Egy nehéz nap anatómiája

„Mindenkinek van egy Matterhornja.” Benedek István

1.

Fél 4 van. Szusszanásnyi nesz sem hallatszik a Hörnli ház (Hörnlihütte)1 lágerében, de úgy érzem, hogy az alvást már mindenki csak színleli, és lélegzetvisszafojtva várja az indulást a mindent eldöntő küzdelemre. Lekászálódok az emeletes ágyról, vigyázva arra, hogy az alattam fekvő koreai versenyző szájába ne lépjek. A 4 órai ébresztő előtt én akarok az első lenni az épületben üzemelő egyetlen vécében. Kinn, a milliárdnyi sziporkázó csillagot vészjósló fekete árnyként takarja az égig érő piramis. Az időjósok szerint ma jó idő lesz, de erről biztosat majd csak holnap tudnak mondani. Tegnap három réteg ázott át rajtam mire felértem ide, a magasban akár nagyobb mennyiségű hó is hullhatott. Nem tudom, miben bízzak, a hágók emberének mondása kísért: „ha látni a hegyet, akkor esni fog, ha nem látni, akkor esik”. Az akklimatizációval nem lehet baj, a Monte Rosán eltöltött napok, a Castor (4228 m) és a Lyskamm West (4479 m) megmászásai talán biztosítják e nélkülözhetetlen feltételt. Viszont tegnap a rossz idő miatt nem sikerült világosban tájékozódás céljából az útba belemászni addig, ameddig ma sötétben kellene feljutni. Az elmúlt években már kétszer jártam ezen a szakaszon, de sohasem éjszaka. Borzongva gondolok az elkerülhetetlenre. Titkos tervem szerint – Guliver névre is hallgató méretes kötélbarátommal együtt – nyompoloska (Spurwanze) módjára utána vetjük magunkat a fejlámpás fizetős partiknak, akár tetszik ez nekik, akár nem. Hegymászó etika témakörben most nem nyitok vitát. Nem hiszem, hogy ne tudnánk majd lépést tartani velük.

A 3260 méter magasra épített menedékhely megbolydul, de nincs látványos, hangos ébresztő. Szó sincs telt házról, az asztalokon meglepően kevés a reggeli teríték, talán húsz sem lehet, pedig úgy tudom, hogy egy jó napon száz hegyre induló mászó sem ritka eset. Most sátrat is alig látni a táborhelyen. Mi van itt, hát nem azt ígérték, hogy jó idő lesz ma? Tehetetlenül szemlélem, hogy mire leerőltetem zermattlátta elemózsiámat, és mire Guliver előbukkan a lezárt vizesblokk homálya felöl, a vezetők már el is tűnnek a székekről sietősen felrángatott klienseikkel. Csiribí-csiribá, abrakadabra, ketten maradunk az asztalnál. Ezt nevezem, így kell mindjárt az út elején elvarázsolni a nyompoloskákat! Sisakban, beülőben és a legszükségesebb felszerelésekkel nekifohászkodva ¾ 5-kor lépünk ki a menedékház ajtaján, és negyed óra múlva már a szikla lábánál élesítjük fejlámpáinkat. Sötét van, és ez a nyugati földrajzi elhelyezkedés miatt még várhatóan egy óra hosszat így is marad. Messze, a fekete falban 8-10 parányi fénypont mozgása mutatja az elöl haladókat. Két angol lánnyal együtt érkezünk a beszálláshoz (Einstieg)1. Nem jövök zavarba, olvastam már a jó modorról egyet s mást. Nemes nagylelkűséget gyakorolva engedem őket előre, de a lányok – nyilván kifogástalan angol neveltetésüknek köszönhetően – szabódnak. A kölcsönös udvariaskodásnak egy sötétben közelítő koreai különítmény nesze vet véget. Guliverrel egymásra nézünk és viszont. Fél fejbiccentésből is megértjük egymást.

Megindulok. A mintegy 20 méternyi függőleges szikla első szakaszának leküzdését vagy 5 méter hosszú rögzített hegymászó kötél segíti, melyre a könnyebb kapaszkodás érdekében félméterenként csomókat kötöttek. Ennek vége után, balra, kötelek segítsége nélkül, néhány métert vízszintesen kell traverzálni a sziklán. Ehhez csak keskeny peremek állnak rendelkezésre, jó itt a merev talpú bakancs. Miközben kizárólag a fejlámpám fénycsóvájába eső sziklafelületet látom, meglepő igazságra lelek. Az első ijedtségen túl már segít a sötétség. Ugyanis a fejlámpa és a figyelem fókusza egybeesik, amely a lényegest világítja meg. Amit nem látok, azt nem tudom, és amit nem tudok, az nem is létezik (világnézeti disputa elnapolva). Így nem kell mást tennem, mint nyugodtan, és precízen végrehajtani minden egyes lépést, fogást, amely általam megvilágíttatik. Már örülök, hogy nincs előttem senki, már örülök, hogy a magam ura lehetek. „Az én vezérem bensőmből vezérel.” – fedezem fel József Attilát itt és most. A falban hamarosan jönnie kell egy kötélfaroknak, melynek vége nincs a sziklához rögzítve. Ha az előttem mászó segíteni akart volna a követőjének, akkor úgy hagyta volna azt hátra, hogy könnyen el lehessen érni, így viszont még két oldallépéssel balra ki kell menni érte. A segédkötél ferdén vezet fel jobbra egy kéménybe. Ebben rövid szabad mászás következik függőlegesen felfelé, majd egy következő néhány méteres rögzített kötélszakasszal befejeződik a beszállás éjszakai sokkja.

