logotype
image1 image1 image1 image1

Bükki tájakon (részletek)

 

Öreg bükkösök, hegyi rétek, fenyőtelepítések között gurul az autó, egyre lejjebb a szerpentinen. Előbb hagytuk el a Szentlélek melletti üdülőtelepet, balra felettünk az Örvény-kő magasodik. A fülünk újra meg újra bedugul, alig győzünk nyelni. A Garadna-völgyéből hatalmas füstoszlop száll a magasba. Faszénégetők dolgoznak ott. A boksa, vagy ahogy itt a Bükkben mondják, mille mellett lakókocsi áll, tetején TV-antennával. A gyerekek már a fehér kuvasz kölyköt dögönyözik. Hajlott hátú bácsi tesz-vesz a tűz körül. Őszbecsavarodott, rövid varkocsba font hajával, harcsa-bajszával, nevető szürke szemével mintha a mesék világából toppant volna elénk. Szavait ízes felvidékiességgel ejti. Még magyaráz, "mutitja" is hogyan egyengetik, döngölik a földet a mille padkához, amire aztán földbe vert karókból megépítik a kürtőt.

Szinte látjuk, ahogy az égetni való ölfákat körberakva összeáll a domború csonka kúp. Poros tenyerét kötényébe törli, pipáját megtömve ráfüstöl, úgy folytatja:

"Oszték a kísz rakást béfedik fűve, moháva, vagy ami ipeg van. Ilyenkó, aratáskó a szalma is megteszi. Arra gyün kít únyi agyigos főd. Bégyújtás után a gerible nyelive fist likakat büknek, s a fist színe, szaga szerént iranyitik az égést.?

10-12 nap múlva kibontják s a csengő hangú, kékesfekete színű faszenet bezsákolják.

"Mint a pokul béli ürdögök, olyanok vagyunk akkö?

- fejezi be meséjét az öreg. Koratavasztól késő őszig dolgoznak. Télre hazamegy Mályinkára, az unokákhoz.

Lillafüreden leparkolunk. Kenyeret, nápolyit, ivóleveket vásárolunk, aztán a Palota szálló alatti barlangot nézzük meg. Az esővíz a kőzet repedéseibe szivárogva oldja a mészkövet. A záróréteget elérve, annak mentén hömpölyög tovább, s a hegy lábánál bővizű karszt-forrásokban tör a felszínre. A levegővel ismét érintkezve a széndioxid elillan belőle, s az oldott mész kicsapódva rárakódik a patakba hullott levelekre, ágakra. Ezek idővel elbomlanak, s a kőzet likacsossá válik. Innen a neve: darázs-kő vagy édesvízi mészkő. Sok helyen képződik ilyen kőzet. Szilvásváradon a Szalajka-patak Fátyol-vízesésében, vagy a Mecsekben a Melegmányi-völgy mésztufa gátjain, de ilyen kőzetet találunk Érd határában, a Diósdi-fennsíkon is. Lillafüreden a Szinva-patak által létrehozott, közel száz méter vastag lerakódás azért egyedülálló a világon, mert ebben jött létre az Anna mésztufa barlang.

A hajdani vízesés lombos mohái a víz széndioxidját testükbe építve gyorsították a mész kiválást. Így jött létre az Északi Fény Terem finom, csipkeszerű mennyezete és a szomorúfűz leomló kő lombozata.

A barlangból kiérve, a kocsikat hátrahagyva gyalogtúrára indulunk. Meredek ösvényen kaptatunk fel a Szeleta-tető oldalában. Feljebb, a letörés széléről gyönyörködünk a Palota Szálló látképében. A fehér sziklákon sárga virágú, húsos levelű kövirózsák nőnek, Veronika kéklik.

Pár lépés és elérjük a Szeleta-barlang tágas bejáratát. A széles, magas előcsarnokból több tíz méteres oldalfolyosók nyílnak.

