Napfelkelte a Fujin

(2007. 08.13-14.)

Japán földre érkezve első meghatározó benyomásként, a távol-keleti világ titokzatosságát, megfejthetetlenségét, a ránk zúduló kínai írásjelek közvetítették. Nagy igyekezettel vizslattam az információs táblákat, hol találok latin betűs feliratot, és kezdetben az elveszettség érzése is megérintett. Életemben először éreztem, hogy az ország, ahova érkeztünk, az eddig megismert világtól formailag és tartalmilag is gyökeresen különbözik. Mi vár itt ránk, kavarogtak fejemben a gondolatok, hogyan fogunk az európaitól merőben eltérő kultúrájú emberekkel barátságot kötni, két hetet együtt tölteni, úgy, hogy még az otthonukba is befogadjanak. Hogyan tudok itt én egyedül is közlekedni, annak veszélye nélkül, hogy egy életre ne tűnjek el a 4 milliós Yokohama, és a 123 milliós Japán rejtélyes világában, amitől az otthoniak óva intettek? A feladatok nagy kihívást jelentettek, Jocó viszont látszólag nyugalommal kezelte a számomra hajmeresztő helyzeteket és részben uralta a nyelvi problémákat is.

Japán utazásunk céljai között a 92. Eszperantó Világkongresszus programjain való részvétel, ezt követően a 3776 m-es Fudzsijama megmászása, valamint Japán különböző turisztikailag érdekes, és szép helyszíneinek felfedezése szerepelt.
A konferencia témája „Kommunikáció kelet és nyugat között”, érezhetően fontos és aktuális téma, a kölcsönös megértést az eszperantó nyelv segítségével látja elérhetőnek, legkönnyebbnek, és diszkriminációtól teljesen mentesen. A konferencián volt alkalmam megtapasztalni, közel 70 országból érkezett eszperantó–használó társaságában, hogy ennek a híd–nyelvnek a segítségével kiküszöbölhetők a nyelvi, kulturális, szociális különbségek, lerombolható a „fal” kelet és nyugat között. De ez egy külön történet.

A konferencia után érkeztünk el utazásunk „Kalandra fel!” szakaszához, amelynek első - és Magnumék által legtermészetesebbnek, valamint kihagyhatatlannak tartott - célja, a Fuji megmászása volt. Tömegszállásunkon minden este ez volt az egyik legkedveltebb téma, végighallgattuk egy USA-ból érkezett eszperantista hajmeresztő történeteit a Fuji sziklaomlástól veszélyes meghódításáról, majd kikérdeztük japán ismerőseinket, aztán közös hegymászásra szövetkeztünk a szlovákiai Zsolnáról érkezett hegymászókkal, akik a Triglávnál magasabban még nem jártak. A lelki ráhangolódás a hegyre így megtörtént, meglepetésemre még Jocó részéről is, akinek hegyi felszerelése kimerült egy „mackó” tréningruhából, egy pár téli félcipőből, és egy vászon válltáskából. Fujival kapcsolatos konkrét infókat útikönyvekből, és az utazási irodák prospektusaiból szereztünk.

Miután Madoka - a tömegszálláson megismert japán pszichiáternő, aki hivatása miatt jól tolerálta a furcsa embereket - szüleinél elhelyeztük a több mint 40 kg-nyi csomagunkat, vonattal a hegy északi oldalán lévő Kawaguchiko városkába utaztunk, amely a Fuji-mászók egyik kedvelt kiindulópontja. A helyi turistairoda felkészülten fogadta a hegyre készülőket, internetes hegyi időjárásjelentést tettek elénk, - az elkövetkező két napra ragyogó napsütést prognosztizáltak - egyszerű stilizált térképeket kaptunk a helyi javasolt túraösvényekről, és arról, hogy milyen magasságban találhatók menedékházak. Ezután turistákkal tömött buszra szálltunk, és 30 km-nyi ködös erdei úton történő utazás után megérkeztünk a Kawaguchiko-ösvény 2305 m-en lévő ötödik állomásához. (A hegyre négy túraút vezet fel, ezek mindegyike a hegy lábától a csúcsig 10 „stációra” oszlik, valamennyi 5. stáció aszfaltozott úton is megközelíthető.)

