Csavargásaink a Vértesben
A közgyűlésen kezdődött az egész. Mint minden évben most is kisebb vita alakult ki, hogy hova is menjünk belföldre a tavasszal. Az időpont nem volt kétséges, mint minden évben eddig, Melinda és Sándor sporttársaink születésnapjának hetében szerveztük a túrát. Sándor már évek óta javasolta a Vértest, ezért aztán rövid egyeztetés után ezt a tájegységet választottuk. A tavaszi belföldi túrák túravezetője Vörös Tibor szokott lenni, és ezen a gyakorlaton az idén sem változtattunk. Mindig jól felkészülten állította össze az útvonalakat, a látnivalókat, nem egyszer személyesen is meggyőződve azok tartalmasságáról. Tehát a februári közgyűlési döntés után elkezdődött a szervezés. A túraútvonalak alapján meg kellett határozni, hogy hol lenne legcélszerűbb szállást foglalni, ahonnét könnyedén bejárhatjuk a Vértest és Gerecsét. Oroszlányra esett a választás, sikerült is találni egy kellemes kis panziót, az internetes képek alapján lakályos helynek tűnt, étteremmel és kétágyas zuhanyzós szobákkal, baráti árral. Rögvest felvettük a kapcsolatot a tulajdonossal, megbeszéltük vele a részleteket, és húsz főre le is foglaltuk az egészet. Az indulás előtt még tartottunk egy megbeszélést, tisztáztuk a részleteket. Ezek a megbeszélések mindig egy zalaegerszegi étteremben történnek, itt véglegesítődnek a programok egy kellemes vacsora társaságában.
Aztán elérkezett az indulás pillanata, a Kovács Károly téri parkolóban volt a találkozó szokás szerint, és indultunk neki az egy hetes kiruccanásnak. Útközben néhány kéktúrázó sporttársunkat kitettük Kislőd-Városlőd környékén, hogy ha már erre járnak, felkereshessék a bélyegzőhelyeket. Estére mindenki megérkezett a panzióba, majd a szobafoglalás után „ismerkedési” estet tartottunk. Ismerkedtünk a helyi ételekkel, italokkal, megrendeltük a heti vacsorát, megbeszéltük, hogy bőven hozassanak barna sört, mert többen is szeretjük.
Az első nap tömegközlekedtünk. Busszal utaztunk Vértessomlóra , ahonnét a Vitány várat vettük célba. A Vértes hegység magában nem nagy kiterjedésű, de rendkívül változatos domborzati viszonyaival és klímájával ritka és gazdag élővilágot tudhat magáénak. A fehér dolomittömbök több helyütt kiviláglanak az erdőkkel övezett tájból. A Vértes hegység északi lejtőjén, Körtvélyespuszta fölött, Vértessomló községtől keletre a 417 m magas Nyerges-hegy közelében egy erdővel borított kisebb kúp tetején találjuk a szabálytalan, megközelítően ötszög alaprajzú, belsőtornyos, „háromsejtes” elrendezésű, kis területű vár romjait. A környező fák ejtik fogságba, csak akkor látható, ha igen közel járunk hozzá. A kilátás viszont kárpótol bennünket, amit a várból látunk a környező dombokra, Vértessomló és Környe falukra nézve.
Következő úti célunk Várgesztes, ill. a Gesztesi vár volt. A lankás erdei ösvényeken, napsütötte tisztásokon haladva kb. 7 km-t gyalogolva értük el Várgesztest, majd utána kis emelkedőt leküzdve a Gesztesi várat.
A mai Várgesztes községtől északra elterülő Gesztesi vár helyén először a Vértes-hegység egyik vadászkastélya állhatott, és csak a XV. század vége felé szolgálhatott várként megerősített formájában. A vár két részből: egy külső várfalból és egy ahhoz kapcsolódó négyzet alakú toronyból, és egy belső várból, a külső várfal és a belső vár közt levő várudvarból állt. A belső vár alaprajza hosszan elnyúló téglalap, úgynevezett "háromsejtes" elrendezéssel; az északi oldalán pilléres, felvonóhidas bejárattal, a közelben a kapu védelmére szolgáló toronnyal.
