logotype

TOR DES GÉANTS

2011.09.11-18.

332,5 km, 24000 m, 150 óra

 A januári jelentkezéskor 5 nap alatt betelt az 500 fős lista. Hosszabb időszakra számítottunk, ezért nagy kapkodás volt az utolsó órákban, de sikerült bekerülni egyenes úton mind az ötünknek:  Szilágyi Anita, Siményi Miklós, Wehner Márton, Wehner Géza és jómagam (Börcsök András), továbbá Fridrich Laci várólistáról. Egy héttel a verseny előtt kaptam meg az új Hoka cipőmet Olivértől. Bíztam a cipőben, ez már fél sikert jelentett számomra. Magyarok közül többen is kint vették meg az új Hokát. Az indulók 10-15%-a ilyen cipőben indult a versenyen.
A vasárnapi rajt előtti csütörtök reggel indultam Athosszal, Fridmannal Courmayeurba. Svájcon keresztül, este 11-re értünk oda. Előre lefoglalt szállodánkban már vártak minket. Másnap sokáig aludtunk, majd a következő két nap pihenéssel telt. Bejártuk a verseny városi szakaszát, sportboltokat, ettünk pizzát, ittuk a helyi söröket. Az időjárás nagyon szép volt. Egész nap sütött a nap, kánikulai meleg volt. A „Hungarian Trail Running” feliratú pólóink  beváltak. Többen is odajöttek érdeklődni, hogy ugye a versenyre jöttünk.
Szombaton délután a sportcsarnokban volt a rajtszám átvétel. Itt találtunk egy óriás plakátot, amin az állt, hogy ez a világ leghosszabb non stop ultra trail versenye. Rögtön csapatkép készült a plakát előtt. Rajtszámból mindjárt kettőt is kaptunk, egyet előre, egyet hátra kellett felraknunk. Csuklónkra egy chipet csatoltak. Letéti díjat nem kértek, ez egy egyszer használatos chip volt. Továbbá egy fehér technikai pólót is adtak. Kaptunk egy közepes méretű sporttáskát, ebbe kellett beraknunk az egy hétre szükséges ruháinkat, tartalék élelmünket, elemeinket, tisztálkodó felszerelésünket. Még nem tudtuk milyen ellátást fogunk kapni a hét folyamán, ezért jól kitömtük a táskákat. Este visszavittük őket a sportcsarnokba. Ekkor volt egy eligazítás, angolul, franciául és olaszul, majd pasta parti, ahol hosszan kellett sorban állnunk. A kínálat az UTMB-hez volt hasonló.
  Az útvonalat 7 szakaszra osztották. A szakaszok határoló pontjain tusolási és alvási lehetőség volt. Itt kaptuk meg a sárga sporttáskáinkat is. Az egész útvonalat kijelölték 60 cm magas rúdon, sárga kis zászlókkal. Fényvisszaverő négyzet is volt minden rúdon.
Vasárnap 10-kor volt a rajt a városka főteréről. A felhajtás hasonló volt, mint Chamonixban. Felsorolták mind a 22 nemzetet, ahonnan a versenyzők érkeztek. Kezet fogtunk egymással, jó utat kívántunk és „találkozunk a célban” felkiáltással el is indultunk 10 órakor. Az 500 nevezőből 473-n álltunk a rajthoz. Szerényen a hátsó részről indultunk, így az első 100 métert gyalogolva tettük meg. Még nem említettem, hogy én már derékfájással küszködve utaztam ki. Sántikálva mentem a rajtba. Itt aztán elkapott a lelkesedés és elkezdtem futni a tömeggel. A város szélén feltorlódtunk, szűk ösvényen indultunk fel az első hágóba. Col Arp 2571 m magas volt. Először erdőben, majd kopár terepen szerpentineztünk felfele. Mellettünk egy helikopter emelkedett. Több TV társaság is közvetítette a versenyt. Én sántikálva értem el a hágót. Onnan mindenki futva indult lefelé. Láttam, hogy már a mezőny végén vagyok. Most meg kell próbálnom futni, különben kiállhatok. Mély levegőt vettem és elkezdtem kocogni. Egyre jobban belejöttem, kezdett bemelegedni a derekam. Youlazban volt az első frissítő pont. 11,8 km-nél voltunk. Kóla, kétféle ásványvíz, citrom és narancs gerezdek, banán, Tuc-Tuc keksz, édes keksz, aszalt gyümölcsök, sajt. Későbbi pontokon 50%-os és 100%-os gyümölcslevek, sonka, szalámik bővítették a kínálatot. Ez a kínálat elkísért bennünket egész héten. 20-30 km-ként meleg leves és paszta is volt a kínálatban. Ami hiányzott, szerintem, az a só és az izoital volt. Szerencsére mindkettőből elég sok volt a hátizsákomban és a sárga sporttáskában. Tablettákban és porokban is vittünk izót. Ezeknek a későbbiekben nagy hasznát láttuk. Negyed háromra értem La Thuile-be. 17 km. Itt már sör és bor is volt bőven. A ponton odajött hozzám valaki, aki emlékezett ránk a tavalyi PTL-ről.  Én is megismertem a pólóján olvasható Catalunia feliratról. Tavaly sokat mentünk együtt velük. Társai is megörültek nekem, mikor a Viva Cataluna felkiáltással köszöntöttem őket. Viva Ungheria volt a válaszuk. Gyalogolva indultam fel a Deffeyes házhoz. Nem fájt a derekam, így elég jó tempót tudtam menni. Az Alpokban még sosem látott bővizű vízesések mentén kapaszkodtunk fölfele. Több tíz méter magasból függőlegesen lezúduló vízesések egy üstbe érkeztek és onnan egy másik vízesésben folytatódtak. Kiépített kilátópontok voltak a turistáknak.  