A 2305 m-en (az általunk ismertek közül az ausztriai Hochschwab gerincének magasságában) lévő állomás európai körülményekhez szokott hegymászónak szokatlan látványt nyújtott. Buszmegálló, vendéglők, bazárosok, értékmegőrző szekrények sora, felnyergelt lovak, Fuji múzeum, buddhista szentély váltotta egymást, és a tér közepén - hegyi vezető irányításával - tornagyakorlatokat végző rengeteg ázsiai ember. A tömeg áradt és magával sodort, - édesanyám által többször emlegetett „sárga veszedelem” gyermekkori képe is felvillant, – majd fegyelmezett sorokba rendeződött, és vezetővel az élén, fabotokkal, csengettyűs japán zászlókkal felszerelve elindult a szent hegynek. A látvány beindította gondolataimat, vajon milyen gondolkozású emberek, akik csengettyűs zászlókkal vonulnak hegyet mászni. Mi délelőtt 11-től délután 5 óráig akklimatizálódtunk, nézelődtünk, múzeumot, szentélyt látogattunk, több induló csoporttal együtt bemelegítettünk, szívtuk magunkba a hely hangulatát, és láttuk visszaérkezni a múlt éjjel mászók csoportjait, vulkáni hamutól porosan, némelyek védőmaszkot viselve, szemlátomást fáradtan.

Amikor a tér kissé kiürült, kihasználva az alkalmat mi is elindultunk felfelé a sűrű fenyőerdők közt, - amelyek a hosszú életet, a tartósságot szimbolizálják itt - életünk első éjszakai hegymászására. A csúcstámadás hajnali időzítésére jó megoldásnak tűnt a délutáni indulás. 1500 m szintet kellett leküzdenünk, hogy a hajnal, - a felkelő nap - a japánok szent hegyének csúcsán virradjon ránk. A túraút mellett kidőlt fenyők mutatták az uralkodó szélirányt és a talajerózió hatását. Az erdők közt egyre többször tűnt fel a hegy sebhelyes arca, és ahogy a fenyveseket magunk mögött hagytuk, hamar kiderült, hogy látványbéli szépségben – a hegyet nézve - nem sokáig lesz részünk. Sötét élettelen táj tornyosult előttünk, egy meddőhányóra emlékeztetve. Jocó nem értette fanyalgásomat, szerinte a Vezúv és az Etna sem volt szebb. Lábunk alatti - sötétszürke, barna, vörös színű - vulkáni kőzet, apró zúzalékos kövek, „isá por es hamu” formájában takarta a tájat, minden lépésnél a földcsuszamlás érzetét keltve. Ezt érezték a „hegy gazdái” is, hogy ezt megakadályozzák, a hegy szét ne essen a gyakori tájfunoktól, a szélsőséges időjárási viszonyoktól, és az évente több ezer mászó bakancsától, a kitaposott túraútvonalakat több méter magasan, szélesen, több száz méter hosszan, beton és fém támfalakkal látták el, helyenként pedig bedrótozták a mozgásnak indult kőzetet. Ezen a „bevasalt” tájon vonult végig az a sok száz ember, akiknek egy része ma is zarándoklatnak, a belső megtisztuláshoz, elmélyüléshez vezető útnak tekinti a Fujisan megmászását.

Az első órákban kettesben gyalogoltunk, a langymeleg szelet még élvezni lehetett, csak a lefelé ereszkedő csoportokkal kerülgettük egymást. Majd megismerkedtünk egy indonéz társasággal, hat fiatal jakartaival, akikkel a ránk következő éjszakán még többször „meta-kummunikáltunk”. Elkészültek a közös fotók, egy ázsiai formációban: részükről kedvesen, de „illedelmesen” visszafogott érzelmekkel, és egy „gégés” formációban: felvállalva az öröm-üzenetet, hogy „de jó itt lenni” -veletek is- alátámasztva egy lendületes kézfogással a magasban. Az éjszakában, újonnan szerzett ázsiai ismerőseink, korra való tekintet nélkül, későbbiekben mindig ezt a fotózási formát részesítették előnyben, megmelengetve ezzel szívem táját.