A feltárásokkor végzett vizsgálatok szerint a vár és a hozzá tartozó védelmi rendszer építése négy korszakra bontható:
- Először csak a megerősített vadászkastély állt.
- Majd Zsigmond király korában (XIV. század) átépítették. Ekkor épült meg a belső vár második emelete.
- 1543 és 1558 között a vár bejáratát erősítették meg, és a pilléreken álló felvonóhídhoz két "farkasvermet" is építettek.
- Később, mikor a vár török uralom alá került, a törökök kazamatasort építettek a belső vár bejárata és a nyugati torony közötti szakaszon. Ekkor épülhetett a külső homlokzathoz toldott több kemence, és a déli homlokzathoz csatlakozó torony is.
A várban jelen pillanatban turistaszálló működik, konyhával, büfével felszerelve. Ott jártunkkor ínycsiklandozó illatok szálltak a konyhából, egy csoportot vártak vacsorára.
A várat elhagyva nekivágtunk a nap utolsó szakaszának, a cél Oroszlány volt. A melegtől eltikkadva haladtunk az úton. A jelzések egyre ritkultak, ha nincs a GPS, tuti eltévedünk. Így aztán szépen begyalogoltunk egy elkerített magánterületre, ahonnét végül is szerencsésen kijutottunk a betámasztott kertkapunak köszönhetően. Ezután már Oroszlány szélén haladtunk tovább, az izgalmak és a tikkasztó hőség miatt az utunkba kerülő első italkimérésbe vettük be magunkat, ahol szomjunkat csillapítván indultunk a panzióba. A többiektől kissé lemaradva, de széles jókedvvel értük el a vacsorát.
Második túranapunkon már messzebb merészkedtünk szálláshelyünkről. A reggeli buszra szállás, majd átszállás, a jegyellenőr viccelődése és a verőfényes napsütés bizakodással töltött el bennünket. Csákváron tett le a busz, ahol első nekifutásra megnéztük az Eszterházy-kastélyt, melyben jelenleg kórház működik. Ennek ellenére bárki megtekintheti, akár a hozzá tartozó 77 hektáros angolparkot is. A műemléképület megtekintése után még bekukkantottunk a nagyközség templomába is, majd a Báracházi barlangok irányába vettük az útirányt.
A település határában, a pincesor feletti sziklás meredélyen található a Vértes-hegység második leghosszabb, őslénytani leleteiről is nevezetes ürege. A messziről is jól látható bejárat a Csákvár község határában emelkedő Guba-hegy sziklás oldalában, 189 m tszf. magasságban található. A több, egymást harántoló tektonikus hasadék mentén, triász fődolomitban kialakult korróziós járatok összhossza megközelíti a 90 m-t. A barlangot székesfehérvári turisták 1925-ben találták meg. A feltárást követően megindult ásatások eredményeként kitöltéséből páratlan értékű csontmaradványok kerültek elő, melyek a jura-kortól egészen az alsó pliocén korig terjedő időszakot képviselik. Közülük európai jelentőségűek az őselefánt, ősló és őszsiráf leletek, de a munkálatok során megtalálták a würm eljegesedés idején élt ember eszközeit és ékszereit is. Az 1941 óta védett, 1982 óta pedig fokozottan védett a barlang.
A zöld barlangjelzést követve kis sziklamászással tarkított úton értünk fel egy fennsíkra, mely érdekes virágpopulációknak adott helyet. A vértesi klímának köszönhetően számos védett virág található a térségben. Egyesületünk virágszakértői eufórikus állapotban hasaltak le egy-egy virág mellé, és töltötték fényképezőgépeik memóriáját a különböző növények képeivel. Miután szinte minden fellelhető virágról készítettek legalább két képet, próbálták utolérni a kissé szétszakadozott csapatot, nem sok sikerrel. A jelzések ugyanis elfogytak az út során, ha nincs a GPS, még tán most is ott bolyongunk a Vértes erdeiben. A csapat a gánti földtani tanösvény bejáratánál találkozott ismét. Itt kis pihenőt tartottunk, majd a tanösvényen haladva holdbéli táj látképe tárult elénk.