A Hörnli gerinc átlagos meredeksége 40°, de ez még nem ok a vidámságra. Az átlagérték olyan, mint a gólyamese, roppant szemléletes, csak éppen nem igaz. Madártávlatból lehet ugyan információértéke, de a madarak nem másznak hegyet. Nem is örülök a vízszintes szakasznak, mert tudom, hogy utána előbb-utóbb függőleges jön. Egy hasas szikla leküzdése után egy jobbfordulóval most könnyű rész következik, de nem a tájékozódás szempontjából. A fejlámpám fényében látható sziklák közötti lábnyomok minden irányban fellelhetők. Kezdők ebből azt a következtetést is levonhatnák, hogy bármelyik útvonal jó. A feltételezés egyébként majdnem igaz. Több alternatív, egyenrangú ösvény is létezik, de kívánatos a legkevésbé rosszat megtalálni. Világosból származó, de nem megbízható emlékeim alapján egyik irányba sziklára festett piros pötty, a másikba piros nyíl, a harmadikba szürke pötty, a negyedikbe pedig kőbaba mutatná az igaz utat, ha látnánk valamit. Így viszont semmi sem korlátozza választásunk szabadságát. Már itt találkozunk a gerinc felöl a sötétben kötélen visszaereszkedő, eltévedt mászóval. A Hörnli út filozófiája egyébként az, hogy óvakodni kell a keleti faltól, de nem szabad túl korán felmászni a gerincre sem. A Szkülla és Kharübdisz kettős veszedelem szorításában cikk-cakkban haladunk felfelé, a gerinccel többnyire párhuzamosan, de attól balra, miközben a nehezen mászható részeket is mindig balról kerüljük. Sejtésem szerint most az útleírás szerinti 1. kuloárt (Erstes Culoir)1 keresztezzük, ahol egy rossz nyomvonal belevezet a keleti falba. Éberségünk gyümölcseként jobbra kimászunk belőle, fel egy kéménybe. Azonban néhány elszórt fénypont mozgásából látjuk, hogy vannak, akik már nyakig járnak a keleti falban. Az angol lányok egyébként hűségesen követnek minket, pedig fejlámpáink többször is szembetalálkoznak egymással.

Most haladhatunk át a 2. kuloáron (Zweites Culoir)1. Itt egy nyomvonal ismét a keleti falba visz, a leírás szerint a régi, már nem használt út itt vezet tovább a 3. kuloárba. Csak néhány méteren követjük ezt a nyomot, majd egy meredek párkányon át jobbra felmászunk, amíg – első alkalommal – el nem érjük a gerincet. Most egy látszólag bármelyik pillanatban összeomolni képes torony alatt tartózkodunk (Eisloch)1. Ezt balról kerülve fixkötelekhez érünk, melyek végigvezetnek a gerincen mintegy 100 méter hosszon, egy következő toronyig (Auf dem Grat)1. Ezek a kötelek már kb. 4 cm átmérőjű, durva, sodort pászmás kivitelűek, és kis marokkal nem is lehet olyan könnyű kapaszkodni beléjük. A torony hátoldalán lemászunk. A leírás szerint ide csatlakozik vissza az ösvénybe a 3. kuloáron átvezető régi, veszélyes út, amelyet a gerincen vezetett fixkötelekkel éppen most kerültünk ki. Szuggerálom magamba ezt a tornyot, nehogy majd visszafelé tévedésből itt lemásszunk a 3. kuloárba.

Világosodik. Ennek köszönhetően vesszük észre, hogy nemcsak az angol lányok követnek minket, hanem tőlük kissé leszakadva a három főből álló koreai különítmény is. Vezetővé avanzsáltunk – nyugtázzuk önelégülten az eseményeket, nem tudva ekkor még, hogy mi is el vagyunk tévedve. Ennek sejtése hamar bizonyossá lesz. Ugyanis a gerinccel párhuzamosan kellene haladnunk, a sötét sziklatornyok labirintusában azonban nem érzékelhető a gerinc tényleges vonulata, így a kelleténél jobban eltávolodunk tőle, belekeveredve kissé a keleti falba. Problémás a haladás. Vissza kell jutnunk a gerinc közelébe, de arrafelé sem bíztató a terep. Az egyre több kásás hó és a meredek, törmelékes, jéghártyás szikla nem tűri a halogatást, fel kell vennünk a hágóvasakat. Nem számítottam arra, hogy ez ilyen korán be fog következni. Most Guliver keresi elöl a járható utat. Ahogy egy-egy nehézség előtt megtorpanunk, és irányt váltunk, úgy torpannak meg és váltanak irányt angol és koreai követőink is, tőlünk mintegy 100 méter követési távolságot tartva.

„Igyunk valamit!” – bíztatom Gulivert, aki a noszogatásra elővesz egy kis fél literes műanyag flakont. „Van még ezen kívül vized? – érdeklődöm óvatosan, de nem a Solvay kunyhó muskátlijainak kiszáradása miatt aggódom. „Nincs.” – mondja egyenes gerinccel. Közömbösséget színlelek, azonban – nyilván a szikla meredeksége miatt – kissé meg kell kapaszkodnom. Az igaz, hogy általunk egy nemrégiben végignézett dokumentumfilmben Richard Andenmatten, hatvankét éves, negyedik generációs hegyi vezető – aki már nyolcszázszor (!) járt a csúcson – kliensének, a film amerikai női főszereplőjének csak egy kis üveg vizet enged magával vinni az útra. Ő aztán tudja. Egyébként a Hörnli gerinc normaideje hegyi vezetővel a Hörnli háztól a csúcsig oda-vissza nyolc-tíz óra, de nekem azt tanácsolták azok, akik úgy hallották, hogy vannak, akik már találkoztak is Matterhornon járt emberekkel, hogy vezető nélkül ezt az időt szorozzam meg kettővel. Guliver nem hisz a mendemondákban, szerinte délután kettőre lenn leszünk.