26,6 km-nél értem el a házat. A ház előtt frissítőpont volt. 2500 m-nél jártam. A  magasságmérő órám 200 méterrel kevesebbet mutatott,  mint a valós magasság. Nem értettem az okát. Courmayeurban még pontos volt. Az előrejelzés stabil légnyomást ígért az elkövetkező napokra. Most voltam harmadszor ennél a háznál. Régebbi PTL-ken is voltam itt. Mindig másik irányból érkeztem ide. Most a Passo Altó irányába indultam tovább. Ezt a szakaszt is megtettem már két évvel ezelőtt. A hágó fele félúton úgy begörcsölt a combom, hogy elfeküdtem a sziklán. Gyorsan betöltöttem egy nagy ampulla magnéziumot a vizembe. Elkezdtem inni. Pár perc után fel tudtam állni és sántikáltam tovább. Száz métert sem tettem meg, mikor a vádlim görcsölt be. Na ez már úgy fájt, hogy üvöltöttem. A mögöttem érkezőknek kézzel-lábbal magyaráztam, hogy mi a bajom, hagyjanak nyugodtan magamra, majd megyek utánuk. Lassan hatott a magnézium és végül csak felértem a 2857 méter magas hágóba. Itt már 240 méterrel mutatott kevesebbet az órám. Kezdtem gyanakodni, hogy itt valami időjárás változás fog jönni. A görcsökre visszatérve, talán jobb lett volna, ha a verseny előtti napokban sör helyett magnéziumot ittam volna. Ettől kezdve napokon át a vizembe magnéziumot oldottam fel és folyamatosan azt ittam. Nem is volt több gondom a lábammal. 2000 méterig kellett leereszkedni. Mielőtt elértem volna a frissítő pontot, elkezdett esni az eső, futottam a házig. Jól eláztam. Ettem, ittam a házban, közben elállt az eső. Indultam is tovább az első szakasz 3. hágójába. Félúton újra elkezdett esni, besötétedett. A szél is egyre erősödött, ahogy emelkedtem. A kezeimet már régen nem éreztem, de amikor már a lábszáraim is kezdtek érzéketlenek lenni, akkor egy nagy szikla szélárnyékában megálltam felvenni a végig zipzáras nadrágomat. A mögöttem érkezők is hasonlóképpen tettek. Volt egy kitett szakasz, beépített kék műanyag kötelekkel. Valamiért megtorpant itt a sor. Keskeny peremen álltunk, a szél jó 100 km-rel nyomta ránk a vizet. Villámlott és dörgött.  Az utolsó szakasz nagyon meredek volt. Négykézláb mászva jutottam fel a 2829 méter magas hágóba. Gyorsan ereszkedtünk békésebb magasságokba. Összefüggő sorban haladtunk. Térképről tudtam, hogy ez a szakasz megegyezik a tavalyi PTL szakaszával. Egyszer csak az előttem haladó hátrafordult és kérdezte, hogy emlékszem-e, hogy tavaly itt mentünk el balra a PTL-n. Ma sem tudom ki volt az illető. Planavalban (43 km) találkoztam Anitával, akivel frissítés után együtt indultunk tovább. 48,6 km-nél volt az első szakasz vége. Beérkezéskor leolvasták a chipünket. A monitoron láthattuk a helyezésünket. La Thule óta 48 helyet jöttem előre. Már a 400. voltam. Ez is valami. A táskánkat másodpercek alatt kezünkbe adták. Ettünk, ittunk, száraz ruhát vettünk fel. Úgy döntöttünk, hogy még nem alszunk ezen az éjszakán. Két napot kibírunk alvás nélkül. A következő szakaszon is 3 hágót kell megmásznunk. Féltem, hogy kicsúszunk a szintidőből. Magasabb hágók következtek, mint az előző szakaszon. 6-6 órára becsültem hágónként a menetidőnket. Még világosban túl akartunk lenni ezen a szakaszon, ezért 40 perc után indultunk tovább. Ekkor fél egy körül voltunk, hétfőn hajnalban. Az eső már nem esett. Szerencsénkre a célig ki is tartott a jó idő.
Col Fenétre 2854 méter magas hágó volt, amin 6 óra alatt másztunk át. Az egyik útba eső menedékházban dupla választék volt. Kiírták, hogy az ellátás a menedékház ajándéka. A következő a 3002 méter magas Col Entrelor nevű hágó volt. Itt már a hegyi mentők is fenn voltak. Egy műanyag „szobát” raktak le helikopterrel a hágó közelébe.  A szoba méretű dobozban volt a felszerelésük és vizet is hoztak fel a versenyzőknek. Távcsővel figyelték a felérkezőket a hágóból. Kiszűrték azokat, akiket le kellett ültetni, próbáltak beszélgetni a „gyanús” versenyzőkkel. Kíváncsiak voltak, hogy tudnak-e értelmesen válaszolni. Fotósok is szép számmal voltak az útvonal mentén. Délre túljutottunk ezen is. Most következett a táv legmagasabb része a Col Loson 3296 méteren. A délutáni nap telibe sütötte a hegyoldalt. Levegő nem mozdult, meg kellett küzdenünk minden méterért. A vége felé 5 méterenként megálltam lihegve, oxigén után kapkodva. Így is sorban előztem meg a köveken ülő, elfáradt versenyzőket. A hágóban itt is hegyi mentők figyeltek minket. Oldalukon hatalmas pisztolytáska lógott. Gondolom világító és jelző rakéták voltak benne. 8 órára volt szükségünk, mire ezen a hágón is átmásztuk. Még csak 2. napja voltunk magasban. Még nem akklimatizálódtunk rendesen. Sebaj, majd a napok múlásával az is meglesz.