Az egykori külszíni bányászatnak köszönhetően kerültek felszínre a földtörténeti múltba betekintést engedő színek, rétegek és alakzatok. A tanösvény útvonala a hullámosan változó felületű, vöröslő bányagödörben kalauzol végig bennünket, melynek északi-északnyugati oldalát magas bányafalak határolják. A korláttal szegélyezett sétaúton juthatunk fel a bauxitmező tetejére, ahonnan a bányagödör teljes egésze belátható. Megfigyelhetjük innen az oldalfalakról „lefolyó” bauxitos lejtőtörmeléket, mely alól itt-ott karbonátos tömbök bukkannak elő, az egykori trópusi karsztfelszínről árulkodó kisebb kúpszerű kiemelkedéseket (kőbörcöket) és a vetőfal jelenleg is tartó karsztosodási folyamatait jelző, furcsa alakú „harapásokat”. A kémiai reakciók következtében a bányafalakon kirajzolódik az egykori dús növényzet gyökérhálózata. Emellett jól megfigyelhetjük az egymást követő, egyre fejlettebb növénytársulások harcát a sziklák meghódításáért.
Ezt követően a hűvös bányamúzeumot tekintettük meg. 1926 novemberében kezdődött meg a bauxitbányászat Gánton. A bauxitbánya lelőhelyét Taeger Henrik kutatásai alapján Balás Jenő székely származású bányamérnök fedezte fel. A Gánti bánya Európa leggazdagabb bauxitbányája volt. A bauxitbányát 1962 december 31-én bezárták.
Az elgondolkodtató múzeumlátogatás után visszatértünk a zöld négyzet jelzésre, ami Gántra volt hivatott vezetni bennünket. Ahogy közeledtünk Gánt felé, úgy sűrűsödtek a felhők is felettünk, majd hideg szél kerekedett, jelezve, hogy nem messze vihar van tőlünk. Gyorsan előkerítettük az esőkabátokat, majd szapora léptekkel indultunk a település irányába. Most is hatalmas szerencsénk volt, épp a helyi kocsma előtt ért el bennünket a zápor, így szó szerint bevert bennünket az eső. Mi meg hagytuk magunkat, elvégre inkább belül ázzunk, mint a kocsmán kívül. Az eső pont addig esett, míg a társaság elfogyasztotta italait, és a buszra felszállt. Bár voltak elvetemült sporttársak, akik az eredeti elképzelés szerint Csákvárig gyalog mentek. A buszos társaság hamar Csákvárra érkezett, de szomorúan állapítottuk meg, hogy az Oroszlányi buszt bizony lekéstük. De bennünket nem olyan fából faragtak, hogy megrettenjünk egy kis nehézségtől. Haditervet kovácsolva beültünk a buszállomás melletti szórakozóhelyre, míg három! hölgy sporttársunk elment stoppolni. Hiába mondtam, hogy stoppolásnál a három nem nyerő szám, mégis megpróbálták. Hát nem is jött be nekik. De kettőjüknek sikerült elvergődni Oroszlányig, ahol is autóba pattantak, és visszajöttek értünk kocsival.
Így menekültünk meg a csákvári utasellátó fogságából!
Harmadik túranapunkon vasúton utaztunk Szárligetig. A vonatokon kellemes csalódás ért bennünket, a tiszta, modern szerelvények ausztriai túráinkat juttatták eszünkbe. A szárligeti vasútállomást elhagyva az elmaradhatatlan GPS-szel a kézben vágtunk neki a távnak.
Első célunk volt, hogy feljussunk a Zuppa-tetőre, ahonnét szép kilátás nyílik a Vértesre, mivel a mai napon a Gerecse hegység útjain haladtunk egészen Tarjánig. A hegytetőre nem is volt egyszerű feljutni, mivel arról az oldalról, ahonnan megközelítettük, nem vezet turistaösvény a csúcsra, ezért toronyiránt jutottunk fel a keresztig. Nem sokat időztünk a szeles helyen, csupán körbetekintettünk, és ereszkedtünk is a völgybe, immáron a jelzést követve. Szép erdei ösvény kanyargott a lábunk alatt, mígnem az M1-es autópálya alatt el nem haladtunk. Innentől birkalegelőkön keresztül vezetett utunk. Már jócskán elharangozták a delet, mire megtaláltuk az alkalmas helyet ebédünk elköltésére.
