logotype

Kisember nyomában a Matterhornon

Elozmények

Az amatőr hegymászók bibliájának számító Benedek István: „Csavargás az Alpokban” című remekművének köszönhetően, az abban leírt utak általunk történő tetszőleges végigjárása a Matterhornhoz érkezett. Úgy alakult, hogy életem párjával, Melindával és Guliver barátommal együtt hárman maradtunk a 2005. július végére tervezett indulásra. Az elképzelt egybeesés az irodalmi esettel különösen lelkesít. Ha sziklamászáshoz nem is, de a modellkísérletünkhöz ideális a létszám. Kisember van a csapatban, öreg is akad bőven, a tetűt, pedig majd megszavazzuk. Whymper útja a Hörnli gerincen nem túl nehéz, és nagyszerű érzés lesz a hegymászó történelem nagyjai után eredni, vélt nyomaikat tapogatni a sziklán. A Matyira elég lesz két, esetleg három nap. Tervünk világos, szövetségünk erős, tehát, kalandra fel!

Első nap a hegyen

Harminc kilós hátizsákjaink terhe alatt puhulva végre felérünk a Hörnli ház (3260 m) alatti kempinghez.
Mivel az idő nem éppen ideális, a forgalom is mérsékelt, így a vízszintesnek nem mondható területen szerencsére találunk kőlapokkal kialakított, elhagyott sátorhelyeket.
Gyors fészekrakás, és már szorongatjuk is a beszállás rögzített segédköteleit a próbamászáshoz. A starthely kissé letaglózó, különösen annak tudatában, hogy majd „élesben” ezt a szakaszt – és utána még legalább egy óra hosszat? – sötétben kell megtennünk.
Bár helyenként piros nyilak vannak felfestve a sziklára, már az első száz méteren belül eltévedünk. El kell döntenünk, hogy egy törmelékes folyosó felé mutató nyilat, vagy rá merőleges irányban a gerinc felé felfedezett halvány piros foltot kövessünk-e
Utóbbit válasszuk, de a piros jelzések feljebb át vannak festve sziklaszürke színnel. Ha a kőzet stabil lenne, kettesnek ítélném a nehézségét, de mit lehet mondani arra, ahol minden kő mozog? Óvatosan tapogatózunk felfelé, sűrű visszanézésekkel memorizálva az egyre bonyolultabb sziklalabirintust.
Dr. Zsigmondy Emil kalandozásaira emlékezve, az eltévedés kiküszöbölésére piros papírcsíkokat rögzítek a kulcshelyekre. Kitettebb részeken fix kötelek segítik az előrejutást. 


Addig emelkedünk, amíg meg nem látjuk a Solvay házat. Némi vitát vált ki közöttünk, hogy messze van-e, vagy közel. Ennyi elég lesz mára. Kezdem érezni a hegyet, de a fejemet is. Már sötétedik, mire visszaérünk sátrainkhoz.
Elfáradtam, és a fejem is egyre jobban fáj.
Az elsikkasztott akklimatizáció gyümölcseként érik a jól megérdemelt – és soha el nem maradó – hegyi betegség.
Felnézek a roppant piramisra. A valószínűtlen messzeségben, felhőfoszlánytól áttetsző csúcsát pirosra festi a lemenő nap fénye.
Bármily kedveskedő, nem áll számra a Matyi név. A Mátyás megszólítást inkább egyenrangúnak tartanám. Döntünk. Visszafogott célunk holnapra – világosban indulással – a Solvay ház, és ha a baljós időjárási prognózis túlzottan pesszimistának bizonyulna, akkor a rá következő nap a csúcskísérleté.