Hétfőn este, fél nyolcra érünk Cogne-ba. Ez a második szakasz vége. Feljöttem a 250. helyre. Örülök, hogy 150 helyet jöttem előre a magashegyi szakaszon. Evés, ivás, majd először tusoltunk, és megpróbáltunk 2 órát aludni. Ez alatt megszáradt a lábunk, kiszáradt a cipőnk. Másfél óra alvás után, megszólalt a mellettem fekvő telefonja. Én is felébredtem, nem is tudtam már visszaaludni. 2 óránál ébresztettem Anitát. Nehezen ébredt, de felkelt és némán készülődtünk. Száraz zokni, száraz ruha, újabb evés és ivás. Az első éjszaka esője teljesen lemosta a kidörzsölődés elleni krémet rólam. Csak a második este próbáltam pótolni, de már késő volt. Annyira kidörzsölődtem a sok izzadástól, hogy véreztem. Kentem magamra mindent, de elkísért a végéig ez a fájdalom. 23:21-kor indultunk tovább. Kijelentkeztünk. Éppen leolvasták a chipünket a kijáratnál, mikor beérkezett egy szenvedő arcú fiatalember. Még felemelte a karját és leolvasták az idejét, de már nem engedte le a karját. Összeesett, elájult. A sátor ajtajában álló rendezők és mentősök már felfigyeltek rá és mentek felé. El is tudták kapni, hogy legalább a fejét ne verje be. Ez aztán az akaraterő szép megnyilvánulása! A chip leolvasásáig tartotta magát. Az éjszakákon telihold segítette az utunkat. Nagy segítség volt gyenge kínai fejlámpáink mellé, amiket folyamatosan javítgatni kellett, hogy világítsanak valamit.

