Csavargásaim Magyarországon (Zselic)

Túl az ötödik x-en, bejárva az ország szinte összes táját, nehéz magyarázatot adni arra, hogy kerülhettem el a Dunántúl eme gyöngyszemét, ami Zalától csak karnyújtásnyira van, és úgy hívnak, hogy Zselic.

Egy kora tavaszi napon verőfényes napsütésben indultunk útnak, hogy még mielőtt elfoglalnánk szennai szálláshelyünket, megcsodáljuk a Duna-Dráva Nemzeti Park egyik páratlan ritkaságát, a babócsai nárciszost. Március vége lévén talán korainak tűnik a nárciszok virágzása, de a felmelegedés hatására jó két-három héttel előbbre járt a természet, mint kellene. Annak ellenére, hogy e vadon virágzó nárciszmező szinte egyedülálló Európában, nem volt könnyű megtalálni. Babócsa határában leltünk rá a mintegy 13 hektáros basakertre, ahol a nárciszos található. A legenda szerint e területet a török hódoltság idején a helyi basa ültettette be nárcisszal háremhölgyei gyönyörködtetésére. A virágon nem fogott az idő, az évszázadok során minden tavasszal kibontja szirmait.

Nárcisztenger

Már utazás közben megállapítottuk, hogy „Somogyország” gyönyörű hely, a falvak tiszták és rendezettek, virágzik a mezőgazdaság és az állattartás. Szemet kápráztató repceföldek mellett haladtunk el, de már a tavaszi vetés is szépen sorolt.

Szennára verőfényes napsütésben érkeztünk, ahol hamar ráleltünk szálláshelyünkre, a Handó portára. Kedves, vendégszerető házigazdánk megmutatta a házat, megbeszéltük vele az étkezéseket, és mindenki elfoglalta a tiszta, rendezett szobákat. A gyors kipakolás után máris bakancsot húztunk, hogy szétnézzünk a környéken. Vendéglátónk egy leírást adott a kezünkbe a helyi látnivalókról. Ezen útmutatás alapján indultunk neki szétnézni a környéken. Dimbes-dombos tájon vezetett utunk, virágzó gyümölcsfák, dongó méhek társaságában fogytak a kilométerek. Nem tudni, hogy a tavaszi napsütésnek, vagy a nektár édes illatának köszönhetően lett-e egyre vidámabb csapatunk, de tény, hogy harsány kacajunk messze zengett a völgyek között. A GPS és az útleírás ellenére egy helyen kissé eltévedtünk, de én személy szerint szeretem az eltévedéseket, mert azok mindig jól szoktak elsülni. (Kivéve, ha lemegy a nap…). Hogy a helyes útra találjunk, betértünk egy pincébe – hova máshova – megtudakolni a helyes irányt. Először fehéret, majd vöröset ittunk… A somogyi vendégszeretet első jeleit megtapasztalva, még szélesebb jókedvvel indultunk el a helyes irányba. Ahogy fogyott az út, úgy nőtt a lelkesedés. Gyönyörködtünk a fenséges tájban, szépen telt a fényképezőgép memóriája. Ahogy mentünk, mendegéltünk, egyszer csak Patcán találtuk magunkat. A hegyekkel ölelt falucska csendes vasárnapdélutános hangulatát mutatta. Csak kutyák ugattak az udvarokon, más mozgást nem nagyon lehetett látni. A falu végén találtuk meg a mesés Katica tanyát. A gyermektáboroztatásra szakosodott vállalkozás remek példája annak, hogy lehet megszerettetni a kicsikkel a természetet. A csodás tavak, az állatsimogatók, a katicás jelzéssel ellátott turistautak mind-mind azt szolgálják, hogy felejthetetlen élményeket szerezzenek az ide látogató gyerekek számára. 

