logotype

Fertő tó 2006

Szokásunkhoz híven minden évben elmegyünk pár napra kerékpározni, hogy bejárjuk azokat az utakat, melyeket kimondottan kerékpárosoknak építettek. Ezek közé tartozik a Fertő tavi kerékpár út is, mely körbeöleli a tavat.

Egy augusztusi meleg reggelen gyülekezett a csapat, hogy megszokott buszunkba bepakoljuk a kerékpárokat, és csomagokat. Maga a pakolás nem egyszerű dolog, mivel a busz aljába és hátsó traktusába is kell kerékpárokat rakni ahhoz, hogy elférjünk. Ez már jól bevált módszer, hiszen nem először utazunk így. A kerékpárok első kerekét ki kell szedni, a kormányt elfordítani, mert csak így férnek be alul a csomagtartóba. Kb. egy laza óra volt, mire minden a helyére került, és kigördült buszunk a parkolóból. A cél Sopronkőhida volt, amit hamar el is értünk. A kipakolás már rutinszerűen ment, a gépek összeszerelésével is hamar megvoltunk, felkerültek a csomagok is a bringákra, majd leparkoltuk őket, és megnéztük a híres kőfejtőt. A kőfejtőben már a római kor alatt is bányásztak követ, amit útépítésre használtak. A monumentális termek közül egyikben koncerteket rendeznek, állítólag remek akusztikája van.

Csoportkép Fertőrákoson

A kőfejtő megtekintése után nyeregbepattantunk, és áttekertünk a püspöki palotához. Az impozáns épületegyüttes belső udvarában hagytuk a járgányokat, és körülnéztünk a palota látogatható termeiben. Idegenvezetőnk elmondta, hogy szállodaként is üzemelt valamikor a palota, a rendszerváltás előtt pedig kápolnáját még magtárnak is használták, márványpadlóján traktorok, lánctalpas rakodók is megfordultak. Mindezek ellenére aránylag jó állapotban található a palota, a műemlék-felügyelettől kapott anyagi források viszont csak az állagmegóvásra elegendők. A bútorok legtöbb helyen teljesen hiányoztak a termekből, sajnos ezeket „eltulajdonították”...

Miután búcsút vettünk a püspöki palotától, rövid tekerés után elértük Mörbist (Fertőmeggyes), az osztrák – magyar határt, ahol csak gyalogosan, illetve kerékpárosan lehet átkelni. A gyors igazoltatás után máris osztrák területen gurultunk tovább, jobbra tőlünk a távolban a tó kék vize csillogott. A határátkelőtől nem messze érett barackok, szőlő és must kínálta magát. Meg is álltunk, és bevásároltunk az édes barackból, mely üdítően hatott a kánikulai melegben.

Már jócskán elharangozták a delet, – ezt éreztem is gyomrom korgásán – mikor megálltunk Rust főterén. Mielőtt körülnéztünk volna a régi Magyarország legkisebb szabad királyi városában, jó magyar szokás szerint, a főtér padjain megebédeltünk. Miután elköltöttük otthonról hozott elemózsiánkat, gyalogszerrel néztünk szét a városka utcáin. A tópartra már kerékpárokkal tekertünk le, ahol megtekintettük a strandot és a vízi-paradicsomot. Környezetvédelmi megfontolásokból elektromos kishajókkal lehetett bejárni a tópart zegzugos öblét, de mi ezt nem próbáltuk ki, elvégre kerékpározni jöttünk. Kis eltévedés után rálelve a helyes irányra, egy hosszantartó emelkedőn kellett felküzdenünk magunkat. Felülről a nap heve, alulról a visszasugárzó aszfalt melege fakasztott verítéket belőlünk. Szerencsére az emelkedőnek hamarosan vége lett, és lejtős részek következtek. Így értük el Eisenstadtot (Kismarton).

Kismarton, Esterházy-kastély

Maga Kismarton kissé távolabb esik a kerékpárúttól, de aki erre jár, annak mindenképp meg kell nézni e városkát, hisz a csodálatos Esterházy-kastélynak tömérdek magyar vonatkozása van. Maga a kastély és csatlakozó épületei szinte önálló városrészt alkotnak. Így hát mi is leparkoltuk a kerékpárokat a főbejárattal szemben, és megváltottuk belépőinket. Szerencsénkre egy kedves magyarul jól beszélő idegenvezető hölgyet kaptunk kísérőül, aki részletesen bemutatta a kastélyt és történetét. A pazarul berendezett szobákon áthaladva ízelítőt kaphattunk a régebbi századok életéből, a főurak mindennapjaiból. A kastély ma is az Esterházy család birtokában van, a tulajdonosoknak külön rezidencia van fenntartva, mely természetesen nem látogatható. A kastélylátogatás után, kiérve az épületből, megdöbbenve láttuk, hogy míg mi bent voltunk, valami ünnepség kezdődött a téren, és a zenekar valamint a tömeg "befalazta" a kerékpárjainkat. Lovas fogatok, lovasok álltak a téren, táncosok ropták, zenészek húzták a talpalávalót. Óvatosan azért sikerült kiszabadítani kerékpárjainkat a tömeg fogságából, és a lovak között kisomfordáltunk a tömegből, az irányt Donnerkirschen felé vettük, ahol első éjszakai szállásunk volt.