A hágóvas meglepően jól funkcionál errefelé. Nemcsak a hóban és a jeges sziklán, hanem a meredek, sáros, morzsalékos folyosókon is biztosabban lehet közlekedni vele, mint nélküle, de így is nehéz a járatlan terep, lassan haladunk. A gerinchez közelítve beletévedünk egy kéménybe, melynek tornyáról legalább harminc méter hosszú szimpla hegymászó kötél lóg le. Tulajdonosa egy lefelé meneküléskor hagyhatta el. Ennek segítségével stabilabb kőzetű vidékre mászunk fel, és hamarosan meg is találjuk egy gerinc alatti sziklaüregben a régi menedékház (Alte Hütte)1 nyomait, egy sziklára erősített, szinte olvashatatlan latin nyelvű kőtáblával. Az eredeti kőviskó a hegy első megmászása után három évvel, még 1868-ban épült 3818 méter magasra, de már csak egy famaradványát látni. Másfél literes kulacsomból vízzel kínálom Gulivert. Tudom, hogy tartalékolnia kell, és azt is tudom, hogy akkor sem kérne, ha a szárazságtól porrá hullna szét előttem. Az út továbbra sem egyértelmű. Ha sziklába fúrt nittet, acélgyűrűt, vagy vasrudat találunk, akkor tudom, hogy jó helyen járunk, de a repedésekbe szanaszét vert szegek, a falból kilógó kötélcafatok és a kőbabák tucatjai biztosan nem a hegyi vezetőktől származnak. Az út most ismét kissé kivezet a keleti falba, ahonnan megpillantjuk a már napfényben fürdő Solvay házat. 8 óra sincs még, amikor három vezetős parti is szemben jön velünk lefelé. Ez aztán a teljesítmény! Egymás után mindegyik vezetőtől megkérdezem, hogy jó idő lesz-e ma. Bár úgy tudom, hogy igen, de azért szeretem ezt sokszor hallani. Mindenkinél bólintás a válasz, de a harmadiknak hozzáfűznivalója is van. Németül feltett kérdésemből a svájci megérti, hogy idegen vagyok, így biztos ami biztos, európaiul folytatja: „Very bad conditions! Very, very bad!” Felháborít, hogy ennyire nem nézi ki belőlem a csúcsmászót, így nem palástolt sértődöttséggel győzködöm németül, hogy nekem igenis jó a kondícióm. Erre már nem tud komoly maradni, és elnéző-elismerő mosollyal, de jelentőségteljesen hangsúlyozza a „snow” szót, miközben a havat tapogatva mutogat a hegy tetejére. Ekkor fogom csak fel, hogy ezek a partik nem jártak a csúcson a fenti hóviszonyok miatt. Megdöbbenek, de nem hat rám bénítóan a hír, inkább fokozott kihívást érzek. Majd meglátjuk.

Újra a gerinc felé konvergálnunk. Feljebb, egy szakaszon vékony drótkötelek segítik az előbbre jutást, majd közvetlenül a Solvay ház alatt, az alsó Moseley táblánál (Untere Moseleyplatte)1 beérünk egy partit. Normál viszonyok esetén a fal nehézsége itt III-, de most hágóvas van rajtunk. Megállapodásunk alapján még nem vagyunk összekötve, de Gulivernél egy 30 méteres fél-, nálam pedig egy 28 méteres egészkötél vár a bevetésre. Sok fejtörést okozott számomra a felkészülés során a biztosítás kérdése. 1900 mászómétert, 1220 m szintkülönbséggel lehetetlen biztosítva végigmászni, a hegyi vezetők pedig a kliens rövid pórázú futóbiztosítását évekig tanulják a Matterhornon. Túl azon, hogy mi egymással egyenrangú partnernek tartjuk magunkat, legfőképp az idő nyomása tartja zsákunkban a kötelet. Összebólintok Guliverrel, aki már indul is felfelé. A tábla felénél aztán megtorpan, és leszól, hogy nehéz, de valahogy felér. Eközben hágóvasban megindul utána a beért parti vezetője is. Bár elég széles a fal, de várok, mert ott látszik a legkönnyebbnek, ahol ő mászik. Érdeklődéssel figyelem, ahogy betanított szőke partnere biztosítja elölmászását, amíg ő betesz egy köztest egy nittbe (amit eddig észre sem vettem), majd följebb lépve egy gyűrűhöz rögzíti magát. Bosszant a dolog, hogy mi erre nem voltunk képesek, de közben eszembe jut, hogy nem véletlenül értük őket utol. Itt a biztonságra fordított idő és a mászáshoz rendelkezésre álló idő szorzata állandó, amit nevezhetnénk akár Matterhorn-állandónak is. Nem várom meg, amíg felbiztosítja a lányt, csikorgó vasakkal megyek neki a foltokban jeges sziklának, de a fal derekánál elakadok. 1879-ben valahol itt zuhant le dr. Moseley W. O. amerikai orvos, mert ereszkedés közben leoldotta magát vezetőinek köteléről (?), és aki ezt követően az 1000 méterrel lejjebb elterülő Furgg-gleccser jegéig meg sem állt. Oda innen a sziklának csapódások miatt 15 másodpercnél előbb nem nagyon lehet leérni, a Hörnli ház teraszán fényképezőgéppel lesben várakozó katasztrófaturista „szerencséjére”. Három éve bakancsban felszaladtam itt, de ez most nem az a terep. Guliver már készül elővenni a kötelet, amikor a felettem standoló elölmászó felajánlja segítségét. Pontosan látja, hogy mi a problémám, és csak egyetlen fogásra van szükségem. Mutatja, hogy nyugodtan kapaszkodjak a köztesként berakott expresszébe. Hiúságomat szemrebbenés nélkül áldozom fel a célszerűség oltárán. Egy mozdulat, és már túl is vagyok a nehezén, miközben a vezető integet felfelé, hogy nem kell a kötél. Mellé érve barátian megszorítom az alkarját, melyet ő mosolyogva viszonoz.

2.

Majdnem 9 óra van, mire felérünk a 4003 méter magasra épített Solvay bivakhoz (Solvay-Notbiwak)1. Három éve eddig jutottunk. Semmi megkönnyebbülést nem érzek. 4 órája mászunk, és ha most azonnal visszafordulnánk, akkor is csak talán délután 1-re érhetnénk le a Hörnli házba. Az elmúlt napokra jellemző módon az időjárás csak azután szokott elromlani. Mivel a hegymászó nem akkor eszik, amikor éhes, hanem akkor, amikor lehetősége van rá, előkeresek hát egy zacskó aszalt szilvát, melyet megfelezünk és szépen, módszeresen leerőltetünk. A Frühstück ezzel be is fejeződik. A házikó előtt egy koreai férfi várja társait, és az előbb nekünk segítő parti is közeledik már, indulni kell! A ház mögött balra végképp ismeretlen területre lépünk. Előremegyek. Papírforma szerint a felső Moseley tábla (Obere Moseleyplatte)1 nehézsége is III-, de mintha ez egy árnyalattal könnyebb lenne az alsónál, mindenesetre itt csak mi ketten vagyunk a falban. Feljebb egy vasrudat találok, innen jól lehetne biztosítani, de Guliver jön utánam. Amit én kimászok, ott ő is feljön, ebben biztos vagyok. Az utat – amely több vasrúddal és sziklaszeggel is el van látva – vagy a gerincen, vagy tőle néhány méterrel balra lehet büntetlenül folytatni. Továbbra is érvényes marad azonban az elv, hogy minden nehézséget balról kell kerülni, de a keleti falba tévedés veszélyétől itt már kevésbé kell tartani. Mivel több tornyot is mászva kikerülünk, valahol elhaladunk az állítólag jellegzetes alsó Vörös Torony (Unterer Roter Turm)1 mellett is, de a leírás alapján nem ismerek rá. A sziklák között több helyen is át kell traverzálnunk néhány keleti falba tartó, kényes hólejtőn. Aztán fixkötelek jönnek függőleges falakkal, majd megint jeges kuloárok. Hol elővesszük, hol eltesszük a jégcsákányt. Rohamosan fogyó vizem pótlására kulacsomba karcsú jégcsapokat török, nem gondolva arra, hogy az egyre sűrűbb jégkása ebben a magasságban már nem olvad fel. Egy lehetséges helyen megelőzünk egy fizetős partit. Ők végigbiztosítják saját kötelükkel a fix köteles szakaszokat is, semmit sem bíznak a véletlenre.

