Nyárbúcsúztató
Megunhatatlan táj, közkedvelt és rejtőzködő látnivalók, kőuralta archaikus falvak, erdőszélen hűsölő tehéncsorda, 13 ezer éves forrásvíz, a vidéket figyelő várak. A nyár utolsó napjaira régi-új úticélt tűztünk ki magunknak: a Káli-medencét.
Némi bizonytalankodást követően, melyet az autó műszaki állapota, a vízhőmérséklet csökkenése és a hirtelen döntés kényszere okozott, az indulás mellett határoztunk. Rutinos bepakolást követően péntek délután négy órakor Sümeg felé vettük az irányt, majd Tapolcán meg is álltunk. A Malom-tó számomra eddig ismeretlen, hangulatos környékét bejárva felfedeztük a játszóteret, a levezető ágban úszkáló kis halakat, majd - megdöbbenésemre - a tóban élő nagy, színeseket is. A szabadtéri óriásakváriumnak tűnő tóban a kis halak nyüzsögve rajzottak a bedobott kenyérre, míg a nagy halak méltóságteljes lassúsággal csaptak le a zsákmányra.
E rövid kitérő után Diszelen át hamar a Csobánc lábához érkeztünk. Jól táblázott, bár Miki által már régről ismert, motorjával a tetőig megjárt földúton, pincék között értünk arra a pontra, ahonnan már csak gyalog mehettünk tovább. A meredek oldalban vezető út Miki legutóbbi ittjárta óta túlcivilizált formát öltött és az amortizálódás miatt a járás is nehézkesebb lett rajta. (Kár a régi, természetes feljáróért!) A széles tetőn nyújtózó romokhoz érve végigjártuk a falmaradványokat, s fák hiányában zavartalan kilátás tárult elénk a többi tanúhegy, a Balaton, illetve Tapolca felé, miközben egy háromfős csapat fán akadt siklóernyőjét bogozta éppen a szürkületben. Miki - nem egyszerű mászással - papucsban küzdötte fel magát a legépebb és legmagasabb falromra (bakancs a kocsiban) és fotózással múlatta az időt, miközben a lemenő nap egyre narancssárgább felhőzettel koronázta a nyugati égboltot Tapolca felett, a hold pedig egyre fényesebb ezüsthidat festett a tó tükrére.
A sötétedés és az egyre hidegebb levegő miatt visszaereszkedtünk az autóhoz, röviden szemrevételeztük a szőlőspincékkel körbenőtt Rossztemplom romjait, majd a Tapolca fényei mellett elköltött vacsora után nyugovóra tértünk.
Szombat reggel legurultunk Diszelbe, ahol a barokk kőhíd és a mellette legelésző lovak tanulmányozása után felfedeztük, hogy a táblákon hirdetett, titokzatos Első Magyar Látványtár a Fábry Show-ból ismert Dizájn Center kihelyezett kiállítása. Megtekinteni nem állt módunkban, de az udvaron rozsdásodó, meghatározhatatlan eredetű kordés motort azért megcsodáltuk. Diszelből Veszprémbe igyekeztünk, hogy rég nem látott barátnőimmel találkozhassam, de egyiküket sem találtuk otthon. Ancsáról viszont az a hír járta a szomszédok körében, hogy Balatonfüreden tölti családjával az utolsó nyári napokat, s útbaigazítást is kaptam, mely alapján könnyen odataláltunk a nyaralóhoz. Anyukája továbbirányított minket a helyi veteránmotor kiállításra, s bár ott sem találtuk őket és a kiállítás is lassan véget ért, néhány régi járgányt - köztük két Csepel motort, az egyikük 1936-ból való - még megcsodálhattunk. Közben telefonhívást kaptunk, hogy Ancsáék is megérkeztek, így visszatérve nyaralójukba megismerkedhettem mindhárom, eddig nem látott fiacskájával, s füredi szívgyógyító forrásvizet kóstolgatva mesélhettünk egymásnak az eltelt öt év történéseiről. Balatonfüredet észak-nyugati irányban hagytuk el, érintve a Papsoka nevű templomromot, mely egy elhagyatott temetőben áll az út mellett. Egy római villa maradványaira épült a XII. században, majd gótikus stílusban átépítették.
Ezután Pécselyt céloztuk meg, hogy láthassuk azokat a házakat, melyek utcai homlokzatára nem vágtak ablakokat, így játszva ki azt a törvényhozót, aki az utcára nyíló ablakok száma szerint szabta ki az adó mértékét. Sajnos csak elvétve találtunk ilyen házakat, s az innen megközelíthető Zádor-várhoz vezető két út közül is nehezen tudtuk eldönteni, melyiken induljunk neki. Végül a PS jelzésű földútra esett a választásunk, mely sokáig sík terepen haladt a földek mellett, majd mikor meredekké és kátyússá vált, az autót megint csak egy pince mellett hagytuk, s húsz perces gyaloglással felértünk a romokhoz. A csaknem szabályos négyzet alakú várból terjedelmes falak maradtak meg, bár az építmény nem volt hosszú életű, a török harcok idején már romokban állt, s neve is Pusztavárrá változott. Egy fából készült kilátó áll a romok között, ahonnan szép kilátás nyílik a Balaton felé s a Tihanyi-félsziget "hátára". A hely táborozásra kiváló, tűzrakó hellyel és a pár percre található Zádor-kút nevű forrással. Az autóhoz visszatérve már nem indultunk tovább, a hegy tövében töltöttük az éjszakát.