Innét az út hol erdőben, hol nagykiterjedésű irtásokon vezetett a Somlyóvár kulcsosházig, ahol védett környezetben napfürdőzött a társaság. A kis pihenő után felkapaszkodtunk a Somlyó tetejére, ahonnét messze belátható volt a környék. A szomjúság egyre jobban gyötörte csapatunkat, ám hiába fürkésztük a közeli településeket. Kissé csüggedten indultunk útnak a 8 km-re lévő Tarján felé. Orrunkat lógatva nem nagyon figyeltük a jelzést, így aztán el is tévedtünk volna, ha a műholdas helyzethatározó nincs nálunk. A jelzések ritkák és gyengék voltak, ezért folyamatosan szemmel kellett tartani a készüléket. Így értük el Tarján határát, ahol hatalmas kiterjedésű repcetábla kísért be bennünket a településre. Ahogy élő emberrel találkoztunk, egyből a kocsma után érdeklődtünk. Meg is kaptuk az eligazítást, hogy merre menjünk, de nem gondoltuk, hogy ilyen nagy ez a település. Mire a kocsmahivatalig elvergődtünk, oly mértékben voltunk kiszáradva, hogy többünkön a sivatagosodás jelei mutatkoztak. Mindezek ellenére kellemes napot tudhattunk magunk mögött.
A negyedik napon pihenőnapként kultúrprogramot szerveztünk. Kocsikkal Tatabányára mentünk, ahol elsőként a monumentális Turul emlékművet néztük meg.
Ez Európa legnagyobb ércmadara, a szobormadár szárnyainak fesztávolsága 15 méter. A milleneumi ünnepségek keretében Donáth Gyula szobrászt bízták meg 1896-ban az alkotás elkészítésére. Anyagi gondok miatt a turulmadár avatására csak 1907-ben került sor.
Az emlékmű felállításának alapja az a legenda, mely szerint Árpád honfoglaló hadai a bánhidai síkon arattak győzelmet Szvatopluk morva fejedelem fölött. Az emlékműtől nem messze található a Szelim-barlang, mely 45 méter hosszú és 14 méter magas, amit egy vízfolyás vájt ki a triász időszaki dachstein mészkősziklából. A barlang jelentős őskori lelőhely, ősemberek tűzhelyének maradványait, elszenesedett fatöredékeket és állati csontokat tártak fel. A tatárjárás korából származó emberi csontokat is találtak itt. Ezek után a Razinger kilátó felé vettük az irányt, mely csaknem 30 m magasságával csodálatos panorámát biztosít a felkapaszkodó látogatóknak.
A látnivalók sorában a tatabányai vasútállomás következett, mely nem éppen a szépségével ragadott meg bennünket. A szocreál, hegesztett vasszerkezetű, huzatos építményben jobbnapokat látott pavilonok árulták portékáikat. Nekünk sikerült felkutatni egy lángosozó helyet, ahol hosszas várakozás után mindenki jóllakhatott egy Európa szerte híres, finom lángossal. Innét Tatára vezetett utunk, ahol a tatai Öreg-tó és a vár megtekintése volt a cél. A tavat az Által-ér táplálja, mely kiemelt fontosságú vízi élőhely, ritka madárfajok a vonulási időszakban tömegesen megtalálhatók a tó környezetében. Rendszeresen 20 000 egyednél is több madár tartózkodik itt.
Ha már Tatán jártunk, nem hagyhattuk ki a Csáki-tó mellett található Angolparkot, az érdekes műrom együttessel együtt. A parkban kellemes, rövid sétát tettünk a csobogó patakocska mellett. Elkészültek a jobbnál jobb felvételek, majd elindultunk a nap utolsó kulturális helyszíne felé, Majkra. A majki kamalduli remeteség már régen izgatta a fantáziámat, ezért nagy várakozással indultam neki a felfedezésének. Ez a szerzetesrend arról nevezetes, hogy tagjai némasági fogadalmat tettek. Elgondolkodtam azon, hogy női ágon vajon miért nincsenek kamalduliak?
A majki kamalduli remeteség előzménye a mai épületegyüttestől DK-re, a XIII. század első felében, a Csák család királyi adományként kapott birtokán felépített Nagyboldogasszony premontrei prépostság volt.