Mint olvasmányainkból tudjuk, a japán ember értékrendjét a vallás és a történelem egyaránt befolyásolta, a japán közösségekben csoport-, családias, hagyományőrző szellemiség, a visszafogottság, az önfegyelem, az egymás melletti kitartás, az elkötelezettség tartós vállalása, az egyéni érdek háttérbe szorítása, a közösségen, körön belüli tagok iránti figyelmesség és udvariasság a normális dolog. Ennek ismeretében, a folyamatosan tapasztalt szívélyes viselkedésükből ítélve úgy gondolom, hogy „körön belülinek” elfogadtak bennünket erre az éjszakára.

Az Oroszlán sziklához érve, már a lenyugvó nap fényjátékában gyönyörködhettünk. 2700 m-en kezdett megszilárdulni lábunk alatt a talaj, elérkeztünk a sziklás környezethez, de biztonságérzetünket kissé megingatták a sziklaomlás veszélyére felhívó táblák. A hegyen az állomásokat határkőre emlékeztető kőoszlopok, szentélykapuk és menedékkunyhók jelezték. Közben feltűntek a 7. állomás kivilágított menedékkunyhói, ahol a mászók fa túrabotjaikat lebélyegeztették, - ez a további állomásokon is így történt - vásárolni lehetett borsos áron innivalót, és a fogyasztás idejére, zoknira vetkőzve, dobogóval borított helyiségben, a sarkunkon ülve rövid időre „megpihenhettünk”.
Közben keményen ránk borult az éjszaka, a fejlámpák apró fényei a hegyoldalban hasonlítani kezdtek a csillagos éghez. Az augusztusi japán égbolt látványa felejthetetlen, jelentősen különbözik a hazaitól, a Tejút sok milliárd csillagtömege fehéren világított, eddig nem látott csillagképek jelentek meg, a Göncölszekér a keleti égbolton, a horizonthoz közel olyan alacsonyan „közlekedett”, mintha már a Földön járna.

3000 m körül a sok száz hegymászó mozgása lelassult, beértük az ülve, fekve, a hideg elől fóliába burkolózó, maszkot viselő pihenő csoportokat, és előkerültek az oxigénpalackok is. Ismét találkoztunk idős japánokkal, akik mezítláb másztak egyujjú textil csizmájukban, és egyre többen lettek. Egyikük meglepetésemre, óvatos érdeklődésemre rögtön „vetkőzni” kezdett, kedvesen mesélt valamit, mutogatta meztelen lábát, fényképezőgépemnek demonstrálva, hogy nincs rajta zokni.

Éjfél után a koraesti langymeleg szél már tájfunszerű, hamut és lávaport felkavaró, csípős hideg széllé változott. Egy óra magasságában a hideg elől „dobogós helyre” menekültünk mate-teázni, ahol egy japán lánnyal a - teljesen azonos - bakancsunkat hajszál híján összecseréltük. A tea gyorsan elfogyott, hiába szürcsöltük lassan, tovább kellett menni a szeles éjszakába, ahol szemünk, szánk pillanatok alatt tele lett vulkáni porral. Porszűrőként „terrorista stílusban” az arcom elé kötöttem a kendőmet, a másoktól ellesett praktikus megoldás jól bevált.