1906-ban Herman Ottó kezdeményezésére Kadic Otokar itt ásta ki először a Bükki-ősember dárdahegyeit, jégkorszaki állatok csontjait. Körbejárjuk a lyukat. Lámpánk fényében aranyló ragyogással csillognak a kövekre tapadt vízcseppek. A tetőre érve a Forrás-völgybe ereszkedünk. A tölgyfák alját befutotta a borostyán, a kontyvirág narancsvörös termése díszlik. Az oldalban megkeressük a Büdös-pest bejáratát. A közel 30 méter hosszú, 4-5 m magas üregből hátul egy kürtő ismét a szabadba nyílik. A hetvenes évek elején még hason csúszva másztunk itt ki. Azóta a hólé 4-5 méter széles, meredek falú gödörré mosta. A hegyet körbemászva, óvatosan, kívülről is megnézzük a beszakadást. Aztán a kövekre telepedve megebédelünk. A Büdös-pest szóösszetételben a Pest, a bolgár pesterá-ból származik. Ez a régi magyar nyelvben szintén barlangot, lyukat, odút, üreget jelentett. Ugyanígy Dél-Bükkben található Odor-várat mai szóhasználattal Odú-várnak mondanánk. Vagyis, a vár olyan hegyre épült, melynek oldalában odo, odú, barlang van. Ugyanilyen értelmezésben van a Bánkúttól északkeletre lévő Odvas-kő is. Valamint a Csipkés-kútra vezető út melletti Lukas-gerinc, melyen négy-méter átmérőjű és nyolcvan méter mély lyuk (zsombol) található.

A Forrás-völgy túloldalán már idelátszik az a kis lapos térség, ahonnan a Kecske-lyuk háromszög alakú, sziklakapuja nyílik. Belépve egy nagyobb terem hátulján hosszú, kacskaringós folyómederbe érünk. Az alig másfél méter széles folyosó egyre keskenyedve meanderezik a hegy belsejébe. Elágazás nem volt, így eltévedni sem lehet. A járat távolabb szűkül, egy fordulóban a zsákot lerakva négykézláb indulunk tovább. A mennyezetről széles, kecsketőgyre emlékeztető cseppkövek lógnak - innen a barlang neve.

A folyóágy most száraz, de egy-egy nyári zivatar vagy hóolvadás után megtelik. A falakon régi színlők mutatják a hajdani vízállásokat. Végül egy szifonhoz érünk. Felette a cseppkövek között kúszva meg lehetne még kerülni a szűkületet, de ahhoz már overall kellene.

Ez volt az első igazi, kiépítetlen barlang járat, ahová a gyerekekkel lementem. Még napokkal később is boldogan emlegették.

Feljebb a Flóra-forrásnál megtöltjük kulacsainkat. A völgy alja kiszélesedik, vizenyős lápréten övig érő csalán, illatos levelű vízimenta és halvány aszat között gázolunk. A levegőben egymást kergetve színes pillangók szállnak.

Öreg bükkfák alatt érjük el a völgy végében az időszakos karszt-forrásáról híres Felső-forrás barlangot. Az üreget a Miskolci Vízművek befalazta. A hegy mélyén lévő barlangrendszert, mint természetes víztározót használják a város vízellátására.

A gerinc túloldalán, a töbör aljában megkeressük a Kaszás-réti visszafolyó barlangot. A közeli forrás vize alig kétszáz métert kanyarog a felszínen, s a hegy újra elnyeli, hogy a túloldali Felső-forrás vizét gyarapítsa. Feljebb a Lila-barlang bejárata nyílik. A nem kívánt látogatók elől vasajtóval zárták el. Kerek lyukat hagytak, hogy a denevérek szabadon közlekedhessenek.

Meleg volt ma. Itt alacsonyabbak a hegyek, a szél sem jár úgy mint a csúcsokon. A gyerekek fáradtak, nyűgösek már, a jelzés elágazásnál megpihenünk, csokit eszünk. A völgy túloldalán zöld nyakkendős, hátizsákos lánycsapat halad. Szentlélek felé igyekeznek. A Pálos-kolostor melletti rét jó táborhely. Forrás is van a közelben.

Mi is elindulunk. A Hámori-tavat megkerülve érünk vissza a parkolóba. Igyekeznünk kell, azt ígértem a fiúknak, ha időben hazaérünk, este tábortüzet rakunk.

Káprázik a szemem a fényben, ahogy a házból kilépek. A többiek az asztalnál rám várnak, hogy indulhassunk. Elindulok a régi ház felé. 1967-ben, amikor először készültem a Bükk-fennsíkra, Anyám csillogó szemmel mesélt a Bánkúti Menedékházról. Apámmal kettesben járt itt, lány korában. A kicsi szobában csak egy lavór, s a két ágy volt. A kályhában pattogott a tűz és Ők nagyon boldogok voltak. Jártak a Bálványon, az Istállós-kőn, az Őserdőben...