Ugyanis a vezető nem tudhatja, hogy kliense meg tud-e kapaszkodni a vastag, lejegesedett kötelekben, vagy hogy a beépített kötelek a gyakori kőomlásoktól nincsenek-e annyira megsérülve felül, hogy akár el is szakadhatnának.

Valahol a hegy válla (Schulter)1 alatt az eddig függőleges fix kötél vonala hirtelen balra megtörik, és a vízszintestől csak kissé emelkedően, egy áthajlást néhány méteren alulról kerülve, függőlegesen folytatódik tovább. Az áthajlás alatti térről röviden csak annyit lehet mondani, hogy ott van a semmi. Extrém klettersteigeken szerzett tapasztalataim alapján nem ijedek meg az erőpróbától, még annak tudatában sem, hogy itt nem csak hogy nem vagyok fékkel biztosítva a kötélhez, hanem sehogyan sem. Mielőtt megkapaszkodom, belekalkulálom, hogy a vastag kötél jeges, de azt nem, hogy beleterheléskor ennyire eltávolodjak a faltól. Kitámasztó lábam alig éri el a sziklát, miközben a kötél alsó pontján – gondosan ügyelve a statika idevonatkozó előírásainak pontos betartására – szabályosan „belógok”. Innen bármerre indulok tovább, felfelé kell húzódzkodnom, akkor miért ne tenném ezt előre? (Az Interneten megtalálható több fényképen a fixkötél az áthajlás alatt középen is rögzítve van a sziklához, de ez a rögzítés a mi mászásunkkor hiányzott!) Guliver is átvergődik utánam. Ezek után a függőleges nyomvonal kész felüdülés. A vállra már kötelek nélküli sziklamászással jutunk fel. 4200 m-en járunk. A váll lejtése 35°, amely az 50° átlagos meredekségű keleti falban folytatódik tovább lefele. Itt két fentről érkező partival is szembetalálkozunk. A meredek firnlejtőn, karika végűre kovácsolt vasrudak hóból kiálló részeihez biztosítják magukat úgy, hogy miközben egyikük halad, mindegyik vasrúd szárán egyszer áthurkolja a maga után húzott kötelet. A vékonyabb kötelünkkel mi is követjük példájukat, csak éppen felfelé. Egyikünk addig megy, amíg a kötélhossz, vagy a kötélsúrlódás engedi, majd miután a másikunkat felbiztosítja, elöl mászóként majd ő folytatja tovább. Egy idő után aztán elfogynak a rudak. A váll gerincéhez (Schultergrat)1 érünk. Nincs hova biztosítani, így ismét elővesszük a jégcsákányt. Minden nehézséget balról kerülünk, így a felső Vörös Tornyot (Oberer Roter Turm)1 is, majd követjük a gerinc élét az újra megjelenő fixkötelek (Fixe Seile)1 kezdetéig.

Közben helikopter kémleli a roppant piramist a magasból. Vagy bajba jutottat keres, vagy egy milliomost visz panoráma útra, aki felülről akarja megcsodálni a világ talán legvonzóbb hegyét. Ismét beérünk egy fizetős partit, de nem tudunk eléjük kerülni. A fixköteleknél ők is mindenhol biztosítanak (nem úgy, mint mi), de mégis jó ütemben haladnak. A nehéz terepen történő mozgásuktól, a függőleges szikla által védtelenül, folyamatosan hullik a fejünkre és a nyakunkba a jeges törmelék. Egy hegyi vezetőknek emléket állító vas feszületet elhagyva egy helyen aztán a szikla olyannyira problémássá válik, hogy a függőlegesen lógó kötél mellett még egy nehezen elérhető, néhány fogantyús, csak felül rögzített, láncból készült függő vaslétra (Ketten Satz)1 is támogatja a feljutást. Szükség is van rá. Ez itt már egy oxigénelvonásos bicepsztréning a javából, csak ínyenceknek. Hogy hogyan tudott itt először felmenni Whymper a társaival, azt sem egyszerűen, sem bonyolultan nem tudom elképzelni. Igazi hősök ők.

3.

Nem hittem volna, hogy valaha is visszasírom a fixköteleket. Az utolsó méterben kapaszkodom, a folytatás egy rettenetes, meredek, csupasz firn, melyen a gravitációval játszadozva, apró hólabdacsokat kerget a szél. Felettem a vakítóan fehér, koporsószerű tető (Dach)1 hátborzongató északi lejtője, alattam egy kis megbillent felhő. A következő pillanatban elsötétül a világ, néhány ónos esőcseppel fokozva a rémületet, hogy egy örökkévalóságnak tűnő perc után újra megmutassa magát, de 150 méterrel lejjebb, az északi szélnek dacosan ellenálló hegy válla úgy tart maga mögött egy ragaszkodó felhőtömeget, mint egy félelmetes, sötét hadilobogót. Az északi falról koreai parti ereszkedik sietősen, és vezetőjük izgatottan kiabál valamit lefelé. Nem látni biztosítási helyeket, a vasrudak a sziklában hó alatt vannak. Összetorlódunk a fixkötél felső végénél. Guliver is itt van már mellettem. Meglepődve fedezem fel, hogy a zöld- és kéksisakos angol lányok, a koreai különítménnyel a hátuk mögött, közvetlenül alattunk vannak, és az alsó Vörös Torony fölött általunk megelőzött fizetős parti csak jóval lejjebb közeledik.