46 km-es szakasz várt ránk. Elején még volt egy 2800-as hágó, aztán végig lefele Donnas-ig. Hosszú ereszkedés. Donnas csak 300 m-n fekszik. Ez az  Aosta völgy keleti bejárata. A hágón még sötétben átjutottunk. A völgybe dél körül értünk le. Az aszfalton sütött a forróság.  A helyiek ilyenkor már sziesztáztak. Árnyékból buzdítottak bennünket. Az út egy része az egykori római úton vezetett. Több falun keresztülmentünk, mire háromnegyed egykor elértük a pontot. A falvakban több vízkifolyót is találtunk. Vizeztük a sapkánkat, nehogy napszúrást kapjunk.  Három óra alvást terveztünk. Nem volt kedvünk a nagy melegben tovább indulni. Egy rendező közölte, hogy kevés a fekhely és csak két órát alhatunk. A teremben minden ablak nyitva volt. Járt a levegő. Így is az izzadságunkban fürödtünk alvás közben. Itt sikerült először fogat mosni és borotválkozni. Ötkor indultunk tovább. Kezdett enyhülni a meleg is. Éjszaka lassabban haladtunk, de legalább nem izzadtunk ki mindent magunkból.

52 km-es szakasz várt ránk. 18 km-en másztunk fel a Rif. Coda-hoz (2224 m). Ez egy csúcson található menedékház. Már sötétben értük el. Az Alpok legkeletibb gerincén voltunk. Alattunk a kivilágított Pó síkság terült el. Nappal talán még a tengert is láthattuk volna. Egész éjszaka nehéz, köves terepen mentünk. A vége felé volt még egy meglepetés plusz hágó is. Még az első esős éjszakán sikerült megfáznom, most aztán gyakran köhögtem, lassan szakadozott fel a légcsövemen lerakódott váladék. Az útvonal is nagyon poros és száraz volt. Napfelkeltekor csodálatos panorámánk volt az egész Monte Rosa hegységre, másik oldalon a Grand Paradiso hófödte csúcsa világított rózsaszínűen. Csak szerdán délután 3 óra után értük el a Gressoney völgyet. 200 km-nél voltunk. Tudat alatt már elkezdtünk visszafele számolni a célig. Már csak három szakasz volt hátra. Itt három óra alvást terveztünk. Másfél óra után egy rendező felébresztett szép sorban minden férfit, valakit kerestek. Nagyszerű. Itt sem tudtam már visszaaludni.

