logotype

Hegyi kalandok

BREITHORN 4165 m
Fel a csúcsra (2006. 08. 11.)

A Teodulo menedékház (3.317 m) a Matterhorn és a Breithorn között félúton, a svájci határ közelében, az olasz oldalon található. A ház alkalmazottai fiatalok, lazák, és büszkék arra, hogy olaszok. Egyetlen szót sem tudnak németül. A kissé huzatos éjszaka után az ebédlőben reggelizem Melindával. Az étkezde egyik fala üvegből van, hogy a Matterhorn látványa éppen beleférjen. Bele is férne, de a felső harmadát sűrű felhőtakaró, az alsó részét, pedig vastagon hó borítja. Amíg étvágytalanul majszolom reggelimet, le sem veszem a szememet róla. Tekintetem a váll alatti Solvay bivakot, tavalyi kalandunk végállomását kutatja. Most sem a vendéghívogató arcát mutatja a hegy, pedig érte jöttünk. Már megint. Hogy miért vonz annyira? Aki járt már a közelében, megérti. Mert lenyűgöző. Mindenesetre, amíg le nem olvad róla a hó, nem érdemes próbálkozni vele. Régóta világos van már, de a házban mindenki nyugodtan készülődik. Nyoma sincs a Hörnli ház idegbeteg atmoszférájának. Ez egy más világ. Úgy látszik, amilyen a hegy, olyan a lábához épített ház hangulata is. Innen senki sem megy a Matterhornra. Mi is „csak” a Bretihorn nyugati csúcsára készülünk akklimatizálódni. A Breithornpass felöl a déli oldalon a várható nehézség G2. Akinek ez mond valamit, az tudja, az út könnyűnek ígérkezik. Már amennyire egyáltalán könnyű lehet egy négyezres. A gerincen átmehetünk a középső, sőt a keleti csúcsra is, majd meglátjuk. A Zwilling, a Rocca Nera a Pollux és a Castor már túl sok lenne a jóból, de nagyon közel vannak egymáshoz. Az idáig felcipelt sátrat és a hálózsákokat a házban hagyva elindulunk felfelé. Nincs jó idő. A Klein Matterhorn körülötti Theodulo gleccsert, a Rosa- és a Breithorn platót hatalmas labirintus módjára szelik keresztbe-kasul az ilyenkor is aktívan üzemelő sí- és drótkötélpályák. Feltűnik, hogy a síelők méretes adó-vevő készülékkel közlekednek mindenütt. Piros színű kötelek és figyelmeztető táblák jelzik, hogy a hasadékok miatt a sípályákról letérni életveszélyes. Ez hihetőnek is tűnik, már amennyire látni lehet az egyre sűrűbb ködben. Bár a sípályák szélein haladunk, hamarosan felismerjük, hogy eltévedtünk. Az idő egyre rosszabb. Hódara esik, kisebb hófúvások képződnek, de a nyomasztó köd marad. A síelők között egyre nagyobb a nyugtalanság, mindenki rádiózik valakivel. Már a pár méterrel mögöttem jövő Melindát is alig látom. Valahol a Breithorn platón járhatunk. Meg kell találnunk az ösvényt! Ehhez el kell hagynunk a sípályák biztonságát, és át kell vágnunk a gleccseren. Előveszem a 60 méteres kötelet. A Matterhorn miatt hoztam, de nehezen boldogulok vele, amíg 50 métert magamra tekerek. Néhány csomót kötünk a közöttünk lévő szakaszra, és indulás. Először óvatosan, később már bátrabban lépkedünk a szabdalt terepen, miközben tudom, hogy a beszakadás egy szempillantás alatt bekövetkezhet. Jégcsákányom fejét szorongatva, minden egyes lépésnél végiggondolom a teendőket, ha megnyílna valamelyikünk alatt a hó. Ez egy könnyű hegy. Könnyű beleesni egy hasadékba, különösen, ha az ember letér az útról. 