logotype

Október végi séta a Kamniki Alpokban

Hova menjünk hétvégén? Vasárnap jó idő lesz, de a közeli Schneeberg kicsit már uncsi. Oda majd akkor, ha igazi tél lesz. Olyan hegy lenne jó, amiben van egy kis kihívás, kellően magas, ismeretlen, de kivitelezése nem túl kockázatos. Ilyen lehet például a Turška gora (2251 m) a Kamniki Alpokban. Ez az! Felsétálunk rá a Frischaufov háztól (1396 m) a "Turski žleb" úton, és lefelé a Kotliči nyergen (1949 m) át a Kamniška koča (1884 m) érintésével vissza a Frischaufov házig. Ebben a körüljárási irányban a helyi leírások szerint az út nehézsége felfelé "very difficult", lefelé "difficult", és összességében pedig " very demandingly". Az igaz, hogy ez a minősítés nyári viszonyokra vonatkozik, most pedig – így október végén – 1500 méter felett már mindenütt hó van, de a szlovének úgyis mindenhova azt írják, hogy "very difficult". Egyébként is, amennyivel nehezebbek lesznek a viszonyok a nyárinál, mi annyival tapasztaltabbak vagyunk az átlag turistánál, mert kétség nem férhet hozzá, a figyelmeztetést nekik szánták. Tehát, a Turška gora jó lesz.

Gáborral, Krisztával, Lakattal és Melindával a 900 méteren hagyott kocsitól vagy másfél órányi emelkedés után az első vasakhoz érünk. A leírás alapján "C" nehézségű kiépített út fogad. Nem a nehézsége aggaszt, kínosan sok a hó mindenütt. Jó idő van, de hidegek és nedvesek a vasak. Mégis leveszem a kesztyűt, így jobban tudok kapaszkodni. Az első megtorpanásra akkor kényszerülünk, amikor hirtelen elfogy a drótkötél. Néhány méterrel feljebb vascövekek állnak ki a sziklából, de azok eléréséig olyan terepen kell felmászni, ahol a szikla a hó takarásától nem látszik. Elő kell vennem a jégcsákányt, mindjárt az út elején. Idegesítő a helyzet, és fogalmunk sincs, hogy mi fog még következni. Egy alkalmas helyen előveszem a húsz méteres kötelemet, duplán kötve rögzítem, és a szabad két végét ledobom a többieknek, hogy aki akarja, vegye igénybe segítségül a biztosítatlan falrészen. Amíg a társaim közelednek felém, kicsit elbizonytalanodom a nap hátralévő részét illetően, de azzal vigasztalom magam, hogy bárhonnan is vissza tudunk ereszkedni, ha a szükség úgy hozza. Ehhez minden eszköz a rendelkezésünkre áll, de valahogy mégsem szeretném. Tehát, irány előre!

A problémát az okozza, hogy a drótkötelek nincsenek folyamatosan kiépítve. Ez nyáron nyilván nem gond, de most igen. Az egyik drótköteles szakasztól a másikig történő átjutás időnként határozottan megemeli a pulzust, mert a hó alatt nem láthatók a lépések. Ha a fehérség alól kikandikál egy-egy vascövek, az már sokat segít, de ezek hiányában csak a hágóvasban, a jégcsákányban, a készenlétben tartott kötélben, no meg saját magunkban bízhatunk. Persze nem lehet nem észrevenni azt sem, hogy előttünk az úton, a kezdetétől fogva egyetlen emberi lábnyom sem látható. Ez azért nem annyira bíztató előjel.

A függőleges szikla oldalába vert vascövekeken lépkedünk vízszintes irányban haladva egy alattunk tátongó mélység felett, mikor hirtelen a kőhullás semmihez sem hasonlítható ropogása hallatszik valahol a magasban. A torokszorító robaj nagy sebességgel közeledik felénk. Ösztönösen ordítok, hogy mindenki lapuljon a sziklához, de hát úgyis ezt tennék a kiabálásom nélkül is.  Öklömnyi kövek pattannak át felettünk, és repeszként ütnek lyukat mélyen alattunk a kuloár havába. Olyan darabok is lejönnek – az egyik egészen közel hozzám – amelytől nem hinném, hogy védelmet nyújtana a sisak. Hú, ez jól kezdődik! Biztos, hogy jó ötlet volt ma idejönni?

