A Hárem

„A túravezető nem futamodhat meg.” – mondja Papa, miután az osztrák-olasz határon lerobban az autója. A javítási kísérlet nem sikerül, de három henger valahogy visszaviszi Magyarországra a dögöt. Az útközben telefonon szerzett kölcsönautó jó autó, sokkal jobb, mint az övé. Működik. A lehetőség erőt ad neki egy újabb alvásszegény éjszakához, de hatszáz kilométer helyben járás után hiába nyomja a gázt. A többieket csak egy akklimatizációs éjszaka kihagyásával, a magashegyi menedékházban éri be.

Újra együtt a tizenkét fős csapat, nagy az öröm, de ez az éjszaka is keservesen telik. A tomboló szélvihar csaknem szétrázza a házat. Ami hangot tud adni, az mind zörög, csapkod. Lidérces álmából éles sikolyban született óracsörgés riasztja, de az ébredés sem hoz megkönnyebbülést, pedig a Paradicsomba készül, amely mindössze ezerháromszáz méterrel van a feje fölött. Ilyen közel még soha nem volt hozzá. Feszes északi szél fúj, és a hajnal épp hogy hasadni kezd. Szerveződnek a kötél partik. Ki is lehetne más az ő kötelén, mint a baráti körökben híres Hárem három hölgye, a Vörös, a Szőke és a Barna. Ez utóbbit egyesek Mamának is nevezik. A sokat próbált kötélparti tagjai nem mai gyerekek már. Ahelyett, hogy egy gyógyfürdő meleg iszappakolása alatt találnának oltalmat, esetleg kertészkedéssel, vagy veszélytelennek ígérkező rokonlátogatással kímélnék ropogó izületeiket, érthetetlen módon már megint egy zord négyezres nyugalmát készülnek megzavarni. A nem lankadó közös érdeklődésük és a látványos leépülésnek még sikeresen ellenálló egészségi állapotuk amennyire bíztató a parti jövőjére nézve, annyira kevésbé az a hegyeknek. De a hegyek tudnak várni. Csak a legderesebb havasi csókák emlékezhetnek rá, hogy mikor kötötték először egymáshoz magukat gleccseren. Papa, mint elöl húzó igásló, pavlovi reflexekkel várja az elkerülhetetlent, a mindig feszülő kötelet, az állandó öltözést, vetkőzést, hágóvas-, frizura-, smink- és fazonigazítást, a vég nélküli fényképezést, és az otthon felejtett fontosságok pótlására tett hiábavaló kísérleteket. Az események eleinte a várakozásnak megfelelően alakulnak.

Világosodik. Ha az északi szél eddig feszes volt, akkor most nagyon feszes. Társaik már jóval előttük járnak, mikor szépen lassan ők is megelőznek egy hátrahagyott szólózó veteránt. A fakó arcú öreg levegőért kapkodva jó tanácsokkal látja el őket, olaszul. Hogy ne legyen egyoldalú a beszélgetés, Papa is hozzáfűzne valamit, magyarul, de nagy erő kell a szóhoz, lemond róla. A gondolat is fárasztja. Ekkor veszi észre, hogy egyre lazább a kötél mögötte. Elismerő arcot erőltetve néz hátra, és belehúz. Ezen az úton utoljára. Hátulról zsörtölődő hangfoszlányokat hoz a szél. Az, hogy a Vörösnek és a Szőkének menet közben nézeteltérése támadt egymással, kevésbé zavarja. Mama bátorítása viszont – mely szerint, a Papa nyugodtan álljon meg, ha fáradt – szíven döfi. „Mit vettek ezek be?” – tépelődik idegesen magában.

Többé nem feszül meg a kötél mögötte. A Hárem már hangosan vitatkozik, összegyűlnek egy kupacba, nem értik a dolgot. Némi töprengés után Mama felveti, hogy Papa esetleg ezt a hegyet választhatta ki pihenőhegyéül. Mialatt a Hárem a talányon tűnődik, Papának egyetlen gondolat sem képződik a fejében. Előreejtett vállakkal, üres tekintettel bámul maga elé. Nagy nehezen feláll – mert eddig ült a hóban –, és megpróbálja megszámolni, hogy hány lépést tud megtenni a következő leüléséig. Húsz. Lehuppan. Megtört tekintettel nézi a közeledő bestiákat. A Hárem úgy jön, hogy szinte halad. Borzasztó ezt látni neki. Aludni szeretne most. A lovakat lelövik, ugye? „Húsznál azért többet tudok” – ösztökéli magát. Előbb négykézláb, de feláll. Negyven. Halott madárként hullik a hóba. A Hárem egyre hangosabb, de a kiterült Papát csak tisztes távolból meri szemlélni. Közben beéri őket az öreg olasz, aki, mint egy reumás csiga húz el mellettük. Az arca hófehér, és valamit nagyon el akar mondani, de a torkából csak hörgésszerű bugyborékolás tör elő, az is olaszul. A Hárem, mint három rakoncátlan kanca, egy helyben topog. Különösen a Szőke van elemében, de arra egyiküknek sincs bátorsága, hogy átvegye a vezetést. „Nem számítana kudarcnak, ha most visszafordulnánk.” – dobja fel a magas labdát Mama. Papa érzékeny orra egyetértést szimatol. Lehetséges lenne, hogy a törzsi villongásokon felülemelkedve a Hárem végre megállapodásra jut, itt, és most? Papa kavargó gondolataiból gyorsan kifejlődik a paranoia. Szolidaritásnak álcázott cselként értékeli a kijelentést. Erőt vesz magán, és egy aranyeret érő mozdulattal nagy hirtelen feláll. Volt ő már nehezebb hegyen is, háremestül, meg anélkül is! Azt ugyan nem tudja, hogy miért van most ilyen rosszul, de rekedtes hangon kinyilvánítja, ha végigpiszkítja az utat a csúcsig, akkor is felmegy rá. Ez a beszéd, ez kell a Háremnek! Bagót köpni lenne kedve.