A kempingig azonban még sokat kellett küzdeni, ugyanis egy alattomosan emelkedő domb tetején volt, így hát az utolsó métereken már többen toltuk a kerékpárt, bár voltak, akikben még buzgott az erő, és feltekertek. Néhányan szállodába mentek aludni, de a többség a nomád sátorozást választotta. A kemping tiszta és barátságos volt, kiválasztottunk egy csendes helyet, és felvertük a sátrainkat, majd előkerültek az otthonról hozott ételek, a kicsi gázfőzök, és máris rotyogott a sólet és a borsófőzelék. A nehéz étket finom osztrák sörrel öblítettük le az étteremben. Jóllakottan és kellemesen elfáradva feküdtünk le.

Éjszaka arra ébredtünk, hogy dobol az eső a sátorlapon. A hálózsákot még szorosabbra húzva aludtunk tovább. Reggelre azonban nem állt el az eső. Sőt, egész délelőtt esett. A sátrakban összepakoltunk, amennyire tudtunk, de indulásról szó sem lehetett. Inkább az itthonról hozott pálinkákat kóstolgattuk, majd délben az étteremben megebédeltünk. Mire végeztünk az ebéddel, elállt az eső, és végre – még ha vizesen is – összecsomagolhattuk a sátrakat, és útnak indulhattunk. Utunk szőlőültetvények között, hegyen – völgyön vezetett végig. Egy darabon követtük mi is a kerékpárutat, de aztán megunva a folyamatos fel-le tekerést, inkább leereszkedtünk az országút mellé, ahol szintén kerékpárúton haladtunk tovább. Következő úti célunk Purbach (Feketeváros) volt, mely szintén nagy szőlőtermelő vidék. Amúgy a Fertő tó körül a szőlőművelésnek nagy hagyományai vannak, az itteni földek kiváló minőségi szőlőt teremnek, amiből első osztályú bort készítenek. Az érett szőlőfürtök védelme érdekében mindent megtesznek a gazdák, hol több hektárnyi területet fednek le hálóval, hogy a seregélyek ne tudják megenni a szemeket, hol pedig petárdás, puskás őrök állnak lesben, és durrogtatják puskáikat, elriasztván az éhes betolakodókat. Purbach után az eddig kiváló minőségű út apró murvás úttá változott. Sokáig nem tudtuk, hogy mi az oka ennek, de aztán a térképet böngészve arra gondoltunk, hogy néha víz alá kerülhet ez a szakasz, ezért nem aszfaltozták le. Mindezek ellenére jól járható, kényelmes úton értünk be Podersdorfba, ahol a part menti kempingben töltöttük az éjszakát. Az éjszakai eső után, hűvösen köszöntött ránk az este. Éjszakai sétára indultunk a kikötőbe, ám sokáig nem tudtunk maradni, mert a szúnyogok hada visszaszorított bennünket a part mellől. Az éjszaka nem telt valami nyugodtan, hétvége lévén fiatalok buliztak a kempingben.

Másnap reggel kicsit gyűrötten keltünk fel, és álltunk neki a mindennapos pakolásnak. Sátrainkat végre napsütésben tudtuk megszárítani, és szárazon elcsomagolni. Friss reggelit a szomszédos boltból szereztük be. Szikrázó napsütésben indultunk Illmitz felé. Utunkat itt is hatalmas szőlőtáblák szegélyezték, a kerékpárutat úgy alakították ki, hogy rajta a mezőgazdasági gépek is kényelmesen közlekedhetnek. Csodálkozva szemléltük a csepegtetős öntözéssel művelt ültetvényeket, a szőlőfürtöktől roskadozó kordonokat.