Három óra előtt fáradtan, összefázva érkeztünk a 3400 m-en lévő 8. állomáshoz, ahol a Fujisan Hotelben szusszanásnyi alvást terveztünk napfelkeltéig. Mint kiderült, a két órás szusszanás 30.000 Ft-unkba kerülne, ezt soknak találtuk és kihagytuk. Hajnali órákban a hőmérséklet fagypont körül mozgott, és az erős hideg szél ellen védekezni kellett, ezért egy következetességnek híján lévő befektetésre szántam rá magam, megszégyenítve north face márkájú széldzsekimet, fölé vettem egy frissen vásárolt, vastag, „nájlon” esőkabátot és nadrágot, amely ránézésre erősen emlékeztetett az első Ortler mászásunkkor viselt, és véglegesen megtagadott hazai nylon esőkabátokhoz. Friss szerelésemben, olyan látványt nyújtottam, mint egy nylon zacskóba bújt hajnali kísértet, de ez ott senkit nem zavart, a mászók egy jelentős része kifejezetten érdekesnek mondható „jelmezt” viselt, és ami a lényeg, a továbbiakban már nagyon komfortosan éreztem magam, a tájfunos szél ellenére. Jocó viszont jól viselte a gyűrődést, annak ellenére, hogy a helyzetet és a Fujin lévő körülményeket tömören csak egyetlen szóval minősítette: „kegyetlen”.

5 óra tájban a keleti égbolt fekete tömbjén megjelenő kis vörös fénycsík jelezte, hogy érkezik a hajnal, megjelentek az első legkeletibb napsugarak. A fegyelmezetten vonuló tömeg leállt, leült, lefeküdt, összetorlódott, és kellő tisztelettel figyelte az égbolt fényeinek gyors változását. Keletre, szemünk előtt a gomolygó fehér párafelhők fölött, megjelentek a Japán Alpok déli csúcsai, és a horizont egyre vörösebb lett. A Felkelő Nap Országában meghatódva figyeltük, hogy itt és most minden a napról szól, a velünk együtt mászó több száz japán zászlaján lévő nap vörös korongja most az égbolton, a valóságban is megjelent. Halványan megéreztük, hogy a japán embert milyen szoros szálak kötik a napfelkeltéhez és a hagyományokhoz, és azt is tudtuk, hogy további életünk napfelkeltéinek hangulatát ezekhez a pillanatokhoz fogjuk hasonlítani.

Ahogy kivilágosodott, a sziklaösvényen kígyózó, összetorlódott tömeg elindult felfelé, a sor gyakran bedugult és ácsorgásba torkollott, de ez itt senkit nem billentett ki lelki egyensúlyából, - senki nem kezdett az európai hegymászásoknál tapasztalt, másokat sértő stílusú előzésbe, - mindenki türelmesen várakozott, a hideg ellenére is. A kráter fennsíkját a 9. állomás oroszlános szentélykapuja előzte meg, ahonnét már kiépített bazaltlépcsőn haladtunk felfelé. A fennsíkra érve élettelen lávatömeg, mászók és árusok sokasága, valamint pihenőházak fogadtak bennünket. A tömeg láttán továbbhaladás mellett döntöttünk a kráterhez, amelynek omladozó peremkerülete 2 km, mélysége több mint 200 m. Körülötte nyolc csúcs emelkedik, amelyek közül elsőnek a Komagatakra érkeztünk fel, ennek szentélykapujára a zarándokok lerakták csengettyűiket, és betérhettek a Szengen szentélybe. A mellette lévő postahivatalban azzal a reménnyel álltam sorba, hogy szép képeslapokat küldhetek haza, de csak levelezőlapokat és borítékokat tudtam vásárolni, - jó lesz túrajelentésnek, gondoltam – majd levélben gratuláltam magunknak a Fuji megmászásához. Jocóra a kráter sziklás peremén, édesded alvás közben találtam, többedmagával, - a Fujin jellemző kép volt a sziklák közt szerte-szét alvók látványa. Ébredés után elindultunk a főcsúcsra - a 3776 m-es Kengaminére, amelynek meteorológiai állomása 800 km távolságból jelzi a tájfunokat. 
Megközelítően 100 m-es szintet kellett még leküzdenünk, a zúzalékkal borított ösvényen, ahol éppen egy talajt tömörítő jármű kavarta a vulkáni hamut.