Az út végre levezet erről a szikláról, hogy egy meredek kuloár keresztezésével dél-keleti irányban folytatódjon tovább a következő sziklán fel, valahová. A kuloáron történő átvágással sietni kell, mert a kőhullások ellen itt a legvédtelenebb az ember. Különös érzés kerít hatalmába. Ha eddig lettek is volna kétségeim, most bizonyossá válik számomra, hogy itt a sorsom nem az én kezemben van. Vajon ez a kőhullás alatt húzódó kuloár területére lehet csak igaz, vagy érvényes az egész emberi életre is? Válasz nem érkezik sehonnan, de ennél jobban örülök annak, hogy kövek sem. Mialatt a következő sziklához érünk, egyetértünk abban, hogy ha egy mód van rá, nem errefelé jövünk vissza. Nemcsak a kuloár és a kőhullás miatt. A foghíjas vasalt úton a havas, jeges szikla biztosítatlan szakaszain lefelé ereszkedni meglehetősen energia- és időigényes mutatvány, jobb azt elkerülni.

Néhány kapaszkodó után hamar elfelejtjük eddigi megpróbáltatásainkat. Könnyűvé válik a haladás, az idő és a kilátás csodálatos, igazi örömmászásban van most részünk. Ez a közérzet fogalmaztatja meg Melindával, hogy azért jó kétezresekre téli viszonyok között mászni – persze jó időben –, mert a négyezresek nyári mászásának illúzióját keltik, ám hegyi betegség nélkül, és nem utolsósorban, egynapos túrával elérhetőek. Igen, mégis csak jó döntés volt erre az útravállalkozni. Ilyen szépségeket ritkán lát az ember. És ott van karnyújtásnyira a csúcs, a Turska gora. Csak egy kicsit kell figyelni, és már a miénk. Fél kettő van. Öt és fél órába telt, mire felértünk ide, de a leírás szerint a folytatás lefelé már könnyebb lesz. A kifogástalan időben keleti irány felé tekintve jól látható a távolban az innen majdnem négyszáz méter szintkülönbséggel lejjebb épült Kamniška koča, ahová nem is kell egészen elmennünk, mert a ház előtt az út élesen visszafordul nyugati irányba, majd észak felé kanyarodva folytatódik a Frischaufov dom-ig. Ez az útszakasz már könnyű lesz, viszont aggasztó számomra, hogy hiába van csak négyszáz méterrel alattunk a ház, az egy önálló hegyen áll, amelyet tőlünk egy innen beláthatatlan mélységű árok, a Kotliški graben választ el. Ráadásul mindenütt hó és hó. Hogyan lehet ott átjutni?

Majd meglátjuk, de egyelőre fel sem merül senkiben sem a gondolata annak, hogy ugyanitt menjünk vissza, ahol feljöttünk. Negyed órát engedélyezünk magunknak élvezkedni a csúcson, aztán a nyugtalanság útba indít minket. Tehát, terveink szerint átvágunk a hegyen és folytatjuk az utat tovább kelet felé a Kamniška koča irányába. Végül is nem kell mást tennünk, mint követni a jelzéseket, aztán lesz, ami lesz.

Megkezdjük a lemenetelt a hegy túloldalán. Továbbra is szép a vidék, és errefelé – nem kis örömünkre – kevesebb a hó is. Mesébe illő sziklatornyok ágaskodnak előttünk, nekem a leghegyesebb tetszik a legjobban. Még jó erőben érzem magam, így nem is tudok neki ellenállni. Könnyen mászható, de a hátizsákomat azért lenn hagyom.

Folytatjuk az ereszkedést, de már egészen a hegy déli oldalán mászva lefelé. Ahhoz képest, hogy a jelzéseket mindenhol keresni kell a hóban, gyorsan haladunk, és közben egy-egy drótköteles szakasz is segít. Emberi lábnyomra továbbra sem számítunk, mert ebben a sziklarengetegben csak ez az egy út van, ezen pedig most csak mi járunk. A szlovén Alpokra általában jellemzők a hosszú, bonyolult vezetésű útvonalak. Itt is, a markánsan tagolt sziklarendszeren át csak a helybeli hegyi vezetők által már rég kikutatott, és jelzéssel ellátott út az egyedül járható. Azonban hiába tudjuk, hogy ez az egy ösvény van, egyre idegesítőbb a sejtés, hogy már az elképzeltnél sokkal mélyebben járunk a Kotliški árokban, és még mindig csak lefelé haladunk. Mintha már jóval a Kamniška koča 1884 méteres szintje alatt lennénk, pedig a térkép szerint ez alá nem kerülhetünk, ráadásul a ház északra van, mi pedig dél felé ereszkedünk. Elképzelhető, hogy nem jó a térképünk? Ha így is van, a jelzett út akkor is valami emberi helyre kell hogy vezessen.