Sötétedés előtt indultunk tovább. Felfelé mentünk a Gressoney völgyben. Besötétedett. Karnyújtásnyira fehérlettek a holdfényben a Monte Rosa 4000-s csúcsai. Még a völgy vége előtt elindultunk balra felfele. Alpenzu nevű menedékház volt az első frissítő pontunk ezen a szakaszon. A szintmetszetből egy könnyű szakaszra számítottunk. Csak 36 km a táv. Felmegyünk 2700 m-re és le se jövünk 2000 alá a végéig. Ez így is volt, mégis a legnehezebb szakaszok egyike lett. Hágóból hágóba mentünk azzal a különbséggel, hogy nem mentünk le köztük a medencék aljára, hanem mindjárt kioldalaztunk egy másik hágóba. Keskeny, poros peremeken oldalaztunk órákon át. Csak a botjainkra támaszkodhattunk. Csak egy lépést lehetett volna elvéteni, másodikra már nem lett volna lehetőség. Az eddigi hegycsúcsok mellett feltűnt a Matterhorn déli oldala is. Nem volt rajta hó. Kicsit szélesebb volt a csúcs alatt, mint ahogy a másik három oldalról látszik. Lassan telt az éjszaka. A hőmérséklet pár fokkal volt 0 felett. Amíg mozogtunk, nem fáztunk. Beértünk egy elhagyottnak tűnő faluba. A zászlók egy helyi vendéglőbe vezettek. Ez volt a meglepetés. A kandallóban pattogott a tűz. Az asztalok megterítve. Tisztaság, mint egy első osztályú vendéglőben. Foglaljunk helyet! Mit szeretnénk enni? Beértük egy levessel és tésztával. A teljes étlap ingyen rendelkezésünkre állt. Ezt biztosan saját zsebből állták a háziak. A frissítő pontokon töltött percek után viszont már vacogva indultunk tovább. Csütörtök reggel 9 után értük el a szakasz végét. Itt újra a bevált forgatókönyv. Evés, tusolás, alvás, evés, indulás tovább. Itt sem sikerült másfél óránál többet aludnom. Lelógott a lábam az ágy végén. Hát nem belém rúgott egy járni alig tudó versenyző?! Volt olyan pont, ahol mellette volt a kórház száz méterre. Két mentőautó felváltva, szirénázva vitte a rászorulókat a kórházba. Teljes körű és mindenre kiterjedő biztosítást kötöttek a rendezők minden versenyzőre. Bármivel az egészségügyiekhez lehetett fordulni. Várakozás nem volt, rögtön segítettek. Látszott, hogy a pénz itt nem számított. Minden és mindenki a versenyzők rendelkezésére állt. Fél kettőkor indultunk tovább. Csak most látom, hogy milyen sok időt töltöttünk a pontokon. Ott rövidebbnek tűntek a pihenők. Valószínűleg elvesztettem az időérzékemet.