4000 méter környékén járhatunk, mikor rátalálunk a kitaposott nyomvonalra. Nem kis megkönnyebbülés, de itt már nehezen jön a levegő. Kiesünk a közös ritmusból. Melindának úgy könnyebb, ha időnként megáll, én pedig - ha lassan is -, de folyamatosan mennék. Egy tekintélyes hasadékot kikerülve szembetaláljuk magunkat több lefelé igyekvő partival. Itt az út, néhány méteren át sziklákon keresztül vezet. Nem tűnik nehéznek, de eltart egy ideig, amíg az egyik vezető lebiztosítja a hágóvasban ügyetlenkedő társait. Vannak, akik a szikla gleccseren történő kikerülését választják. Ez már veszélyesebbnek látszik. Számunkra a szikla felbukkanása kész felüdülés, a hosszú, egyhangú hótaposás közben. Az út többi része Z alakú menetelés cikk-cakkban felfelé a hegy tetejére. A látótávolság néhány méter. A szélhordta hó, a tömör köd, és a firnlejtő fizikai határai egybemosódnak. Gépiesen lépkedünk. Feszül a kötelem, megállunk. Tíz levegő, megyünk tovább. Hirtelen velünk szemben kirajzolódik az olasz parti, aki nemrég hagyott le minket. „Hol van a csúcs?” - kérdezzük lihegve a közelükbe érve. „Itt!” - felelik nevetve, majd összecsapjuk kezeinket, és rövid jelenés módjára már el is tűnnek látóterünkből. Bármerre lépünk, lejjebb kerülünk. Akkor ez tényleg a csúcs! Csak ketten vagyunk itt fenn. A világ talán legszebb panorámája körülöttünk. Az igaz, hogy nem látjuk (egymást is alig), de ha hinni lehet Engelsnek, a valóság, az objektív kategória. Nyugat felé, közvetlenül mellettünk a Klein-Matterhorn csúcsosodik, hátrébb az Ober Gabelhorn, a Dent Blance, és a Dent Hérens által közrefogva, a Matterhorn. Keletre a gerinc irányában a Pollux és a Castor után a Monte Rosa hírességei, a Liskamm, a Signalkuppe és a Dufourspitze hatalmasodnak. Zermatt mögött a Weisshorn, a Gorner gleccser után a Dom, és megannyi híres Horn található. Itt minden hegy nagyon közel van egymáshoz. (Térben, de nem időben.) Eszünkbe sem jut a gerincen továbbmenni a Breithorn középső csúcsa felé. Amit szintén nem látunk, de tudjuk, hogy oldalra, északi irányba nem érdemes sokat lépkedni, hacsak nem akarunk nagyon gyorsan leérni, a több mint ezer méterrel lejjebb fekvő Gandegg menedékházhoz, mai napunk végcéljához. Déli irányba még kisebb a mozgáslehetőség. Itt egy alattomos hónyelv biztos leszakadása vetne gyorsan véget kísérletezésünknek. A köd olyan sűrű, hogy ha becsukott szemmel megpörgetnének, nem biztos, hogy tájoló nélkül letalálnék a hegyről. Eszemben sincs megpördülni. Gyerünk innen! 