Utunk utolsó szakaszán bebarangoltuk a Fertő-tavi Nemzeti Park egyik különösen védett részét, az apró tavak vidékét, ide csak gyalogosan, és kerékpárosan lehet bejutni, az értékes madárvilág miatt. Sokakat láttunk hatalmas teleobjektívekkel, távcsövekkel lesben állni, egy-egy madárritkaságot figyelve. A pamhageni határátkelő felé haladva egyre sűrűsödtek a fellegek a fejünk felett. Egy alkalommal még az esőkabátot is felvettük magunkra, de aztán jobbnak láttuk inkább egy terebélyes fa védelmében megvárni, míg a pár csepp eső továbbáll. Hogy ne töltsük hiába az időt, csipegettünk az út menti szőlőkből egy keveset. Mikor elállt a rövidke zápor, újra bringára ültünk, és a határig meg sem álltunk. Ahogy beértünk a fedett határátkelőre, újra elkezdett esni az eső, mintha dézsából öntenék. Csoportunk több tagja is akkor érkezett, így fedett helyen tudtuk megvárni, míg végleg elvonult a felhőszakadás. A felszálló párában indultunk el újra, már magyar területen. Megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy ahogy átértünk a határon, megváltozott a kerékpárút minősége. Tele volt gödrökkel, amiben állt a víz, gyökerek miatt felpúposodott az út, néhol meg annyira leszűkült a benőtt növényzet által, hogy egy kerékpár is alig fért el rajta, nemhogy kettő. Így aztán óvatosan kellett haladni, különösen, ha szemből is jöttek. Elgondolkodtató, hogy miért ilyen a magyar szakasz, hisz ez is a Fertő tavi kerékpárút része, valamikor megépítették, nem is kevés pénzért, most meg hagyják így leromlani.

Fertődre érkezve a település szélén található kempingben vertünk tanyát. A sátrakat már nagy rutinnal, hamar felállítottuk, majd kerékpárokkal együtt eltekertünk a fertődi Esterházy- kastélyhoz. A kastélyba már nem jutottunk be, már bezárt, de a kertben körbe tudtunk kerekezni, megnéztük a csodálatos tiszafákat, melyeket az évek során kúp alakúra nyírtak. Mire alaposan bejártuk a hatalmas kert minden zugát, már sötétedett. A kivilágított kastély pazar látványt nyújtott. A kastéllyal szemben színvonalas étteremben elköltöttük vacsoránkat, majd pihenni tértünk.

Fertőd, Esterházy-kastély

Reggel a már szokásos módon pakoltunk össze. Először a sátrakat teregettük ki megszáradni az éjszaka rácsapódott pára miatt, majd mindent elnyelt a feneketlen bringás-táska. A kastély előtt találkoztunk a többiekkel, és sikerült az első turnussal bejutni a csoportos tárlatvezetésre. Összehasonlítva a két idegenvezetést, (Kismarton és Fertőd) megállapítottuk, hogy sajnos még mindig az osztrákok vezetnek mind udvariasságban, mind felkészültségben.

Nagycenk, Széchenyi Emlékmúzeum

Fertődről Nagycenk felé vettük az irányt, mivel nem hagyhattuk ki a legnagyobb magyar sírhelyének meglátogatását. Nagycenkre már közút vezetett be, melynek elején nagy emelkedővel kellett megküzdenünk. Felhők gyülekeztek felettünk, ezért szaporábban tekertünk, hogy mielőbb elérjük a Széchenyi Emlékmúzeumot. A parkban letámasztottuk a kerékpárokat, az előrelátóak vízhatlanították a rajtuk lévő csomagokat, majd bementünk megnézni a kiállítást.

Az 1750 körül épült főépület kiállítótermeiben a Széchényi család és Széchenyi István életét, munkásságát bemutató gazdag anyag látható. Mire végeztünk a kiállítás megtekintésével, tovább gyűltek a fellegek, de az eső még mindig nem eredt meg. Utunk a temetőbe vezetett, ahol a Széchenyi Mauzóleum áll.

Gróf Széchenyi István sírja

Csoportunk kis koszorút helyezett el Gróf Széchenyi István sírboltjánál, majd újra nyeregbeszálltunk, és gyors tempóban tekertünk Balf felé. Az eső sajnos közben eléggé megeredt. A csapat többi tagja Balfon várt bennünket egy étteremben, harcsapaprikást és egyéb ínyencségeket ebédeltek, amit mi is megtettünk. Időközben az eső kicsit alábbhagyott, sajnos nem volt mit tennünk, el kellett indulnunk, mert a busz a soproni Tesco parkolójában várt bennünket, pontban négy órakor. Sopronig az utat szakadó esőben tettük meg. Több kocsi is elhaladt mellettünk, kíváncsi lettem volna, hogy mit gondolnak rólunk a száraz autóban ülők. Leszegett fejjel, összeszorított foggal tekertünk a végcél felé. Hiába volt rajtunk vízhatlan ruha, mindenütt beszivárgott a víz. Így átázva értük el a parkolót. Mire bepakoltunk a buszba, az eső is elállt, az áruház mosdójában kicsit rendbe szedtük magunkat, majd a buszon átöltöztünk, és jókedvűen gondoltunk vissza erre a három felejthetetlen napra.

Hazafelé már a jövő évi kerékpáros túrák lehetőségeit latolgattuk.

 

President

2020  Göcsej Sport