Lassan felérünk a nyeregbe. Balra a sípályán egy kosaras bácsi hajlong. - Talán gombát szed? - kérdi Zsebi. Menj oda, nézd meg! Nem kellett kétszer mondani, már rohannak is. Mi csak távolról látjuk, amint a bácsi leguggol melléjük, úgy magyaráz. Aztán lelkendezve jönnek vissza: - Köhögés ellen martilaput, orbáncfüvet, meg fiatal csalán hajtást gyűjt, azért van neki három kosara. A régi turistaház romokban hever. A ?gengszterváltás? idején hagyták tönkremenni, aztán valaki, aki közel állt a tűzhöz megvette bagóért. Ez sem lesz már a turistáké! Most kezdik szállodává alakítani. A síelés szerelmesei a nyolcvanas évek végén megalapították a Bánkúti Sí Klubot. Az Erdőgazdaságtól bérbevették a sípályákat és felépítették a síházat, ahol most lakunk. Közvetlen mellette egy másik turistaház is épült, az igazságügyi dolgozók Juszticia Síháza. Mindkettő kényelmes, tiszta, családias hangulatú házacska. A folyosón melegvizes zuhanyozó, a másik épületben büfé, étterem, de a földszinti konyhában magunknak is főzhetünk.

Először a 965 méter magas Bálványra megyünk fel. A csúcsot magaskőris erdő borítja. Hosszú, páratlanul szárnyalt levelei halkan suhognak. A nyári kánikulát Pesten hagytuk. Itt a Bükk tetején kellemesen hűvös van. A párás levegőben, a gyalogúton puha zöld fű nő. A háromszintes acél kilátóból tiszta időben a Magas-Tátra is látszik. Északra, a gerincen a Dédesi Vár, a völgyben Nagyvisnyó és Szilvásvárad háztetői piroslanak. Nagy ragadozó madár köröz alattunk. Ahogy feljebb vitorlázik, a rétisas jellegzetes alakja rajzolódik az égre.

Kigyönyörködve magunkat meredeken ereszkedünk a Csorgói erdészház feletti rétre. A fenyvesen keresztülvágva dobverőhöz hasonló gombákat találunk. Ahogy leszedjük, úgy elpirul, mint a fiatal lány az első csóktól. Gyerekek, nézzetek széjjel, mert a piruló őzlábból finom vacsora lehet. Szétspriccelnek, s innen is, onnan is apró ernyőcskékkel térnek vissza.

A fenyvesből kiérve a Diabáz-barlang mellett vezet utunk. Az eső, a levegő széndioxidját megkötve híg szénsavként kerül a földre. A kőzet repedésein befolyva oldják azt, egyre nagyobb üregeket, beszakadásokat, töbröket és barlangokat létrehozva. A függőleges járat neve zsomboly. Ilyen a Diabáz-barlang is.

Továbbindulva előbb szálerdőben, majd vadvirágos hegyi réteken, évszázados hagyásfák alatt vezet utunk a Nagy-mezőre. Az erdőszélen van a Lipicai Ménes nyári szállása. A karám túloldalán, tőlünk vagy harminc lépésre, féltető alatt 15-20 kétéves csikó ácsorog az árnyékban.

Mással próbálkozom. Nyelvemet a szájpadlásomra szorítva éles "I" hangot kiáltok, mely kacagás-szerű horkantásban végződik. Valahogy így hangzik: nnnyűű-hhű-hí-hhh-ha-ha-há-ha-ha-hrraa. Dédanyám udvarán láttam a mént közvetlen közelről nyeríteni, amikor egy kanca ment el a poros földúton. Az első kiáltásra a fiatal csődörök megdermedtek, füleiket felém fordították. A harmadik nyi-ha-hára megfordultak és még mindég a szárnyék alól figyeltek. Valami nagyon érdekeset mondhattam nekik, mert a hasuk alján megereszkedve himbálózni kezdett a méretes, rózsaszín lószerszám. Végül az egyetlen gesztenyebarna hóka kivált a többi közül, s lassú lépésekkel megindult felénk. 3-4 méterre újra megállt. Alaposan megnézett mindent, mivel semmi gyanúsat nem talált, odajött csemegézni a feléje nyújtott friss gazból. Élvezettel tartotta pofáját a simogató kezünkhöz, hagyta, hogy fényes, bársonyos szőrét végigpaskoljuk. Két-három perc múlva egy másik szürke is kivált a többi közül. A jelenet megismétlődött. Aztán még egy..., és újra egy. Lassan már mindegyikőnknek jutott egy simogatni, szeretgetni való paci. Negyedóra múlva négy híján az egész ménes a rudaknál tolongott. Egymást taszigálva nyomultak előre. Amíg az egyiket etettem, a másik nagy érdes nyelvével a nyakamat simogatta. Majd óvatosan vállamat harapdálta anélkül, hogy azzal fájdalmat okozott volna. - Most már engemet is babusgassál egy kicsit! - Egy nagy deres az előtte állókat harapdálva, rúgva próbált közelünkbe férkőzni, mígnem a hóka az izgágát félrelökdösve rendre utasította. Nehéz elszakadni ennyi szeretetre éhes kamasztól, de nagy út áll még előttünk. Jávorkúton kéne ebédelni, ott kezet is tudnánk mosni. Öreg fenyőfák alatt, dolina sorok között érjük el a fennsíkot keresztező erdészeti műutat.