Hét órakor végre felérkeztünk az áhított csúcsra, ahol a meteorológiai állomás tövében a japán TV riporterei hangos ovációval fogadták az érkezőket, köztük bennünket is. Velünk is interjút készítettek, Jocó élve a lehetőséggel, ezt az eszperantó, és a Yokohamai Világkongresszus népszerűsítésére használta fel. A közös vidám fotózás után az operatőr jól megválasztott háttérrel készített rólunk képeket, a csúcsot jelző márványoszlop mellett, ami elég körültekintést igényelt, mert vaskerítések sokasága éktelenkedett a közelben. A látkép az éppen 300 éve pihenő vulkán tetejéről nem volt szokványos, közvetlenül alattunk a kráter omladékony, helyenként jeges hóval borított gyomrába láttunk bele, és a fennsík változatos domborzatú, utakkal átszőtt képe tárult elénk. Távolabb, a kiszélesedő tájon ismét feltűntek a Japán Alpok nyúlványai, délkelet felé pedig a Csendes-óceán végtelen tükre bukkant elő a felhők közül.

A látvány kiélvezése után elindultunk a kráter körüli utakon, - még két csúcs érintésével –a menedékházakhoz. Útközben már a fáradtság összes jelét észleltem magamon, és pihenésre vágytam, amit délelőtt 11 óra körül sikerült elérni, szójaszószos rizzsel, teával, és két napja használt zoknik illatával altattuk magunkat, egy menedékház dobogóján elterülve. A kezdeti feszengésemet legyőzve, új nylonszerelésemmel megágyaztam magunknak, a hasonlóan fáradt keletiek között. Délután egy órakor gondoltuk úgy, hogy elég energiát gyűjtöttünk a leereszkedéshez, amelyhez az éjszakai sziklás utat választottuk. Útközben minduntalan belebotlottunk a felfelé igyekvők népes csapatába, akiket több esetben csak a láncos út elhagyásával tudtunk kikerülni, a szabályokat tisztelő japánok szemrehányó tekintetétől kisérve. A sziklás út nappali látványától megfogalmazódott bennünk a kérdés, éjszaka hogy lehetett itt baleset nélkül közlekedni. Jocó japán zerge módjára szökdécselt szikláról sziklára, de néha nem jött össze a mutatvány, csak a „Tóni-féle” hátizsáknak köszönhette, hogy nem lett nagyobb baj a zergéskedésből. Nyugatra tőlünk ráláttunk a Gutemba ösvény homokcsúszdának nevezett leereszkedő útjára, ahogy a több száz ember porfelhő kíséretében tart lefelé, előttünk a távolban, a felhőjáték mögött feltűnt Kawaguchiko, a környező hegyekkel és tavakkal.

Este 6 óra lett mire fáradtan, de elégedetten megérkeztünk 2305 m-re, ahol ugyanaz a kép fogadott bennünket, mint indulásunkkor. A hegyre készülő újabb sokaság hegyi vezető irányításával fegyelmezetten bemelegített, és sorba rendeződve, zászlókkal felszerelve elindult a hegyre. A látvány ismét hatással volt rám, az induláskor megfogalmazott kérdésemre most már tudtam a választ: nyugati gondolkozásmódunkba beszőhetjük a keleti kultúra üzeneteit is, javunkra fog szolgálni.

Japánban tartózkodásunk, és az elmúlt éjszaka során szerzett sok-sok benyomás közül a japán ember viselkedése, kapcsolatainak, hagyományainak ápolása - amelynek hátteréről csak villanásnyi ismereteink vannak - az, ami a legnagyobb hatást gyakorolta ránk a két hét alatt, és ez a tapasztalat Japán elkötelezett híveivé tett bennünket. 2008 nyarán Magyarországra várjuk japán barátainkat, és arra törekszünk, hogy az európai és japán kultúra közötti különbségek felfedezése csak pozitív, és kellemes élményeket jelentsen számukra.

(A kalandokat
Gelencsér Gabriella és Baksa József élte túl.)