47 km-es szakasz várt ránk. A szintvonalakból az előzőhöz hasonlóra számíthattunk. Csak egyszer mentünk le 2000 alá. Délután egy rendező jött szemből és új zászlókat rakott ki. Még csodálkoztunk, hogy ki szedheti ki a zászlókat ebben a magasságban. Hamar rájöttünk a dolog nyitjára. Alig, hogy elment a rendező, már jöttek is a tehenek és elkezdték enni a zászlókat. Volt amelyik csak a sárga nylont ette meg, de volt amelyik a rudat is megrágta és lenyelte. Nehéz éjszakánk volt. Az utolsó 2700-as hágóból egy 45 fok körüli szerpentin vezetett le. A nehézsége abban állt, hogy púder finomságú volt az egész hegy. Ha felálltam, csúsztam lefele. Guggolva egy órán át ereszkedtem lefele. TESCO gazdaságos botjaink mindig a legrosszabbkor csúsztak össze. Valószínűleg ekkor már nem voltam rendben. Elfogytak a tartalékaim. Anita lent egy legelőn várt, mivel a jelzőzászlókat itt is felfalták a tehenek, nem találtuk az út folytatását. Végül két amerikai versenyzővel közösen találtuk meg az ösvény folytatását. Innen már nem tudtam volna egyedül tovább menni. Magyar mondatokat hallottam az erdőből. Tudtam, hogy hallucinálok. Nem tudom miket beszéltem, csak arra emlékszem, hogy Anita rám szólt, hogy maradjak csendben és menjek utána. Fájtak a talpaim. A Hoka talpa itt már puhának bizonyult. Átnyomták a kövek. Hiába, ilyen távra már nincs megfelelő cipő. Órákon át ereszkedtünk lefele. A völgy túloldalán már lakott települést láttunk. Nem lehetett átmenni a túloldalra. Még lejjebb kellett mennünk, aztán vissza a túloldalon. Egy garázsban volt frissítőpont. Ekkorra már hatott a fájdalomcsillapító, jobban lettem. Anita úgy döntött, hogy ott marad pihenni. Én egyedül indultam tovább. Erdőben meredeken emelkedtem 600 m-t. Nagyon álmos voltam. Rettegtem, hogy bealszom és arcra esem. Mire felértem kivilágosodott. Hegyimentők voltak a ponton. A világossággal el is múlt az álmosságom. 500 m-rel feljebb, velünk szemben világított a következő pont. Oldalazva kellett átmenni a ponthoz. Ez nem volt nehéz. Viszont a pont alatti függőleges fal tele volt emberekkel. Na ha itt kell majd lemenni, akkor feladom. Csak később jöttem rá, hogy sziklamászók voltak, akik a falban aludhattak és a napfelkeltével elkezdtek mocorogni. A hágóban megint hegyi mentők voltak. Végül a hegy túlsó oldalán kellett lemenni. Ez is egy poros szerpentin volt, de voltak kavicsok is a porban, így itt már nem csúsztam. Beálltam egy három fős olasz csapat mögé. Tudtam tartani a tempót velük. Az alsó részen már elkezdtem futni és lehagytam őket. Péntek reggel 9 körül értem Ollomontba.

Már csak 49 km volt hátra és szombat délutánig kellett beérni. Az elmúlt két nap nehézségei után még nem voltam biztos benne, hogy beérek szintidőben. Ezen a ponton már nem volt sportcsarnok. Egy nagy sátorban volt az egészségügyi pont és az alvási lehetőség. Egy kőházban volt a frissítő pont, mellette egy vizesblokk. A nap még nem sütött be a völgybe. Hideg volt és csak két tusoló. Még a törülközőt sem lehetett bevinni, csak egy kabin volt az egész. Kint a hideg kövön le kellett vetkőzni, mezítláb sorban állni, mint a katonaságnál. Rám került a sor. Meleg víz volt, de fél perc után már dörömböltek a sorban állók, hogy jöjjek ki. Ki a hidegbe a forró vízből. A törölközőt sose sikerült megszárítani, így vizes és penészes volt már egy hét után. Felrángattam magamra az utolsó tiszta ruhám és futás a sátorba a pokróc alá melegedni. Közben Anita is megérkezett. Megbeszéltük mikor indulunk. Beállítottam a telefonom. Kiírta, hogy még 51 perc az ébresztésig. Hú de jó! Na azért ez se volt mély alvás. Mivel ott voltak az egészségügyiek is, folyamatos volt a hangos, olaszos beszélgetés.