Második nap

Nagy a kísértés, de megállapodásunkhoz hűen nem tartunk az éjjeli fejlámpás vezetős partikkal. Reggel nyolcas indulással, viszonylag kipihenten, kifogástalan időben óvatoskodunk felfelé az ismertnek még mindig nem mondható terepen. Letépett piros papírcsíkjaim látványa vegyes érzéssel tölt el, és nehezen barátkozom a gondolattal, hogy a normál menetben itt még mindig sötétben kell majd tapogatóznunk. Lassan túljutunk a tegnap elért magasságon. Nem fáj a fejem, de ez még nem ok a vidámságra. Siralom völgye a vidék. Jobban vigyázok a mozgó kövekre, mint saját magamra. Attól félek, hogy egyetlen rossz mozdulatomtól összeomlik az egész, megatonnás kövekből összetákolt gigantikus kártyavár.
Az unalmasnak éppen nem mondható marokkó-játékot a felismert eltévedések teszik még színesebbé. Nagyon könnyű kikeveredni a keleti falba, amely csak távolból látszik egyetlen összefüggő felületnek. Törmeléket folyató, párhuzamosan futó kuloárok határbordáin verekedjük vissza magunkat a gerinc irányába.
Jelzések itt már egyáltalán nincsenek. Nehéz eldöntenünk, hogy az időnként elénk bukkanó nittek, szögek és falban hagyott hevederek közül melyek a jó út, illetve egy korábbi menekülés nyomai. Morzsalékos folyosók és alig átmászható kőhalmazok labirintusában keresgéljük az ideális nyomvonalat. Német nyelvű kalauzokból összeállított vázlatom nincs szinkronban a valósággal.
Végre rátalálunk a régi ház famaradványára.
3800 méter magasan járunk. Egy pillanatra feloldja bennem a feszültséget az időutazás, midőn felidézem dr. Zsigmondy Emil 1884. augusztus 20-21-én történt Matterhorn keresztezését, és az akkori felső kunyhó elégetett ajtajának történetét. Visszasóhajtom magamat a jelenbe. Gyerünk tovább! Már nem tévedünk el.
Hamarosan vékony drótkötél nyomvonal vezet minket az alsó Moseley tábláig. Itt zuhant le hajdanán dr. Moseley amerikai hegymászó ereszkedés közben. Alsó szakasza II+, feljebb III-, esetleg III, viszonylag stabil kőzettel, és több biztosítási lehetőséggel.
Ereszkedő lengyelek figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk, mert veszélyes vidék. A táblát több helyen is másszák, de úgy tűnik, itt a legkönnyebb.
Még néhány nyögés, és fellépünk a Solva ház teraszára, miközben jó nagyokat harapunk a 4003 méteres magasság ritka levegőjéből.
Öt és fél óra alatt jutunk fel ide.
Ez kétszer annyi, mint a vezetős partik szintideje.
Innen még 2,5-3 óra a csúcs. Nekik. A lejövetel pedig, ugyanannyi ideig tart, mint a felmenetel. Miután egy hegyi vezető – a gondolatainkban kémkedve – figyelmeztet, hogy ne éjszakázzunk a bivakban, mert közeledik a rossz idő, sietősen ösztökéli kliensét a gyors ereszkedésre.
Miközben a házikóban egy spanyol (vagy portugál) házaspár női tagja eufórikus állapotban nevetgél és telefonálgat, addig férjének tekintetében a pánik jeleit vélem felfedezni. A kötelüket tovább vitték a csúcs felé a társaik, akikről már régóta semmi hír nem érkezett. Búcsúzóul felnézek a felső Moseley táblán.
Tudom, hogy a java még fölöttünk van. Be nem vallott megkönnyebbülést szabadít fel bennem a holnapi rossz idő híre. Csak az a sportoló érezhet hasonlót, aki rájön, hogy tévedésbol egy nagyobb súlycsoportú versenyzővel sorsolták össze, de a mérkőzés áramszünet miatt elmarad. Gyerünk lefelé!
Ereszkedésünk közben, alattunk, egy hegyi vezető nagy sietségében leejti a biztosító eszközét, amely a Furgg gleccser irányába egyre halkuló csilingeléssel eltűnik a semmiben.
Ahogy távolodunk, mindinkább nyomaszt a már felhőbe burkolózó, fejünk felett hagyott ismeretlen, az el nem végzett munka terhe, ugyanakkor nincsenek illúzióim az alattunk ránk váró nehézségeket illetően sem.
A sietősen ereszkedő, még látható vezetős partik több esetben is különbözőképpen küzdik le ugyanazokat a szakaszokat.
Van olyan, aki után nem vállaljuk a mászást, mert ésszerűtlennek és nehéznek tűnik, amit tesz, de általában jellemző, hogy a gyors haladásunk ellenére nem bírjuk követni őket.
Egy trükkös helyen – dacára annak, hogy ott már negyedszer járunk – éppen elöl mászva, kitévedek egy törékeny, romos bástya kitett falára. Mire Melinda aggódó kiabálását meghallom, már tudom, hogy rossz helyen járok. A durva bakancs és a kis fogások lebénítanak. Előre menni könnyebb lenne, de nem látom a távolabbi kiutat. Ha itt most megmozdul valami... Valahogy visszatornázom magamat.
A lefelé mászást több helyen is, hárman, háromféleképpen oldjuk meg.
Ezerből 999 esetben megmozgatom a kiszemelt követ. Az ezredikhez érkezem. A közeli Guliver csak tehetetlen szemlélője hirtelen megbillenésemnek, majd varázslatos sziklán maradásomnak.
Már a vállunkon gubbaszt a rossz idő.
Sisakunkon jégdara dobol, de a lüktető ködből utolsó bíztatásként egy szivárvány rajzolódik ki, hidat képezve a Hörnli ház és a sátortábor felett.
Havas esőben érkezünk a házhoz.
Szorongva élem bele magamat a hegyen rekedt emberek helyzetébe. Az éjszakát láger szálláson töltjük.

Harmadik nap

Reggelre a hegy mintha nem is létezne. Esik a hó, a látótávolság mindössze néhány méter. A házban nagy a mozgolódás. Miközben két hegyi mentő kötélparti – az elsők kezében rádióval – egymás után elindul a Solvay házban rekedt emberek lementésére, összepakolunk, és nekivágunk az ilyen időben innen még lefelé sem teljesen veszélytelen, Zermatt felé vezeto útnak.
Menet közben felidézem a Hörnli házban kiállított, meghalt hegyi vezetők emlék tablójának feliratát.
„Nem az évek számítanak az életben, hanem az élet az években.” Nem zavar az eső, a hó, a szél.
Az átázott, nehéz hátizsákom súlya alatt a lelkem repked. Nem nézek vissza, tudom, hogy ott van. Nem Mátyás, ő a Matterhorn.

Takács Miklós

2020  Göcsej Sport