Nem látni viszont sehol az alsó Moseley táblánál nekünk segítőket. Déli 12 óra van, 7 órája mászunk, és úgy érzem, hogy most érkeztünk vállalkozásunk legkritikusabb részéhez. A szelet túlkiabáló vezetők aggódva elemzik a helyzetet. A fizikai fáradtság, és a pszichés nyomás hatására a megelőzött fizetős parti kivételével mindenki visszafordul alattunk.

Száz méter lehet még felettünk, de micsoda száz méter! Az északi fal átlagos meredeksége 60°. A tető felső része nem lehet ugyan meredekebb a hegy vállánál, de az alsó széle alatt a fal áthajlással fordul az 1300 méter mélyen elterülő Matterhorngleccser jege fölé. Lopva pillantok Guliverre, de nem látok a fejébe. Vajon mennyit hajlandó bevállalni? Mennyire fontos neki ez az egész? És nekem? Elmúltam 52 éves, mit keresek itt? Bálint fiamnak holnapután lesz a 22. születésnapja, Bori lányom azt sem tudja, hogy jelenleg hol járok, miközben életem párja, Melinda agyonaggódja magát értem Zermattban. Ő nagyon is tudja, hogy most hol vagyok. Számomra csupán egy lépés a halál, de mit jelentene ez az ő számukra? Eszembe jut Gandi: „Az elégtétel a törekvésben rejlik, és nem az elérésben.” Mi most a nehezebb, előre menni, vagy visszafordulni?

Miközben így vívódom magamban, az előttünk járó fizetős parti egy firn alól kikapart rúdvégről biztosítva az északi falon át megindul felfelé. Hiába tudom, hogy a legfőbb veszélyforrás saját képességeink túlbecsülése, érzem, hogy lassan szétárad bennem valami. Érzem, amint az őrület átjárja minden sejtemet és nincs már hatalmam felette. Érzem a hegy erejét, amely égi mágnesként szippant felfelé. Érzem általa az erőmet, érzem Guliver erejét. Irány utánuk! A biztosítás, amit sajnos még a Moseley táblák hágóvasas kimászásánál sem tartottunk szükségesnek, itt most élet-halál kérdésévé válik. Jégcsákánnyal és a kéznél lévő kötelemmel mászunk. Közelebb vagyok a rúdhoz, én biztosítok. Guliver megy előre, de a firnből még éppen kilátszó következő rúdvég távolságát rosszul becsüljük meg, és mintegy 5 méterrel alatta elfogy a kötél. A szelet túlordítva megállapodunk, így Guliver a jégcsákányába kapaszkodva előveszi a kötelét, és hozzáköti az enyémhez, majd amikor készen van vele, lekiabál, hogy indulna tovább. Kis idő eltelik, mire feldolgozom az eseményeket. „Várj!” – üvöltöm. „A tartalék kötélnek nálam kell lennie!” Újabb perc múlik el a reagálásig: „Ja!” – mondja, és visszaengedi hozzám a többletet. Így megy ez itt. Lassuló mozgás, megnyúló reakcióidő, és folyamatos küzdelem a logikus gondolkodás fenntartásáért. Az összekötött kötéllel már felérünk egy útközben még feljebb felbukkanó karikáig is. Innen kissé jobbra tartva az északi falban aztán továbbmászunk egy szikláig, melynek egy gyanús üregéből gyámoltalan kötélgyűrű lóg elő. Igyekszünk ezt nagyon-nagyon megkímélni. Valahol itt csúszott meg 1865-ben ereszkedés közben az ifjonc Hadow, aki magával rántotta Crozt, a bivalyerős hegyi vezetőt, Hudson szerzetest és lord Douglast. Eközben Whymper és a két Taugwalder reszketve lapult az elszakadt kötél felső végénél, talán éppen itt, ahol most mi lapulunk. Az elképzelhetetlenül szétroncsolt tetemeket később megtalálták az északi fal alatt a Matterhorngleccser jegén, a lord kivételével, aki nyomtalanul eltűnt. Hadow végzetes lépésének titkát őrző bakancs ma is megtekinthető a zermatti hegymászó múzeumban.

Mialatt közeledünk St. Bernhard szobrához, az előttünk felért fizetős parti már ereszkedik is visszafelé mellettünk. Nem sokat időztek fenn. Mindketten fiatalok, és bár a kuncsaft se kistermetű férfi, de a vezető háta akár egy kétajtós szekrény. Miközben hágóvasaival oldalazva lépked lefelé a brutális firnlejtőn, a köteléből kötött fogantyúval egy méteres pórázon úgy tartja maga alatt kliensét, mintha egy zsák krumplit hozna le fél kézzel a padlásról egy rozoga létrán. A zsák krumplivá alázott fiú arca bár falfehér, de boldogsága határtalan. Mialatt ők eltűnnek a mélyből lüktető ködben, a hegymászók védőszentjének fekete vasszobra mellé érek, mely a magas hóállás miatt a derekamig se ér. A törpévé zsugorodott fekete szentről minden elmondható, csak az nem, hogy nyugalmat sugárzó. A fejére akasztott tiszavirág életű, mókás kis kabalaszív sem tudja közömbösíteni beesett, háromszögletű arca ijesztő vonásait. A túlméretezett szemek és az összeszorított keskeny száj, mint a szörnyűségek állandó, néma szemtanúját idézi. A feje tetején megolvadt végű villámhárító csonk éktelenkedik. Mivel a szentet ereszkedőstandnak is használják, a kötelek a nyakát már világosra koptatták. Ha a szobor alkotójának az volt a szándéka, hogy az ide felérkezőt emlékeztesse a halálra, akkor elérte a célját.

4.