A gyerekek már éhesek. Még egy fél óra, és ott leszünk - nyugtatom őket. A kövesút mentén árnyas erdei ösvényen jutunk az elágazáshoz. A rét kiszélesedik. A forrásnál megmosakodva, a vörösfenyők alatt fűre terítjük pokrócunkat. Miután éhünket elvertük, körbesétálunk a réten. A századfordulón még állott az a hatalmas hegyijuhar, melynek tövéből a forrás fakadt. Ezért nevezték a tisztást Jávorkútnak. A régi turistaházat a TVK felújította, és vállalati üdülővé alakította. Éttermében minden vándort szívesen fogadnak. 1840 körül jávorkút és a Sebes-víz völgye között 32 hektáron luc- és vörösfenyőt telepítettek. A mag származása után a területet Svéd fenyvesnek nevezték. Néhány éve a közel 150 éves állományt, jóval túl a vágásfordulón, letarolták. Hírmondó példányai a tisztás nyugati szélén találhatók. A piros sávjelzésen indulunk vissza Bánkútra. A csipkéskúti istállók most üresek. A csikók a fennsíkon legelnek. A telepet megkerülve, idős bükkösben baktatunk hazafelé. A rántott gombából semmi sem lesz. Az étteremből udvariasan, de határozottan eltanácsoltak. Végül a szomszéd szobában lakó nénitől kapunk hagymát, meg olajat. Holnap Ő már úgy is hazamegy. Ha a vége jó, minden jó. Nagy karéj kenyérrel, a paprikás gombapörköltet falatozva tervezgetjük a holnapi napot.

Valaki elment az ablak alatt. Távolodó léptei alatt csikorog a zúzott kő. A túlsó ház felett, az oldalban, középkorú bükkös ezüstös törzsei világítanak. Koronájukat bearanyozza a kelő nap sugara. Susogva zúg a szél a fenyvesben, fújja, bodrozza a gallyakat. Az öreg barkócafa levelei sötétzöldek, fonákjuk világosabb. Ahogy billegnek, forognak a szélgyerekek játéka szerint, úgy villog, sziporkázik az egész lombozat.

A ház még csendes. Tegnap este vacsora után tüzet gyújtottunk, énekeltünk, beszélgettünk, bámultuk az esti szélben felizzó parazsat. Feljebb az aszfaltút kanyarog a hegy oldalában. A bevágás okozta mély sebet csak lassan tudja a növényzet visszahódítani. Először a martilapu tenyérnyi kerek levelei, kora tavasszal nyíló sárga virágai jelennek meg. Azután a különböző fűfélék és a szamóca. A nyirkosabb helyeken a zsurló. A méter magasra is megnövő erdei deréce mindenütt megtalálható, ahol fényt kap az erdő alja. Ez az Északi-félteke interkontinentális növénye. Eurázsiában az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, sőt az Egyesült Állomokban és Kanadában is, a mediterrán szigetektől a tundráig, a tengerparttól a magashegyek sziklavilágáig megtalálható nyár közepén hosszú, végálló fürtökben nyíló liláspiros virága. Itt a Bükkben augusztus elején már csak a füzér vége nyílik, lejjebb kunkorodva pattannak fel a 2-3 cm hosszú becőtermések, kilőve magukból a repítő szőrös magokat. Az ötödik-hatodik évben megtelepszik a szeder. Tüskés, évente két méter magasra is megnövő vesszői, karéjos levelei pár év alatt mindent beborítanak. A beárnyékolt talajon a fűfélék kiritkulnak, de az egyre vastagodó termőrétegben a fák magjai gyökeret vernek. Az út menti árok alján összegyűlt nyirkos avarban rekettyefűz bokrok telepedtek. A hajtás végeken mintha virág lenne, piroslik a fiatal levél. Feljebb lila harangvirágok bókolnak a fű között. Narancsvörös szárnyú pillangók szívogatják a nektárt a szurokfű virágán. Érdekes, a lepkék a lila virágokat kedvelik a legjobban.