Patca, Katica tanya

Miután szomjunkat is oltottuk a tanyán, maradéktalan jókedvvel folytattuk utunkat hegyen, völgyön át. Következő megállóhelyünk a szilvásszentmártoni kocsma volt. Talán a hőség, talán a jó levegő, vagy csak a jó társaság miatt folyton szomjaztunk. A hangulatos falucska italmérésének lépcsőjén üldögélve, házi tepertőt ropogtatva élveztük a késődélutáni napsütést. Miután jóllaktunk, és mindig kiújuló szomjunkat is csillapítottuk, elindultunk Szennára, szálláshelyünk felé. Akkor még nem tudtuk, hogy mi fog ránk várni az este folyamán, ezért békésen poroszkálva haladtunk az erdei ösvényen.  Hazaérvén fürdéssel, pakolással telt vacsoráig az idő.
Pontban hét órakor felsorakoztunk a vacsorához. Házigazdánk máris hozta nagy tálakban a gőzölgő levest, mely olyan sűrű volt, hogy megállt benne a kanál. Gyermekkoromban ettem utoljára ilyen zöldséglevest. Többször is mertünk, elfeledve azt, hogy lesz még második fogás. Kár volt feledni! Ugyanis a tejszínes, vargányagombás pulykamell még a levest is túlszárnyalta. A kulináris tobzódás után nehezen álltunk fel az asztaltól. Többünknek nehéz éjszakája volt, nem szoktunk hozzá ilyen mennyiségű ételhez, főleg nem így estefelé.
Reggel mégis frissen és üdén ültünk újra asztalhoz, ami roskadásig volt megrakva minden finomsággal, sajttal, szalámikkal, kolbászokkal, de nem hiányzott a tej, a tea, a kávé sem. Amelyik tálból kezdett fogyni az étek, szinte azonnal pótolták.
Megállapítottuk, hogy e tejjel-mézzel folyó kánaán jelentős súlygyarapodást fog okozni a napi kemény túrák ellenére is! No de mit tehet az ember, ha reggelire sülthurkát szolgálnak fel?

Második nap Terecsenypusztán, a Zrínyi kulcsosháznál hagytuk a kocsikat, onnét indultunk aznapi túránkra. Az idő most is kegyes volt hozzánk, az erdők harsány zöldjében messze hallatszott a kakukk hangja. Vadkerítéseken létráztunk át, majd rövid gyaloglás után értük el az almamelléki kisvasút sasréti megállóhelyét. Innét csupán pár méter volt a gyönyörűen karbantartott Biedermann vadászkastély, melyet a Biedermann család építtetett a 20. század elején. A báró érdeme a jelenleg is üzemelő Almamellék - Sasrét nyomvonalú erdei kisvasút is. A ház melletti 200 éves ősbükkös a megye legöregebb erdeje, melyet a benne kanyargó tanösvény és kiépített források tesznek még izgalmasabbá.

Faölelés

A vadászkastély parkjában elfogyasztottuk elemózsiánkat. Megállapítottuk, hogy sehol sem esik ilyen jól az étek, mint a természet lágy ölén. (Na meg a Handó panzióban!)
Utunkat folytatva jó darabon szálerdőben haladtunk tovább, majd a GPS-nek hála egy kis ösvényen lekanyarodva jutottunk el a medvehagymák birodalmába. Ennyi, és ekkora kiterjedésű medvehagymást még nem láttam. Az átható hagymaillat mindent betöltött. Többen szedtek is e remek növény leveléből, ami a népi orvoslás szerint termesztett társához hasonlóan felső légúti megbetegedések megelőzésére, és a kialakult hurut súlyosságának csökkentésére, továbbá bélfertőtlenítő, emésztést javító tulajdonsága miatt egyes emésztési panaszok kezelésére alkalmas. Tudományos megfigyelések szerint vérnyomáscsökkentő hatású, lassítja a koleszterin lerakódások kialakulását az érfalban, javítja a végtagok keringését. Tehát aki tavasszal medvehagymát lel, nyugodtan szakajtson a leveléből, és bátran tegye a szendvicsébe.
A medvehagymást elhagyva az erdő egyre tagoltabbá vált, mély vízmosások szabdalták utunkat. Az egyik mély árokban leltük meg a csepegőkövet. A természeti látványosság egy vízmosásban található, a hasadékban cseppkőképződményeket lehet megfigyelni. Rövid pihenő után folytattuk utunkat. Napfényes erdők, ligetes emelkedők, vadnyomoktól tarkított szekérutak váltogatták egymást. Hosszabb pihenőt csak a Bőszénfa határában lévő tavaknál tartottunk. A modern tájékozódás eszközeként magunkkal vitt műholdas helyzet-meghatározó eszköz (GPS) jó szolgálatot tett a kisebb rövidítéseknél, illetve a térképen nem jelzett utak megtalálásánál. Nos, az autós GPS már nem volt a helyzet magaslatán, mert úgy elnavigált bennünket, hogy ha nem állunk meg, tán még most is megyünk! Így aztán hazafelé vettük az irányt, és lélekben felkészültünk a vacsorára, amiben most sem csalódtunk. A tegnapi tapasztalatok miatt most már módjával ettünk a levesből, hagyva helyet más élvezeteknek is. A kiadós vacsora után egy kis „rögeszmecserét” tartottunk a leányszálláson.
Az éjszaka – talán a visszafogottabb étkezés miatt – nyugodtan telt.