Innen már könnyű ösvény vezet fel a 4478 méteres csúcsra (Schweizer Gipfel )1. Még egy lépés, és... „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…” 2Itt vagyunk hát a Matterhorn tetején ketten, senki más! Sírás és nevetés édes testvérek, hosszan és szorosan megöleljük egymást. Délután 1 óra van, éppen 8 órája indultunk el. Megrendülten idézem fel az útmutatót, mely szerint ezen a hegyen a mászásra lefelé ugyanannyi időt kell számolni, mint ameddig az felfelé tartott. Tehát, ha most azonnal elkezdjük az ereszkedést, és ha feltételezzük, hogy semmi baj sem történik eközben, akkor is csak este 9-re érhetünk le a menedékházba, előbb semmiképp se. Alázatomban az álló helyzetet is méltatlannak tartom e hegy tetején, nem akarok ennyire fölébe emelkedni. Olyan tér- és időbeli távolság választ el a biztonságtól, hogy ez a kiszolgáltatottság már fokozhatatlan.

„A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.” 3

Mindent, ami valaha is fontos volt nekem, felcipeltem ide. Megérkeztem. Lerakom édes-súlyos terhemet, hova is vihetném tovább? A közelben ólálkodó halál, a hegy kutyája vonít, de én az urához jöttem. Közelről akartam látni az arcát. Bátorság kellett hozzá, hisz nem tudhattam, hogy bánnak itt a hívatlan vendéggel. Most tőle függ minden. Várok. Félelem nélkül hagyom, hogy történjen velem bármi. Meztelen lelkem a mindenség lába előtt hever tisztán, felajánlkozva. Ezt hívják felelősség átadásnak, vagy más néven mély bizalomnak. Könnyű, olyan könnyű most a lét. Jó itt.

Az egy méterrel alacsonyabb olasz csúcs alatt épített vaskereszt egy rendkívül kitett, mintegy 70 méter hosszú keskeny gerincen történő vízszintes traverzzel érhető el.

Minden elmúlik egyszer, a magasztos érzések is. A hegymászás nem az a sport, amit a csúcson kell abbahagyni. Munka után édes a menekülés, gyerünk innen! Felveszem ismét összes terhemet, és búcsúzóul még egy futó pillantással magamba szívom a Matterhorn felülnézetét. A csúcskupola – amely továbbra is egy hófehér koporsó fedelét juttatja eszembe – minden élét, sőt lapját is megmászták már. Ahol állok, a svájci csúcsba fut össze a mi utunk, az északkeleti Hörnli gerinc (G7, III-), a délkeleti Furggen gerinccel (G12, VI), melyen most nincsenek lábnyomok. A 70 méteres csúcsgerinc túloldalán, a kereszt mögött az olasz csúcsba csatlakozik be a délnyugati Lion gerinc (G7, III), az északnyugati Zmutt gerinccel (G9, IV-). Aztán itt van valahol az északi fal – csak néhány földön kívüli lény által megjárt – hírhedt Zmuttnase útja is, amely az összesített G20-as nehézségi skálán G16-ot ér. A közeli hírességek, a Dent d’Herens, a Dent Blance, mellette az Ober-Gabelhorn, és mögötte a Weisshorn megcsodálására már nem sok időm marad. Mivel a siker eufóriája okozta koncentrációcsökkenés, a fáradtság és az ember anatómiai felépítése miatt a balesetek 80 %-a lefelé következik be, indulás előtt Guliverrel fogadalmat teszünk, hogy bármeddig tartson is az út, és bármennyit is kelljen eközben szenvednünk, mindent el fogunk követni a biztonságunk érdekében. Ép bőrrel kell innen lejutnunk, méghozzá minél előbb!

Lefelé a fekete szent nyakát megkíméljük a kötelünktől, de a gyámoltalan kötélgyűrűhöz érve már biztosítani kell! Közben felfelé, a csúcs irányába elhalad mellettünk az általunk korábban megelőzött fizetős parti. Széles vigyorral és felmutatott hüvelykujjal ismerjük el egymás teljesítményét. Többé nem látjuk őket. A jégcsákánnyal megerősített gyámoltalan kötélgyűrűs standomról Guliver megy előre. Egy stabil helyre érve kiköti magát, majd ahogy én haladok utána lefelé, úgy rövidíti előttem biztosítva a kötelet. Mivel a biztosítási pontok köztünk hó alatt vannak, ha véletlenül kicsúsznék a meredek lejtőn, és nem tudnék lefékezni a jégcsákánnyal sem, a köztesek hiánya miatt az alattam lévő kötélhossz kétszereséig esnék. Ez akár 60 méter is lehetne, de mégsem zuhannék a semmibe. Így megy ez a fixkötelekig.

Ezekhez leérve egy rövid kötélgyűrűvel egyszerűen körülölelem a fixkötelet, és a kötélgyűrű mindkét végét a beülőm karabinerébe akasztom. Ez közel sem olyan jó, mint a pruszik – amely itt nem használható, mert az a vastag, pászmás kötélre azonnal rászorul –, de összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonságot ad, mintha semmi sem lenne. Kevés baj van vele, igazán alkalmazhattuk volna felfelé is! A süllyedő magas köd (Hochnebel) már a rögzített kötelek közepénél jár. Általa hajszolva gyorsan ereszkedünk, és egy agresszív jobbról előzéssel magunk mögé kényszerítjük a krumpliszsákos szekrényhátút, aki továbbra is csak a saját kötelét használja. Őket sem látjuk többé.

A láncos-létrás vidék lefelé talán még nehezebb mint felfelé, csakúgy, mint belógós fixkötél az áthajlás alatt. Egy helyen újrakötöm a jobbos hágóvasamat, mert már éppen szökni készül rólam. Mikor elfogynak a fixkötelek, ahol csak lehet, a vékony és vastag kötelünket összekötve duplakötéllel ereszkedünk, de több esetben is a kötélhez pruszikolva mászunk le a sziklán. Hamar megtanuljuk, hogy ha rúdról ereszkedünk, az összekötött kötelet mindig át kell fűzni a rúd karikáján és úgy ledobni, nem pedig a rúd szárán átvetni, mert különben lehúzáskor megszorulhat. Külön éberségi gyakorlat állandóan megjegyezni, hogy melyik a lehúzható kötélág, mert ugye a másik irányba, a két kötelet összekötő csomó nem fér át a karikán. A sokadik ereszkedőszakaszon, miközben mereven figyelek magam alá, hogy ki ne ereszkedjek a kötélvégből, hirtelen jobbra nézve csodálkozva látom, hogy ott húz el mellettem felfelé a Solvay ház. Azt tudtam a leírásból, hogy lefelé csak az utolsó pillanatban lehet észrevenni, de ennél kellemetlenebb meglepetésem sohase legyen az életben. Ide öröm visszamászni, és már jöhet is utánam Guliver.