Mint gótikus templom oszlopai állnak őrt két oldalt a 20-25 méter magas bükkök. Az erdőben a fák beárnyékolják egymást. Az alsóbb ágak sorra leszáradnak a fényhiány miatt. Csak fenn a koronában ágaznak el a törzsek. A szomszédos fák lombja egymásba ér. Nem is tud a szél kárt tenni bennük. Itt az út mentén nincs ami megvédje őket. Akadály nélkül száguld végig a vihar, tördelve a vastag ágakat. Mint temetőben a kopjafák állnak a derékba tört törzsek. Segítségért könyörgő felkiáltójelek ezek. Négy-öt emberöltő múlik el mire az újulat felnő, s a zöld alagút ismét összezárul. A partoldal felett kellemetlen szag üti meg orromat. A bokrok alján félarasznyi, likacsos, fehér száron, olajzöld süvegű gombák nőnek. Olyan alakú, mint egy fallosz. A nép szégyen gombának, vagy szemtelen szömörcsögnek nevezi.

A fiatal, tojás nagyságú gombát, mely fehéres kocsonyás burkokban van, ördögtojásnak mondják. Ebből fejlődik ki a termőtest. A kucsma ráncait dögszagú, ragadós, zöld nyálka fedi. A körötte döngő legyek hordják szét a lábukra tapadt spórákat. Régen köszvény ellen kenőcsöt készítettek belőle. Nem mérgező, a franciák a fiatal gombákat meg is eszik.

Keskeny ösvényen sétálok tovább a Látó-kövek felé. Később apró gyöngyperjével benőtt tisztásra bukkanok. A harmat már felszáradt, ide telepszem le szemlélődni. Hanyatt fekve bámulom a lombok között az enciánkék eget. Olyan kicsinek érzem magamat a fehéres-szürke toronymagas törzsek között, mint az egérke a búzában. Megszűnt számomra a fent és a lent. Azt képzelem, hogy felragadtam egy másik bolygó felszínére, s alattam a kékségben cikázva úsznak a fecskék a szél kócolta felhők felett. Mikor kisfiú voltam, Mátraházán, a Református üdülő mellett a Zsoltáros-réten feküdtem így a magas fűben s vártam, hogy az anyámék megtaláljanak. Akkor még nem tudtam, hogy csak én nem látok ki a fűből, milyen öröm volt amikor végre rám bukkantak.

Csengő énekszó térít vissza álmodozásomból. A közeli Czékus-úton cserkészlányok vidám társasága ballag. Nagy zsákokban sátrat, hálózsákot cipelnek, tetejére felkötve az isolír derékaljat. Egyiküknél bogrács is van. Most megálltak, az irtás szélén nőtt vadmálna bokrokról csemegéznek. Tizenhárman vagy tizennégyen lehetnek. A legfiatalabb 7-8 éves, az "öregebbje" talán húsz is. A hordkereteket most sem teszik le, mint virágok a szélben egyenes derékkal hajladoznak az érett szemek után. Azt hiszem, őket láttuk tegnap este. Három-négy nap alatt a fennsíkon keresztül vándorolva Egerbe jutnak. Anyám és nagybátyáim sokat meséltek cserkész élményeikről. Nekem ez kimaradt az életemből. Talán majd a fiaim kedvet éreznek hozzá.

Zümmögve zúgó hangra leszek figyelmes. Az érdekes virágú boldogasszony papucsának nektárját akarja egy torkos poszméh megdézsmálni, de túl mélyre furakodva sehogy sem tudott visszamászni, most kétségbe esve erőlködik. A zsákocska alján egy világosabb színű folt van. A szerencsétlen ott akar kijutni, közben a bibére keni a többi virágról potrohára ragadt virágport. Végre megtalálva a kivezető utat, sebesen repül tova a veszélyes helyről.

Valahol a völgyben egy autó motorja zúg, ahogy küszködve az emelkedővel, felfelé kapaszkodik. Időnként elhalkul, meg is szűnik, ha egy kanyarban a gerinc túloldalára kerül. Most újra hallom, már sokkal közelebbről. Nyolc óra múlt pár perccel. A nap már melegen süt. A legyek is felébredtek, száz számra repkednek a fényben. A gyerekek biztosan felkeltek már. A gyomrom is egyre jobban követeli a reggelit. A turistaház cserép teteje hívogatóan piroslik a völgy alján. Szedelődzködöm, hazaindulok.