Dél körül indultunk az utolsó szakaszra. 1400-ról 2700-ra kellett felmenni. Kezdetben erdőben szerpentineztünk felfele. Anita lemaradt. Az emelkedőkőn általában én voltam a gyorsabb, aztán a lejtőkön mindig utolért. Az egyik kanyar után láttam, hogy az alattam lévő részen lelassított egy autó. Egy versenyző szállt ki belőle, nagyon óvatosan. Ők nem láthattak engem. Felettük voltam és az erdő eltakart. Szóval a fiatalember nagy léptekkel elkezdett futni. Pár száz méter után elfogyott az ereje és átváltott gyaloglásra. Engem még mindig nem látott. Én viszont láttam, hogy van rajtszáma és 2010-es UTMB-s trikó volt rajta. 2433 m-en elértem a Rif. Lettey nevű házat. Nem sokkal utánam ő is odaért. Gyaníthatott valamit, mert nagyon zavartan nézett rám. Itt kiültem a ház elé egy sörrel a kezemben. Levetettem vizes pólómat száradni. Anita nemsokára megérkezett és együtt indultunk tovább a hágóba. Onnan lefelé már láttuk a Nagy Szent Bernát hágóra vezető utat. Közeledünk, gondoltuk. Egy pajtában volt a következő frissítő pont. Majd az úton átkelve egy hosszú és szép szekérút következett szintben. Talán ez volt az első rendesen futható rész a héten. Még délután elértük Saint-Rhémy városkát. Itt már jártunk tavaly. Itt pontnak kellett volna lenni. Valamiért egy faluval odébb rakták a pontot. Sebaj, csak követjük a zászlókat és elérünk a célig. A frissítő ponton eltöltöttünk egy órát, közben az egyik amerikai résztvevővel beszélgettünk. Ő és barátja szerettek volna a faluban aludni, de a rendezők minden igyekezetük ellenére sem találtak szállást nekik. Mikor mondtuk, hogy nálunk 1000 méter a legnagyobb hegy, akkor elcsodálkozva kérdezték, hogy hol tudtunk felkészülni. Sötétedéskor továbbindultunk, már csak 20 km-re voltunk a céltól. Egy bivak házhoz (Merdeux) értünk, ahol meleg teával várták a beérkezőket. A pontok egy részénél nem volt chip leolvasó. Ott felírták a rajtszámot és a pontos beérkezést. Rádió kapcsolatban álltak a központtal és egymással is ezek a pontok. Rádión mondták be a rajtszámokat a központnak és így kerültek fel az eredmények a netre. Ennél a háznál is volt rádió kapcsolat. Az egyik rendező mondta, hogy már megállt a mezőny éjszakára. Az előttünk lévő házakban már nincs hely aludni. Mindenki a reggelt várja és világosban szeretne bemenni a célba. Ha eddig nem is mondtuk ki, de azért tudtuk, hogy most már ha kell, négykézláb is be fogunk érni. Felengedett az egész hetes feszültség mindenkiből. Vidám volt a hangulat. Olyan álmosság fogott el, hogy egy órát aludtam egy padon ülve. Aztán indultunk tovább a Col Malatra nevű hágóba. Ez 2936 m magas. Már voltam itt 2008-ban. Tudtam, hogy nem nehéz, csak hosszú mindkét oldala. Az utolsó szakaszt beépített vaslépések és kötelek segítették. A hágóból már a Mont Blanc fehérlett az éjszakába. Hosszan ereszkedtünk le a Bonatti házig. (Ez egy másik Bonatti, nem amelyik az UTMB-n van.) A házban jó meleg volt, ahogy leültem, újra erőt vett rajtam az álmosság. Anita tovább indult. Én elaludtam. Egy óra múlva ébredtem. Kezdett világosodni. Innen a Bertone-ig egy nagyjából szintben menő úton mentem a hegy oldalában. Akinek még volt ereje, az itt futhatott is. Többen is ültek az út mentén szétszakadt Hoka cipőben. Ragasztószalaggal próbálgatták járhatóvá tenni. A leggyakoribb hiba az volt, hogy az alsó kopó réteg levált. A cipő orrára nem hajtják fel a kopó réteget. Ezért könnyebben leszakad a talpról. Ha kőbe rúgunk, akkor is elég puha az eleje. Viszont nagyon kíméli a bokát és a térdet. Egyszóval jó kis cipő, csak még egy kis fejlesztés ráfér. Az enyém egyben maradt, de látszik rajta a 332 km. Bertone előtt utolértem Anitát és egy versenyzőt, aki derékban oldalra, 30 fokban megdőlve sántikált. Látszott rajta, hogy nagyon szenved. Próbáltam segíteni, de nem fogadott el semmilyen segítséget. Elmondása szerint éjszaka kicsúszott az útról. Túlélte és sikerült visszamásznia az útra. Megörült, mikor mondtam, hogy csak 50-60 méter a Bertone ház. Itt volt az utolsó frissítő pont. Mikor meglátták elé siettek és bevitték lefektetni. Délután láttuk beérkezni a célba. A célvonal másik felén már mentősök várták és vitték a kórházba.

