logotype

Pádis 2007

– avagy a gumicsizma azért jó, mert nem folyik ki belőle a víz!

Pádis, Retyezát, Fogaras – erre a három helyre szerettem volna mindenáron eljutni Romániában, azonban minden forrás nehéz hátizsákos, cipekedős túráknak írta le, amihez nem sok kedvem volt, még akkor sem, ha a cipekedés nagy része nem rám szokott hárulni.

Végül Mariann barátnőm miskolci ismerősei révén sikerült pár napot a Pádis alatti Boga telep egyik hétvégi házában tölteni, és a Pádis főbb nevezetességeit végigjárni. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt a Göcsej SE-nek is látni kell, és amikor a nemrégen turistaházzá alakított Csodavár panzió ajtajából Sanyi szakács (volt barlangi mentő és pálinka szakértő) magyarul köszönt ránk, azt is tudtam, hogy elfelejthetjük a romantikus, de a Pádis éghajlata miatt kritikusan kezelendő sátrazás ötletét. Forrásaim szerint ugyanis szerencsés ember az, aki egy hetet a Pádison eső nélkül húz ki. Utólag kiderült, hogy mi sem voltunk ebben az értelemben szerencsések. Alaposan és többszörösen.

A panzió mindenesetre jó döntésnek bizonyult, még akkor is, ha megérkezéskor egyesek összevont szemöldökkel szemlélték – később oly kedvesnek bizonyult – szakácsunk mezitlábát, figyelmen kívül hagyva, hogy falusi rokonaiknál gyermekkorukban ők is így közlekedtek, főzni meg nem lábbal kell.

A több mint 600 km-es utat Nagyvárad és Belényes érintésével mindössze egy kerékcserével tettük meg, amely természetesen az utolsó 20 km-es szakaszon következett be, miután a románok – EU csatlakozás ide vagy oda – nem tömték be a szerpentin kátyúit. Kettesbe csak igen rövid szakaszokon lehetett felkapcsolni, itt-ott kiszállásunkkal könnyítettünk a nyomorult járműveken. A sokágyas, közös fürdős szobák elosztásánál, csak enyhe pressziót kellett gyakorolni egyes fiú túratársainkra, hogy a kényelmesebb szobát engedjék át a lányoknak (Géza teremfelügyelete mellett), majd igyekeztünk is a közeli Kaput barlanghoz és a Ponor rétre.
A barlangot odafele nem sikerült megtalálnunk (a jelzések elég gyatrák a Pádison, kivéve ott, ahol nincs rájuk szükség), visszafele viszont igen. A patakon való többfordulós, trükkös átkelés viszont sejtetni engedte, hogy a gumicsizma nem lesz felesleges kellék az elkövetkező napokban. (Egyesek szerint az volt, mivel úgyis befolyt a víz, ki viszont nem tudott belőle.)
A csodás Ponor rétnek csak egy része állt víz alatt (Sanyi szerint előző nap még majdnem az egész). Visszafelé egy halom rókagombát találtunk, ami a gyűjtögetési ösztönükről elhíresült lányokat rendkívül fellelkesítette. Sanyi bele is sütötte a reggeli rántottánkba.

Másnapra a Pádis menedékház (átépítés alatt) érintésével a Mócok temploma volt a túracél, útközben egy valódi móc pásztortól vettünk tehéntejet, míg Juditék sört reggeliztek, mert fogyókúráztak. A kék bádogbodega mellett simán feltaláltunk az áfonyával körülvett templomhoz. Itt megtudtuk, hogy a sör nem üti az áfonyát. A tej csak némelyeknél.

A Pádis barlangot jel hiányában némi térérzékkel találtuk meg, a Boga csűrbarlangot ennek ellenére sem, viszont ráleltünk elveszettnek hitt vörös hajú túratársunkra, mivel messziről a fejét piros jelnek néztük.