Csak fogcsikorgatva tudja tartani a negyven lépéseket. Néha csal, és már harminchétnél rogy le, bízva abban, hogy nem számol utána senki. Aztán felfedezi, hogy menet közben lehet piciket aludni is. Lassan ismét beérik az öreg olaszt. Nem akar már mondani semmit sem. Épp most ér le hozzá a csúcsról fiatal társa, aki karon fogja, és szépen levezeti a hegyről. Papa hosszan nézi a távolodó öreget. Nehezen engedi el, mintha történt volna köztük valami.

Egy csúcs felől közeledő csoportban, a hófergetegből kibontakozva, két kötélpartira osztódott társaikat ismeri fel. „Nagy a szél ott fenn, és a szikla is jeges. Vigyázzatok!” – figyelmeztetnek megérkezve, majd a mielőbbi viszontlátás reményében mindenki folytatja megkezdett útját. Papa még egyszer leül, de már tudja, hogy meglesz. Lehet azt érezni. A meredek csúcsgerincre nagyokat fújtatva érnek fel. Kevés ott a hely, és a nagy kavarodásban a soklábú Hárem alól hirtelen kicsúszik egy neonszínű jégcsákány, amely vagy húsz méterrel alattuk épp, hogy fennakad a nyugati leszakadás bizonytalan hófalán. A Vörös és a Szőke összeszólalkoznak. Egyik vádol, a másik védekezik, és viszont. „Majd összedobjuk rá a pénzt.” Mama igazságosztó javaslatára bekövetkező csendet kihasználva, Papa figyelemreméltó bejelentést tesz. „Lemegyek érte.” – mondja. „Szó sem lehet róla!” – csattan fel Mama, de a bejelentő már tekeri is a kötelet egy szikla köré. A bulin csomó most ördöglakat számára, de megkötését nem adja fel. Döntése önfeláldozónak tűnik, hisz nem kisebb ellenfél, mint a Morbus Montanus (vö. ném. Bergkrankheit), a betolakodókra éberen figyelő hegyi rém néz farkasszemet vele. A kihívás hiába pumpál adrenalint oxigénhiányos agyába, a négyezer méter feletti magasság és a fagyos északi szél démoni erővel bénítja rosszul akklimatizálódott szervezetét. Nem marad mása, csak az akarata. Ólmos mozdulattal dobja le hatvan méteres kötelét, majd fásult elégedettséggel nyugtázza, hogy egyik végét már előtte kikötötte. Jól emlékszik a szabályra. Először kikötni, aztán ledobni! Sohasem cserélné fel a sorrendet.

Biztosító eszközzel ereszkedik. Üvöltő szelek hátán vágtató porhókísértetek ijesztgetik, de úgy véli, a fogságukból elő-előbukkanó neonszínű jégcsákány segélykérőn hívogatja a mélybe. Papa szereti a mentési feladatokat, majd ezt is kibírja valahogy. Óvatosan közelít, mintha legalábbis bombát készülne hatástalanítani. Még két lépés és megvan! Már csak fel kell mászni vele. A visszacsúszás megakadályozására pruszikkal köti magát a kötélbe, és szájpadlására tapadt kiszáradt nyelvvel, fújtatva lépked felfelé. A lejtő meglehetősen meredek, de a hó minősége jó, így a kötél csak lelki támasz marad. A Hárem egy emberként húzná, de leinti őket. Tátott szájjal kapkodja a levegőt, és az utolsó lépés után, mint aki tüdőlövést kapott, hangos zihálással borul a hóba.

A nap eddigi presztízsveszteségeit kiegyenlítve, Papa lassan magához tér. Standról biztosítja az elöl mászó Mamát, aki körbekóstolgat minden lehetőséget, mielőtt úgy döntene, hogy mégis a legkönnyebb úton megy fel a Madonna szoborig. A cél közelsége, és a kitett, de jól biztosítható sziklaszakasz felvillanyozza a társaságot. A Paradicsom kapuja megnyílik előttük, Papa csúcson van Háremével. Fotók tucatjai rögzítik mennybéli pillanataikat. Sem emberi, sem angyali lény nem háborgatja hosszas itt tartózkodásukat, mielőtt azonban végképp Laokoón csoporttá fagynának, véget vetnek a mókának.

Az ereszkedés hosszú és hangos, de a kötél jóvoltából nem széled szét a különítmény. Papa finom deja vu érzése felismeréssé fejlődik. Ilyen már tényleg volt. Megadóan mond le a megértésről, hogy mit keres itt, és hogy egyáltalán, ki is ő valójában. Csodálkozva figyeli, amint a gondolatok kikerülik, és olyan érzése támad, hogy mozgását nem ő irányítja, az egyszerűen csak megtörténik. Málhás monoton menetelésében a pillanat megnyúlik, és kitágult tudatában nem marad semmi más, mint a puszta lét üdvös, boldog tapasztalata. Most jön a megvilágosodás? Nem, most nagy fekete felhő jön, méghozzá gyorsan, így Papa a gleccseren bóklászó Háremét sietve összeterelve, kísérletet tesz soványmalac vágtában szárazon lejutni a hegyről.

A menedékházban már alig érezhetők a hárembeli robbanások utórezgései. Mama sört, a Szőke fehérbort, a Vörös vörösbort rendel. Papa is így tesz. Sohasem cserélné fel a sorrendet. Lassan megnyugszanak a kedélyek. Egyetlen vitás kérdés marad már csak közöttük.

Melyik legyen a következő hegy?

Gran Paradiso, 2007 nyara