyébként életmentő köldökzsinór életveszélyes kényszerkapcsolattá válna. Nincs kellő tapasztalatom, de az ösztönöm a gyorsaságnak alárendel minden egyéb megoldást. Az elkövetkező percekben nagy valószínűséggel nem ismétlődik meg a csuszamlás. A németek várnak, és a túloldalról visszanézve figyelnek. Megindulok. Melinda néhány méterrel mögöttem követ. Mindketten fel vagyunk készülve a kicsúszás jégcsákányos fékezésére. A ragacsos hótól eltömődött hágóvasak meg-megcsúszva billegnek a bizonytalan terepen, de a kuloár közepéig nincs különösebb probléma. Itt azonban, a leszakadt ösvény helyén egy majdnem függőleges, jeges falú vályú keresztezi utunkat. Jégcsákány használata nélkül kritikus lenne az átjutás. Nem nézek vissza, csak hátraszólva idegesítem Melindát, hogy nagyon vigyázzon. Teljesen felesleges szócséplés, nagyon jól tudja ő, hogy hol járunk. Az utolsó métereket a szikláig már futólépésben tesszük meg. Alattunk szinte karnyújtásnyira a Rousse ház (3167 m).

Elmondhatjuk már, hogy szerencsésen leértünk a Mont Blancról?

A Gouter út

Európa tetején (4807 m)

Csupa habcsók és...

Takács Miklós (szöveg és képek)

A Mont Blanc túrán részt vett még - négy győri és két budapesti barátomon kívül - Zalaegerszegről Beck Antal, Berkes Mariann, Fábián István és Gelencsér Gabriella is.