A kolostor a török időkben elnéptelenedett, majd a XVII. században egymást sűrűn váltó tulajdonosok után végül 1727-ben a fraknói gróf Eszterházy József (Komárom megye főispánja) birtokába került. Ekkor Majkpuszta 1200 hold területtel (szántóföldek, legelők, rétek, kertek, gyümö1csösök, erdők, halastavak, vízimalmok), valamint a premontrei kolostor és a hozzá tartozó, egykor 3 hajós román kori templom romjaiból állt. A Kahlenberg-i kamalduli kolostor elöljárója Radossányi László (aki később az építkezés fő irányítója lett) Eszterházy József személyében talált bőkezű mecénásra. Eszterházy 1733-ban adta ki az alapítólevelet, és majki uradalma mellett jelentős pénzösszeggel, mesteremberekkel és nyersanyaggal járult hozzá az építkezéshez. (Engedélyezte többek között a környei római erőd, Oroszlánkő és Gesztes várainak és a vértesszentkereszti apátság köveinek felhasználását, valamint a premontrei kolostor még álló falainak elbontását, a régi kőanyag felhasználását az új építkezésnél.)
A majki apátsági templom alapkőletételekor a szokásos dokumentumok mellé egy halat is elhelyeztek, ezzel is kifejezve, hogy a szerzetesrend tagjai milyen komolyan veszik a hallgatási fogadalmukat. A szigorú rend szerint élő férfiközösség tagjai a napi imák elmondásán kívül csak évente kétszer, húsvétkor és karácsonykor válthattak szót egymással. A majki remeteségben csak rövid ideig éltek az öltözetük alapján fehér barátoknak is nevezett szerzetesek, de a krakkói Bielanyn ma is működik egy kamalduli kolostor.A barokk stílusban épült remeteség értékét növeli, hogy egy adott feladat betöltésére, egységes együttesként épült. Az épületek, és azok mértani elrendezésével sugallt harmóniát tökéletesen egészíti ki a kolostoregyüttes csodálatos környezete: a Vértes romantikus hangulatú erdői és a közelben fekvő halastó pompás keretet adnak ennek a nagyszerű alkotásnak…
Az ötödik nap délelőttjén a csókakői elágazóban szálltunk le a távolsági járatról, majd a hosszú bekötőúton értük el magát a falut. A napsütötte, kedves kis falucska nyugodtságot árasztott magából. A falu felett méltóságteljesen magasodtak Csókakő vár falai. A vár melletti sziklafalon társaink már kiépítették a standot, így aztán akinek kedve támadt sziklát is mászhatott, gyakorolhatta az ereszkedést.
Aztán elindultunk egy rövid körtúrára. A zöld jelzést követve haladtunk a lombos erdőben kanyargó ösvényen. Az ebédidő egy pompás fennsíkon ért bennünket, ahol árvalányhajjal borított szőnyegen heverve áldoztunk a kulináris élvezeteknek, miközben szemünkkel faltuk a panorámát. Jóllakottan indultunk tovább, keresve a borútat, ami majd visszavisz bennünket a várhoz. Ennek megtalálása nem volt egyszerű dolog, de a mindig kéznél lévő GPS segítségünkre volt most is. A kitett sziklafalakon lassan haladtunk előre, mígnem a jelzésre rálelve ereszkedtünk le a borútra. Mindjárt az első pincénél meg is torpantunk, és nem tudtunk ellenállni a szíves invitálásnak. Az árnyas lugas alatt megpihenve kortyoltuk a napsütötte szőlőtőkék zamatos levét. Ki édeset, ki szárazat, és kerültek bizony a hátizsákba is flaskák bőven. A hosszú betonúton, a napsütésben lassan araszoltunk előre, de a végtelennek tűnő aszfaltcsík egyszer csak bevitt bennünket Csókakőre. Ott a kemencés-ház udvarán csillapítottuk feltörekvő éhségérzetünket, és kóstolgattuk tovább a borokat, illetve söröket. Innét aztán ki busszal, ki kocsival jutott el újra Oroszlányba a szállásunkra, ahol este ünnepléssel zártuk a hetet.
Hogy hova megyünk jövőre, az még kétséges, egy biztos, hazai tájakon fogunk barangolni!
President