Lefelé a Gandegg menedékházhoz (3.030 m)

Kora délután van. Bár a hátrahagyott Breithorn csúcsa felhőben van, teljesen stabil az idő. Szél sem rebben, süt a nap, de kellően hideg van a jó minőségű hóhoz. A sípályákon még sincs senki. Sőt, az egész környéken, amerre a szem ellát, rajtunk kívül nincs egy árva lélek sem. Hogyan lehetséges ez? A felvonók állnak. Mintha a délelőtt fenyegető rossz idő miatt mindenki lemenekült volna a hegyekről. A Theodulpasson járunk. A kötél már a zsákomban, a Teodulo ház karnyújtásnyira van. Letérve az egyik sípályáról, kicsit közelíteni akarunk. Melinda hirtelen nagy sikollyal combtőig belecsúszik egy friss hóval fedett repedésbe. Alighogy kikászálódik belőle, pár lépés után megismétlődik az eset. Miután figyelmeztetem, hogy csendesebben legyen, mert a frászt hozza rám, én következem, homlokommal könnyedén érintve lábnyomát. Gyorsan visszamenekülünk a sípálya szélére, majd a szinte egyetlen biztonságos nyomvonalon elérjük a házat. Rövid pihenő után indulunk tovább, de már teljes menetfelszerelésben. Át kell vágnunk az alsó és a felső Theodul gleccser találkozásának bizonytalan területén, hogy rátaláljunk a Walserweg sziklájára. Összekötjük magunkat tíz méter hosszú csomózott kötéllel, de nem tetszik a dolog. Ha én a harminc kilós hátizsákommal kútba esnék, Melindát úgy rántanám magammal, mint ostorszíj a bojtját. Taktikát változtatunk. Hosszabbítunk a kötélen, és elöl fog menni Melinda. Némi tétovázás után elhagyva egy sípályát, átvágunk a gleccseren. Kisebb repedések tucatjain lépkedünk át, de kemény a firn, nincs probléma. A látási viszonyok jók, és meglepően hamar érünk a sziklához. Próbáljuk felismerni az utat, de nem sikerül. Már kettes nehézségű sziklát mászunk a brutális hátizsákokkal, mikor elkezd esni a hó. Egy magaslatra érve aztán kiver a hideg veríték a látványtól. A gleccserbe több szilanyelv is benyúlik a szárazfölről, és érik a bizonyosság, hogy mi rossz helyen értünk ki, és most éppen el vagyunk tévedve. Kiválasztjuk az egyre romló időben még látható újabb célpontot. Ehhez jó nagy szakaszon ismét vissza kell menni a gleccserre, amelynek innen jól látszik hátborzongató szabdaltsága. Egyáltalán nem mindegy, hogy merre indulunk el. A hó egyre jobban esik, és még sötétedés előtt a sziklához kellene érnünk. Utunk során most érzem először igazán megnyugtatónak a sátrat a hátamon. Bátorítom Melindát, hogy siessen előttem, nagyon figyelni fogok, és biztosan megtartom, ha hasadékba lép. Az éjszakát már a Gandegg menedékházban töltjük. Kinn szakad a hó, és vegyes érzésekkel mondunk le ismét a Matterhornról.

PIZ BOE 3.152 m
A Cesare Piazzetta via ferrata (2006. 08. 15.)