Hajnali sétámról visszatérve az előtérben találom a társaságot, a gyerekek reggeliznek. Tegnap este böngésztem a ttérképet. Nekem a Dédes várhoz meg a szentléleki kolostorhoz lett volna kedvem, de ott hazafelé sokat kell felfelé jönni. Az Őserdő is szép, tartalmas út, oda-vissza van vagy 16-17 km. Vajon nem fáradnak-e el ilyen hosszú úton a kölykök?

Magasan jár már a nap mikor útra kelünk. A régi háztól a jól ismert úton a Csorgói rétre tartunk. A harmat már felszáradt. A rét felett remeg a levegő. A csákányos felvonó mellett széles sávban lekaszált nyári virágok kesernyés széna szagát hozza felénk a szellő. A sarjú között tücskök hegedülnek, zöld sáskák énekétől hangos a mező.

A szekérút gödreiben a múlt heti felhőszakadás emlékei csillognak. Közeledtünkre sárga hasú békák ugranak fejest hangos csobbanással. Molnárkák futnak keresztbe a pocsolya felszínén.

Az Ablakos-kő völgyének bejáratában idős karácsonyfák árnyékában áll az öreg erdészház. Mellette az erdei munkás házat a "Gyermekek Táborozásáért Alapítvány" vette birtokba. Most zárva van. Idén nem kapták meg? Vagy jelentkező nem akadt? Ki tudja?

Szinte fellélegzünk, ahogy az út a hűvös fenyvesbe fordul. Lépteink zaját elnyeli a vastag tűlevél szőnyeg. Idő kell, míg szemünk megszokja a sötétséget. Az ágak között vékony pásztákba szűrődik be a fény. A korhadó tuskót zöld moha fedi. Narancssárga tejelő gombákat kerülgetünk. Ha egy ilyen arisztokratának véletlenül lerúgnánk a kalapját, mérgében néhány perc alatt belezöldülne. A rizike jó ízű, ehető gomba. Vadételekhez finom salátát lehet belőle készíteni. Arrébb lerágott pikkelyű tobozok hevernek szerte-széjjel. A rendetlen mókus eldobálta, miután a fenyőmagból becsemegézett.

Nagy ívben kanyarogva kígyózik az út a töbrök között. Keskeny nyomközű vasút sínjei voltak erre. Néhol a korhadt talpfák is megvannak még. A Szalajka-völgyből szerpentinezett fel a Gerena-vár oldalába. Egyik ága az Őr-kő aljába, a másik Bánkútra vezetett. A teherautók elterjedése előtt az uradalmakban ez volt a kitermelt fa legolcsóbb szállító eszköze.

Mára alig akad belőlük hírmondó.

Kutyaugatás jelzi, hogy a Háromkúti Erdészházhoz közeledünk. Mellette a MÁFI (Magyar Állami Földtani Intézet) kutatóháza áll a dombon. A kutatásokra költhető pénzek elapadásával ez a ház is megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt.

Ma feltűnően sokan vannak az erdőn. Lépten-nyomon találkozunk családokkal, két-három fős deréktáskás túrázókkal. Alig két órája reggeliztünk, s a gyerekek már megint éhesek. A Káposztás-kert melletti dolina sor szélén ülünk le falatozni. Itt a fennsíkon vékony a termőréteg, nemigen akad művelhető terület. A szomszéd töbör alját agyagdugó zárja el. Ezt a zsebkendőnyi vízszintes területet szemelte ki konyhakert céljára a hajdani erdész. Érdemes volt lepihenni. Szemben a fűben néhány őzlábgombát veszek észre. Ott jöttünk el mellettük, majdhogy rá nem léptünk, úgy beleolvad a környezetébe.