A másnapi galbinai áttörés hosszú ideig emlékezetes marad és szerintem nem csak azoknak, akik meg-, vagy elmerültek a Galbinában (mint jelen sorok írója is). A dübörgő patak csúszós falára a múlt század elején erősített rozsdás fémkábelen több-kevesebb sikerrel a csapat egy része átjutott, másik fele a gumicsizmában bízva a patak medrében próbált meg átkelni, a patak viszont nem volt tekintettel a csizma szárára. Itt fogalmazódott meg a klasszikus mondás, hogy miért jó a gumicsizma (mert nem folyik ki belőle a víz), miközben a túravezetőn röhögtek, aki a patak közepén egy nagy szikláról vezényelte az átkelést – bakancsát gondosan a nyakába kötve –, majd egy óvatlan pillanatban szemöldökig merült a habokba. A féltve őrzött bakancs természetesen szemöldök alatt volt.

A Galbina mellett eltörpül, de azért említésre méltó az Eszkimó és Bárca jégbarlang – ahol aznap még megfordultunk –, és júliusban a barlangok mélyén talált hóval hógolyóztunk.
Ennyi izgalom után a híres-nevezetes Porcika jégzsombolyra egy magashegyvidékre szokott túratársunk azt mondta, hogy „egy nagy nulla”, amin vérig sértődtem.

Másnap a Szamos-bazárban az Aragyásza barlang érintésével a Meleg-Szamos medrében igazi medertúrát tettünk, ahol a csizmát érintő fenti klasszikus mondás örök érvényéről ismét meggyőződhettünk, viszont Géza felfedezte a Moloch barlangot, amit múltkor nem találtunk meg, és igazi kuriózumnak bizonyult. Az Aragyásza barlang láncos, fejlámpás útját – a galbinai sokk után – volt, aki nem vállalta be elsőre, szelíd meggyőzés után két napra rá viszont sikeres uv-t tett. Utána viszont közösen tévedtünk el, miután román barátaink nem jelezték semmilyen módon, hogy a havasok felé a túraút le van zárva – erre saját magunknak kellett rájönni – cserébe igazi mennydörgéses, jégesős, majd napfényes kerülő úton jutottunk fel a Horgas és Istenek havasára (Istenes Győző és tsi.), ahonnan a csapat egy része lemorzsolódott, illetve leáfonyázódott. Ugyanitt vörös fejű, titokzatos barátunk szerencsésen megmenekült a pásztorkutyák fogságából, és nagy segítséget nyújtott a Varasó menedékházban a Brinza és a Cujka rejtelmeinek megismerésében.

Legvégül, de nem utolsósorban – túravezetői tekintélyem ellen indított (vörös) offenzívát elhárítva – sikeresen vettük be a Pádis fő nevezetességét a gyönyörű, katedrális méretű karsztbarlangot, a Csodavárat, ami után Sanyink úgy nyilatkozott, hogy neki nő még ilyen élményt nem okozott. (Nem tudom pontosan mire és kire gondolt.)

Gumicsizmánk jelképes rendeltetésével tisztába lévén azért Papát a megfelelő helyekre fogóemberként odaállítottam, ezért – bár láb nem maradt szárazon – az örvénylő zuhatagba senki sem pottyant bele, a vizes farönkön való felmászásban (gumicsizmában) viszont kifejezetten tehetségesnek bizonyult a társaság. Megjegyzem, román fiatalok – mint vízi manók – mezítláb ugráltak a jéghideg barlangi patak szikláin, de a mi lábunk sem fázott kevésbé. Egyesek képzelt klausztrofóbiája egy az egyben kigyógyult a Csodavárban, amit az utolsó napi zuhogó esőben meglátogatott „Elveszett világ” két egészen érdekes zsombolya sem tudott feledtetni, pedig itt sokkal vizesebbek lettünk.

Lehetőségeinket a szeszélyes időjárás függvényében maximálisan kihasználtuk, eddigi túráinkhoz képest is a Pádis egyedülálló, felejthetetlen élményt jelentett mindnyájunknak.

Következhet a RETYEZÁT!

Ui:
Nem tipikus pádisi jelenség, de meg kell említenem még az Ursus sört, amellyel elég szoros kapcsolatba kerültünk, bár egyesek – állítólag tévedésből – Becket vedeltek, csak ajánlani tudjuk mindenkinek. A Becket.

 

Zalaegerszeg, 2008. június 19.

Melinda

2020  Göcsej Sport