És végre! Észrevesszük, hogy alattunk az ösvény hirtelen befordul felfelé a következő hegy, a Brana északi falába. Mindenki megnyugszik. Ez onnan sejthető, hogy a fáradtságunk ellenére a társaságban szárnyra kap a humor. Ez a bíztató állapot azonban nem tart sokáig, mert kezdenek el-eltűnni a jelek. Mélyül a hó, egyre lassabban haladunk. Hát persze, számításon kívül hagytuk, hogy az északi oldalon ebben a magasságban nagyobb a hó, mint bárhol máshol a környéken. A több helyen is felbukkanó drótkötelek és vascövekek egyre kevesebb része látszik ki a hó alól. A Brana északi tömbjének domborulatán csak mindig tíz-húsz métert látni előre, mert egy-egy lefutó sziklaborda takarja a mögötte lévőt. Lefelé tekintve pedig csak érezni lehet az áthajlás mögötti rettenetet, a Kotliči feneketlen szakadékát. Elöl megyek. Keresem a jelzett utat. Tudom, hogy semmiképpen sem szabad arról letérni, mert az beláthatatlan következményekkel járna. Haladásunk irányába a hó tendenciózusan mélyül. Már percek óta egy helyben állok és kémlelem a terepet. Sziklára festett piros jelzést rég láttam, de ott, távolabb, mintha egy drótkötél rögzítése éppen hogy előbukkanna a hó alól. Semmi kétség, akkor ez még az út, de hogy jutok el odáig. Meglehetősen meredek, semmibe forduló hólejtő keresztezi az előrejutást. Elméletben tudom, hogy mit kellene most tenni. Standot építeni, valakit szépen kötéllel átbiztosítani, aki majd a túloldalról magához biztosítaná egyenként a többieket. Ez a mutatvány fél órát is igénybe vehetne, és közben tíz métert se jutnánk előbbre. Most délután négy van. Nyolc órája vagyunk a hegyen és már csak két óránk maradt a sötétedésig. Addig kellene biztonságos helyre érnünk. Viszont a drótvégen túl, innen nézve csak havat látni. Mi van akkor, ha az út végképp eltűnt a hó alatt. Hideg veríték lepi el tarkómat és a gondolatok vad cikázásba kezdenek agyamban. Ha nincs út, ez a vidék nem alkalmas a kísérletezgetésre. Eljuthatunk odáig, hogy ki kell hívnunk a hegyi mentőket? Mind az ötünknek van érvényes ÖAV igazolványa, így a mentés horribilis költségét megúsznánk, viszont csinos kis újságcikk kerekedne az ügyből. Éppen ezért, inkább a visszafordulás mellett döntenénk?

A saját nyomainkon éjszaka visszafelé fejlámpával talán nem tévednénk el, de ehhez a vállalkozáshoz nem biztos, hogy mindenkinek meg lenne a fizikai és lelki erőtartaléka. Gyengén is vagyunk öltözve, ételünk-italunk is fogytán, és a hosszú, sötét visszautat a veszélyes szakaszokon kötélbiztosítások építgetésével megtenni, az maga lenne a pokol. Talán még reggelig is eltartana, ha egyáltalán baj nélkül ki tudnánk vitelezni.

A többiek közelednek a nyomaimban, és semmiképpen sem szeretném, ha észrevennék rajtam, hogy mi jár a fejemben, mert a sötét gondolatok ragályosak. Így előveszem a jégcsákányt, és segítségével módszeresen átlépkedek a drótkötélvéghez. Itt egy meg nem fogott kicsúszás túlélési esélyére nem fogadnék. Szerencsére a hó kifejezetten jó minőségű, de azért aggódom a mögöttem jövők biztonságáért. Ennek ellenére, az idő szorításában, átérésem után az első dolgom, hogy az utat kutatom tovább. Jel sehol, de a hó horpadása alapján valószínűsítem a továbbjutás lehetőségét. Átmegyek a belátható szakaszon, és annak végéről, a legnagyobb megkönnyebbülésemre, észreveszek a távolban egy hó alól kiabáló, sziklára festett piros jelet. Amennyire a hágóvas engedi, futólépésben csörtetek odáig, ahol aztán mázsányi súly esik le a vállamról. Meglátom a Kamniška menedékházat. Ezek után kit érdekel, hogy innen még három órába is beletelhet, és már sötét lesz, mire leérünk a kocsihoz. Tudom, hogy csak tíz centin múlott. Ha ennyivel magasabb a hó, akkor most nem itt lennénk. Sietek vissza a többiek elé, kiabálva az örömhírt, hogy minél előbb megkönnyebbüljenek. Vagy lehet, hogy ők nem is aggódnak?

2009. október 25.

-magnum-

2020  Göcsej Sport