Már tudjuk miért járják annyian a hegyeket. Ma van a "Bükk 900-as csúcsai" című teljesítménytúra. Öt éve, amikor hármasban nyaraltam itt, a ház gondnokától kaptam egy kiírást és ellenőrzőlapot. A fennsík 900 méternél magasabb csúcsai közül húszra jelzőoszlopot és bélyegzőt helyeztek el. Aki az összes stemplit begyűjti, s az igazolólapot visszaküldi, megkapja érte a jelvényt. Pisti akkor még ebéd után pár órát aludt, így délutánonként jártam végig a megjelölt helyeket. Nem volt egyszerű feladat. Van ahová út sem vezet. Másutt az egész gerincet végig kell járni, hogy a legmagasabb pontra ráleljen az ember. Erre az időre esett a Bükk-hegység jelzett útjainak felújítása. A régi jeleket eltüntették, de az új jelzésekről még nem jelent meg térkép. Több mint öt órát keringtem, végül minden kiemelkedésre felhágtam. A kilencediken találtam meg a keresett csúcs tábláját. Akkor nagyon haragudtam a szervezetlenségre. Ahogy a résztvevőktől hallom most sem jobb a helyzet.

Az Istállós-kő túloldalában nyíló likat régen juhakolnak használták, innen a neve. Az 1910-es években a Kő-csűrt is megásták, s a bükki kultúra számos értékes leletére bukkantak. Innen a Cserepes-kő felé kerülünk.

Ma is korán keltem. Kíváncsi voltam, tudok-e befáslizott lábbal vezetni? Egész jól megy, csak ne kelljen hirtelen fékezni. Egy kanyarban leállok, az ébredő erdő hangjait figyelem. Az ernyős virágú vadmuharon piros pettyes, fekete csíkos, gyönyörű fecskefarkú lepke. Arrább, érett bimbóspöfetegek zöldessárga spóráit viszi tova a légáramlat. Pár éve, mikor a Bükk-900-as csúcsait jártam, egy szétrúgott óriás-pöfeteget találtam az Őserdő közelében. Mérgelődtem, ha már nem ismerik, miért teszik tönkre ezt a finom, kiadós gombát?

Attól kezdve árgus szemmel figyeltem az avart, de csak gömbölyű, fehér mészkősziklákat találtam. Már lemondtam róla, mikor a Nagy István-erőse oldalában majdnem keresztül estem egy jó futball-labdányin. Ahogy felnézek, látom, 2-es, 3-as csoportokban kisebbek, nagyobbak nőnek egy vonalban. El sem tudtam egyszerre vinni őket. Másnap a nagy hátizsákkal mentem vissza értük. A 14 legnagyobb összesen 47 kilót nyomott. Mint a juhsajtot vastag szeletekre vágtuk, úgy sütöttük ki natúran, vagy panírozva, olajban. Tojással olyan volt, mintha velőt ennénk. Míg ott voltunk, azt ettük. A keményebbeket hazahoztuk, a többit elajándékoztam. Az óriás pöfeteg csapadékos, párás, meleg időben májustól október elejéig terem mezőkön és lomberdőkben. Nem túl gyakori, de egy gombával a család jóllakik. Mire visszaérek, Julcsi már bepakolt. Indulhatunk, Mályinkán majd megállunk reggelizni.

A Nagyvisnyó felé vezető szerpentinen ereszkedünk lefelé. Szemben, a völgy túloldalán,a Dédesi vár omladékai látszanak. A tatárjárás után épült erősséget Hasszán, temesi vajda ostromolta 1567-ben. A védők végül a kaputorony alá hordták a maradék puskaport, kanócot gyújtottak, s egy rejtett alagúton elmenekültek. A várba tóduló törökök közül több százan haltak a romok alatt. Bosszúból földig rombolták a falakat. A hetvenes évek közepén egy Tavaszi Hegymászó Találkozón, ott a nyeregben állt az én sátram is. A Kis-kő szikláit másztuk. Ritka páfrányai miatt azóta már az is szigorúan védett terület. A letörés szélén tucatszámra találtuk a történelem előtti idők emberének vonalmintás cserépedény darabjait. Ezért szerettem volna tegnap a gyerekekkel odamenni.

Szilvásváradon leparkolunk. A többiek a kisvonattal felmennek a Fátyol-vízeséshez és az Erdei Múzeumhoz, aztán a Pisztrángos-tavat érintve gyalog jönnek vissza. Az én lábam ezt most nem engedi. Végigmustrálom a bazárok fafaragásait, vannak köztük egészen szép darabok is, a bódék felé sántikálok. Sajnos most zárva van. Nagyapámtól tudom, hogy a magyarság már az Ural-környéki őshazában is tartott lovat. A Kárpát-medencében az első ménest 899-ben Árpád apánk alapította a Duna egyik szigetén. A helyet a ménesmester nevéről azóta Csepel-szigetnek hívják. De ebből az időből származnak Lórév, Csikómező, Ménfő, Ménfőcsanak helységneveink is.