Másnap a lukulluszi reggeli után kocsikkal indultunk Simonfa irányába, ahol a Zselic kulcsosház mellett hagyva a járműveket, elindultunk Gálosfa irányába. Az idő jó volt, sütött a Nap, bár hátunk mögött fellegek gyülekeztek, ezért kissé gyorsabbra fogtuk a tempót. Egy lovarda mellett haladtunk el, gyönyörű mének néztek ránk nagy szemeikkel. Gálosfára érve megnéztük a műemlék római katolikus templomot, majd mire a bolthoz értünk, szemerkélni kezdett az eső. A boltban tanakodtunk, hogy legyen tovább. De bennünket nem olyan fából faragtak, hogy megijedjünk, így felöltöttük esőkabátjainkat, és egy részen visszagyalogoltunk a kék és zöld jelzés elágazásáig, hogy Cserénfa felé vegyük az irányt. Útközben az eső is elállt, így kényelmesen faltuk a kilométereket. De még mielőtt Cserénfára értünk volna, Kaposgyarmat falucska állta utunkat, mellette a méltán híres mésztufa hasadékkal. Szépséghibája a dolognak, hogy e természeti látványossághoz nem vezet út. Nem hogy turistaút, de még gyalog ösvény sem! Pedig e geológiai látványosság megérné, hogy közkincsé tegyék.