5.

Délután 5 óra van. A bivakban senki sincs. Kulacsunk tartalma már égő nyálkahártyánk nedvesítésére is alig elég. Étvágyunk semmi, és a fáradtságtól alig bírunk mozogni. Lerogyunk a padra. Ekkor vesszük észe az asztalon a műanyag flakont. A benne lévő félliternyi sárgás színű gyanús lé lötyögtetés után is gyanús marad, de miután átmegy a szagteszten, nagyfokú bizalmat előlegezve neki, egy nyelésre kiiszom a felét. Nem tudom mi ez, de határozottan jó. Gulivert sem kell kétszer kínálni. A Solvay kunyhó mint egy mágnes vonzza az embert, és nem engedi. Nehezen indulok, mert tudom, hogy mi vár még ránk lefelé, de vajon tudom-e? Tesztelésként bedobom Gulivernek, hogy akár itt is aludhatnánk, az előrejelzés szerint holnap még jobb idő lesz, mint ma. Ezen kicsit elcsodálkozik, de magam sem gondolom igazán komolyan, leginkább a vizünk hiánya miatt, de nem készültünk bivakolásra sem. A ház környéke bűzlik az emberi ürüléktől, a közelben nincs olvasztásra alkalmas hó. Végre felhívom mobilon Melindát. Öröme óriási, a telefonba barátnője, Gabi is belekiabál. Miután megnyugtatjuk egymást, újdonsült ismerősük, Zsuzsa kérését tolmácsolja a zermatti kempingből – aki tegnap a Solvay házból menekült vissza egy társasággal –, hogy hozzam le neki a nagy sietségben itt hagyott pulóverét. Betuszkolom a hátizsákomba, egy polár sapkát is találva hozzá ráadásként, és nekifogunk kalandunk remélhetőleg utolsó fejezetének.

A dupla köteles ereszkedések gyorsan mennek, de ami időt ezzel nyerünk, azt elveszítjük a kötelek lehúzásával, átfűzésével, felszedésével és ledobásával. Az alsó Moseley tábla és a régi ház között, kissé a keleti falba tartó ösvény töréspontján, egy sziklaszirten (Gebiss)1 megtaláljuk a tájékozódás szempontjából kritikusnak tartott vascöveket. Innen már nem szabad tovább jobbra menni a keleti falba, így függőlegesen lefelé mászunk egy kéményben. Ebből hamarosan ki kellene oldalazni egy borda körül (Faules Eck )1 egy jellegzetes torony felé, a gerinc irányába, hogy csaknem vízszintesen traverzáljunk egy vasszögekkel is ellátott úton, de valahol túlmegyünk rajta. Mivel a látási viszonyok jók, könnyebb-nehezebb visszamászásokkal korrigáljuk eltévedésünket. Időközben egy vezető nélküli angol parti jön velünk szemben felfelé, és csak remélni tudom, hogy csupán felderítésen vannak. A régi ház felé közeledve a távolban mozgó két emberalakban az angol lányokat ismerjük fel, akik, mire odaérünk, eltűnnek a roppant labirintus valamelyik útvesztőjében. Az alapelv nem változik. Lefelé úgy kell a gerinc közelében maradni, hogy a közben felbukkanó nehézségeket mindig jobbról kerüljük.

Azonban a tornyok káoszában annyi nehézség adódik, hogy ha mindegyiket jobbról kerülnénk, akkor jobb sodrásban körbeérnénk a hegyen. Mivel lépésnyomok minden látható helyen fellelhetők, ezek semmilyen támpontot nem adnak. A havas foltok ritkulása miatt úgy döntünk, hogy levesszük a már elviselhetetlenné vált hágóvasakat. Nem sokkal ezután egy kényes helyen Guliver kicsúszik a nyálkás hóban, és a hosszú végtagjaival is csak piros ujjlenyomatok árán tud megkapaszkodni a mozgó kövek között. Nem kér kötést, így az elsősegélycsomag a hátizsákomban marad. Az utat folytatva egy kéményben történő lemászás során aztán a kiabálását hallom fölöttem. „Vigyázz, kő!” Érzem, ahogy csendben, de ellentmondást nem tűrően érkezik, és mielőtt eltűnne alattam, sisakos fejemet könnyedén félretolva, nyirkos testével érintőre veszi bal fülcimpámat és hetes borostámat. Mialatt megpróbálom eldönteni, hogy pozitív vagy negatív üzenetként értékeljem-e az eseményt, egy ereszkedésből a fáradtságtól figyelmetlen érkezéssel most én indítok útjára egy gyorsan fejlődő kőlavinát, amely idegtépő ropogással söpör végig a keleti falon. Ha véletlenül arrafelé tévedt el valaki alattam, akkor nagy baj van, de ez majd csak később fog kiderülni. Szívesen nyomnék most „cancel” gombot, hogy ezt a kalandjátékot mégsem kérem, de a hatalmas robajtól a virtuálisból a való világra eszmélek. A bűntudat alvó terrorista sejtként fészkeli belém magát. Ideje visszamászni balra a gerinc irányába. Egy lábnyomokkal csalogató ösvényen, két bástya közötti kapun át egy teraszra lépve majd földbe gyökerezik a lábunk. A két angol lány ott barkácsol valami bonyolult ereszkedőstandot, alattuk szédítő mélység, amely fölött egy példátlanul hosszú dupla kötél ível át. Ha lett volna is ilyen hosszú kötél náluk, hogyan tudták ilyen messze kidobni a végét? Vagy itt találhatták a falban, esetleg van valaki előttük? Nagyon fáradtnak látszanak, de az a benyomásom, mintha tudnák, hogy mit csinálnak. Mindegyikünk a maga nyelvén mond valamit, de mivel aktív tevékenységüket nem adják fel, így magukra hagyjuk őket. Visszamászunk egy elágazóig, és ezt a tornyot is jobbról kerülve, rátalálunk a könnyen járható útra. Visszakiabálunk a lányoknak, de csak csend a válasz.