A Szilvásváradon tenyésztett lipicai nem magyarfajta, de 180 év alatt meghonosodott nálunk. Károly főherceg 1580-ban a Trieszt melletti Lipica meszes fennsíkjára telepítette ménesét. A napóleoni háborúk elől menekítették az állatokat 1809-ben Mezőhegyesre, majd Fogarasra, később Bábolnára. A bükki ménest 1951-ben hozták létre, remélve, hogy a fajta acélos, igénytelen tulajdonságait jobban továbbörökíti a karsztos hegyi környezetben. A csikók Szilvásváradon születnek, majd elválasztásuktól Csipkéskúton és a Nagymezőn 7-800 méter magasságban nevelkednek. A lipicai ló nyolc törzstenyészete közül kettő magyar eredetű. Európa-bajnok fogathajtóink is innen válogatták lovaikat.

Lassan telik az idő. Egy fűzfa árnyékába ültem nézelődni. A patak locsogva csörgedezik a kövek között. Percek óta nézem a tiszta, átlátszó vizet. Szélén, a kövek között ászkarákok evickélnek. Mint apró helikopterek, karcsú testű szitakötők cikáznak a víz felett. Vérszomjas ragadozók ezek, apró, repülő rovarokkal táplálkoznak, de vízben élő lárváik a halivadékot is megeszik. Az imént egy légy esett a vízbe, aztán valami villant, egy apró csobbanás és az arasznyi sebespisztráng már el is nyelte. Valószínűleg percek óta itt volt már előttem, farokuszonyával olyan sebesen hajtva magát árral szemben, hogy egy helyben állt a vízben, színével teljesen beleolvadva a patakmeder kövei közé. Most már őt figyelem. Alig mozdul a meder közepéről. Időnként száját kitátva bekapja a feléje sodródó táplálékot. Könnyű neki, csak arra vár, hogy a sült galamb a szájába repüljön.

Elmúlt két óra, lassan a gyerekeknek is vissza kell érni. Bélapátfalván tábla mutatja merre van az apátság. Kék köpenyes, nagyhasú, hajlott hátú bácsi kalauzol a templomba. Később kiderül, hogy a falu nagy tudású plébánosa. A Bélháromkúti-apátság latin-kereszt alaprajzú székesegyházát 1232-ben a Franciaországból érkezett ciszter rend barátai kezdték építeni, román stílusban. A tatárjárás idején már álltak a rendház és a 44 templom főfalai, de a szerzetesek közül csak hárman élték túl a pusztítást. 90 évig állt az építkezés. Végül Németországból jöttek ciszterek befejezni a XIV. század közepén. Így a boltozat már koragót jegyeket visel magán. A török hódoltság idején pusztulásnak indult, teteje beszakadt, a falak között fák nőttek. Az 1700-as évek első felében eredeti állapotában állították helyre. Az 1959-ben kezdődött ásatások során előkerültek a monostor alapfalai.

Megcsodáljuk kívülről a délutáni nap sugaraiban fürdő boltíves kaput, a vörös riolit és fehér riolit-tufából készült kősáv-csíkos homlokzatot, a francia mesterek munkáját dicsérő rózsaablakot. Vezetőnk már elköszönt tőlünk. Idős kora ellenére nyolc faluban teljesít szolgálatot, Errefelé is nyomasztó a lelkész hiány. A falubeli asszonyok virággal díszítik a bejáratot. Holnap lesz a Nagyboldogasszonyi búcsú. Monosbél után összeszűkül az Eger-patak völgye. Balra a hegyen Szarvaskő vára volt. A hegyet érdekes formájú, úgynevezett párnás andezit alkotja.

Sokat vitatkoztak a geológusok ezek keletkezéséről. Mígnem az óceáni árkok kutatásánál fény derült a titokra. Tenger alatti vulkán kitörésekor a kibuggyanó lávát a víz gyorsan kihűti, így alakulnak ki ezek az érdekes formájú láva párnák.

Egerbe érve betérünk a Szépasszony-völgyébe. Azért hívják így, mert aki valamelyik pincében benyakal egy-két liter bort, azután virágos jókedvében már a hetven éves, fogatlan banyát is szemrevaló menyecskének látja. Az öreg rezgőnyár árnyékában húzódva hallgatom a cigányzenét. Szépen, halkan muzsikálnak. Szép volt ez a nap, jövőre is eljövünk ide.

Szádeczky-Kardoss Géza

2018  Göcsej Sport