Vasárnap délelőtt a három részből álló Dörgicse látnivalóival ismerkedtünk. Kisdörgicse határában, egy nyárillatú szénabálás rét közepén áll a mesebeli Kisfalud-dörgicsei templomrom. Az apró kis épület Szent Miklós tiszteletére épült a XII. században. Visszatérve a műútra, mindjárt a baloldalon látható egy XVIII. századi kőhíd.
Felsődörgicsén az evangélikus templom tőszomszédságában áll a Szentpéter-dörgicsei templomrom, melynek érdekessége, hogy a hívek számának növekedése miatt úgy bővítették, hogy a déli oldalon még egyet építettek hozzá. Ez a kettősség szépen kivehető a romokon is, melyek építőanyaga ahány színű, annyi helyről származik: a vörös homokkő, a fekete bazalt, a fehér mészkő, a szürke bazalttufa. Alsódörgicsére érve hamar feltűnik a Boldogasszony-dörgicsei templom tornyának 22 méter magas fala, teljes épségben megmaradt román stílusú ikerablakaival. A templom mellett egykor kolostor is állt, ennek alapfalai is megmaradtak. A romok mellett tűzrakóhely, kulturált illemhely és rálátás a szépen gondozott, régiségükben megőrzött parasztházakkal, kőkerítéses utcákkal teli falura. A 11 órakor kezdődő szentmise az apró katolikus templomban, az idősen is szép hangú, lassú énekű kántorral, méltó zárása volt ennek a templomlátogató délelőttnek.
Kicsit hosszabb autózás után Kővágóörsön, a kőtengernél álltunk meg legközelebb. A hátukon madáritatókat hordozó, földből kidomborodó sziklatömbök mögött Hegyestű mutogatta magát. Kékkúton feltöltöttük palackjainkat a szénsavas, vasas ízű forrásvízből, majd a tájékoztató táblán felfedezett Kopasz-hegyi bánya felkutatására indultunk.
Mindszentkállán, a templomtól balra felfelé vezető túrajelzés nélküli úton fatáblácskákkal irányítják az arrajárót a Kopasz-hegyre, melynek gyalog húsz perc alatt elérhető tetején (a zászlórúd mögött) búvik meg az egykori bánya, ahol még a folyamatos elhordás ellenére ma is találhatók kristályos szivacstufa darabok. A hegy tetejéről nyíló körkilátás egyedülálló: látszik az összes tanúhegy, a salföldi tavak, a teljes Káli-medence, a Balaton, a Hegyestű kopasz homloka és a sok kis falvacska, melyek többségét már megjártuk, de melyekbe visszatérni, új felfedezéseket tenni még kénytelenek vagyunk.
A Kopasz-hegy aljában bujkáló Kisfaludi templomrom nem jelentős látnivaló, nem is időztünk itt sokat, siettünk Salföldre, hogy még utoljára élvezhessük a sekélypartú, s talán még elviselhető hőfokú tó vizét. Fürdés előtt azért tettünk még egy felfedezést: az eddig megközelíthetetlennek hitt szomszédos tóhoz megleltük a bejárási lehetőséget - egy bányaipari hídon átjutottunk az időszakosan félig kiszáradt, holdbéli táj-rajzolatú tómeder szegélyezte, gyorsan mélyülő vízhez. Visszatértünk inkább a lassan mélyülő külső tóhoz, s fröcsköléssel elősegítve az alámerülést, kellemesbe csapó úszkálással búcsúztattuk a fürdőszezont.
Utolsó célpontul Szigligetet jelöltük ki. Először az utunkba is eső Avasi templomromnál álltunk meg: a XIII. századi román stílusú kősisakos torony alapjánál négy, feljebb nyolcszögletű. A másik cél, az Óvár megtekintése már későre esett, bár fényképezni a romokat amúgy sem lett volna túl érdemes. Itt nem a romok, hanem a vár története említésre méltó; a híresebbik Szigligeti vár mellett ugyanis létezett (létezhetett) ez a másik vár is, mivel a felsőből nyíló kilátást korlátozta a Balaton felé a Hálás-tető. Ez a jelenlegi elmélet a romok történetéről, mely a helyszínen elhelyezett tájékoztató táblákon olvasható.
Kirándulásunk záróképe sem mindennapira sikeredett: a szigligeti mólóról ámulva tekintettünk a felkelőben lévő, tűz-sárga telihold képébe, s vízen fénylő széles hídjára.
Rohonczy Anett