Bertone után megkezdtük utolsó ereszkedésünket. Hamar elértük a várost. Megálltunk, kicsit rendbe szedtük magunkat. Elraktuk éjszakai melegebb ruháinkat és a Hungarian Trail Running pólóban, piros, fehér, zöld zászlóval a kezünkben megindultunk a cél felé. Miki, Athos és Fridman elénk jöttek kamerával. A belvárosban két oldalt tapsoló emberek, az utolsó pár száz méteren vörös szőnyeg és már be is értünk a 204. és 205. helyen, szombat reggel 9 óra 35-kor. 143 órával és 35 perccel az indulásunk után. 332,5 km-t tettünk meg. 25 db 2000 méter feletti hágót másztunk meg. Ez 24000 méter szintet jelentett a rendezők szerint. Hála a jó pálya kijelölésnek nem tévedtünk el. A 473 indulóról 1200 segítő gondoskodott 43 frissítő ponton. A hangulat végig nagyon családias volt, tanulhatunk az olasz rendezőktől. A célban terülj-terülj asztalkám várt ránk. A sörcsap ki volt téve a térre, mindenki magának csapolhatott, korlátlanul. Kaptunk jegyet masszírozásra és a sportcsarnok emeletén működő étterembe is. A beérkezés után a sportcsarnok alagsorában volt a tusoló és ott lehetett aludni matracokon. Tusolás után visszasiettünk a célba. Sajnos lekéstük Gézáék beérkezését. Már ünnepeltek mire odaértünk. Feltűnően jó fizikai és mentális állapotban voltak. Délután még sokáig a célban tapsoltunk a beérkezőknek. Megbeszéltük az egy hét alatt minket ért élményeket és benyomásokat. Volt miről beszélnünk. Mindegyik fő ponton és a célban is kaptunk egy jelvényt a rendezőktől. Összesen 7 egyforma jelvény, csak az alján másik-másik város neve szerepel. Szép sorozat. Sajnos a vasárnapi eredményhirdetést Athossal és Fridmannal nem tudtuk megvárni. A többiek elmondásából tudom, hogy minden beérkezőt név szerint kiszólítottak és átadták a finischer mellényt. Nekünk hétfőn már dolgoznunk kellett. Szombaton este 8 körül Athos ébresztett, keljek, mert indulunk haza. Az utat is végig aludtam. Athos egymaga végigvezette az utat hazáig. Vasárnap délután már itthon voltam és alhattam tovább. Az elmúlt hetem alvással és evéssel telt. Még mindig van mit kipihennem. Érlelődik a gondolat, hogy még egyszer visszamegyek egészségesen és megpróbálok jobb eredményt elérni.

6 magyar indulóból ötünknek sikerült beérni. Köszönjük a hazai szurkolást, a sok biztató SMS-t. Sokat segített, hogy tudtuk, mennyien figyelnek odahaza.

 

A részletes eredmények:  www.tordesgeants.it

Börcsök András

 

Célba értem

2018  Göcsej Sport