Mésztufa hasadék

Kaposgyarmatról elindulva sík terepen, zöldellő gabonatáblák között vezetett tovább az út. Fácánok dürrögését hallottuk a derékig érő hullámzó növényzetben. Kisebb őz simán elbújhatna benne, gondoltam. Vadban biztos gazdag lehet a vidék, mert az út mellett szépen sorjáztak a magaslesek.
Cserénfán a kocsma mellett vezetett el utunk, így aztán be is tértünk egy kis üdítőre, no meg némi sörre. Fel is pezsdült az élet egyből, sürgött-forgott a kocsmárosné, szisszenve nyíltak a palackok, és habos sör zúdult a poharakba.
Miután szomjunkat oltottuk, továbbindultunk immár vissza Simonfára, ahol autóink vártak.
Az út azonban még korántsem volt olyan rövid, mint gondoltam, és ez bizony egy sörömbe került… Harsogóan zöld erdőkben, fiatal cserjések között fogytak a kilométerek. Simonfa határában a hegyi pincéknél teljes pompájában virított az orgona, orrunk tele volt a virágok illatával. Miután visszaértünk a turistaháznál hagyott autóinkhoz, még gyerek volt az idő, elhatároztuk, hogy megnézzük a híres ibafai papi pipagyűjteményt. De előtte még meglátogattuk a helyi italboltot is, nehogy kimaradjon valami is a mai programból. Így aztán széles jókedvvel érkeztünk Ibafára, ahol kinyittattuk a Pipamúzeumot.
Az ismeretlen ismerős, Ibafa
Pipa van, pap nincs Ibafán
Lenn a délen, Baranyában, az erdőkkel fedett dombok között húzódik meg szerényen Ibafa, a papjáról és pipájáról híressé vált falu. A hírek arról már nem szólnak, hogy napjainkban éppen nincs pap Ibafán. Sőt, a templom is vigasztalan állapotban leledzik. A parókiáról nem is beszélve. Pedig abban székel a híres-neves Pipamúzeum.
A község határában két névtábla is köszönti az érkezőt. Átellenben rozzant lánctalpas traktor árválkodik az egyik porta szérűskertjében. A kert is, a "sztalinyec" is egykor jobb napokat látott. Akárcsak az egész falu. Beérve a központba, amit régi jó szokás szerint a templom jelöl ki, jobbról egy derék világháborús emlékmű áll, a balra fölfelé vezető utca első háza a parókia. Kívülről szerencsére nem látszik a lakatlanság, az elhagyatottság. Bévül a kertben azonban a gaz, a dudva az úr. A ház innen nézve azt a benyomást kelti, mintha éppen az összedőlést fontolgatná. 
A földrajzi nevek megfejtői szerint német eredetű birtokosáról kapta a község egykor az Ibafalva elnevezést. A XV. században már emlegetik a kódexek, aztán, ahogy az lenni szokott, a túl közeli hadiút megpecsételte a falu sorsát. 1565-ben Szigetvár eleste ennek a településnek is a végét jelentette. Legalábbis egy időre. A XVIII. század első felében aztán újra életre kelt a környék: horvátokat telepítettek be délről, de jöttek persze magyarok meg németek is. Így végül is vegyessé kerekedett a lakosság. Sajnos ki kell ábrándítanom az olvasót: az ibafai papi fapipa legendájának szorgos kutatója, Horváth J. Gyula, - aki maga is plebános volt Ibafán -, írja remek tanulmányában, hogy a szájhagyományon kívül nincs bizonyíték a mondóka születésére. Csak pipák vannak.  A legenda szerint bizonyos Hangai Nándor, ibafai plébános szenvedélyes pipás volt, aki még a kocsija ülése alatt is tartatott a hajtóval egy tartalék készséget. Bár akkoriban is csak alig több mint hétszáz lakója volt a falunak, papjának futotta kocsira meg kocsisra is. Ennek ellenére mindig gyalog ment át a 13-14 kilométerre északra fekvő Bőszénfára, búcsúba. Ahol aztán sűrűn koccintgatott, nagy gyakorlattal pörgette az ördög bibliáját, és elnyerte az atyafiak minden pénzét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát szépen hazasétált. Útonállóktól félnie nem kellett, a csendőrök tették a dolgukat.  Ezt a legendás papi személyt örökítette meg örökérvényű nyolcsorosában bizonyos Roboz István kaposvári illetőségű újságíró, aki egyébiránt Bernáth Aurél nagyapja volt. Hogy a kiábrándítást tovább fokozzam, tény, hogy az ibafai papnak csak 1934-ben készült el a fapipája. Méghozzá "népi kezdeményezésre". 1931-ben mutatták be az Operettszínházban az Ibafai lakodalom című operettet, amelynek betétdala slágerré lett, és egyszeriben országosan ismertté tette a községet azok előtt is, akik netán nem ismerték a mondókát. A korabeli "PR" tökéletesen működött, beindult a falusi turizmus. Egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak e kicsiny zselicségi falu felé, így teljesen indokolt volt, hogy végre legyen az ibafai papnak fapipája. Ha már megénekelték. A pipa születésének történetére így emlékezetett vissza Páli Lajos agrármérnök:"...1934-ben, amikor a Biedermann-uradalom szentmártoni gazdaságában segédtiszti állásban működtem, gyakran jártam az ibafai társaságba. Egy alkalommal, amikor Kerék György főjegyző, Schmidt József segédjegyző, a postamesternő férje és jómagam együtt borozgattunk, a postamesternő