A Passo Pordoi (2.239 m) hágó valamelyik kiállójában töltjük az éjszakát az autóban félig ülve, hálózsákban. Kinn szakad a havas eső. A kőszegi kihelyezett alaptáborból Zoli SMS-en közli, hogy holnap jó idő lesz. Ebben nem, de a kézifékben, és a kerék elé rakott kőben bízva valahogyan elalszunk. Aztán reggel csodák csodájára, felhőtlen égre ébredünk. Máris indítom az autót, és a német temető melletti parkolóig meg sem állunk. Tökéletes az idő és a kilátás. Egyetlen felhő sincs az égen, de a Piz Boe felső harmadát vastagon borítja az éjszaka leesett sok hó. Hogyan fogunk ezen felmenni? Hátunk mögött a most nagyon havas Marmolada, a Dolomitok legmagasabb hegye (3.343 m). Felidézem, hogy 2001-ben a csúcsáról milyen elbűvölten bámultuk a Piz Boe különleges formáját. Mintha idegen civilizáció mesterséges alkotása lenne egy csonka kúpra helyezett kisebb csúcskúpolájával, fejedelmi koronaként a Sella csoport tetején. Most itt van a lehetőségünk a megmászására, melyhez a legnehezebb útját, a Cesare Piazzetta via ferratát választottuk. Ez egy nagyon híres út. Izgatottan vágunk bele. A német temető feletti déli lejtőn kaszálni lehetne a szigorúan védett havasi gyopárt. Nagy élmény. A beszálláshoz érve, annak látványa nem okoz meglepetést, a leírásoknak mindenben megfelel. Az első tíz méter függőleges szakasz mellett közvetlenül zuhogó vízesésről viszont nem volt szó. Persze valahol le kell jönni a hóolvadéknak. A sisak már régen rajtunk van, és bekötjük magunkat a klettersteig szetten kívül még egy rövid kötélbe is. Megindulok. Rákészültem, nem vészes. A zsák nélkül mászó Melindának sincs szüksége a segédköteles biztosításra, de azért kicsit erőlködnie kell. Ha igaz a leírás, mely szerint az első 10-15 méter a legnehezebb rész, akkor a későbbiekben nem lehet probléma. Visszafényképezek. A beszállásnál összetorlódik egy tucat mászó, de akadnak ott bámészkodók is. Egy könnyebb szakaszon helyet cserélünk, elrakom a rövid kötelet, és Melinda már el is tűnik felettem egy szűkületben. Odaérek én is. A drótkötél nyomvonala itt hegyes szögben megtörik, és egy oldalirányú, kéményszerű szúk repedésben folytatódik felfelé. Gyakorlott mozdulattal lódítok magamon egyet, de a hátizsákom felütközik a sziklában, és azonnal visszacsúszok. Összeszedem minden erőmet, de a második kísérlet sem sikerül. Amíg kilihegem magamat a kiindulási helyen, belátom, hogy ha fel akarok jutni innen, akkor vagy levetem a zsákomat (és majd felhúzom kötéllel), vagy kifordulok 90 fokban háttal a hasadék szája felé, így viszont áthajlásként kell 3-4 métert felcsimpaszkodnom a drótkötélen. Az utóbbit választom, de mire kiérek, az erőlködéstől remeg kezem-lábam. Nincs időm kifújni magamat, mert Melinda türelmetlenkedik felettem. Odaérek hozzá. „Mit csináltál ennyi ideig?” - kérdezi. „Hogy ment ez a rész?” - kérdezek vissza. „A C-sekkel nem szokott problémám lenni.” - válaszol, és már megyünk is tovább. Egy csinos kis függőhídon átkelve az út könnyebbé válik. Gyorsan haladunk felfelé, amíg egy pihenőhelyen el nem érünk egy hármas partit. Egy fiatal vezető küzd két idős kliensével, akik szemmel láthatóan bele vannak keveredve a kötelekbe. Némi udvariaskodás után kikerüljük őket, de hátrahőkölünk az elénk táruló fal látványától. Az, hogy függőleges, még csak hagyján, de komplett vízesés zuhog le róla teljes szélességében, melynek közepén vezet fel a drótkötél. Na, ilyet még nem másztunk. A leírás szerint ezt a részt állítólag ki lehet kerülni, de a nagy hóban nincsenek nyomok, így nem vállaljuk a kísérletezést. Nem marad más hátra, izgatottan nekivágunk a fejünk feletti ismeretlennek. A terep nehéz, csúszós, hideg, és roppant nedves. Melinda olyan gyorsan jön utánam, hogy szinte tol fel a sziklán. Ahol kiérünk a könnyebb részre, már nincs vízfolyás. Vastagon hó borít mindent. A drótkötelek időnként elfogynak, és ilyenkor I-II fokozatú sziklát kell mászni, de az út felfelé egyre könnyebb. Itt tudatosul bennünk, hogy senki sem hagyott le minket felmászásunk során. Közvetlenül a csúcs alatt összefut néhány könnyű turista ösvény, és a tetőn már nagy a forgalom. Összecsapjuk kezeinket, itt vagyunk hát a Piz Boe csúcskeresztjénél. A Marmoladát még látni, de a több rétegben sűrűsödő felhőkre tekintve nem vagyunk biztosak abban, hogy szárazon leérünk a hegyről.

Takács Miklós

2020  Göcsej Sport