Ereszkedésünk során a Hörnli házat szinte végig látjuk, de rendkívül lassan közeledik. Mikor már azt hisszük, hogy többé nem tévedhetünk el, kísértetiesen megismétlődik az előbbi eset. Két sziklaszirt közötti átjáró után hirtelen vége az útnak. Megint korán jöttünk ki a gerincre. Alattunk mintegy 30 méter mély szakadék tátong. A kimerültségtől már alig állunk egymás lábán. Kiszáradt nyelvem minduntalan égő szájpadlásomhoz tapad, de a kulacsomban még rosszabb időkre tartalékolt fél korty olvadékot egyelőre csak lötyögtetem. Körülnézünk. Látjuk a mélyben a jó utat, sejtjük, hogy hol rontottuk el. Tipikus menekülési pontban vagyunk. Ilyenekből tucatnyi található ezen a vidéken. Az egyik szikla csúcsára jó köteg különböző korú, színű, hosszúságú segédkötél és heveder van feldobva, ereszkedőstandként. Nyilván, minden újonnan érkező felrakja ide a maga kötélgyűrűjét, biztos ami biztos. Tájékozódásunk során a keleti fal irányába visszatekintve, egy szomszéd toronynál meglepve pillantjuk meg az angol lányokat. Most ők járnak jó helyen, de nagy munka lenne oda visszamásznunk. Az út bonyolultsága felülmúlja emlékeimet. A kiváló látási viszonyok sohasem látott, zavarba ejtő részleteket tárnak fel. A panaszkodásra kevésbé hajlamos Guliver, amolyan részeredményként halkan így összegezni az eddigi napot: „nem puha”. Gépiesen kötjük össze köteleinket, és ereszkedünk le a sokat látott hevederkötegről. Ez a kötéllehúzás is megemeli a pulzust, mert ha itt elakad a kötél, akkor itt is marad, ugyanis ide nem tudunk visszamászni érte. Az akció szerencsésen sikerül, és meg is találjuk a jó utat, a lányokat viszont nem látjuk többé. Egy sárgás színű ösvény (Elwe Fad)1 mentén elérkezünk ahhoz a toronyhoz, amelynek jobb oldala alatt vezet le az a régi, veszélyes út, amely belevisz a 3. kuloárba. Eltart egy ideig, amíg kifacsart agyam felfogja, hogy ide már nem szabad lemászni. Amint a tornyot felfelé kerüljük balról (!), szinte belebotlunk egy karikában végződő vasrúdba, amely máshonnan nem látható, és amelynek szárához van rögzítve a gerincen lefelé vezető, mintegy 100 méter hosszú fixkötél felső vége. Innen már vakon is letalálunk a házig, hisz vakon is jöttünk fel idáig. De még nincs vége, a baj az utolsó méteren is bekövetkezhet, ezért csüggedő éberségemből sokkoló statisztikai adatokkal rázom fel magam. Felidézem, hogy eddig több mint 500-an haltak itt erőszakos halált, és hogy minden 200-adik próbálkozó rendre életét veszti a Matterhornon, egy nyáron nem ritkán 8-10-en. Volt év, amikor ez a szám a 20-at is elérte a legjobb esetben is csak 40 napig mászható hegyen.

6.

A beszállás kötelein is leérve már elmondhatjuk, hogy megcsináltuk. Szertartásszerűen alulról-felülről összecsapjuk tenyereinket, jobbról-balról megöleljük egymást, majd a boldogságban lubickolva, elcsigázottan botorkálunk le a Hörnli házba. Este ¾ 9 van. Éppen 16 órával ezelőtt indultunk el. A ház közelébe érve két turista szalad elénk, és sztárokra vadászó rámenősséggel fényképeket készít rólunk. A bejárati ajtónál az alattunk visszafordult koreai különítmény legfiatalabb tagjába botlunk, aki sűrű főhajtásokkal tér ki előlünk. A házba lépve a benti morajlást, zsongást hirtelen néma csend váltja fel, és az összes szempár ránk szegeződik. Itt mindent tudnak mindenkiről. Vezető nélkül csak mi jutottunk fel, de ma vezetőkkel se sokan. A tegnap még kimért, hideg házvezető asszonyság most sokkal szelídebb. Visszaadja a nála felejtett ÖAV igazolványomat, és az alsó, régi Hörnli ház lágerében szállást is intéz ma éjszakára. Így mégsem állítjuk fel a biztonság kedvéért idáig felcipelt sátrunkat. Az alsó házban vásárolt másfél-másfél liter vízből ott helyben állva egyetlen húzással hajtunk fel egy-egy litert, majd a műanyag flakonokat úgy rakjuk vissza egyszerre a pultra, mint a vadnyugat fenegyerekei a whisky-s poharakat. Az étkezdében megértő derültséget vált ki a hosszú és hangos szinkronivás. A fiatal házvezető fiú egy kis tál karamellpudinggal díjazza a teljesítményt, grátisz. Ilyen is van Svájcban? Ez jár itt a csúcsmászónak? A tíz órás lámpaoltásra már az emeletes ágyamon vagyok, de zaklatott álmaimban egész éjszaka csak utat keresek.

Minden elmúlik egyszer, de Zermattból rátapadó tekintetem rezzenéstelen. A két helikoptert is igénylő reggeli mentés már a múlté. A rotorok katakolásától csendes most a vidék, de félő, hogy nem sokáig. A gonosz szépség, kinek egyetlen pillantásáért egymást taposva indulnak halálba rettenthetetlen férfiak, lenyűgöző és félelmetes, mint mindig. Hiába fürkészem, egyáltalán nem látszik rajta, hogy tegnap történt köztünk valami. Hazug csaló, aki azt ígérte, hogy ezentúl már nyugtom lesz. Kegyetlen bestia, aki megmutatta az ajtót, de nem engedett be rajta. Gátlástalan, gyönyörű szajha, ki idegeneknek pénzért kínálja testét, hogy aztán felfalja őket elevenen, kéjes kedve szerint válogatva. Hogyan is hihettem el neki, hogy ő csak az enyém. Gyűlöletes áruló, ki legféltettebb titkomat most is idegeneknek fecsegi szét. Látni sem akarom többé!

De csak bámulom megkövülten tovább.