férje azzal a javaslattal állt elő, hogy mivel neki van egy faragó iparművész rokona, faragtassuk meg vele a nótában szereplő fapipát. A pipa rövidesen el is készült, s egy újabb összejövetelen kezemben is volt." A pipa készítője, Gerber Béla is beszámolt Horváth J. Gyulának a pipa történetéről: "Rokoni látogatások alkalmával (nagybátyám) mindig szóba hozta, hogy csinálhatnál már egy pipát az esperes úrnak, mert annak semmiféle pipája nincs. Hiába kérték az esperest, hogy mutassa meg a pipáját, mert nem volt. 1933-ban egy-két napot Ibafán töltöttem. Láttam az esperest, és akkor jött az a gondolatom, hogy őt magát fogom a témánál felhasználni. De nagyon nehezen akartam elkezdeni a pipa készítését. Egy alkalommal arra hivatkoztam, hogy nincs megfelelő fám. Erre nagybátyám küldött hozzávaló fát. Így még a fa is Ibafáról származik. 1934-ben (...) lett kész a pipa." 
Sarlós Ferenc, az akkori esperes plébános tehát megkaphatta a neki járó papi fapipát a Szentháromság-napi búcsú alkalmával. Az ajándékozáshoz a csebényi rezesbanda fújta az ibafai nótát, került pogácsa és hozzá bor, teljes volt az ünnepség. Ebből a mulatságból aztán haladó hagyomány lett, farsangkor mindig megtartották a pipabált. Ezen a helyi tehetős polgároknak és gazdáknak kötelező volt a részvétel. Egy szemtanú így számolt be a korabeli bálról: "A hangulat emelkedésével következett a szertartás: másfél pakli dohányt beletömtek az ibafai papi fapipába, majd azt a pap meggyújtotta, néhány szívás után szájról-szájra adták <<slukkolás>> céljából. Ezen a bálon a papnak egyenesen kötelessége volt táncolni. A hangulat néha olyan magasra hágott, hogy egy-egy vidámabb vendég <<beugrott a nagybőgőbe>> és az látta annak kárát néhány húr erejéig. Határozottan emlékszem, hogy egy alkalommal az egyik tanító járta a táncot a nagybőgőben." Ma már nemhogy mulatós, de szomorú tanítója (meg iskolája) sincs Ibafának. A szomszédos Almamellékre járnak a nebulók betűvetést tanulni. A falu azonban nem örülhetett sokáig a fapipának, mert jogos tulajdonosát Babarcra helyezték. A pipa tehát költözött. Az utód, Tandlmayer Lipót ott állt és prédikált, gyóntatott és esketett, keresztelt és temetett egy szál pipa nélkül. Amerikás rokonai szánták meg végül, s megajándékozták egy hosszúszárú fapipával. Megint volt mit mutogatni a kandi népnek. Lipót atya utóda pedig már odáig ment, hogy visszakérte a jogos tulajtól az igazi ibafai papi fapipát. Ezzel alapozta meg a múzeumot. A kezdeményezést fölkarolta és kiteljesítette Tímár György plébános 1966 és 1973 között, így az ő érdeme a mai pipagyűjtemény létrehozása. Ezzel azonban kezdetét vette egy olyan vetélkedés, amely egyenlőtlen feltételekkel folyt. Az akkori megyei tanácselnök szerette volna fölvirágoztatni a falvakat, s Ibafán erre természetesen a Pipamúzeum látszott a legalkalmasabbnak. Csakhogy a látnivaló egyházi tulajdonban volt. A főember még a megyéspüspökkel is tárgyalásba bocsátkozott annak érdekében, hogy megszerezze a pipagyűjteményt. Az "üzlet" végül is nem köttetett meg. Ez ma már szinte hihetetlennek tűnik.
A megyei vezetés döntése értelmében viszont létrehoztak Ibafán egy állami Pipamúzeumot. Így ma a Ságvári Endre Művelődési Otthon épületében székel a másik gyűjtemény. A döntéshozók várakozása szerint a papi pipamúzeum előbb-utóbb el fog sorvadni. Ezzel szemben a látogatók mindig az "igazi" papi fapipát keresték. S ezzel ugyebár a hivatalos múzeum nem szolgálhatott. 1973-ban elhagyta állomáshelyét az utolsó ibafai pap, s azóta papi pipamúzeum árván szerénykedik a parókián. Az iskola bezárását a körorvos elköltözése követte. Reméljük az ibafai papi fapipa nem marad magára egy kihalt szellemfaluban.

Epilógusként álljon itt a klasszikussá vált nyolcsoros:
Az ibafai papnak fapipája van,
Mert az ibafai papi pipa papi fapipa.

Az ibafai papnak mindene a fapipája,
Doktora és Patikája az a pipaszár.

Tél vagy nyár, hogy nem unja már 
Mindig ott a szájában a hosszú pipaszár.

Tehát az ibafai papnak fapipája van,
Ezért az ibafai papi pipa papi fapipa.

A fenti információkat magnetofonról meghallgattuk, és a végén felcsendült a mindenki által ismert dal. Ennek több túratársunk sem tudott ellenállni, és vígan táncra perdültek. Sokat megértem már életemben, de hogy múzeumban táncolni…

Pipamúzeumban

Miután jól kimulattuk magunkat, hazahajtottunk szálláshelyünkre, és elfogyasztottuk utolsó vacsoránkat, mely most is feledhetetlenül finom és bőséges volt.
A csoport egy része – jómagammal együtt – másnap hazaindult, ezért e beszámoló itt ér véget.

Összegezve az eltöltött napokat, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Emlékezetes, fenséges, felejthetetlen volt. Jó idő, szép helyek, jó társaság. Mi kell még?

President